Szokták mondani a rockerekről, és úgy általában a keményebb zenék kedvelőiről, hogy szűklátókörűek. De miért is? Talán mert mások vagyunk. Mi nem csak egy „hú, de jó ez a szám” szintjén hallgatunk zenét, hanem egész albumokban gondolkodunk. Nem háttérzenének tesszük be a kedvenceinket – mi odafigyelünk a részletekre, a finomságokra. Nekünk számít, hogyan szól egy lemez, mit csinál a dobos, milyenek a riffek és a gitárszólók. Mi összegyűjtünk minden infót a kedvenc zenekarainkról. Mi koncertekre járunk, nem playback-es haknikra.

Ha a „szűklátókörűség” azt jelenti, hogy kizárólag metalt vagy rockot hallgatunk, akkor hát legyen – az vagyok. Mert, hogy egy klasszikust idézzek: „Azt mondod, hogy ez csak egy zene
Én azt mondom egy életforma” Mi ezt a zenét szeretjük – sőt, az ördögvilla is összeköt bennünket. És igazából időm sincs másra, annyi jó zene van! Itt van például mostani írásom tárgya, a Statement zenekar.

A koppenhágai srácok heavy/power metalt tolnak, méghozzá egész meggyőzően. Nekem eddig teljesen ismeretlenek voltak, most hallottam őket először, pedig a 2011-ben alakult banda Sinister Thing című lemeze már az ötödik stúdióalbumuk. Inspirációik között olyan nevek szerepelnek, mint a Scorpions, az Accept, a Metallica, a Volbeat, a Disturbed vagy a Five Finger Death Punch.

A Statement tagjai:

• Jannick Brochdorf – ének
• Niels Alex Larsen – gitár. Ő maga úgy fogalmazott: „rockból és metalból vagyok összegyúrva”, és ezt akarja átadni a dalokon keresztül – egy darabot önmagából.
• Martin Poulsen – basszusgitár
• Lars Ulrik Le Fevre – gitár (ő egyébként Los Angeles-ben tanult zenét)
• Daniel Nielsen – dob

A zenekar egy hétre teljesen elvonult a külvilágtól, hogy maximálisan a dalszerzésre koncentrálhasson. Ez az intenzív és kreatív folyamat segített nekik abban, hogy egy erőteljes, érzelmileg mély album szülessen. A srácok szerint a lemez koncepciója az emberi érzelmek mélységeit és belső küzdelmeit járja körül. A dalok szerkezete és dallamai az érzelmi intenzitásra építenek, ötvözve a klasszikus heavy metal riffeket modern metal elemekkel.

Rögtön az első, címadó Sinister Thing alatt érezhető ez – a dalban megmarad a dög, mégis szép, érzelmes dallamokkal társul. Ennek ellentéte a pattogós Set My Angel Free, amelyben kétféle énekhang keveredik, egy jó kis zúzással megtámogatva.

A No More Words-ről a jegyzeteimbe annyit írtam hallgatás közben: HEADBANG! – tessék ezt tenni.A refrén pedig abszolút fülbemászó. 

Hasonló vonalon mozog az Empty Eyes is, csak egy fokkal szigorúbb hangvételben.A Slowly Kill My Dreams már Panterás riffekkel kavarja meg a hallójáratokat, de a refrén dallamvilága szépen kisimítja a feszültséget.

Az album összességében sötétebb, súlyosabb hangzást hoz, ugyanakkor a zenekar meg tudta őrizni jellegzetesen dallamos stílusát – ékes példája ennek a My Last Goodbye vagy az albumzáró A Right Kind of Love. Egyszerűen van érzékük a kemény alapok és a fogós dallamok összehangolásához.

Érdemes végighallgatni a teljes lemezt, mert nagyon egységes. A zenészek azt is elmondták, hogy céljuk egy zeneileg és érzelmileg is gazdag élményt nyújtani, új dimenziókat felfedezve a zenekar hangzásvilágában. A csapat ráadásul már most is új dalokon dolgozik, hogy még több rajongót érjenek el világszerte.

Nos, ezért éri meg maradni a műfajon belül – még ha emiatt néha szűklátókörűnek is neveznek –, és tovább kutakodni, mert ilyen kellemes meglepetések érhetik az embert, mint a Statement Sinister Thing című albuma.

Emlékszem, hogy a ’90-es évek közepén teljesen elkapott a gothic metal. Akkoriban olyan zenekarok lemezeit hallgattam, mint a Tiamat, Paradise Lost, Type O’ Negative, Lake of Tears, Anathema, My Dying Bride, Moonspell, és természetesen a Crematory. Volt akkoriban valami a levegőben, valami megfoghatatlan, amitől ezek a zenék termékeny talajra leltek.

