Az év elején jelent meg az angol Tokyo Blade új nagylemeze. A zenekar annak idején a NWOBHM vonalához tartozott, azonban nem futott be akkora karriert mint a stílus első vonalas bandái.

Grandad metal. Ezt a kifejezést egy, a zenekarral kapcsolatos írásban olvastam. Van ebben valami, de persze ez az elnevezés nem mentes a negatív felhangtól sem. Egyébként meg lehet, hogy az együttes és a zenészek kora, akár értelmet adhat ennek a címkének, de ez a lemez nem totyogós öregurak zenélgetése. De haladjunk sorjában.

Szóval az angol Tokyo Blade 1982-ben alakult Salysbury-ben, előtte más neveken működtek. A Time Is The Fire a tizenkettedik albumuk. Egyébként az előző 2020-ban jelent meg. Az elmúlt több mint negyven év nem volt zökkenőmentes, hisz közel harminc zenész játszott a zenekarban, kétszer fel is oszlottak. A zenekar stílusa NWOBHM, némi amerikai ízzel. A dalok jól meg vannak tervezve és szépen vannak hangszerelve. Van ennek a zenének egyfajta old school hangulata, de mégsem egy  múltidéző retro  muzsika.

Nos, milyen is az a tizennégy dal, ami alkotja az albumot. Őszintén szólva, kicsit soknak érzem a dalok számát, de ha ennyi volt az ötlet és a mondanivaló!

Igazából sikerült egy aránylag egységes lemezt összehozni, olyan kifejezetten csúcsdal nincs a korongon, de például a klasszikus felépítésű nyitó dal a Feeding The Rat egy jobb tétel, bár a végét azért jobban megoldhatták volna. Jó még a lassabb, hangulatosabb The Enemy Within is, de itt is lehalkítják a végét. Ilyesmi a Going With The Flow is, egyébként jól állnak neki ezek a dalok. A The 47 egy okosan megtervezett, komplexebb szerzemény. A Soldier On-ról is elmondható, hogy egy sikerültebb darab, de az album utolsó négy dala is erős.

A zenei teljesítménnyel nincs semmi gond, ezek a fickók tudnak muzsikálni. Andy Boulton (aki az egyetlen alapító tag) és John Wiggins gitárosok viszik a prímet, Andy Wrighton és Steve Pierce ritmusszekció is jól teszi a dolgát, Alan Marsh énekesnek pedig jó hangja van és jól is énekel.  

Szóval a Tokyo Blade jó zenét játszik, zenekar kora csak a rutinban látszik meg, ez a lemez is jó, régi vágású NWOBHM, aki szereti ezt a fajta muzsikát annak fog kellemes perceket szerezni, de azért a pályatársaiktól elmaradnak.

Az ex-Helloween gitáros/énekes Kai Hansen által alapította Gamma Ray 1990. február 26-án jelentette meg debütáló lemezét a Heading For Tomorrow-t. A dalcsokor gerincét a jellegzetes Hansen féle zene alkotja, de azért más hatások is megtalálhatók benne.

Nem lehet nem beszélni a Helloween-ről a Gamma Ray zenekar kapcsán. De miért is kéne? Mégiscsak a „Tökfejek” egyik fő dalszerzőjéről és gitárosáról van szó. Meg persze Ralf Scheepers-ről, akinek a hangja hasonlít Michael Kiske hangjára, a felsőbb tartományokban pedig Halfordos, kettejük közös projektje fejlődött zenekarrá Uwe Wessel basszusgitárossal és Mathias Burchard dobossal kiegészülve.

