Emlékszem annak idején mennyire odavoltunk a Running Wild zenekarért. Gyors, kemény, ütős fémzenét játszottak, már akkor kialakulóban volt a jellegzetes hangzásuk és ehhez jött még Rolf Kasparek énekes/gitáros/mindenes hangja.

Aztán Rolf-ból Rock ,N’ Rolf lett és mint kalóz kezdett hódítani a heavy metal végtelen tengerein. Arra is emlékszem, hogy mennyire az újdonság erejével hatott ez, jöttek sorban a kalóz témájú lemezek, amik kezdtek idővel egyenlemezekké válni. Nem, voltak ezek rosszak, csak kiszámíthatóak. Mint például az írásom tárgyát képező Rogues En Vogue.

Ahogy hallgattam, meg kellett állapítanom, hogy jók ezek a dalok, csak éppen kissé sablonosak. Azt nem mondom, hogy aki egy Running Wild lemezt ismer, az ismeri a többit is, de azért tudhatja az ember mit is fog majd kapni. Eszembe jutott egy hasonlat a lemez kapcsán.

Nevezetesen, hogy a Running Wild olyan mint az a kiskocsma, amely a nyitáskor újdonságnak hatott, ami évtizedek óta nyitva van, azóta is jól főznek, finom a rántott hús, petrezselymes krumplival és  kovászos uborkával, csak a nyitás óta ez a menü. Aki először jár ott, annak az újdonság erejével hat és megelégedéssel távozik. Viszont az is igaz, hogy a berendezési tárgyak negyven éve mit sem változtak és a pincér is ugyanaz, ugyanabban a pincér ruhában (vagy kalózban szolgál fel).

Na de nézzük milyen is a 13. Running Wild lemez.Kezdjük a hangzással. Jól szól, van benne kraft, de Running Wild egyenhangzása van, kicsit mély, retró, bár azért a hőskori hangzásnál jobb. Mondjuk a dobsound nagyon ott ragadt a nyolcvanas években. Azt azonban ne gondolja senki, hogy ez egy rossz album lenne. Mert jó dalok vannak rajta. Tizenhárom tétel, több mint egy órában és az is igaz, hogy nem mindegyik dal azonos szint, de azért nem olyan vészes a helyzet. Az egész olyan Running Wild-os. Két dal ami kiemelkedik a többi közül, az egyik a Winged And Feathered a másik pedig a lendületes Dead Man’s Road, de talán még a Soul Vampires is ide sorolható.

Van a lemezen egy tíz perc feletti nóta, a The War. Nem tudom pontosan mi volt a cél vele, olyan vidám, kicsit íres, menetelős, érdekes, de különben meg ez sem rossz. Azért persze ennyi szerzeménynél becsúszik egy-egy nem annyira sikerültebb, illetve izgalommentesebb is, például Skull And Bones, a Born Bad, Dying Worse vagy a Libertalia. A Cannonball Tongue-t pedig mintha már hallottam volna.

Rolf társai a lemezen, Peter Pilch basszusgitáros (de nem minden számban, mert Rolf gyakorlatilag a dobon kívül minden hangszeren játszik még) és Mathias Libetruth dobos. A főkalóz hangja kissé egysíkú, de már egy jó ideje ilyen, megszokhattuk.

Nincs ezzel a lemezzel semmi gond, simán beilleszkedik a többi Running Wild album közé. Én pedig néha majd előveszem, ugyanúgy mint amikor egy jó rántott húst akarok enni, betérek abba a régi vendéglőbe.

A svéd zenekart a legendás doom úttörő Candlemass feje Leif Edling alapította 2012-ben, Marcus Jidell gitárossal és Jidell nejével Jennie-Ann Smith énekesnővel. Edling 2016-ban két album után kilépett a zenekarból. Zeneszerzőként maradt még két lemezre, amik még hozták az elvárt szintet, de az ötödik, nélküle készült album számomra nagy csalódás volt.Vajon visszatérnek a helyes útra a 2025 januárjában megjelent hatodik dalgyűjteménnyel?