Hogy pontosan miért tetszett ennyire ez a melankolikus, kissé depresszív, komor hangulatú, súlyos zene, arra már nem igazán emlékszem. De ahogy minden nagyobb zenei hullám, ez is lecsengett. Az erősebb zenekarok viszont talpon tudtak maradni – köztük a mannheimi Crematory is. A zenekar 1991-ben alakult, és a Destination már a 17. albumuk, ami jól mutatja, milyen termékenyek.

A mostani lemez tulajdonképpen a ’90-es évek gothic metaljának modernizált változata. Vészjósló hangzás, mélyre hangolt gitárok, gothic, melodic death, sőt helyenként indusztriális elemek is felbukkannak – mindezt bátran kiegészítik szintetizátorral is, ami színesíti a hangképet.

A zenekar felállása:

• Markus Jüllich – dob
• Felix Stass – ének
• Katrin Jüllich – billentyűs hangszerek (Markus felesége)
• Rolf Munkes – gitár
• Oliver Revilo – basszusgitár

Nos, a Destination egyáltalán nem rossz lemez. De tény, hogy kell hozzá egy bizonyos hangulat. Maga a műfaj sem épp egy vidám tánczene – szóval nem mindig van kedve az embernek ilyesmit hallgatni. De most nekem pont ilyen kedvem van, úgyhogy hajrá.

A lemezen stílushoz illő, sőt jó dalok találhatók. Ha tovább megyek, vannak bizony kiemelkedő tételek is. Ilyen például a My Own Private God, amely lendületes, jó a gitáralap, van benne súlyosság, ugyanakkor komor atmoszféra jellemzi.

Az After Isolation is ebbe a minőségbe tartozik – van sodrása, váltogatja a lassabb és pörgősebb részeket, jó hallgatni. Az Ashes of Despair-nél megállnék egy gondolatra: húzós, erőteljes, szépen felépített dal, tele érzelemmel.

Tetszik még az albumzáró Das Letzte Ticket is – ez egy igazi gótikus Crematory-dal, tempós, ráadásul német nyelvű. És ha már itt tartunk: kifejezetten szeretem a német nyelvű számaikat. Van egy másik is a lemezen, a Welt Aus Glas. A német nyelvet gyakorlatilag ugyanúgy használják, mint az énekhangokat – a dal hangulatához illesztik. Órákat kísérleteznek stúdióban, mire megtalálják az ideális megoldást.

Érdekesség, hogy van a lemezen egy Type O’ Negative-feldolgozás is: My Girlfriend’s Girlfriend. A zenekar ezzel a dallal a néhai énekes, Peter Steele előtt tiszteleg. Nem rossz, nem rossz – de őszintén szólva, nem is több ennél.

Felix és Katrin egy nyilatkozatban elmondták, hogy vissza akartak térni a ’90-es évek gothic metaljának örökségéhez – elektronikus elemekkel és súlyos death metállal kiegészítve. A dalok témái mélyebb érzelmeket és személyes tapasztalatokat tükröznek, és céljuk az volt, hogy zeneileg még epikusabb, még energikusabb hangzást érjenek el.

A lemezt egy új korszak kezdetének tekintik.

Markus Jüllichtől egyszer megkérdezték, ha a Crematory zenéje étel lenne, melyik lenne az? Azt mondta: pizza, mert a feltétek különbözőek, mégis finom az egész.

Na, akkor én most vágok is egy szeletet belőle.
Jó étvágyat!

A ZenÉLŐ emlékek rovat, régebbi koncertélményeket idéz fel. Most a Karthago egy 2018-es koncerje van soron.

A Karthago zenekart hosszú pályafutása alatt valahogy sosem sikerült élőben elcsípnem. Volt olyan alkalom, amikor már majdnem összejött, de a koncert végül elmaradt.
Pár évvel ezelőtt azonban végre megtört a jég – sikerült ott lennem egy fellépésükön.
Most ezt az élményt szeretném feleleveníteni és megosztani.

                                         Karthago                                          

Kimle, 2018.05.26.

A dolgokat a helyükön kell kezelni. Ahogy egy negyven éve működő rockzenekart is. Nem várhatjuk tőlük, hogy felszántsák a színpadot, de azt viszont igen, hogy hitelesen, őszintén, tisztességesen zenéljenek. Ez pedig a Karthagonak most is sikerült.

A legendás zenekar a kimlei Sárkányhajó Fesztiválon adott szabadtéri koncertet, egy klasszikus sátras-falunapos környezetben. Már a helyszín is előrevetítette, hogy nem egy gigaprodukcióról lesz szó, de ez mit sem vont le az est értékéből. A meghirdetett időponthoz képest volt ugyan némi csúszás – egész pontosan háromnegyed óra. Mikor megérkeztünk, a stáb még javában szerelte a cuccot, ment a hangbeállás, kábelt húztak, próbálgatták a mikrofonokat.

