A napokban adta ki második lemezét a 2019-ben alapított dán Trold zenekar. A folk, black/death metal-ban utazó csapat, Alan Vangsgaard Madsen énekes, Jesper Myrup, Christian Christiansen gitárosok, Mathias Boe Lindgren basszusgitáros és Frederik Damsgaard Weile dobosból áll.

Saját bevallásuk szerint, vidám táncbarát heavy metalt játszanak. Nekem a I Skovens Rige hallgatása közben többször bevillant a finn Korpiklaani munkássága. A Trold zenei témái a mesék, mitológiák, legendák, óriások, istenek, erdei állatok és tengerek világának témájából meríti az inspirációit. (Ebben is van párhuzam a már említett finn brigáddal kapcsolatban). Ennek a lemeznek is a központi témája az erdő, az album címe is erre utal, az Erdő birodalmában. A srácok azt mondják magukról, hogy ha a trollok a színpadon vannak, akkor biztos beindul a buli. Na, ezt el tudom képzelni.

A Trold a folkmetalt egyértelműen a metal felől közelíti meg, van itt heavy, black és még death metal is. Vastag riffek, gyors tempók és egy színes de egységes zene jellemzi az Erdő birodalmát. Ráadásul egységesen jó. A lemez legjobb dala, az Utysken, van benne tempó egy igazi folkos zúzda. Ennek a nótának a kistestvére a Bodlen, ami szinten a lemez csúcsdala, bír egyfajta atmoszférával és a közepén jó kis zúzással. Tetszik még a Med Hotiv Og Fakkel, a Til Gilde Under Bogen és az instrumentális Var is.

Azt állapítottam meg, hogy ez nem egy standard folkmetal lemez. A Trold zenéjében pont az a plusz van meg, ami a tengernyi, a stílusban mozgó zenekarban nincs. Nem hiába említettem a Korpikklanit. Persze, ezek a dán fiúk még náluk is metálosabb, fémesebb zenét játszanak, meg persze több dolog miatt durvább is a muzsikájuk. Tulajdonképpen azt kaptam tőlük, amit ez a zene adhat. Vagy amit ők megfogalmaztak magukról, táncbarát heavy metal. Nosza, induljon a buli!

Újra meghallgatni a régen hallott, kedvenc, vagy éppen nem annyira kedvenc albumokat, izgalmas dolog.  Aztán ahogy telt-múlt az idő jöttem rá, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. Főleg az olyan zenekaroknál, akik hosszú idő óta regnálnak, sok lemezük van, nyilván becsúszik egy-egy nem olyan jó dalgyűjtemény, amit őszintén megmondom, nem is hallottam.

Ilyen például az Overkill ReliXIV lemeze. Mondjuk, azt azért nem mondanám, hogy ez egy rossz korong lenne. Tulajdonképpen ugyanazt gondolom, mint a korabeli vélemények voltak, hogy jó lemez ez, de nem olyan jó, mint a legjobb Overkill kiadványok.

Kezdjük először is a címmel. Ez a 13. lemez a keleti parti thrasherektől, de a stúdióalbumok között szerepel az Overkill EP is, így viszont ez a 14. Innen a római számos lemezcím. Azt előre le kell szögezni, hogy egy erőtől duzzadó, jó zenei megoldásokkal teli, kiváló hangzású korong a ReliXlV. Maga az album egységes és ez vonatkozik a minőségre is.

Azért szemezgettem közöttük és találtam is nekem tetszőt. Ilyen például a Loaded Rack, vagy az izgalmasabb, kiabálós refrénű, Bats In The Belfry. A Keeper-ben tetszett a sivítós gitár, meg a szaggatott riff, ez amúgy is egy komplexebb dal.

Az albumzáró, kicsit punkos Overkill sláger az Old School, pedig a koncertek favoritja lett. Egyébként a refrénje olyan, mintha az Alestorm játszaná.

A ReliXIV a következő zenészek rögzítették: Bobby „Blitz” Ellsworth énekes, DD Verni baszusgitáros, Derek Tailer gitáros, Dave Linsk gitáros és Tim Mallare dobos. Az egész csapat kiválóan teljesít, Blitz reszelős hangja az évek során, az Overkill védjegyévé vált, mint, ahogy a borzasztóan erős gitárjáték is.

