Nemrégiben láttam egy ismeretterjesztő csatornán a delfinek alvási szokásait. Meglepő, de ezek a kedves emlősök úgy alszanak, hogy úszás közben az agyuk egyik felét kikapcsolják.

Ez hogy jön a Brightoni Architects zenekar The Sky The Earth & All Between lemezéhez? Ha ugyanis kettéosztom az agyam, akkor ugye van ez egyik fele, ami kőmetálos, ami csak ezt a zenét képes befogadni, meg van a másik fele, ami pedig a nyitottabb és megengedőbb egy kicsit. Így ha mindkettő egyszerre működik, egyensúlyban van a dolog. De ha mondjuk, lekapcsolom a befogadóbb felét, meg nem hallgatom ezt a lemezt. A problémám a popmetalos dalokkal van, illetve ezekkel a refrénekkel, kiállásokkal, részekkel. Alább kifejtem majd a daloknál a részleteket is.  Viszont, ha egyensúlyban van az agykapacitásom, akkor azért már valamivel jobb a helyzet.

 Persze lehet, hogy nem én vagyok a célközönség, de hát mégis csak egy metalcore bandáról van szó. Ez amúgy is érdekes dolog, hisz már a 2011-es The Here And Now dallamossága miatt sok rajongó elfordult tőlük. Azt, hogy ezzel a lemezzel vesztenek e még belőlük, azt nem tudom. Viszont az is tény, hogy jól mennek az ebben a stílusban mozgó brit zenekarok, a Bring Me The Horizon, az Asking Alexandria, a Bury Tomorrow, és a While She Sleeps.

Na, szóval vannak a lemezen olyan dalok, amiket legszívesebben skippeltem volna, ilyen a nyálas Chandelier, az Evil Eyes, Judgement Day, ezekben a dalokban bántóan túlteng a popmetal. Van olyan szám, mint a Landmine, ami olyan mint egy libikóka, hol erre hol arra billeg, főleg azért mert itt aránylag jól sikerült ezeket a témákat beépíteni, nem kiabálnak ki belőle annyira.

De például a Broken Mirror-ban viszont tök jól egyensúlyban vannak egymással a lágyabb és a keményebb dolgok. Viszont popmetal Everithing End meg tetszik, pedig esküszöm nem lettem delfin. Az albumon van viszont két zúzós, már-már hardcore nóta, az egyik a Brain Dead, ami a lemez legkeményebb dala, vagy a Seeding Red, ami meg egy vérbeli metalcore dal, jó a refrén, jó benne a gyerekkórus is.

Szóval enyhen szólva is kétarcú ez az album. Dan Searle dobos szerint viszont színes ez a lemez, sikerült a zenekar különböző korszakai legjobb darabjait egy helyen tartani. Folyton fejlődni akarnak, nem azt nézik, hogy mások szerint milyennek kell lennie zenekarnak. A hangzás és a zenei teljesítmény rendben van, Sam Carter énekest érdemes külön megemlíteni, ő viszi a prímet.

Szóval maradva a delfineknél, nem emelkedek ki a vízből és nem táncolok a víz tetején, de partra se vetem magam miatta, legfeljebb kikapcsolom az agyam egyik felét.