Engem egyébként ezek a percek is mindig lekötnek – van valami különleges atmoszférája a várakozásnak, a színpad körüli sürgés-forgásnak, a feszültségnek, ahogy zajlanak az előkészületek, hogy pár perc múlva megszólaljon a zene. Persze ezt nem mindenki szereti, már azt, hogy a fellépő produkció késik, és valljuk meg a közel egy óra valóban elég hosszúnak tűnik, bármi is volt az oka.

A koncert végül egy ízléses, rövid intróval indult, majd megjelentek a zenekar tagjai, akik immár 39 éve változatlan felállásban játszanak együtt – ez önmagában is ritkaság a hazai zenei életben. Persze volt némi megszakítás pályájuk során, de az összetartásuk máig megmaradt.

Az este folyamán gyakorlatilag minden elhangzott, amit egy Karthago-rajongó hallani szeretne. A Keleti éj, az Apáink útján, az Áruló, a Requiem, a Senki lánya – és persze még jó pár sláger a zenekar aranykorából. A dalok hibátlanul szóltak, a zenekar rutinosan, kisujjból rázta ki a produkciót. Láthatóan nem csupán kötelességtudatból voltak ott: élvezték a zenélést.

A közönség nagyjából félig töltötte meg a sátrat, de akik ott voltak, azok jól érezték magukat. A zenekar tagjai nem túrták felszínpadot, de aktívan kommunikáltak a közönséggel.  

Nos, a zenészek: Takáts Tamást, aki bár hangilag már nem hozta a régi formát –mégis szórakoztató, szerethető módon vezette a műsort, a többiek – Gidófalvy Attila, Szigeti Ferenc, Kiss Zoltán és Kocsándi Miklós – profiként hozták a tőlük megszokott szintet.

Ez a koncert nem szólt sem világmegváltásról, sem monumentális show-elemekről. Ez egy, becsületes rockkoncert volt egy negyven éve működő zenekartól, akik tudják, mi az, amit a közönség elvár, és azt pontosan, hiba nélkül teljesítik. A végére pedig csak annyit: a dolgokat tényleg a helyükön kell kezelni. És ebben most sem volt hiba.

A napokban lett 25 éves a Tankard Kings Of Beer albuma.

A német Tankard a The Big Teutonic Four egyik tagja (Sodom, Kreator, Destruction). Ám az is igaz, hogy a Tankard valamelyest a fentebb említett trió mögött van—mindenféle téren. A '90-es években elterjedtek olyan vélemények róluk, hogy a lemezborítóik jobbak, mint maguk az albumok. Tény, hogy azok a bizonyos borítók valóban jól sikerültek...

A Tankard 1982-ben alakult Frankfurtban, és azóta is aktív. A most 25 éves Kings Of Beer, a kilencedik lemezük, és egyben az első Andy Gutjahr gitárossal. (A lemezt 2007-ben újra kiadták a Metallica Damage Inc. dalával kiegészítve.) A zenekar egyedi stílussal bír: gyors és agresszív, a szövegeiket nem mindig veszik túl komolyan, az alkohol—különösen a sör—központi szerepet játszik. Zenei téren talán nem feltétlenül emelkedtek ki, de a tematikában bizonyosan felülmúlták az azonos szintű thrash bandákat.

Leszögezném, hogy a Kings Of Beer a Tankard mércéjével nézve nem rossz album. Vannak egyértelműen jó dalok, például a Dark Exile, amely sodró lendületű—igaz, a refrént mintha már hallottam volna valahol, de sehogy sem tudok rájönni, hogy hol. A címadó szám is az elit körbe tartozik, amelybe a lemez legjobb dalai kerültek—izgalmasabb, bólogatós darab, templomi kórussal és elkiabált refrénnel. Az Incredible Loudness kis részben punkos, nagy részben thrash—egy igazán jó bulidal. A Land Of The Free-nek pedig remek a ritmusa—HEADBANG!!!

Ugyanakkor a többi dal már inkább csak a Tankard saját zenei univerzumában számít igazán erős szerzeménynek. Ilyen például a Talk Show Prostitute, a Flirtin' With Disaster vagy a Tattoo Coward, míg a maradék dalok eléggé átlagosnak mondhatók.

Az albumot rögzítő zenészek—Andy Gutjahr gitáros mellett Andreas „Gerre” Geremia énekes, Frank Thorwarth basszusgitáros és Olaf Zisser dobos—játékában semmi kivetnivalót nem találtam.

A lemez fogadtatása vegyes volt, pedig a korszakban a metal színtéren jelentős kiadónak számító Century Media gondozásában jelent meg.