Az elején már említettem, hogy tulajdonképpen jó volt az album fogadtatása, 16000 példányt adtak el 2007 végéig az Egyesült Államokban.

Az album legfőbb kritikája a rajongók szerint a kiugróan jó dalok hiánya volt. Azt azonban érdemes leszögezni, hogy így 20 év távlatából, egyáltalán nem rossz ez a lemez nekem egyértelműen tetszett. Jó persze, nem éri el a klasszikus Overkill lemezek nívóját, de nem kell szégyenkezni Blitz-éknek a ReliXlV miatt. Helye van az Overkill életműben, még ha nem is mérföldkő.

Mikor a Himmelkraft névvel találkoztam, azt gondoltam, hogy valami német folkmetal banda lemeze jön velem szemben. Úgy döntöttem belehallgatok, bár az ilyen jellegű csapatokból enyhén szólva is túlkínálat van a piacon, de úgy látszik a kíváncsiság erősebb volt bennem, mint a fenntartásaim.

Az Uranium volt az a dal amit hallottam és meg kellett állapítanom, hogy ez nem az amire elsőre gondoltam. A zene sem olyan volt és a hang is ismerősnek tűnt. Mikor utánanéztem, akkor láttam, hogy a társulat a finn Sonata Arctica-s Tony Kakko szóló projektje, ami zenekarrá fejlődte ki magát. Mentségemre legyen mondva, hogy Tony kicsit másképp énekelt mint azt eddig hallottam tőle és a zene is más mint anyaegyüttesének  muzsikája.

Az énekes szerint ez nem is metal, hanem inkább hard rock és ő ezzel az albummal valami különlegeset és meglepőt akart. Nem szeretett volna Sonata Arctica-s zenét játszani, ne gondolják az emberek, hogy az onnan megmaradt ötleteket ülteti át a Himmelkraft dalaiba. Tony szerint ebben a zenében mindenféle árnyalat van és ő vastag ecsettel festett. Nézzük ezeket az árnyalatokat.

Először is ez egy koncepcióalbum, de úgy, hogy minden dal egy történet. Ezekhez a dalokhoz tartozik egy kísérőkönyv is. Szóval árnyalatok. Van itt sötétebb, a mélyre hangolt gitár miatt, például a Full Steam Ahead-ben, ez talán még kissé nyomasztó is. A már említett Uranium-ban is megvan ez a sötétebb árnyalat, teszem hozzá, hogy ez egy nagyon jó dal.

Aztán van itt színesebb árnyalat, a szimfonikus metal/rock elemekkel megtűzdelt Paika-ban. Van ebben a dalban némi musical, de bevillant a Nightwish is. Aztán kicsit ismét sötétednek a tónusok a hangulatok, az enyhén középkori Fat American Lies-ban. Innentől viszont a sötétebb színek fakulni kezdenek és a zene atmoszférikus hangulatra vált, Dog Bones, When The Musics Stops.

A következő Gorya több világosabb szín keveréke, viszont az album negatív dala, a There’s A Date On Every Dream, ami nagyon szürke lett. A Crystal Cave-ben ismét élesednek a színek és ez nem is egy elszállós szerzemény. Aztán megint a felhők lebegősebb színei következnek, az I Was To Rain Of Your Parade és a Deeper személyében.

Tony társai az albumon a következők voltak, Pasi Kauppinen basszusgitáros (Sonata Arctica), Timo Kauppinen gitáros és Jere Lahti dobos voltak. A lemez hangzásilag abból a szempontbók érdekes, hogy nagyon élő hangzása lett, igaz Kakko elmondta, törekedtek is erre. Ez egyébként a dobsound-on érződik a legjobban.

Szóval ez a kép amit a Himmelkraft zenéjén keresztül Tony Kakko lefestett nekünk színekben gazdag, sötétebb árnyalatokat és nekem a kelleténél kicsit több szürkét is felvonultató festmény. Nem rossz, de talán kicsit még kisérletezősebb album a Himmelkraft.

A Pain, Peter Tagtgren egyszemélyes projektje. A pali egy nyughatatlan figura, kinek a zene az élete, annyi mindent csinál, felsorolni szinte lehetetlen lenne.