A stílus nem is lehetne más, mint a Helloween-ban gyökerező heavy/power és az akkoriban virágkorát élő speed metal. Azonban arról is beszélni kell, hogy miben különbözik a két zenekar egymástól. Először itt nincsenek ikergitárok, lévén itt egy gitáros felállás van, ráadásul más egy kicsit a gitárhangzás is. Hozzájön még ezekhez a Gammay Ray-ben használt kórusok, illetve háttérvokálok is. Kai szerint ezek ilyen germán dolgok, minekután a németeknek nincsenek klasszikus rock zenei gyökereik, így a német klasszikus zeneszerzők hatottak rájuk. Ezek a hatások nélkül pedig csak NWOBM-t másolnák, ezekkel a hatásokkal viszont a saját útjukat kezdték el járni. De, hogy ne csak a nyilvánvaló hatásokról beszéljünk, van itt tradicionálisabb metal is, némi Judas Priest ízzel, Ilyen például a Ralf Scheepers által jegyzett Free Time. Vagy a Speace Eater, ami szigorúbban indul, más mint a többi Helloween ihletésű dal, ráadásul Ralf hatalmasat énekel benne.

Akkor vannak olyan dalok, amiben a Queen is megjelenik, ilyen Money és az album egyik legjobb dala, a Silence. Erről mondta Kai Hansen, hogy ő egy Queen szuperfan és azt akarta, hogy ezt a világ is megtudja. Szintén a lemez egyik csúcsdalai között van Heaven Can Wait, amely egy tempós szerzemény, jó refrénnel.

Az album legjobb dala, nem is lehetne más, mint a címadó, monumentális, komplex, tempóváltásos, több mint tizenöt perces metal eposz, a Headind For Tomorrow. A többi dallal sincs semmi gond, hiszen a Lust For Life sem egy rossz szerzemény, ezt a dalt egyébként a Helloween is simán játszhatta volna, de ugyanez igaz a Hold Your Ground-ra is. Lehet, hogy ezzel a véleményemmel egyedül leszek, de nekem az albumzáró Uriah Heep feldolgozás, a Look At Yourself nem annyira jön be, tisztességesen eljátszották, de ennél nem érzek többet benne. Ennek a covernek az a története, hogy Ralf az eredeti zenekarával a Tyran’ Pace-el turnézott a Juriah Heep-el és már akkor megfordult a fejében a feldolgozás lehetősége, sőt még a Helloween-nél is felmerült ez a lehetőség.

A Heading For Tomorrow-t egy másik borítóval újra kiadták, sőt a 25. évfordulóra is megjelent bónuszdalokkal kiegészítve. A zenészek jól teljesítenek, a prímet Kai és Ralph viszi. Egyébként Ralph Scheepers neve felmerült a Helloween-nél is, ugyanis a Walls Of Jericho turnéján sok lett volna Kai-nak az éneklés és a gitározás, ráadásul ő inkább gitárosnak tartja magát.

Az album fogadtatása jó volt, a lemezen szereplő dalok közül a Heaven Can Wait a tavalyi koncerteken is szerepelt.

Megalapíthatjuk tehát, hogy Gamma Ray első lemeze, egy jó album jó dalokkal.

Ebben az évben töltötte be a második ikszet a német heavy metal legenda, Grave Digger tizenkettedik albuma, a The Last Supper.

A Grave Digger-t lehet szeretni, meg nem szeretni. De az tény, hogy elhivatottan teszik a dolgukat illetve, a Chris Boltentahl és társai zenekar. A bandában ugyanis nagy volt a jövés-menés az elmúlt negyven évben, rengeteg zenész játszott a jó Chris bátyóval. De még mindig csinálják, ráadásul ők is azok közé az együttesek közé tartoznak, akiknek a zenéje az első taktusok után felismerhető. Persze ez nem mindig szerencsés dolog, de akkor is így van. Ez az album is ilyen. Totálisan Grave Digger, a bandára jellemző riffekkel és Chris Boltendahl ráspolyos hangjával. Van benne retró nem mondom, de hangzásban például egyértelműen huszonegyedik századi.

Nekem tetszik a borító is. Ennek kapcsán olvastam több korabeli interjúban, ahol nem egyszer elhangzott az ezzel kapcsolatos kérdés, hogy nem volt-e bármilyen probléma, a Jézust az utolsó vacsoránál ábrázoló (mögötte maga a Halál), képpel kapcsolatban. Az volt az érzésem, mindenáron bele akarnak magyarázni valami vallás ellenességet, de az akkori interjúalanyok ezt kerek-perec cáfolták.