Összességében a Kings Of Beer egy becsületes Tankard-album—nem több, nem kevesebb. A zenekar beárazta magát oda, ahol tulajdonképpen ma is van. Az viszont mindenképpen a javukra írható, hogy mindig hűek maradtak önmagukhoz, és nem tértek le arról az útról, amelyet annak idején választottak.

A közelmúltban volt a System Of A Down zenekar Mezmerize lemezének a 20 éves jubileuma. Ebből az apropóból kerestünk érveket, miért érdemes újra és újra meghallgatni.

1. A zenekar

Az egyik legszínesebb társulat a rockzenei palettán. Az album megjelenésekor már komoly sikereket értek el, és népes rajongói bázissal rendelkeztek, nemcsak az USA-ban, hanem világszerte. A 2001-es Toxicity 12 millió példányban kelt el, míg a címadó dal a Youtube-on elképesztő, egymilliárdos nézettséggel bír.

2. Stílus

A System Of A Down stílusa éppoly sokszínű, mint maga a zenekar. Zenéjük szinte behatárolhatatlan, különböző műfajok keverednek benne. Hihetetlen természetességgel ugrálnak a stílusok között, ezzel teljesen egyedi hangzást teremtve.

3. Dalok

Dalszerzői képességeik kivételesek: nem a megszokott módon építik fel a dalokat, könnyedén váltanak az elszállósabb részek és a kőkemény zúzdák között, így még a dalokon belül sem lehet kiszámítani, mi fog történni. Muzsikájukban fellelhető örmény gyökereik hatása is, ami tovább gazdagítja az egyedi hangzásvilágukat.

4. Zenészek

A zenekar minden tagja kiváló muzsikus. Serj Tankian karakteres, karizmatikus előadó, Daron Malakian remek gitáros, ráadásul énekhangja is erőteljes. John Dolmayan dobjátéka precíz és dinamikus, Shavo Odadjian pedig kiváló basszusgitáros. Érdekesség, hogy bár mindenki örmény származású, csak Shavo született Örményországban.

5. Mezmerize

A zenekar negyedik albuma, amelynek párja, a Hypnotize, fél évvel később jelent meg. A két lemezt a zenekar tagjai is párban kezelik. Az albumnak különleges hangulata van, zenéje nehezen behatárolható – talán a System Of A Down-stílus a legmegfelelőbb leírás rá.

A Soldier Side lebegős intrója után rögtön elszabadul az energia, tipikus System B.Y.O.B.-al. A Revenga különös, galloppozós gitártempójára Serj darálja a mondanivalóját, a refrén pedig a rájuk jellemző dallamvilágot hozza, Malakian pedig egy elszállós kiállásban énekel. A Cigaro az erőteljes, keleties dallamaival üt, míg a Radio/Video még markánsabban hozza ezt az elemet. Az album első fele brutálisan erős, egyedül a This Cocaine Makes Me Feel Like I'm On This Song töri meg kissé az ívet, de utána a következő öt dal tovább emeli az amúgy is magas nívót.

A Violent Pornography teljesen őrült nóta, hamisítatlan SOAD érzéssel. Számomra három csúcsdal emelkedik ki az egyébként is erős szerzemények közül: a szépen hullámzó Question!, a sajátos atmoszférájú Sad Statue és az utolsó, elképesztő hangulatú, behatárolhatatlan Lost In Hollywood. Ne feledkezzünk meg az Old School Hollywood-ról sem, amely egy baseball mérkőzés inspirálta, és szintipop-elemeket is tartalmaz.

A lemez öblösen, mégis tisztán, de nem steril módon szól. Bár mindössze 36 perces, annyi minden történik benne, hogy ez fel sem tűnik.

Az Mezmerize fogadtatása.

Egy pár számadat: A lemez megjelenése utáni héten 450 000 darabot adtak el belőle, a Youtube nézettség az összes dalnál több milliós, kivéve a Question!, ahol 110 millió és  B.Y.B.O. amely pedig 494 millió. A számok bizony nem hazudnak. A Billboard listán rögtön az élre került és kétszeres platina lemez lett az Államokban.

Nekünk rajongóknak pedig nincs más dolgunk, mint a felsorolt érvek mellett és miatt, meghallgatni a System Of A Down Mezmerize lemezét.  

20 év múltan is érdemes!

A thrash metal fénykora az 1980-as évek közepétől a ’90-es évek elejéig tartott. Érdekesség, hogy bár egy műfajról beszélünk, mégis markánsan eltérő stílusok alakultak ki. Amerikán belül a San Franciscó-i Bay Area mentén, New Yorkban és Kanadában született meg a stílus magja, míg Európában Németország és Anglia számított a thrash fellegvárának.

Nos, a Sacred Reich – földrajzilag (az arizonai Phoenixből származnak), stílusilag (közepes tempójú dalszerkezetek, több groove, punk- és hardcore-elemek), és népszerűség terén is – inkább a thrash második hullámához tartozott, és mindig is egy kicsit kilógott a sorból.