A svéd Hypocrisy zenekar énekese, van több, mellékzenekara, mint például a The Abyss és Lock Up. Till Lindemann-al (Rammstein) gründolt, Lindemann (ez egyébként már véget ért), írt lemezt Joe Lynn Turner-el (ex-Rainbow, Deep Purple, stb), van egy The Abyss nevű stúdiója, ahol producerkedik, és lehetne még sorolni kinek a lemezén működött közre így vagy úgy. Több interjúban kérdezték tőle, hogy hogyan tud ennyi mindent csinálni, erre általában az volt a válasz, hogy sosem unatkozik és szereti ezt csinálni.

A Pain zenei stílusmeghatározása, indusztriális metal. Minden hangszeren ő játszik és ezt mondta, hogy ezzel a projekttel csak ki akarta próbálni, hogy tud e mást is írni mint brutális metal. Hát tud.

A Dancing With The Death egyébként már a Pain Negyedik lemeze, ihlet pedig onnan jött, hogy Peternek egyszer két percre leállt a szíve. A lemezen hemzsegnek a jobbnál jobb dalok. A címadó például, ami egyszerűen brutálisan kezdődik, persze a folytatása se kutya.

A Not Afraid To Die, aminek különös hangulata van, jó a dallamvezetése, van húzása. Ezekben a nótákba jól keverednek a mázsás metal riffek, a néhol elszállósabb szinti hangokkal, és az ipari elemekkel is. Bye/Die marha jó dallamban csúcsosodik ki, Peter hangja nagyon illik ehhez a zenéhez. Erre a dalra mondta Tagtgren, hogy ez tulajdonképpen a kinyújtott  középső ujja  azoknak az arcába akik el akarják nyomni.

Ami még nagyon tetszik az The Third Wave, a szaggatott gitárriff ott lebeg a verze felett. A Same Old Song elején nagyon jó a szinti, itt beugrott az In Flames, a refrén pedig telitalálat. Ezek amik nekem bejöttek, de ezenkívül majd mindegyik dal jó.

A lemez jól szól, van benn némi ipari mocsok, amitől nem annyira tiszta a megszólalás és azt is mondhatnám, hogy zenészek jól teljesítenek.

A Dancing With The Death jó fogadtatásra talált, Svédországban például a harmadik helyet érte el az albumok listáján. Az érdekes viszont, hogy kritikusok felrótták neki, hogy a Pain-ben olyan dolgokat kombinál, amik nem lehet kombinálni. Zenéje nehéz, sötét, nem annyira közérthető. Ezekre a felvetésekre azt válaszolta, hogy ő csak zenét ír, aztán ez lesz belőle.

Sőt az a kérdés is felmerült, hogy miért egyedül csinálja, miért ő játszik minden hangszeren. Erre azt mondta, hogy szereti ezt csinálni és közben tud fejlődni.

A koncerteken A Same Old Song még mindig megy, amúgy is ez lett a lemez legnépszerűbb dala.

Szóval a Dancing With The Death egyértelműen jó lemez és Peter Tagtgren Pain projektje pedig a mai napig él is virul, illetve lemezeket ad ki.

Az életrajzi könyv általában nem rossz olvasmány, ha jól van megírva és a főszereplő kellően érdekes. Viszont sok meglepetést tud rejteni, olyanokról akikről nem is gondolnánk. Megmondom őszintén sok ilyen könyvet olvastam és majdnem mindegyik élvezetes volt. Az utolsó négyet szeretném most bemutatni.                                                              

Rob Halford, Vallomás.

Rob Halford, Vallomás című könyve vitte el nálam a pálmát, felöleli a Judas Priest és egyben az ő teljes munkásságát. Rengeteg humor és jó sztori van benne, kellő öniróniával. Őszintén szólva Metal God-ról nem gondoltam volna, de a pali egy hihetetlen jó figura. Sok, jobbnál jobb zenei és magánéleti sztori, szinte letehetetlen letenni.

Csak pár morzsa a könyvből. Rob találkozott Madonnával, aki  úgy viselkedett mint Kleopátra és nagyon érdekelték az énekes tetoválásai, sőt, szerette volna ha mindenhol megmutatja őket., Rob azonban nemet mondott. Lady Gaga meglátta egy koncertjén és a show közben letérdelt tisztelete jeléül, táncosai legnaggyobb megdöbbenésére. Volt olyan, hogy Ozzy helyett kellett beugrania a Black Sabbath-ba és persze melyik nótát rontotta el, hát persze, hogy a Paranoidot.

