Ezúttal földrajzi alapon bontottuk ketté a mezőnyt: az első részben a nem európai zenekarokra koncentrálunk.

KING PARROT – A Young Person’s Guide to Parrot
Negyedik nagylemezével jelentkezett az ausztrál grindcore-brigád, a King Parrot.

TURNSTILE – Never Enough
A hardcore/punk-rock vonalon mozgó baltimore-i Turnstile negyedik lemeze, a Never Enough.

AUSTERE – The Stillness of Disillusion
Az eredetileg egyszemélyes projektként induló, ma már duóként működő Austere új albummal tért vissza. A The Stillness of Disillusion című lemez hozza a zenekartól megszokott depresszív black metal hangulatot.

BEAR MACE – Slaves of the Wolf
Death metal Chicagóból, Bear Mace-módra.

OPHIOLATRY – Serpent’s Verdict
Harmadik albumával tért vissza az 1998-ban alakult brazil death metal zenekar, az Ophiolatry. A mindössze három lemez 27 év alatt nem tűnik soknak, de a magyarázat egyszerű: a zenekar többször is feloszlott, majd újra összeállt.

WOODHAWK – Love Finds a Way
A kanadai stoner trió új lemeze, a Love Finds a Way a hét egyik nem európai meglepetése.

ORTHODOX – A Door Left Open
Új albummal és súlyos gitárhangzással jelentkezett a modern metalban utazó nashville-i Orthodox.

Komoly mozgolódás van Taljánországban metalfronton, és ami még örvendetesebb ezzel a hullámmal kapcsolatban: több esetben ez bizony minőséggel is párosul.

Nos, a ferrarai zenekar nem csinál semmi különöset, nem találta fel újra a műfajt, sem a spanyolviaszt. A hatásaik világosak: Testament, Exodus, Anthrax, a korai Metallica, és Xentrix. Ezeket az elemeket érezni is a zenéjükön, de amit csinálnak, azt jól csinálják – és ez a lényeg.

A csapat nem ma kezdte a szakmát, hiszen 2008-ban alakultak, a Face the End pedig már a hatodik nagylemezük. A fentebb említett zenekarok alapján sejthető: thrash metalt játszanak.

A zenekar tagjai:

• Alessandro „Sanso” Sansone – gitár
• Luca „Ziro” Zironi – gitár
• Anthony „Vender” Dantone – dob
• Leonardo Molinari – basszusgitár
• Danny Schiavina – ének

Leonardo és Danny az „új fiúk” a csapatban. Az énekes kapcsán megjegyezhető, hogy nem a klasszikus thrash-torok, de jól összerakták a hangját a zenével – működik, aminek működnie kell.

A Game Over zenéjében van elképzelés, de a thrash metaltól túlságosan nem távolodnak el. Egy interjúban elmondták, hogy a ’80-as és ’90-es évek hangzását próbálják modern elemekkel ötvözni, miközben meg akarják tartani a műfaj agresszív, energikus karakterét. Nézzük, mennyire sikerült ez az itáliai srácoknak.

A The Final Hour gyakorlatilag egy intro, a tényleges kezdést a Lust for Blood hozza el. Itt az egyik fő hatás azonnal felszínre kerül: a dal Testament-jellegű, thrashes, kiabálós refrénnel, és érződik benne egy csipetnyi korai Metallica is. Jó dal.

A következő, Neck Breaking Dance, egyértelműen az Anthrax-ot juttatta eszembe. Aztán jön a Grip on Time, ami inkább Exodus, főleg a visítós szólója miatt. A Lost in Grace egy kicsit más világ, mint a többi – komplexebb darab, és itt külön kiemelném a hangszeres játékot: jól játszanak a srácok, szó se róla.

Ezután két, erősen Testament-ihlette szám következik: a Veil of Insanity – melynek közepe viszont kifejezetten Metallica-hangulatú – és a Getaway to Infinity.

Az album legjobb dala számomra a Crimson Waves. Dallamos, modernebb, lassabb, epikusabb és jól felépített. Kilóg egy kicsit a többi közül, de pozitív értelemben. Nekem kicsit Five Finger Death Punch és Metallica keverék – és ez most dicséret.