Egy jó kis riff-billentyű kombóval nyit a Long Black Wawes, dob és basszus kíséretével, majd jön Jennie-Ann az első verzével, ami nagyon jó és ezt még fokozza a refrén. Ezután újra verze-refrén, lassú gitárszóló, a harmadik verze, ami csúcspontra járatja a dalt! Eszméletlenül jó hangja van a nőnek. Iszonyú erős kezdés!

Az I See You Better In The Dark-al kicsit utazunk az időben, vissza a 70-es évek pszichedelikus világába. Kicsit rokon ez a német/svéd Lucifer zenéjével és a billentyűs résznél még a Deep Puple is beugrott. Egy fülbemászó refrénnel megtámogatott jó kis nóta ez is. A My Hair Is On Fire-ban zongora/ének kezdés és befejezés, közepén súlyos doom riffek. Lovers Give, a Kingdom To Each Other, egy majdnem végig akusztikus, elszállós dal J-A.S. énekére kihegyezve. A szóló a végén óriási! A Being With The Dead és az Until Forever And Again visszavisz minket a keményebb doomosabb világhoz bár nem kevés pszichedelikus fűszerezéssel. Viszont a Notes From Underground egy teljesen felesleges instrumentális darab. A címadó nagyon szép dal, ami inkább illik egy zenés színdarabba, mint egy doom metal albumb. De piszok jó, kihagyhatatlan!

A doom súlyossága és pszichedelikus rock kettőssége ad egy pikáns ízt ennek az albumnak. Jennie-Ann Smithnek csodálatos hangja van és remekül bánik vele. A dalok teljesen köré íródtak, néha kicsit sokat is énekel. Marcus Jidell szólói az átlagosnál jobbak, viszont riffek terén kreatívabb is lehetett volna!

Mats Rydström basszer és Andreas Johansson dobos teszik a dolgukat jó iparosokhoz híven. Az albumon elég hangsúlyos szerep jut a billentyűknek és a Hammondnak ami helyenként egyfajta vintage hangulatot ad a műveknek.

Nos hát visszatértek a helyes útra ezzel az albummal? Jelentem igen!!!

 T War

Nemrégiben láttam egy ismeretterjesztő csatornán a delfinek alvási szokásait. Meglepő, de ezek a kedves emlősök úgy alszanak, hogy úszás közben az agyuk egyik felét kikapcsolják.

Ez hogy jön a Brightoni Architects zenekar The Sky The Earth & All Between lemezéhez? Ha ugyanis kettéosztom az agyam, akkor ugye van ez egyik fele, ami kőmetálos, ami csak ezt a zenét képes befogadni, meg van a másik fele, ami pedig a nyitottabb és megengedőbb egy kicsit. Így ha mindkettő egyszerre működik, egyensúlyban van a dolog. De ha mondjuk, lekapcsolom a befogadóbb felét, meg nem hallgatom ezt a lemezt. A problémám a popmetalos dalokkal van, illetve ezekkel a refrénekkel, kiállásokkal, részekkel. Alább kifejtem majd a daloknál a részleteket is.  Viszont, ha egyensúlyban van az agykapacitásom, akkor azért már valamivel jobb a helyzet.

 Persze lehet, hogy nem én vagyok a célközönség, de hát mégis csak egy metalcore bandáról van szó. Ez amúgy is érdekes dolog, hisz már a 2011-es The Here And Now dallamossága miatt sok rajongó elfordult tőlük. Azt, hogy ezzel a lemezzel vesztenek e még belőlük, azt nem tudom. Viszont az is tény, hogy jól mennek az ebben a stílusban mozgó brit zenekarok, a Bring Me The Horizon, az Asking Alexandria, a Bury Tomorrow, és a While She Sleeps.

Na, szóval vannak a lemezen olyan dalok, amiket legszívesebben skippeltem volna, ilyen a nyálas Chandelier, az Evil Eyes, Judgement Day, ezekben a dalokban bántóan túlteng a popmetal. Van olyan szám, mint a Landmine, ami olyan mint egy libikóka, hol erre hol arra billeg, főleg azért mert itt aránylag jól sikerült ezeket a témákat beépíteni, nem kiabálnak ki belőle annyira.

