Ebben az évben töltötte be a második ikszet a német heavy metal legenda, Grave Digger tizenkettedik albuma, a The Last Supper.

A Grave Digger-t lehet szeretni, meg nem szeretni. De az tény, hogy elhivatottan teszik a dolgukat illetve, a Chris Boltentahl és társai zenekar. A bandában ugyanis nagy volt a jövés-menés az elmúlt negyven évben, rengeteg zenész játszott a jó Chris bátyóval. De még mindig csinálják, ráadásul ők is azok közé az együttesek közé tartoznak, akiknek a zenéje az első taktusok után felismerhető. Persze ez nem mindig szerencsés dolog, de akkor is így van. Ez az album is ilyen. Totálisan Grave Digger, a bandára jellemző riffekkel és Chris Boltendahl ráspolyos hangjával. Van benne retró nem mondom, de hangzásban például egyértelműen huszonegyedik századi.

Nekem tetszik a borító is. Ennek kapcsán olvastam több korabeli interjúban, ahol nem egyszer elhangzott az ezzel kapcsolatos kérdés, hogy nem volt-e bármilyen probléma, a Jézust az utolsó vacsoránál ábrázoló (mögötte maga a Halál), képpel kapcsolatban. Az volt az érzésem, mindenáron bele akarnak magyarázni valami vallás ellenességet, de az akkori interjúalanyok ezt kerek-perec cáfolták.

Ezek után nézzük milyen lett ez a tizenkét számból álló album. Egy intro-t követően, a címadó The Last Supper-el indul a történet, sajna elég izgalommentesen. Az akarat megvolt, de ez azért elég középszerűre sikeredett. Ezután mondjuk jobb dalok jönnek, a tempósabb Desert Rose, vagy az album legjobb dala  a kicsit modernebb, dallamos, de mégis energikus, Grave In The No Man’s Land.

A többi szám viszont, finoman szólva sem olyan jó. Talán a Soul Savior, Davided Cross és a Black Widow még az elmegy kategória, de a többi már erősen a középszerűség határát súrolja. Az lemez leghosszabb dala a hét perces Crucified mondjuk jobb, de itt és az Always And Eternity-ben van problémám Chris hangjával. Amúgy is akartam róla írni, hogy tulajdonképpen az évek során és főleg az olyan daloknál, amik a vérbeli metal nóták, nem kopott sokat ez a rekedtes orgánum, de ebben két lassabb, vagy lassabb betétekkel tűzdelt dalban, kissé ciki.

Chris Boltendahl énekesről már esett szó, Manni Schmidt gitáros (ex- Rage) játékával szerintem nincs gond, bár a lemez kapcsán voltak olyan hangok, hogy rövidek a szólói és valóban volt olyan dal ahol elég kurtára sikeredtek, de engem ez zavart a legkevésbé. A ritmusszekció teszi a dolgát, Jens Becker (ex-Running Wild) basszusgitár, Stefan Arnold dobos, és Hans Peter Katzenburg billentyűs játékával nincs gond, egyébként ők még mindig a zenekar tagjai.

A lemez hangzása jó, ebből a szempontból tisztességes munka ez. A The Last Supper vegyes fogadtatásban részesült, (az egyik erre szakosodott oldalon 7,7-es osztályzatot kapott a szavazóktól) voltak, akiknek tetszett, de olyat is olvastam, hogy ez bizony nem a sikerült Grave Digger albumok közé tartozik. Én is ezt a tábort kell, hogy erősítem. A zenekar is érezhette, hogy volt már jobb lemezük is, mert a dalok közül egyik sem érte meg a mai koncerteket. Viszont az emlékek idővel megszépülnek, úgy hogy ez akár még változhat is, de ez nem biztos.