Az 1985-ben alakult csapat második nagylemeze a The American Way. Az első, egyébként sikeres Ignorance albumon még jóval gyorsabb, direktebb zenét játszottak. A második lemez viszont már zenei fejlődést mutat: a korábbi nyersességhez képest változatosabbak lettek a tempók és a dalstruktúrák is.

Az album maga nem hosszú, nyolc szám valamivel több, mint félóra játékidővel. Rögtön az első dal, a Love...Hate egy érdekes tétel: szaggatott tempójú, komoly belassulásokkal operáló darab.

Ami viszont utána következik, az maga a thrash metal történelem: a címadó The American Way pofonegyszerű, de elképesztően hatásos riffjétől azonnal mozdul a kéz, fej, láb – tökéletesen eltalált headbangelős tempó. Ez a szám a kedvenc metal dalaim egyike. 

Persze a többi szám sem rossz, de ilyen minőségű szerzeményből még egy van a lemezen: a Who’s to Blame. Ez zeneileg és mondanivalóban is súlyos dal. Van benne egyfajta komorság – főleg a szólónál érződik –, de a tempóváltások is remekül működnek. A nóta egy fiatal srác történetét meséli el, akit a szülei és a társadalom hibáztat a problémáiért, belekeverve még a zenét is, miközben figyelmen kívül hagyják a valódi okokat.

Természetesen nem állítom, hogy a többi dal töltelék lenne. Jó példa erre az I Don’t Know, ami egy húzós, lüktető szerzemény. Itt is jelen vannak a csapatra jellemző tört ritmusok. Az album leghosszabb tétele a hat perc feletti State of Emergency, ahol kissé eltolódik a tempó a verzében – egyértelműen más dalszerkezetben gondolkodnak, mint a többi thrash metal banda, de működik a dolog.

Ugyanez tetten érhető a The Way It Is-ben is, ahol nem egy tempót játszik a gitár és a dob – ettől kissé furcsán szaggatott lesz a verze, viszont a refrén szépen megnyílik. A Crimes Against Humanity szintén eltér a klasszikus thrash formulától, de ez is jól sikerült darab.

Egyetlen dal van, amivel sem én, sem a zenekar rajongói nem nagyon tudtak mit kezdeni annak idején: a poénnak szánt funkys 31 Flavours. (Erről egyébként Wiley Arnett gitáros azt nyilatkozta, hogy az album változatosságát volt hivatott ünnepelni.)

A lemezen közreműködő zenészek:
– Phil Rind énekes/basszusgitáros, aki jellegzetes hangján végig jól énekel,
– a két gitáros: Wiley Arnett és Jason Rainey, akik kiváló munkát végeznek,
– valamint Greg Hall dobos, aki erőteljesen és változatosan dobol.

The American Way fogadtatása vegyes volt. Volt, aki középszerűnek vagy érdektelennek titulálta, sőt, akadtak olyan vélemények is, miszerint a lemez a thrash metal hanyatlását tükrözte. Egyesek szerint a zenekar inkább a kereskedelmi irány felé mozdult el.

Szerintem – és Phil Rind szerint is – ez nem így van. Az énekes elmondta, hogy tudatos zenei fejlődésen mentek keresztül: változatosabbak, dallamosabbak akartak lenni, miközben megtartják a thrash energiáját. Arnett úgy fogalmazott, hogy eszük ágában sem volt sablonos thrash metal lemezt csinálni.

A lemez hangzása nagyon jó, főleg a dob szól ki rendkívül fémesen és erőteljesen.

Az American Way, Love...Hate és Who’s to Blame  rendszeresen szerepelnek a koncertprogramban.

Egy kicsit elfogult vagyok ezzel a lemezzel kapcsolatban – én nagyon szeretem. A Sacred Reich pedig egy olyan zenekar, amely úgy került kultikus státuszba, hogy sosem ért el átütő sikert. És pont ez teszi különlegessé.

Néha úgy érzem magam, mintha a nyolcvanas években lennék. Akkoriban szaporodtak ilyen gombamódra a thrash metal zenekarok. Persze azok bandák döntő többsége elvérzett, és az idők viharait csak a legéletképesebbek élték túl – de volt, hogy ők sem.

Félreértés ne essék, ennek a thrash-dömpingnek én örülök. Viszont az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az old school thrash zenével – aminek, valljuk be, megvannak a maga határai és keretei – ma már nehéz igazán maradandót alkotni. Minden szempontból modernizálni kell, különösen a hangzás terén. Szerencsére sok zenekar jó érzékkel ismerte fel, hogy ha más műfajokkal vegyítik a stílust, abból izgalmas, működőképes, mai modern thrash metal születhet.