De például a Broken Mirror-ban viszont tök jól egyensúlyban vannak egymással a lágyabb és a keményebb dolgok. Viszont popmetal Everithing End meg tetszik, pedig esküszöm nem lettem delfin. Az albumon van viszont két zúzós, már-már hardcore nóta, az egyik a Brain Dead, ami a lemez legkeményebb dala, vagy a Seeding Red, ami meg egy vérbeli metalcore dal, jó a refrén, jó benne a gyerekkórus is.

Szóval enyhen szólva is kétarcú ez az album. Dan Searle dobos szerint viszont színes ez a lemez, sikerült a zenekar különböző korszakai legjobb darabjait egy helyen tartani. Folyton fejlődni akarnak, nem azt nézik, hogy mások szerint milyennek kell lennie zenekarnak. A hangzás és a zenei teljesítmény rendben van, Sam Carter énekest érdemes külön megemlíteni, ő viszi a prímet.

Szóval maradva a delfineknél, nem emelkedek ki a vízből és nem táncolok a víz tetején, de partra se vetem magam miatta, legfeljebb kikapcsolom az agyam egyik felét.

Honnan máshonnan származhatna a nyolcvanas évek hajmetal bandáit és a feelinges rockzenét játszó JJ Pineston, mint Finnországból. Naná. De nincs mese, amit csinálnak az felettébb nem rossz.

Véletlenül találtam rá a JJ Pinestone nevű finn együttesre. Az album hallgatása közben sorban ugráltak be a különböző zenekarnevek, Skid Row, Warrant, korai Mötley Crüe, Clawfinger, Ugly Kid Joe, sőt bár nem ez a stílus még az Offspring is. A zene a nyolcvanas évekbeli amerikai dallamos metal, a fentebb említett zenekarok hatásaival. Különben meg van feelingje a történetnek. A projekt mögött egy finn thrash banda a TakaLaiton énekes/gitárosa, Juho Mantykivi áll. Fazonilag tiszta nyolcvanas évek, de a hangja kicsit reszelősebb, screamelősebb.

A lemez marha jól szól, a basszus brutál, ugyan ez a zene negyven évvel ezelőtről származik, de abszolút mai köntösben. Juho barátunk mellett, Joona Juntunen-gitáros, Sami Turku- basszusgitáros, és Lauri Kutvonen-dobos játszanak a zenekarban. Az egész nincs túl bonyolítva, gitár, dob, basszus, Juho éneke és tulajdonképpen jó dalok. Nem egy maratoni album, hét dal, harmincöt percben. A legjobb nóták a lemez végére kerültek, a rap-es, inkább punk/rock /hardcore-os, Fool’s Anthem, a The Run, ami egy jó feelinges dal, jó refrénnel.

A Scream For More-ban van kraft, jó a kiabálós refrén is. Ilyen csordavokálos Chiefs Of Speed is. A maradék három dalból a nyitó Break The Chains nem rossz, a Killshot sem, ami a nyolcvanas évekbeli hajmetal továbbfejlesztett változata. A lemez mélypontja, az óóó-zós refrénű (ettől mindig rosszul vagyok), On My Own.

Jó volt hallgatni ezt az albumot, voltak nosztalgikus érzéseim és talán ezért egy kicsit másképpen láttam a zenekar zenéjét, mint ami.

20 éve, ezen a napon jelent meg a Zakk Wilde gitáros fémjelezte Black Label Society hatodik albuma, a Mafia.

A nyolcvanas években nagyon nem szerettem Zakk barátunkat, mivel a kölyökképű glamsterre emlékesztető vézna suhanc, egyedi díszítésű gitárjaival épp akkor váltotta a nagy Ozzynál az általam szeretett Jake E. Lee-t. Mára csak a gitárok maradtak meg, mert főhősünk egy kigyúrt neandervölgyi és egy motoros keresztezése. És időközben a kedvenc gitárosommá vált!