Ezek után nézzük milyen lett ez a tizenkét számból álló album. Egy intro-t követően, a címadó The Last Supper-el indul a történet, sajna elég izgalommentesen. Az akarat megvolt, de ez azért elég középszerűre sikeredett. Ezután mondjuk jobb dalok jönnek, a tempósabb Desert Rose, vagy az album legjobb dala  a kicsit modernebb, dallamos, de mégis energikus, Grave In The No Man’s Land.

A többi szám viszont, finoman szólva sem olyan jó. Talán a Soul Savior, Davided Cross és a Black Widow még az elmegy kategória, de a többi már erősen a középszerűség határát súrolja. Az lemez leghosszabb dala a hét perces Crucified mondjuk jobb, de itt és az Always And Eternity-ben van problémám Chris hangjával. Amúgy is akartam róla írni, hogy tulajdonképpen az évek során és főleg az olyan daloknál, amik a vérbeli metal nóták, nem kopott sokat ez a rekedtes orgánum, de ebben két lassabb, vagy lassabb betétekkel tűzdelt dalban, kissé ciki.

Chris Boltendahl énekesről már esett szó, Manni Schmidt gitáros (ex- Rage) játékával szerintem nincs gond, bár a lemez kapcsán voltak olyan hangok, hogy rövidek a szólói és valóban volt olyan dal ahol elég kurtára sikeredtek, de engem ez zavart a legkevésbé. A ritmusszekció teszi a dolgát, Jens Becker (ex-Running Wild) basszusgitár, Stefan Arnold dobos, és Hans Peter Katzenburg billentyűs játékával nincs gond, egyébként ők még mindig a zenekar tagjai.

A lemez hangzása jó, ebből a szempontból tisztességes munka ez. A The Last Supper vegyes fogadtatásban részesült, (az egyik erre szakosodott oldalon 7,7-es osztályzatot kapott a szavazóktól) voltak, akiknek tetszett, de olyat is olvastam, hogy ez bizony nem a sikerült Grave Digger albumok közé tartozik. Én is ezt a tábort kell, hogy erősítem. A zenekar is érezhette, hogy volt már jobb lemezük is, mert a dalok közül egyik sem érte meg a mai koncerteket. Viszont az emlékek idővel megszépülnek, úgy hogy ez akár még változhat is, de ez nem biztos.

Bemutatta új lemezét a dallamos metalcore-ban mozgó amerikai, Killswitch Engage. A This Consequence egy dallamos, de mégis ütős dalgyűjtemény lett.

Férfiasan bevallom, eddig még nem hallgattam a massachusettsi Killswitch Engage zenekart. Nem is teljesen értem, hogy miért, ugyanis metalcore-ban, akarom mondani dallamos metalcore-ban utaznak, amire én mostanában eléggé rá vagyok kattanva. Igaz az előző Atonement lemezük már elég régi, 2019-es keltezésű. A zenekar nem ma kezdte az ipart, lévén 1998-ban alakultak és a This Consequence a kilencedik album, amely kikerült a kezük közül.

Meghallgattam ezt az lemezt, nem is egyszer és minél többször hallgattam, annál jobban tetszett. Félre értés ne essék, már elsőre is bejött amit hallottam. Tuti jó, nem egy átlagos muzsika ez, van benne erő, lendület, dög, dallam, érzelem, jók a groove-ok, riffek. Maga a hangzás is erre segít rá, az egész szépen, vastagon szól, a gitárok húznak, mint a gőzmozdony és mellette kiváló dallamos refrének vannak. Igazából egyik dal jobb, mint a másik, nem is nagyon tudnék választani közülük, annyira egységes ez a lemez. Az Abandon Us, az Aftermath, az I Believe, a Forever Aligned és a Requiem mind jó nóták. Talán ezek a legjobbak.