Ezt akár a kényszer is szülheti, hiszen a régi suliból nehéz ma már megélni – és most nem az anyagiakra gondolok. El lehet (sőt: talán kell is) kalandozni más területekre, és a történetnek simán lehet happy end a vége – akár sikeres is lehet, de tegyük hozzá: a legtöbb esetben egy adag szerencse is kell hozzá. A legkézenfekvőbb megoldás persze a testvérstílusok – black, death, metalcore – vegyítése a thrash dühével és energiájával, de akadtak már ennél vadabb párosítások is.

A Misfire zenekar 2019-ben alakult Chicagóban. A stílusuk erősen a ’80-as évek thrash metaljára épül, zenéjükben a régi iskola találkozik az újjal. A Product of the Environment, a második albuma a Tim Jensen énekes/gitáros, Konstadin Kostadinov gitáros, Fan Stapinski basszusgitáros és James Nicademus dobos alkotta csapatnak. (James egyébként világítástechnikusként dolgozik hivatásszerűen – ami érdekes kombó.) A Misfire zenéjében megvan a spiritusz, ráadásul komoly gitárjátékkal is operál. Nincs más hátra, merüljünk el a zenéjük keltette hullámokban!

A kissé spagettiwesternes intro után a lendületes, ütős, energikus Day to Day-jel indul az album. Az All Over the Place egy gyorsabb, húzós szerzemény elkiabált refrénnel, szövegmondós énekkel, néhol Slayer-es megoldásokkal és egy Arch Enemy-s szólóval. A lemez egyik legjobb dala a We Went Through Hell, amely marha jól indul, megvan benne a kellő dög – remek thrash metal nóta. A Born to Die géppuskaszerű gitárjaiba és kiváló szólójába sem lehet belekötni. A Living the Dream is egy húzós tétel; nincs megállás. Igaz, semmi extrát nem csinálnak ebben a dalban, mégis működik.

A másik csúcspont a lemezen a Left for Dead, amit Rob Dukes (Exodus) közreműködésével adnak elő. Slayeresen indul, húz, mint a gőzmozdony, az ember csak rázza közben a fejét.

A zenészek érzik a műfajt – és értik is. Erre jó példa az album utolsó szakasza: az End of an Age, a Privacy, a Twist of Fate, az Artificially Intelligent, valamint a sebes, címadó Product of the Environment, amelyben egyébként Rob Cavestany (Death Angel) is vendégszerepel.

A srácok elmondták, hogy több időt szántak a dalok előkészítésére, és olyan számokat szerettek volna írni, amelyek zenei terápiaként szolgálhatnak nekik – és a rajongóknak is. Céljuk az is, hogy Európában is megmutassák magukat.

Nyugodtan lehet ismerkedni a zenekarral, mert egyértelműen értéket képviselnek.

A napokban volt 35 éves, Dio - Lock Up The Woves albuma.

Elsőre is elnézést kérek mindenkitől, de Ronnie James Dio-val szemben egy kicsit elfogult vagyok. Nekem ő testesíti meg a csupa nagybetűs ÉNEKEST. Aki élt és sajnos halt is kedvenc műfajáért, hisz Ronnie 2010-től már nincs közöttünk. Gondoljunk csak bele, mennyi jó album és zene jöhetett volna még ki a kezei közül. Olvastam az életrajzi könyvét, amitől csak erősödött bennem az iránta való szimpátia. (Egyébként Rainbow In The Dark-ot érdemes elolvasni, mert nagyon jó könyv).

 Az elhivatottsága, a kitartása és nem utolsó sorban a tehetsége példamutató lehet, talán mindenki számára. Két olyan korszakos zseni együttesében tett le az asztalra, mára legendássá vált albumokat, mint Richie Blackmore (Rainbow) és Tony Iommi Black Sabbath). Ráadásul még egy bizonyos Ozzy Osbourne helyét is át kellett venni egy Black Sabbath nevű zenekarban. Nem mellesleg tőle ered az ördögvilla, másnéven a metálvilla.

Az együttesnek ez az ötödik korongja és az előző Dream Evil-höz képest ezt egy teljesen új felállású csapat rögzítette. Ronnie mellett, a rendkívül fiatal Rowan Robertson gitáros, Simon Wright (ex -AC/DC) dobos, Jens Johansson (ex -Malmsteen) billentyűs és Teddy Cock basszusgitáros működtek közre a lemez felvételein.

A Lock Up The Wolves, sok lassabb, középtempós dal gyűjteménye, a hangzás annak ellenére, hogy jól szól, komorabb, sötétebb irányban halad, a korábbi epikusabb dallamosabb vonalhoz képest. Persze ennek ellenére a dalok jól hangszereltek és a zenészek pedig jól is játszák el. Érdekesség, hogy több szerzemény is készült az albumhoz, de végül csak ez a tizenegy maradt. A dalok témái: a szabadság, lázadás, misztikum, sötétség, epikus témák, társadalmi, személyes küzdelmek, az emberi érzelmek belső harcai.