2002-ben egész véletlenül, egy kanadai használt CD-s lemezboltban ismerkedtem meg a BLS-el, pontosabban az 1919 Eternal című albummal (fogalmam sem volt akkor kit takar ez a zenekar). Belehallgattam, jó volt, na akkor vegyük meg! Otthon a borító böngészése világosított meg hogy ki is áll a BLS mögött.

Nézzük, hát mit rejt a Mafia!

A borító egyszerű és elég csúnyácska! A játékidő közel 55 perc, ami 15 dal!

A nyitó Fire It Up egy középtempós, málházós darab, amit Z.W. szólója dob fel csupán (melyiket nem). Az ezt követő What’s In You egy icipicit gyorsabb és húzósabb nóta. A harmadik tracknél el is érkezünk az album, de talán az életmű legjobb dalához. A Suicide Messiah egy örök koncertfavorit. A verze és a riff együttese nagyon eltalált, de engem a refrén dallama ami megfog. Óriási! A szólót már ki sem emelem. A dal utolsó egy perce szintén zseniális, teljesen eltér az addigi dalszerkezettől.

A Forever Down egy zongorával induló zakatolós nóta tele Z.W. jellegzetes nyújtásaival. Az In This River a zenekar talán legismertebb dala, több milliós megtekintéssel a Youtube-on. Ez tulajdonképpen egy ballada, ahol a fő hangszer a zongora. Z.W. ezt a dalt barátja Dimebag emlékének dedikálta.

A következő You Must Be Blind egy gyorsabb, pörgősebb, majd az ezt követő Death March lassabb, súlyosabb nóta. A Dr. Octavia instrumentális és teljesen felesleges tétele utáni öt nóta követi az előző sormintát, egy gyors pörgős, egy lassú súlyos. A tizennégyes Dirt On The Grave egy zongorára épülő dal. Szerintem az album leggyengébbje. A végére maradt egy Lynyrd Skynyrd feldolgozás. Egy szerelmes dal ami csak szövegében hasonlít az eredetire. Z.W. egy teljesen más,  nótát csinált belőle.

Ez egy jó album, 2005-ben nagyot ütött és mára bár kicsit megkopott, de azért állja az idők próbáját. Tele van Zakk jobbnál jobb szólóival. A riffek annyira nem kiemelkedőek, de az „Evil Twin” Nick Catanese jól nyomja őket, főleg a szólók alatt! A ritmusszekciót már ekkor két elismert zenész James LoMenzo (Megadeth, ex -White Lion) és Craig Nunenmacher (ex-Crowbar) alkotta!

Akár léggitározni, akár csak bólogatni akarsz a súlyosabb riffekre, megtalálod mindkettőt. Autóvezetés közben életveszélyes lehet, mert garantáltan tövig nyomod a pedált. Lehet túlértékeltnek, rossz énekhangúnak titulálni Zakk Wylde-ot, de úgy gondolom, hogy a mai mezőnyben megkerülhetetlen!

T War

Az év utolsó napjaiban jelent meg, a több stílust ötvöző  amerikai Shovelhead A.D.  második albuma.

A zenekar Virginia-ban tevékenykedik, közelebbről pedig Richmond-ban. A város erős metal színtérrel bír, innen származik többek között a Lamb Of God, Municipal Waste és a Gwar is. Írásom főszereplői 2022-ben alakultak, a zenekart Chuck Weatherman énekes gitáros, Matt Terry basszusgitáros és Shelby Brown dobos alkotják.

 A srácok mindannyian délről származnak és hozták is magukkal a southern rock gyökereket. Zenéjükben jelen vannak a stílus legjobbjai, a Pantera, a C.O.C., de meg a Z.Z.Top is. Emellé jön még a több helyen megjelenő groove, thrash, crossover, kicsi doom, kicsi stoner rock/metal. A zene, zúzós riffek, nyes intenzitás, mélyre hangolt gitársound, reszelős énekhang elegye. Maguk a zenészek egyébként online zenei hirdetések során ismerkedtek meg, kivéve Matt Terry basszusgitárost, akit egy barátjuk mutatott be nekik. Az álláspontjük, hogy küldetésük van, még pedig az, hogy minél több emberhez eljuttatni a zenéjüket, elhivatottan, szenvedéllyel, megalkuvást nem tűrő elkötelezettséggel. A zenéjüket könyörtelen energia jellemezze és töretlen haladás, nem elfeledve old school gyökereiket. Ezek azért benne vannak a muzsikájukban.