A zenészek, akik elkövették ezt az albumot, Adam Dutkiewicz gitár, Joel Stroetzel gitár, Mike D’Antonio basszusgitár, Justin Foley dob, illetve Jesse Leach ének, remek munkát végeztek, magas szintű hangszeres játékkal, rengeteg jó ötlettel. Egyébiránt, amint azt egy interjúban a zenekar tagjai elmondták, az Alive Or Just Breathing óta ez az első lemez, ahol a dalokat a próbateremben közösen dolgozták ki, így bármelyikük írta is a dalt, mindenki hozzá tudta tenni az ötleteit, így sokkal hatékonyabb volt a munka.

Nos, véleményem szerint, bár még csak február van, a Killswitch Engage magasra tett a lécet, nehéz lesz átugrani. Nekem pedig nincs mit tennem, meg kell hallgatnom a többi lemezüket is.

Negyed százada, jelent meg a finn Sentenced, Crimson című lemeze.

Jubileumhoz érkezett a Sentenced hatodik albuma a Crimson. A finn zenekar a kedvenceim közé tartozik, gondoltam igazán nem lesz nehéz feladat írni róla. Aztán a fenét nem az. Ugyanis zeneileg ugyanazt hallottam mint 2000-ben, csak a hangulat, az érzés lett más. Idősebb lettem, más életszakaszban, élethelyzetben, lelki és érzelmi állapotban vagyok mint akkoriban. Tény, hogy a zenekar az indulása óta, óriási változásokon ment keresztül, ráadásul 1996-ban Ville Laihiala érkezett énekesi posztra Taneli Jarva helyére. A zene is megváltozott, az énekes is más lett, releváns különbségek ezek. Ville-ről nekem egy másik Ville, Ville Valo jut eszembe a szintén finn HIM zenekarból, meg persze a néhai Type O Negative énekes, Peter Steele. Egyébként még két zenekar alakja sejlik fel a finn, hideg, ködös éjszakában, egyik a nem finn Paradise Lost, a másik viszont a finn The 69 Eyes. Igaz ők másfelől érkeztek ehhez a gótikus dark metalhoz.

Szóval ez a depresszív, sötét hangulatom nem volt meg és ezáltal másképpen hallgattam meg ezt a lemezt. Viszont így olyan dalokat fedeztem fel az albumon, amiken annak idején esetlegesen átsiklottam, vagy nem annyira keltette fel a figyelmemet, mert a Killing Me Killing You Sentenced gigasláger elhomályosította őket. Ilyen például Dead Moon Rising. A dalnak erős atmoszférája van, minden teljes szimbiózisban működik benne, Ville hangja pont klappol hozzá, depresszív, darkos rockzene, metalhatásokkal. Vagy a One More Day, ami egy kicsit nehezebben adta meg magát, de aztán csak jó irányba fordultak a dolgok.

Az albumon az érzelmes hangulatok násztáncot járnak a depressziós sötét érzésekkel és ebből születnek olyan dalok, mint a Home In Despair, a Fragile, vagy a Bleed In My Arms. De persze zeneileg is rendben van a lemez, a dalok fel vannak építve, mint No More Beating As One. De van, hogy egy pofon egyszerű refrénből sikerül egy jó dalt összehozni, mint például a Broken-ban. Sőt a River-be még egy kis hetvenes évekbeli hangulatot is belecsempésztek. Az albumot záró, My Slowing Heart talán az a dal, ami egy kicsit kilóg a többi közül, izgalmasabb, de depresszív hangulatú, Ville is másképpen énekel benne, picit játszik a hangjával. Ezt a dalt is most fedeztem fel.

Az album legnépszerűbb szerzeménye a már említett Killing Me, Killing You. Ez az a dal, amit bármikor meg tudok hallgatni tőlük és nem csak én vagyok így ezzel, mert a Youtube-on közel négymilliós megtekintéssel bír.