Ennek pont ellentmond a nyitó, Wild One, ami egy ütős szerzemény Ronnie kiváló énekével. Aztán szép sorban jönnek a komorabb, lassabb dalok. Sőt az egyébként remek, Born The Sun meg inkább doom, bár kétségtelen, hogy van hangulata. Komor, elgondolkodtató szerzemény. A tipikus Dio, Hey Angel, illetve a következő a 70-es évekből átragadt, elszállósabb atmoszférával operáló Between Two Heart is jó tételek. illetve a Night Music sem lóg ki ebből a sorból.

A lemez legjobb dala a címadó tétel, bluesosabb, rockosabb 70 évek véget, 80-as évek elejét idézi, Ronnie pedig óriásit énekel benne.

Az Evil On Queen Street kicsit leviszi a lemezt, aztán viszont érkezik egy gyorsabb szerzemény és megmondom a tutit, jól is áll nekik. A hangulatos Twisted, a tipikus Dio féle heavy metal dal, a Why Are They Watching Me és az epikusabb My Eyes szépen zárja le az albumot.

A dalcsokor fogadtatása vegyes volt, az igazság az, hogy kevésbé volt sikeres a korábbi Dio lemezekhez képest. A Lock Up The Wolves-ot nem fogadta tehát kitörő lelkesedés, sőt Dio népszerűsége is visszaesett, ez meglátszott az album turnéján is, nem volt ritka a felházas koncert sem.

Az viszont érdekes volt, hogy ha az lemez nem is hozta meg a kereskedelmi sikereit, de azért azért a kritikusok és a rajongók értékelték a zenei változásokat és Robertson tehetségét.

Az én véleményem is az, hogy elfogultság ide, elfogultság oda ez az album valóban nem a legjobb Dio lemez és valószínűleg nem is fog annyit pörögni a lejátszómban, mint a klasszikus lemezeik.

Olcsó poén lenne viccelődni a finnországi I Am Your God zenekarral kapcsolatban olyan kifejezésekkel, mint a „Mikulás metal”, vagy, hogy „a Mikulás is death metalt hallgat”. Neee.
Az viszont tény, hogy finn barátaink Lappföldről származnak, egészen pontosan Rovaniemiből – a térség központjából, ami történetesen a Mikulás (vagy, ahogy ott hívják: Joulupukki) hivatalos otthona. Itt található a híres Santa Claus Village, ahol egész évben meg lehet látogatni a nagy szakállút, sőt, még levelet is lehet neki küldeni a sarkköri postahivatalon keresztül.

Na, ez az öt finn srác nem ajándékokat csomagol egész évben – sokkal inkább melodikus death metalt játszik, metalcore-os elemekkel fűszerezve. A banda 2018-ban alakult, és Trinity címmel ez már a harmadik lemezük.

Két név egyértelműen beugrott az album hallgatása közben: az egyik az In Flames, a másik pedig a Children Of Bodom.

A zenekar tagjai:

• Joonas Roivainen – basszusgitár
• Atte Autio – dob
• Jonas Erkkonen – gitár
• Matti Hietala – gitár
• Julius Vetamäjärvi – ének

A Trinity tehát a harmadik lemezük, és meg kell hagyni: kifejezetten jól sikerült.

Az az igazság, hogy többször is végighallgattam az albumot, és nem igazán találtam rajta tölteléknótát vagy gyengébb dalt.
A Haunting Hell egyértelműen a göteborgi vonalat hozza, konkrétan In Flames-hangulat, a végén viszont modern metalcore stílusjegyek is felbukkannak. (Külön kiemelném a melodic death metal és a metalcore okos egyensúlyát.)

A második tételben, az I.A.Y.G.-ban a jó zenei alapok mellé némi black metalos íz is társul – bár ez is inkább az In Flames-irányba hajaz.

A következő szám, a Deathrow, szintén hordozza a göteborgi örökséget, ez egy jól megkomponált dal, erős refrénnel.
A Part on the Ocean viszont már tisztán egy metalcore-tétel.
A ’Till Death Do Us Part – a nyilvánvaló hatások ellenére – szintén nem nevezhető rossznak, és ugyanez igaz a Pyre of Tears-re is.

A lemez legjobb dala szerintem a The Chateau – itt minden nagyon működik.

A Kingdom Gold egy erős riffre épül, a záró Terminus pedig jó kis gitárharmóniákat hoz. Van spiritusz ebben az anyagban.

A srácok elmondták, hogy az album koncepciója az emberi küzdelmek belső harcaira épül. Azt is kiemelték, hogy nagyobb hangsúlyt kapott a dallamosság – anélkül, hogy elveszítették volna az agresszivitást.
Céljuk az volt, hogy az album mély érzelmeket és intenzív energiát közvetítsen.