A lendületes Weaving Fate zárja az albumot – ez sem lóg ki, szépen illeszkedik a többi szerzemény mellé.

A Face the End dalszövegeit horrorfilmek és társadalmi témák inspirálták. A srácok egy interjúban kiemelték, hogy a dalírás náluk természetes folyamat – így tudott kialakulni a saját hangzásuk.

A Game Over olyan bandák előtt léphetett fel eddig, mint a Testament és az Exodus. Jó társaság – mint ahogy jó a Face the End is.

Csak így tovább.

A közelmúltban volt 30 éves a Rage Black in Mind albuma, és ez jó alkalom volt arra, hogy újra elővegyem, és véleményt alkossak róla.

A német Rage zenekar nem ma kezdte a szakmát – 1984-es megalakulásuk óta több mint húsz lemezt adtak ki. Én nagyon kedvelem őket: a dallamvilágukat, a jellegzetes dalfelépítéseiket, és úgy általában a zenéjüket. Véleményem szerint a zenekar pályafutása nem ívelt olyan meredeken felfelé, mint amennyire akár lehetett volna. Stabilan ott vannak a német metalbandák élmezőnyének farvizén, de előrébb sosem sikerült igazán lépniük.

A miértekre hosszasan lehetne keresni a választ. Talán az is közrejátszott, hogy a felállásuk gyakran változott – rengetegen megfordultak Peavy Wagner, a zenekarvezető, énekes és basszusgitáros oldalán. Igaz, akadtak olyanok is, akik hosszabb időt is lehúztak a bandában. Persze ne feledjük: a zenekar jövőre lesz 40 éves, ami önmagában is tiszteletre méltó.

A másik dolog, hogy az általuk játszott euro/power metal az elmúlt négy évtizedben meglehetősen hányattatott sorsú műfaj volt. Bár szerintem sorra készítették a jó lemezeket, valamiért mégsem jött össze az áttörő siker. Pedig Peavy dalírói képessége, egyedi stílusa, illetve azoknak a zenészeknek a tehetsége okán, akik megfordultak vagy jelenleg is játszanak a Rage-ben, akár több babér is teremhetett volna számukra.

Itt van példának okáért a kilencedik nagylemezük, a Black in Mind, ami szerintem egy kiváló album. Az albumon szereplő 13 dal talán egy kicsit soknak tűnhet, de gyakorlatilag majdnem minden szám jó – vagy még annál is jobb. Talán csak a kissé furcsa ritmusú, ám lendületes „Spider’s Web” nem nyerte el maradéktalanul a tetszésem.

Viszont a lemez utolsó tétele, a líraibb hangvételű, érzelmileg mélyreható mondanivalóval felvértezett, libabőrös All This Time nagyon betalált nálam. A másik csúcsszerzemény számomra a Shadow Out of Time, amely tipikus Rage-dallammal támadja a hallójáratokat, ráadásul egy olyan libabőrös refrénnel, amit egyszerűen nem tudok nem imádni.

Van azonban még egy abszolút tuti szám a Black in Mind-on, ez pedig a The Crawling Chaos. Jó a tempó, a refrén tipikusan „Rage-es” – ezekhez Peavy nagyon ért –, és megvan benne a kellő kraft is.

Mint már említettem, a többi dal is tetszik. Például a tíz perc feletti, komplexebb szerzemény, az In a Nameless Time, amely gyakorlatilag egy ritmikai hullámvasút, sötétebb, vészjósló hangulattal, mégis van benne spiritusz. De említhetném még a Rage-védjegyeket erősen magán hordozó Forever-t, az Until I Die-t, vagy a szigorúbb, dühösebb My Rage-et is.

Az album jól szól, és a közreműködő zenészek is nagyszerűen teszik a dolgukat.
A Black in Mind felállása a következő volt:
Peavy Wagner – ének, basszusgitár
Sven Fischer – gitár
Spiros Efthimiadis – gitár
Chris Efthimiadis – dob

A Black in Mind a maga szintjén pozitív fogadtatásban részesült.
Egy 2025. május 2-i koncerten a lemezről a címadó Black in Mind hangzott el.