Az albumot gyakorlatilag a Tenkula, Lopakkka gitárosduó írta, igaz kis részben Laihiala is részt vett a munkában. Sami Kukkohovi basszusgitáros, ő is 1996-ban csatlakozott a bandához jól játszik, akár csak a Vesa Ranta dobos, aki itt szerintem egyszerűbben dobol. Ville Laihiala hangja viszont nagyon illik ehhez a zenéhez. A lemez hangzásügyileg is rendben van, talán csak a dobsound steril kicsit.

Két dal, a Dead Moon Rising és a Broken még az utolsó, 2005. október elsejei, oului koncerten is felcsendült. A dalgyűjtemény fogadtatása jó volt, de ilyen – olyan hangok mindig voltak a lemezzel kapcsolatban, nekem viszont ez a akkor is a kedvenc Sentenced albumon. Viszont azt is látni kell, hogy annak ellenére, hogy tele van szenvedélyes érzelmekkel, jó dalokkal, remek zenei megoldásokkal – és pont ez a Crimson problémája – kissé egysíkú.

Arra azért kíváncsi vagyok, hogy huszonöt év múlva, 2050-ben, az ötven éves jubileumon, hogyan fogom látni ezt a lemezt, de addig még lesz időm párszor meghallgatni.

2025.01.24.

                                       Ismerős Arcok

                Mosonmagyaróvár, Flesch Művelődési Központ

Az Ismerős Arcok zenekarral eddig még nem volt alkalmam találkozni. Pedig többször játszottak már a környékünkön, de valahogy ez a találkozás idáig még nem jött össze. Viszont mindenképpen meg akartam nézni őket. Most azonban eljött az idő, mert szűkebb pátriárkámban, Mosonmagyaróváron, a Flesch Művelődési Központban léptek fel, egy legendás billentyűs, Papp Gyula (Mini, Skorpió, Dinamit, stb.) és egy csak hölgyekből álló vonósnégyes kíséretében. A helyszín csurig megtelt a zenekart szerető emberekkel, jobbára az idősebb korosztályból, de akadtak fiatalabbak is.

Azt gondoltam, hogy majd igyekszem mind szemmel, mind füllel memorizálni a műsort, illetve felkészültem némi jegyzetekkel is, aztán már az első szám közben elraktam mindent a zsebem mélyére. Nem volt szükség rá. Ugyanis az előadás az első pillanattól elvarázsolt. A rock koncerteken általában van energiaáramlás, ami a zenekar és a közönség között oda-vissza működik. Itt azonban nem az a fajta energia volt. Annál valami sokkal több. Valamiféle olyan magasztos érzés, amit nehéz szavakba önteni. Egy olyan érzés, amit csak az Ismerős Arcok zenekartól kaphatunk meg. Nem tudom meg tudom-e fogalmazni mit éreztem. Hogy büszke vagyok az identitásomra erre a gyönyörű nyelvre, amelyben ezeket a dalokat megírták, az összetartozás érzésére.

Ebben a közel két órában otthon hagytam a szorongásaim, a félelmeim, ilyen- olyan frusztrációimat, elfelejtettem a hétköznapok negatív hatásait. Nem hiszem, hogy ott a teremben ezzel egyedül lettem volna. Mert a zenekar az első taktusok után megfogta a közönséget és el sem engedte a koncert végéig. Nem lehetett érezni üresjáratot, folyamatos varázslat volt. Az mondjuk érdekes volt, hogy a koncert zökkenőmentesen, profin zajlott, de ezt nem lehetett érezni, inkább volt az egész olyan természetesen zsigeri. Mindezt kiváló hangzással, szépen hangszerelt dalokkal, jól, átéléssel eljátszva. A műsor összeállításánál figyeltek arra, hogy a vonós négyes idomuljon azokhoz az Ismerős Arcok dalokhoz amik elhangzottak és a négy muzsikus játéka szépen belesimult a dalokba, úgy mintha mindig is benne lettek volna. Sajnos a vonós négyes tagjainak a nevét nem tudtam megjegyezni, de nagyon szépen játszottak. A zenekaron pedig nem lehetett nem észrevenni mennyire figyelnek egymásra, mennyire érzik egymást.