De a legjobb sztori hogy a Metal God, Ringo Starr házából kölcsön vett egy, John Lennon Imagine klipjében is szereplő obeliszket, csak még elfelejtette visszavinni. Ezt a könyvet el kell olvasni, mert egyik legjobb önéletrajzi könyv amit eddig olvastam.

Ronnie James Dio, Rainbow in The Dark.

A másik könyv, Ronnie James Dio, Rainbow in The Dark című könyve. Előző hősünk Angliából származik, Dio pedig amerikai, de a sztorik hasonlóak, Ronnie is nagy kópé volt, talán valamivel céltudatosabb és a magánélete is rendezettebb mint Robé. De ebben is rengeteg jó sztori van abszolút olvasható és ott is és itt is betekintést kapunk a rocksztárok nem éppen konfliktus és élvezetektől mentes világából. Sőt Ronnie-tól megtudhatjuk a metálvilla keletkezésének igaz történetét is. Ez is jó könyv.

Rudán Joe könyv

Rudán Joe könyve sem rossz, az ő története sem volt mentes a zűrös dolgoktól. De azért merőben más volt az élet akkoriban Magyarországon, mint Angliában vagy Amerikában, ráadásul korban is van egy kis különbség köztük. Rengeteg érdekesség, első kézből kapott történetet elevenedik meg a könyv lapjain. Viszont azt is megtudhattuk, a magyar rockzenei élet finoman szólva sem mentes a konfliktusoktól. Rengeteg kép szolgál segítségül az olvasónak Magyarország egyik legjobb, ha nem a legjobb énekesének életéről.

K. K. Downing, Éjjel-nappal Judas Priest

Eddig csak énekesek voltak, most jöjjön egy legendás gitáros. K. K. Downing, Éjjel-nappal Judas Priest című könyve is jó könyv, de jóval szárazabb mint Halfordé, az is igaz, hogy utóbbi színesebb egyéniség. De azért ebben a könyvben is sok érdekesség van, más szemszögből mint az énekesé. Sőt Ken több dolgot is máshogy látott mint Halford.

Viszont azt érzem könyvén, hogy nélküle nem tudna működni a Judas Priest, aztán ugye mégis működik. Az az igazság kissé savanyú a szőlő. Ken barátunk amúgy is inkább primadonna és persze a zenekar másik legendás gitárosával, Glenn Tiptonnal is folyton ment a csatározás. Azt is megtudhatjuk a könyvből, hogy abban az időben (is), egy rocksztár milyen könnyen tudott csajozni. 

A The Ferrymen zenekar két kipróbált zenészt takar, Mike Terrana dobost (Rage, Axel Rudi Pell, Tarja) és Magnus Karlsson gitáros, basszusgitár, billentyűst (ő is rengeteg lemezen játszott). És persze a  Ronnie Romero álláshalmozó énekes, a teljesség igénye nélkül: Lords Of Black,  Rainbow, Elegant Weapons, Vandenberg, Michael Schenker Group, Sunstorm stb. 2016 óta vannak együtt és az Iron Will már a negyedik album amit elkészítettek.

Az rock/metal-ra szakosodott oldalak, melodikus power metalnak definiálják a stílusukat. És valóban, szerintem is egy igényes heavy/power metal lemez ez. Van ennek a zenének hangulata, vannak benne érzelmek és tisztességes metal alapok. A megszólalás, a hangszerelés, és a zenészi teljesítmény, illetve maguk a dalok is, egyaránt igényes munka. Amúgy is, ez a fajta zene nem áll messze tőlem és ezért is kedvelem a The Ferrymen zenéjét. Ezek után nézzük az Iron Will-t.

Jól kezdődik a lemez a Choke Hold-al. Tulajdonképpen a The Ferrymen zenéje olyan pilléreken áll mint például a  feszes alapok, a dallamos verzék és refrének és Romero éneke. Erre jönnek meg rá azok a részek, szólók, kórusok, amik színesítik a zenéjüket. Szóval ez az első dal, és a fentebb említett dolgok legjobb példája. A Mother Unholy egy kissé szigorúbb, van benne középkori kórus, bár ez egy kicsit talán kiszámítható. A címadó Iron Will se rossz, lebegősebb részekkel és egy kiváló szólóval. Ezeken a dalokon túltesz, az Above It, jó dögös alapokon nagyívű és jó refrén.