Zárásként jöjjön, hogyan gondolkodnak a zenéjükről a srácok:

A dalok mögött személyes tapasztalatok és érzelmek állnak. A zenekar minden számban próbál érzelmi kapcsolatot teremteni a hallgatóval – szerintük ez a zenéjük legfontosabb eleme.

Ennyi.

Nem tehetek róla, de én szeretem ezt a lemezt, egyszerűen azért, mert hozzám szól. Olyan dalok vannak rajta (persze nem mindegyik), amelyeket magamévá tudtam/tudok tenni. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez a Pokolgép legjobb vagy legsikeresebb lemeze. De a dolgokat a helyükön kell kezelni.

Gondoljunk csak bele: a '90-es évek semmilyen szempontból nem kedveztek annak a tradicionális heavy metalnak, amit a Pokolgép képviselt. Ráadásul akkorra már csak Kukovecz Gábor gitáros maradt az egyetlen tag a klasszikus felállásból – ami elvileg már nem is létezett. Hagyományos Pokolgép-lemez utoljára 1992-benn jelent meg.

Aztán 2000-től kezdve a műfaj lassan újra éledezni kezdett. Eljött az idő, hogy a Pokolgép is felébredjen Csipkerózsika-álmából, és ismét csatasorba álljon – csak épp zenekar még nem igazán volt. Rudán Joe énekes kitartott Kukovecz mellett, és bevették a csapatba a néhai Carmen zenekar két tagját: Szilágyi Ede dobost és Pintér Csaba basszusgitárost – utóbbi a mai napig a zenekar tagja.

Az nem jelentett problémát, hogy milyen dalok kerüljenek a lemezre, hiszen Kukovecz Gábor évek óta folyamatosan írta a számokat. Jó anyag volt tehát bőven. Igaz, hogy az egyszerűbb témákat kicsit bonyolultabb akkordmenetek váltották fel, mások lettek a dallamok és refrének is – de én ezt nem érzem problémának, sőt. A dalok ráadásul mintha hosszabbak lennének: a 12 szám majdnem egy órás játékidőt jelent.

Az első dal, az Ősi láz, már a legelejétől libabőrös élmény – Rudán Joe itt különösen jól énekel. A következő, Én a tűz leszek, nem megszokott refrénjével szintén remekül kihasználja Joe hangi adottságait.

Már említettem, mennyire hozzám szól ez a lemez – jó példa erre a Ha újra jön az ár. Nagyon szeretem ezt a dalt: jól van felépítve, a refrén szépen kibomlik, és erőteljes hatást kelt. Az Így kellesz sem egy tipikus Pokolgép-nóta, és ez is mutatja, mennyire más ez az album az előzőekhez képest. Talán a „komplexebb” a jó szó rá. A Csakazértis szintén olyan dal, ami megszólít engem – még ha nem is tökéletes.

A Mit tennél, ha látnád szövege komoly, sőt, sajnos ma is aktuális – piros pont érte, és zeneileg sem gyenge darab. A legnagyobb kedvencem viszont a Szökevény – ez összességében is az egyik legnagyobb Pokolgép-kedvencem. A verze alatt csak ének, dob és basszus hallható, a gitár időnként élesen belehasít – remek dallamokkal, kiváló refrénnel, Rudán Joe pedig itt is fantasztikusat nyújt.

A Másik oldal is szokatlanabb hangzású, de ez is tetszik – van benne egyfajta hangulat. A kissé bluesos, sőt a magyar beat korszakot idéző Mégegyszer szintén jól sikerült, Joe itt is remekel.

Az albumot a Nephilim Records adta ki, a felvételek Németh Gábor stúdiójában készültek. (Érdekesség, hogy az album angol nyelven is megjelent Ancient Fever címmel.) A hangzás a ’80-as éveket idézi – ez megosztotta a közönséget, és valóban, a steril hangkép némileg tompítja a dalok hangulatát. A gitár talán túlságosan is előtérbe került, de engem ez nem zavar különösebben. Kukovecz Gábor ismét jó dalokat írt és játszott fel, zenésztársai pedig becsülettel helytálltak. Rudán Joe éneke külön kiemelendő – igaz, vele szemben kicsit elfogult vagyok.

A lemez fogadtatása nagyjából megegyezett az én véleményemmel: a kritikusok stílusilag nyitottnak találták, így sokak számára érdekes lehetett. Kiemelték a jó refréneket és az új zenei megoldásokat is.

A rajongók szerint mérföldkőnek számított, hisz ez jelentette a visszatérést, és ebben sem tudok ellentmondani, nem éri el a legjobb Pokolgép lemezek szintjét, viszont az is igaz, hogy az idő azért szépíti a történetet.