Nem szedném szét a produkciójukat, Galambos Nándor basszusgitáros, Kovacsik Tamás dob, Práder Vilmos gitár, Tánczos István szaxofon, ének, a már említett Papp Gyula tökéletesen zenéltek. Nyerges Attila énekes jellegzetes hangján szépen énekelve vezényelte le a koncertet. Ami mellesleg nem nélkülözte a humort és az egymással való csipkelődést sem, így képezve egy egységes elegyet a magasztos érzésekkel és a rockzene közvetlenségével. A katarzis a ráadás két dala volt, az egyik a Fenyők, a másik pedig az utolsó, Nélküled. A dal közben nézni akartam a körülöttem lévő emberek arcát, azokat az érzéseket amit tükröződnek rajtuk, de erre nem volt lehetőségem. Ezt akkor, ott kellett megélnem, azokkal a gondolatokkal és érzésekkel, amik a fejemben és a szívemben kavarogtak, hogy amíg élek emlékezzek rájuk. Csak álltunk a párommal kezén fogva. Szavakkal leírhatatlan volt.

A koncert végén a közönség hosszú percekig tapsolt. Szó szerint, elrepült ez a közel két óra, fel sem tűnt az idő múlása. Nagyon jó érzésekkel mentem haza.

Másnap mikor felkeltem, még mindig a koncert hatása alatt voltam, még mindig kavarogtak bennem az érzelmek és sokkal jobban éreztem magam, mint az Ismerős Arcok előadása előtt. A Nélküled pedig megállás nélkül szólt a fejemben.

Új lemezzel jelentkezett a stockholmi dallamos, power metalos Dynazty. Ugyan az albumnak vannak jó pillanatai, összességeben a túlnyomó részben lévő popmetal dalok miatt, kissé csalódást keltő.

Vártam a svéd Dynazty új albumát. Ugyan az utolsó lemezüket nem hallottam, de az előtte lévő 2020-as The Dark Delight-et igen és az nagyon tetszett. Az az igazság, hogy az első 2009-es keltezésű album óta, ez a kilencedik nagylemezük, ami elég tisztességes tempó, sőt lehet, hogy egy kicsit gyors is. Mondom ezt azért mert csalódtam ebben a lemezben. Az tény, hogy a csapatban megvan a dallamérzékenység, a dalírási kézség és a hangszeres tudás, plusz van egy jó torkú énekesük, a másodállásban a szintén svéd Amaranthe együttesben harmadik énekesként tevékenykedő Nils Molin személyében.

És pontosan ez a probléma. Mert ugyan vannak itt jó dalok, jó dallamok, de engem nagyon zavar a számok nagy többségében felbukkanó popmetal. Vannak nóták amiket az Amaranthe is simán eljátszhatott volna. A címadó, Game Of Faces, a Devilry Of Ecstasy a Fire To Fight, Phoenix, a Fortune Favorts The Brave, pont ilyen dalok. Mondjuk ebből a blokkból az utolsó dal éppenséggel tetszett. De igazságtalan lennék a zenekarral, ha csak így levenném róluk a keresztvizet, mert azért vannak itt jó Dynazty dalok. A lemez egyik legjobb dala, albumindító, lendületes Call Of The Night vagy az érzésekkel telt Dream Of Spring, illetve a Die To Survive és az erősen Sabaton hatású Mystery is a jobbak közül való.  

Egyébként a lemez jól szól, a zeneiséggel sincs gond, de például nekem a dobhangzás nagyon gépies.

Kissél szomorú, és csalódott vagyok, mert egyáltalán nem ezt vártam volna tőlük és ugyan nem teljesen reménytelen a helyzet, de ezt én így köszönöm, de nem kérem.