Az Adrenaline és a Darkest Story hasonlóan jók, de rajtuk túltesz a Dreams And Destiny. Lassabban indul, Romero kiélheti magát benne, de aztán tempósabbá válik és a jó a refrén is. A Dust To Dust, a The Darkness Than Divides és Mind Games azonos színvonalon mozognak, nem kiugróak, de jó dalok. Az album utolsó dala, a You’re The Joker megint egy erős tétel.

Nem tehetek róla, de én nagyon csípem ennek a Romero fiúnak a kicsit Dio-s hangját. Ezen a lemezen is nagyon jól énekel és amint az elején már említettem a társai is kiválóan zenélnek.

Más világot élünk, manapság ugye már a mainstream zeneipar nem nagyon gondolkodik lemezben, tehát lemezborítóban sem. De ez a borító szemben megy a fő sodorral, mert csodaszépre sikeredett.

Szóval akárhogy is csűröm- csavarom, ez egy jó lemez. Lehet, hogy nem egy divatos vagy nem annyira modern,de igényes, jó dallamos metal lemez az Iron Will.

A Hammerfall-ról eszembe jut egy-két dolog, de elsőként a tavalyi Powerwolf-al közös budapesti koncerten történt jelenet villan be. Előttem állt két fiatalabb metal rajongó és az egyik ikonikus daluk első taktusainál felkiáltottak, hogy „old school metal”  és vadul ugrálni kezdtek, illetve rázták az öklüket. Nyilván van náluk „régi sulisabb” zenekar, de az elhivatottságuk, a kitartásuk okán, lehet ez a zene akár old school is. Ja és jó amit csinálnak.

Baráti társaságban, ha szóba jön a zene, általában nem vagyok annyira népszerű a véleményemmel, de én szeretem őket. Egy olyan időszakban emelték fel a heavy metal zászlaját és tartják ma is magasra, ami nem éppen kedvezett a műfajnak. De ők kitartottak. Megbízható minőségben adják ki a lemezeiket, amik mindig azt nyújtják, amiért szeretem őket és ami elvárható tőlük, vagyis igazi heavy metal, modernebb változata. Persze náluk is vannak klisék, de talán pont ezek miatt a dolgok miatt az a Hammerfall, ami. Az ötödik album a Chapter V: Unbent, Unbowed, Unbroken, sem rossz, de tény, hogy van nála jobb lemez is a Hammerfall diszkográfiában.

A legfőbb probléma, hogy kevés a kiugróan jó dal a lemezen. Annak a kevésnek az egyike a Blood Bound, ez pont az a nóta, amiért szeretni lehet a Hammerfall-t, dallamos, húzós, magával ragadó. A Take The Black is ide sorolható és talán még a Fury Of The Wild-ot lehetne említeni. De a többi dal többsége bizony csak tizenkettő egy tucat.

Mondjuk az igyekezettel nem volt gond, mert van itt Hammerfall féle lírai, Never Ever, sőt még a legendás Venom basszusgitáros/énekes Cronos-t is hadba állították a lemez utolsó tételében, a több mint tizenkét perces Knights Of The 21st Century-ban, de sokat ez sem javít az összképen. Ennek a vendégszereplésnek a története az, hogy Joacim Cans énekes és Oscar Drobnjak gitáros nagy Venom rajongók, a producerük meg ismerte Cronos-t és már csak össze kellett hozni a találkozót.

Az albumot a Joacim Cans, Oscar Drobnjak, Stefan Elmgren gitár, Magnus Rosén basszusgitár és Anders Johansson dobok felállású zenekar rögzítette, az ő játékukkal nincs semmi gond, mint ahogy az album hangzásával sincs, sőt szerintem a borító is jól sikerült.

2005-ben megkérdezték a zenekart, hogyan látják a jövőjüket, azt válaszolták, hogy zenészként fejlődjenek, szenvedéllyel és élvezettel zenéljenek. Az album legnépszerűbb dalai, Fury Of The Wind és a Hammer of Justice. A 2025. februári Tons Of Metal bulin, pedig Blood Bound is szerepelt a programban

Szóval nekem ez a lemez annyira nem jött be, de ennek ellenére becsülöm  Hammerfall zenekart, hogy rendíthetetlenül kiállnak a stílus mellett és azt a bizonyos zászlót még mindig lobogtatja a szél. Azt pedig remélem, hogy az elején említett két srác még sokáig rázhatja az öklét a Hammerfall zenéjére.