Csináltak egy egységes, erős lemezt, nem is nagyon találni kiugró dalokat, bár azért van kedvencem, például az albumzáró rövidke, mindössze két perces Fire From The South. Magának a dalnak eszméletlen húzása van, önkéntelenül is erős nyakmozgást okoz. Szintén kedvenc, az Into The Slaughterhouse, aminél beugrott a Pantera, egy nagyon állat riffel, lüktető, húzós és kemény. Amolyan groove, souhtern, thrash metal orgia.

De tetszik még a Shell Shock is, egy lendületes thrash, southern ötvözet, van benne spiritusz. Van itt echte Slayer nóta is, Tormented Aggressor, vagy például az old school thrash-ban gyökerező, igazi dögös kemény metal dal, a Choke On Dopesmoke.

 De különben valóban egy egységes az album ez, tényleg csak ízlés kérdése kinek mi tetszik. A zenekar a saját hangzásáról azt mondta, hogy olyan sound-ot szeretnének, amely a műfaj nagyjai előtt tiszteleg, de a saját útját járja. És ez így is van. Az énekes /gitáros Chuck Weatherman a dalokat a riffek köré írja, a groove-ért pedig Matt Terry basszer felel. A lemez egyébiránt jól szól, a zenészek pedig ügyesen játszanak. Állítólag élőben nagyon üt a társaság és jó a kapcsolatuk a közönséggel, erről a  death metal legenda, Suffocation rajongók is meggyőződhettek, mikor a Shovelhead A.D. nekik nyitott.

Nem gondoltam volna, hogy így az év végén bepottyan még egy ilyen jó lemez, akik kedvelik a fentebb említett műfajokat, bátran próbálkozhatnak a Timeless Old-al.

Visszatért a Dream Theater-be a tékozló fiú, Mike Portnoy. A legendás dobossal a csapat egy igazán ütős lemezt tett le az asztalra.

Nem tudom van e földön olyan Dream Theater fanatikus, aki ne várta volna ezt az albumot. Nem kell kerülgetni a forró kását, mindenki tudja Mike Portnoy visszatérése a zenekarba, kicsit megbolygatta a fémzenei világot, de nem tudom volt e olyan Dream Theater rajongó, aki ne várta volna ezt izgatottan. Mert a progresszív metal ikonikus csapata és nem lebecsülve, az amúgy jó Mike Magnini-t, Portnoy mesterrel az igazi. Tizenhárom évnyi távollét után visszatérni és csinálni egy mindenki által várt lemezt, nem kis feladat. De egy ilyen kaliberű zenészekből álló zenekarnak, ezt illik egy ilyen helyzetben megcsinálni.

És meg is csinálták. A lemez címe, Parasomnia. Az egész album ezt a témát járja körbe. A paraszomnia jelentése, alvás alatti rendellenes mozgási, magatartási és vegetatív jelenségek. A lemez hallgatása közben végig éreztem a csak azért is megmutatjuk hangulatot. Főleg Portnoy dobolásán. Az In The Arms Of Morpheus-al indul a lemez, akár egy hosszabb inrto-nak is elmenne. Na aztán a közel tíz perces Night Terror-al begyújtják a rakétákat. Kicsit sötéten indul aztán szépen lendületesen belelendül, a refrénnek már abszolút pozitív hangulata van, aztán pedig hangszeres orgia következik.

Ezután a kicsit sötétebb hangulatú A Broken Man következik, ami szintén nem rossz dal, bár néha volt olyan érzésem, mintha ezt már játszottak volna. A Dead As Sleep egy ütős tipikus Dream Theater dal, brutál riffel. A lemez következő csúcspontja  a Midnight Messiah, az album legmetalosabb dala, ütős riffel, ennél is éreztem, hogy mintha hallottam volna, de ez akkor is jó.