Death – Spiritual Healing

A Death zenekar harmadik lemeze a Spiritual Healing 35 éve, 1990. február 16-án látott napvilágot. Az album egy kicsit közérthetőbb, de mégis komplex, igényes muzsikát tartalmaz.

A floridai Death zenekar hatása a metal, de főleg a death metal műfajára, elvitathatatlan. Sok zenekarnak jelentenek, jelentettek inspirációt, útmutatást és a mai napig hatásként emlegetik őket. A zenekar 1983-ban alakult Altamonte Springsben és 2001-ig, az énekes/gitáros Chuck Schuldiner haláláig funkcionált. Zenéjük technikás death metal, de van benne doom, progresszív és thrash metal is. A Spiritual Healing a harmadik lemezük és letisztultabb mint az elődei. De így sem egy könnyű hallgatni való. Rá kell érezni erre a zenére, de ha megvan, akkor el tud kapni, be tud szippantani. Én is többször meghallgattam mire eljutott hozzám az üzenet. Nem a megszokott felépítésű szerzeményeik vannak, nem lehet tudni mi fog történni az adott dalban és hova fog kifutni. Mire is gondolok. Egy számon belül is több tempóváltás van és ezt úgy csinálják, hogy bármilyen is a ritmus, nem veszik ki belőle a dög. Komplex zene ez, iszonyú erős hangszeres játékkal, váratlan zenei megoldásokkal és mindezek ellenére nagyon feszesen zenélnek. Valamint tetten érhető a dalokban Chuck perfekcionizmusa is, nemcsak feljátszanak valamit, hanem ez a sok téma, ötlet szépen egymás mellé van rakva úgy, hogy pontosan illeszkedjenek egymáshoz.  Ráadásul a két gitáros, Chuck Schuldiner és James Murphy igazi szólócsatákat vív egymással, van hogy egymásra licitálnak, de olyan is folytatják a másik szólóit. Ezt fűszerezi a ritmusszekció, Terry Butler basszusgitáros és Bill Andrews dobos játéka is, az ütős kollégát külön öröm hallgatni. Nagyon komoly technikai tudás van a zenészek birtokában, mindezt egy tiszta, jó megszólalású lemezen. Írtam már, hogy ez a lemez kissé közérthetőbb, de így sem egy standard death metal lemez, háttérzenének nem alkalmas. Oda kell figyelni a hallgatására, úgy lehet csak elmerülni benne. És akkor még itt van Chuck éneke, ami egy durva, de nem annyira hörgős, inkább thrash-es. A lemez maga rettentően egységes, nehéz kimazsolázni belőle azokat a dalokat, amik minőségre esetleg erősebbek, egyáltalán nem tárgyilagos véleményem van csak, az érzéseimre tudok hagyatkozni. A címadó, Spiritual Healing mindenképpen ilyen, egy dinamikus dal és ahogy már fentebb említettem, ha begyorsul, ha belassul, akkor is dinamikus marad, mindezt jó vastag gitárokkal. Egyébként rajongóknak is tetszett ez a nóta, ugyanis a Youtube-on több mint ötmilliós megtekintéssel bír.

Amelyik szám még jobban tetszik a többinél, az a Within The Mind. De a többi sem rossz. Sőt a Killing Spree-ben, van egy tök jó klasszikus heavy metal szóló is.

A lemez – amit egyébként 2012-ben újra kiadtak – ­megosztotta a rajongókat és a kritikusokat is. Az egy érdekes kérdés lenne, hogy hova fejlődött volna tovább, illetve milyen irányt vett volna a Death zenéje, ha Chuck végig tudja vinni azt, ami miatt élt és alkotott. Ő mondta egyszer, hogy felelőséggel tartozik azért, hogy a metalt mint műfajt, életben tartsa és ezt meg tulajdonképpen meg is tudta valósítani hisz az öröksége, az a zene, a stílus amit létrehozott, örökké megmarad, bármikor elővehetjük, meghallgathatjuk.