Az mindig kérdés, hogy mit is vár el az ember (zenerajongó) egy adott zenekartól. Legyen modernebb, esetleg építsen be más stílusokból pár dolgot, újuljon meg,  vagy csinálja azt amit eddig, írjon a megszokott stílusában jó  dalokat . Ráadásul ha az adott előadó zsigerből tolja azt a muzsikát ami belőle jön és az egy ponton találkozik a rajongói elvárásokkal, akkor az a telitalálat. Akkor születhetnek olyan lemezek, mint a Kalapács zenekar, Ezerből egy albuma.

Kalapács Józsefet a szigorúbb muzsikák kedvelőinek nem kell bemutatni. Én még a nyolcvanas évek közepén láttam először a Pokolgép zenekarral egy külvárosi művelődési ház színpadán. Nem ma volt. És még mindig itt van, elnyűhetetlenül nyomja a rá jellemző, kemény, dallamos metált.

Az meg külön jó, hogy a sok fiatal zenekar mellett az idősebb generáció sem hagyja magát, lemezeket csinál, koncertezik, nem lehet őket leírni. Ráadásul a Kalapács zenekar bombaerős felállással bír. Tehát minden adott a jó zenéhez. És az bizony van. Az az igazság, hogy a 2020-as Világvégre lemez is tetszett és a mostani Ezerből egy is elnyerte a szimpátiámat. Sőt az utóbbi lemezen több jó dal van mint elődjén.

Nem szedném apró darabokra a korongot, de azért pár dolgot megemlítenék a dalok kapcsán. Először is az Ezerből egy, egységesebb elődjénél, de azért vannak rajta jónál is jobb nóták. Ilyen például az Útvesztő, aminek marha jó a refrénje de ugyanez elmondható a Gyilkos játszmáról is, igaz ez egy kicsit más mint a többi szerzemény.

A Felkel a nap, sodor, visz magával, jó érzéseket kelt az emberben, mindezt kellő döggel. A Meghasonlás kicsit komorabb, szikárabb, de nagyon odavág. Van itt Kalapács féle lassabb dal, a Mindig szabad legyél, tök jó gitárdallammal bíró, Aki élni mer, vagy a lendületes, jó mondanivalójú Nehéz idők idején. Biztos lesznek majd negatív hangok ezzel a lemezzel kapcsolatban, de szerintem aki elmegy egy Kalapács koncertre az megtapasztalhatja mennyire ütős nóták ezek.

Itt térnék a zenekarra. Iszonyú  jó alapokat tesznek az énekes alá, az egész lemez úgy szól mint az állat. Mindenki olyan szinten nyújt maximumot, hogy nehéz lenne a hibákat találni, legfeljebb csak keresgélni. De azt meg minek?  Én a Kalapács zenakartól, ettől a lemeztől ezt vártam. Dögös megszólalást, magasszíntű hangszeres játékot, jó szólókat, riffeket, dallamokat, Kalapács Józsival együtt üvölthető refréneket. Úgy hogy találkozott az elvárásom az elején említett zsigeri és szívből jövő muzsikájukkal.

Bravó!

A mai napon ünnepli 70. születésnapját Dee Snider, a Twisted Sister frontembere. Köszöntsük fel a 2021-es, Leave A Scars szólólemezének ismertetőjével.

Az illető úriember felettébb színes egyéniség, nemcsak énekesi és színpadi megjelenése mivoltában, hanem azért is mert rengeteg mindennel foglalkozott, foglalkozik. Rádiós, televíziós műsorvezető, a hangját kölcsönözte Spongyabobnak, sorozat és videójáték szereplő. Nem mellesleg kiváló dalszerző és persze énekes.

A Twisted Sister zenekart nem kell bemutatni a rock/metal fanatikusoknak. Ugyan nagy karriert nem futottak be – 1982- től 1988- ig regnáltak – igaz ez egy termékeny időszak volt, hisz öt lemezt adtak ki, de így is kultikus bandának számítanak.

Nyilván a We’Re Not Gonna Take It gigasláger hatalmasat lendített a szekerükön, a hozzátartozó – amúgy zseniális – videóklippel együtt, sőt a 2000-es évek közepén volt valamiféle újrakezdés is, de a fénykor mégis csak a 80-as években volt. Nos ennek az együttesnek az énekese volt Dee Snider, aki nem mindennapi figura.