A Bend The Clock is hozza az elvárt minőséget, a lemezt pedig a majd húsz perces The Shadows Man Incident, szerintem ilyen dalokat, ilyen méretű zenei művet csak a ők tudnak játszani.

A zenészek egy interjúban elmondták, hogy már az első közös próbán, működött a kémia Mike és a többiek között, onnan folytatták ahol abbahagyták. Jonh Myung szerint Portnoy visszatérése a bizonyosság kollektív pillanata volt. És valóban, Mike Portnoy-nak a Dream Theater-ben a helye, itt van ő igazán otthon, mint ahogy a Dream Theater-nek is szüksége van Mike-ra. Mert akkor ilyen lemezek születnek a kezeik között.  Ilyen jók.

Az év elején jelent meg a Grave Digger új dalgyűjteménye. A német heavy metal legenda sorban hozza a megbízható, saját stílusában készített lemezeit. Persze nem minden album sikerül mindig jóra, a Bone Collector azonban ez alól egyértelmű kivétel.

A Bone Collector a huszonkettedik Grave Digger album. Viszont az első olyan, amin nincs billentyűs hangszer. Chris Boltendahl énekes szerint ez nem volt tudatos döntés, csak így alakult. Volt még egy változás, nevezetesen, hogy a csapatnak új gitárosa van, Tobias Kerstin, aki az Orden Ogan-ból érkezett, Alex Ritt helyére. Erről meg azt mondta Chris, hogy kimerült a munka kreativitása, Rittel.

Ezzel a lemezzel az volt a cél, hogy megidézzék nyolcvanas évek szellemiségét, de azt nem akarták, hogy úgy szóljon mintha akkor készült volna. És ez sikerült is, beazonosítható a hangzásuk, ütős és jó vastag. De ami a fő meglepetést okozta, az Chris Boltendahl hangja, ami nem annyira reszelős mint régebben, de mint egy interjúból kiderült, törődik a hangjával.

Maga a lemez döcögősen indul, mert az első három dal, egyáltalán nem jó. A The Devils Serenade-el indulnak be a dolgok, ami egy jó dal, igaz olyan mintha a Running Wild az Accept-el jammelne.Ezután pedig jobbnál jobb dalok jönnek, az albumot záró Whispers Of The Damned-el, ami az album legjobb dala.

Szóval a Bone Collector-tól tulajdonképpen azt kapjuk amit vártunk, hangzásilag, dalokban, hangszerelésben. De nem unalmas ez a lemez, sőt szerintem ez egy jobb darab abból a hosszú életműből, amit a Grave Digger a magáénak mondhat.

Az oldal célja az is, hogy ne csak ismert zenekarok lemezeit mutassa be, hanem kevésbé ismert, esetleg nem olyan népszerű műfajok zenéinek is teret engedjen. Jó példa erre az Alkymist 2024-es albuma.

Megmondom őszintén ez az első találkozásom a dán zenekarral, pedig ez már a harmadik albumuk. Sludge/doom metalban utaznak, ami számomra izgalmasan hangzik. A lemez hossza 44 perc, ami tökéletes, bár hét nótára lebontva már kicsit riasztó lehet.

Rögtön az első fél percben a mélyre hangolt, torzított gitár olyan tonnányi riffet zúdít a gyanútlan hallgató nyakába, hogy úgy érzed, egy hegy temetett maga alá. Ezt ellensúlyozván a verzék első felében Peter Jørgensen énekes szövegmondása alatt torzítás nélküli akkordokat hallunk, de a második felénél énekesünk is átvált öblös üvöltésbe és a gitár is újra morcossá válik. Brutális kezdés, nagyon magasra téve a lécet. Sőt még emelték is a tétet!

A cimadó nóta egy monumentális lassan építkező, már-már félelmetes mű a maga tíz percével. P.J suttog, üvölt, a refrént gonoszul köpködi. Samplert, torzítás nélküli gitárt hallhatunk az első két és fél percben, P.J szövegmondásával lassú tempóban, majd hirtelen a dal átvált középtempóba, zseniális basszus résszel, ha nagyon figyelünk. A bridge-nél még visszatér az elején hallott rész! De utána már végig a súly dominál. Egy igazán brutális darab, amit biztos, hogy nem egy sötét erdő közepén hallgatnék.