Ahogy az elején is említettem: szeretem ezt a bandát, elfogult is vagyok velük. A Black in Mind-ot időről időre előveszem, meghallgatom – és valahogy nekem mindig tetszik.

A dömping fogalma: amikor valamiből feltűnő túltermelés van, és tömegesen áll rendelkezésre. Ez több területre is igaz lehet – például a power metal műfajra. Rengeteg hasonló zenekar létezik, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy „dömping” van belőlük. Ez azonban nem feltétlenül baj, hiszen a nagy számok törvénye itt is érvényesülhet. Persze nem minden arany, ami fénylik

A Trick Or Treat egy olasz dallamos power metal banda Modenából, akik olyan zenekarok hatásait viselik magukon, mint a Sonata Arctica, a Stratovarius, és a Helloween. (Érdekesség, hogy karrierjüket Helloween-feldolgozásokat játszó tribute zenekarként kezdték.) Én személy szerint a svéd Dynazty-t is kihallom a zenéjükből. A Ghosted, a 2002-ben alakult együttes hetedik albuma, amely kísérteties és misztikus témákat dolgoz fel, miközben zenéjük továbbra is dallamos és energikus marad.

A lemezt készítő felállás:

- Allesandro Conti – ének

- Guido Benedetti – gitár

- Luca Venturelli – gitár

- Leone Villani Conti – basszusgitár

- Luca Setti – dob

Az album kapcsán Alessandro elmondta, hogy az énekdallamok és hangszerelés dinamikusabbá vált, miközben a szövegek személyesebbek lettek, több érzelmi mélységet hordoznak.

Nézzük dalról dalra – Mireis gondolt a talján dalnok?

Az album egy Intro után a Craven Road című számmal indul, amely egy Helloween/Hammerfall-hatásokat hordozó pattogós power metal dal. Vendégzenészek is feltűnnek a korongon: az egyikük Adrienne Cowan a Seven Spires-ból, aki a Bloodmoon-ban vállalt szerepet.

Ezek sem rossz dalok, de a címadó Ghosted már egy szinttel magasabbra helyezi a mércét. Egy izgalmas szerzemény, amely remekül építkezik a power metal alapokból, és az epikus dallamok mellett kis szimfonikus elemet is tartalmaz.

Ezt a vonalat viszi tovább a Dance With The Dancing Clown is, amely már-már musicales hangulatot áraszt, de egyértelműen van egy sajátos atmoszférája.

A következő két szám, a Polybius és az Evil Dead Never Sleeps szintén jól sikerült—utóbbi egy kicsit szigorúbb riffekkel indít. Másik vendégzenész Chris Bowes (Alestorm), a Return To Monkey Island című tételben működik közre, ami jól hozza a kalózmetal jegyeket, de nem feltétlenül kiugró darab. Hasonlóan a Make A Difference-hez, amelyben viszont az elején említett Dynazty-hatások érhetők tetten.

Az album a végén megint erős dalok vannak: a The 13th, amely komplexebb, kreatív zenei megoldásokkal tűzdelt darab, valamint a lemez leghosszabb felvétele, a közel nyolc perces Bitter Dreams, amely változatos szerkezettel bír, és a refrénje is kiemelkedően jól sikerült.

Összegzés

A zenészi teljesítményre nem lehet panasz, mindenki teszi a dolgát, és Alessandro Conti is karakteresen, erőteljesen énekel. Amit még feltétlenül ki kell emelni, hogy a Trick Or Treat számára kiemelten fontos a közönséggel való kapcsolattartás, amely mindig is erősségük volt. Ez mindenképpen dicséretes, ahogy maga a Ghosted is –egy egységes és élvezetes hallgatnivaló, amely méltó helyet foglal el az olasz power metal színtéren.

A napokban volt 30 éves a Gamma Ray, Land Of The Free albuma.