A Twisted után – mint fentebb említettem rengeteg dolgot csinált – nekiállt szólólemezeket készíteni és szervezett is hozzá egy ütőképes csapatot, Russel Pzutto basszusgitáros, Nick Bellmore dobos, Charlie Bellmore és Nick Petrino gitárosok személyében. És meglehetősen jó dalokat ír.

A Leave A Scar  pedig egy bitang jó lemez lett és ami a legfontosabb, ízig- vérig heavy metal.

Őszintén szólva nagyon meglepett amit hallottam, nem erre számítottam. Igazából kár is lenne bármit kiemelni, mert van itt minden, egy abszolút modern, dögös heavy metal lemez. Itt-ott hallani némi Savatage, Anthrax, nyomokban Twisted Sisters dolgokat, sőt van vérbeli thrash nóta is. A hangzás és a zenészek kitűnőek, Dee Snider 67 évesen is top formában, le a kalappal előtte. És hogy még tovább fokozza a meglepetésemet, a Time to Choose című dalban George „Corpsgrinder” Fisher vendégszerepel. Hm. Nem semmi.

Szóval meglepően jó lemez a Leave A Scar, remélem még sokáig ilyen lemezekkel örvendeztet meg bennünket Dee Snider, én pedig megígérhetem hogy újra és újra fel fogom köszönteni.

Boldog születésnapot!

Nem vagyok a spanyol thrash mozgalom szakavatott értője, de mondjuk az Angelus Apatrida-t és a Crisix-et ismerem. Ide tartozik írásom főszereplője a Vinodium zenekar is.

2005-ben alakultak, Tommeloso városában és hogy ez miért fontos? A nevük miatt. A Vinodium nevet ugyanis egy csavarkulcs ihlette, illetve a rajta lévő króm-vanádium felirat. Levették a krómot, maradt a vanádium, majd mivel székhelyük környéke komoly borkultúrával bír, beillesztették a Vino szót és már kész is volt a zenekar neve, Vinodium.

A társaság spanyol nyelven dalolja el a mondanivalóját, aminek témái általában dühösek és sok társadalmi kritikát tartalmaznak. Erre utal az En Que Mundo Vivimos? cím is, ami annyit tesz, Milyen világban élünk? Egyébként spanyol nyelv egyáltalán nem zavaró.

Ez a harmadik dalgyűjtemény, ami jön az ibériai fiúkból. És hogy milyen zene ez? Egy kicsit modernebb köntösbe bújtatott korai Sepultura. Lendületes dalok, van sebesség, van benne dög és energia. A lemezem tíz dalt tartalmaz harmincöt percben, jó ötletekkel és jó megoldásokkal. Azt nyilatkozták magukról, hogy ők a thrash metal ütős és erőteljes öklei. Szó mi szó, vannak dalok, amik rendesen odavágnak.

Ilyen dal például a címadó, En Que Mundo Vivimos? vagy a tempóváltásokkal operáló Piel Muerta, illetve a lemez utolsó tétele, a Reino Del Olvido, ami kapcsán annyi került a jegyzeteimbe, hogy mennek, mint a meszes. A többi dal is jó, de amiben én a problémát látom az pont ez, hogy nem látom az erdőtől a fát. Azaz a dalokat így külön-külön. A kiemelt három nekem mondjuk, bejön, de ez teljesen szubjektív.

Tulajdonképpen világmegváltás nem történik, amit csinálnak az jó, oszt ennyi. Az album egyébiránt jól szól, mindenkit jól hallani, Julián Perona basszusát épp úgy, mint Samu M. kiemelkedően jó dobolását. Ugyanez mondható el a gitárosokról is, Angel Monared és Sergio „Sandru” Marquina remek dolgokat csinálnak, utóbbi felel az énekért, itt azért nagy csodák nincsenek, nekem Max Cavalera-s, kicsit hörgősebben.

Azt nyilatkozták egyszer, hogy az a vágyuk, hogy a zenéjükből éljenek meg, illetve minél több helyre eljussanak a muzsikájuk révén. Ezzel a tömény muzsikával azért ez nem lesz egyszerű, de hajrá!

És még a borító is jó!