A hatodik tracknél elérkezünk az általam legjobbnak ítélt dalhoz. Itt már nem bírtam tovább ülve ,előkerült a léggitár és nyomtam azt a zseniális riffet amit Stefan Krey gitáros ide rittyentett és teli torokból üvöltöttem az énekessel a refrént  „THE FIRE IN MY EYES NEVER DIES”. A riff annyira jó hogy beleeszi magát a hallójáratokba. A bridge itt is nagyon eltalált a lassabb részével, gitárnyűvésével.

Még brutálisabbnak érzed az eddig is letaglózó verzét. Érdekes fricska a lemez lezárása két és fél percben P.J szöveg suttogása és az akusztikus gitár ellazítja a hallgatót a tömény rifforgia, tonnás súly után!

Megemlíteném még a ritmus szekciót Kaspar Luke basszert és Pet Silkjær dobost.

45 perc után úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy szovjet harckocsi dandár. Tehát egy baromian jól sikerült album ez a dánoktól! Hallhatunk egyedi, zseniális riffeket, változatos éneket és az a „súly”

Mindenképpen érdemes rászánni az időt és csak óvatosan a léggitárral. Nálam ez 2024-ben Top 10-es album!

T War

Az év elején jelent meg az angol Tokyo Blade új nagylemeze. A zenekar annak idején a NWOBHM vonalához tartozott, azonban nem futott be akkora karriert mint a stílus első vonalas bandái.

Grandad metal. Ezt a kifejezést egy, a zenekarral kapcsolatos írásban olvastam. Van ebben valami, de persze ez az elnevezés nem mentes a negatív felhangtól sem. Egyébként meg lehet, hogy az együttes és a zenészek kora, akár értelmet adhat ennek a címkének, de ez a lemez nem totyogós öregurak zenélgetése. De haladjunk sorjában.

Szóval az angol Tokyo Blade 1982-ben alakult Salysbury-ben, előtte más neveken működtek. A Time Is The Fire a tizenkettedik albumuk. Egyébként az előző 2020-ban jelent meg. Az elmúlt több mint negyven év nem volt zökkenőmentes, hisz közel harminc zenész játszott a zenekarban, kétszer fel is oszlottak. A zenekar stílusa NWOBHM, némi amerikai ízzel. A dalok jól meg vannak tervezve és szépen vannak hangszerelve. Van ennek a zenének egyfajta old school hangulata, de mégsem egy  múltidéző retro  muzsika.

Nos, milyen is az a tizennégy dal, ami alkotja az albumot. Őszintén szólva, kicsit soknak érzem a dalok számát, de ha ennyi volt az ötlet és a mondanivaló!

Igazából sikerült egy aránylag egységes lemezt összehozni, olyan kifejezetten csúcsdal nincs a korongon, de például a klasszikus felépítésű nyitó dal a Feeding The Rat egy jobb tétel, bár a végét azért jobban megoldhatták volna. Jó még a lassabb, hangulatosabb The Enemy Within is, de itt is lehalkítják a végét. Ilyesmi a Going With The Flow is, egyébként jól állnak neki ezek a dalok. A The 47 egy okosan megtervezett, komplexebb szerzemény. A Soldier On-ról is elmondható, hogy egy sikerültebb darab, de az album utolsó négy dala is erős.

A zenei teljesítménnyel nincs semmi gond, ezek a fickók tudnak muzsikálni. Andy Boulton (aki az egyetlen alapító tag) és John Wiggins gitárosok viszik a prímet, Andy Wrighton és Steve Pierce ritmusszekció is jól teszi a dolgát, Alan Marsh énekesnek pedig jó hangja van és jól is énekel.  

Szóval a Tokyo Blade jó zenét játszik, zenekar kora csak a rutinban látszik meg, ez a lemez is jó, régi vágású NWOBHM, aki szereti ezt a fajta muzsikát annak fog kellemes perceket szerezni, de azért a pályatársaiktól elmaradnak.