Unalmas lehet már, de valóban nem volt egyszerű helyzetben a rock- és metalzenekarok egy része a ’90-es évek bizonyos időszakaiban. Az is igaz, hogy a ’80-as évek őrülete után – ha nem is volt egyértelműen várható, de sejthető – nem maradhatott minden úgy, ahogy addig. Nem is maradt. Számos ebben az időszakban készült album merült feledésbe, nem is beszélve magukról a zenekarokról. Még a nagyobb nevek is megsínylették ezt a korszakot, pedig a zenészek tudása és dalszerzői képessége nem múlt el, csak a társadalmi és zenei közeg nem kedvezett a műfajnak.

Mindezek ellenére – vagy éppen emiatt – születtek kiváló albumok, mint például a Gamma Ray, Land of the Free lemeze. Ez már a csapat negyedik albuma volt, viszont az első Ralph Scheepers énekes nélkül. A korong konceptalbumnak számít, a jó és a gonosz harcát meséli el, és az összes dalt Kai Hansen, a banda énekese és gitárosa írta. A lemezt az alábbi felállásban vették fel:

- Kai Hansen– ének, gitár

- Dirk Schlachter– gitár

- Jan Rubach– basszusgitár

- Thomas Nack – dob

Két vendégénekes is emelte a színvonalat: Hansi Kürsch (Blind Guardian) a Farewell-ben, míg Michael Kiske (Helloween) a Time to Break Free-ben hallható. Kai énekesi szerepvállalásával egy új korszak kezdődött a Gamma Ray történetében. Az album tökéletesen ötvözi a sebességet, a dallamokat és az epikus hangulatot, mindezt erőteljes riffekkel.

A dalgyűjtemény több hosszabb tételt is tartalmaz, például a Rebellion in Dreamland-et, amely a leghosszabb dal a Land of the Free-n. Epikus hangvételű, tempóváltásokkal tűzdelt szám, amely ütős kezdés, de kell hozzá a megfelelő hangulat. Nem úgy, mint a Man on a Mission, amely a korai Helloweent idézi, közepén egy kis Queen-es közjátékkal – köztudott, hogy Kai Hansen nagy Queen-rajongó. Az albumnak több csúcspontja van, az egyik ezek közül az All Of The Damned. A korai Helloween hatások, hol kevésbé, hol jobban mindig jelen voltak a Gamma Ray zenéjében, de eddigre már azért egyértelműen beszélhetünk egy Gamma Ray stílusról. Ez ebben a szerzeményben csúcsosodik ki leginkább a lemezen.

Érdekes, hogy a God of Deliverance-ben és a Salvation’s Calling-ban egy kis Hammerfall-hatást érzek, míg a lassabb Farewell ismét Queen-es hangulatot idéz. Az album második fele szintén erős dalokat vonultat fel, köztük a címadó Land of the Free-t, amely talán a legjobb szerzemény a lemezen. De remek a közepén  szinte leálló The Saviour, az Abyss of the Void, valamint a Time to Break Free is, amelyben Michael Kiske énekel – nem is akárhogyan. Kiske hangja tökéletesen illeszkedik a dalhoz.

A záró Afterlife pedig Ingo Schwichtenberg, az egykori Helloween-dobos állít emléket; ő néhány hónappal a Land of the Free megjelenése előtt hunyt el. Maga a dal filozofikus témát boncolgat: az élet, a halál és a túlvilági létezés kérdéseit feszegeti.

A lemez fogadtatása kifejezetten pozitív volt: a német Rock Hard magazin a hónap albumának választotta, a kritikusok pedig méltatták. Többen úgy vélik, hogy minden idők legjobb power metal albumai között a helye. Érdekesség, hogy 2003-ban újra kiadták, és hogy ugyanaz a fej látható a borítón, mint a Helloween Walls of Jericho lemezén. Az utóbbi Gamma Ray-koncertek műsorán a Land of the Free és a Rebellion in Dreamland is szerepelt.

Az lemezzel kapcsolatos vélemények között sokan legjobb Gamma Ray-lemezeként emlegetik. Én nem fogalmaznék ennyire határozottan, de azzal egyetértek, hogy a Land of the Free a Gamma Ray egyik legjobb albuma.

                                           Iron Maiden

                                                    Halestorm

2025.05.28., Budapest, Papp László Aréna

Ha majd nagypapa leszek, és az unokáknak mesélnem kell azokról az élményekről, amiket az évek folyamán átéltem – mit mondhatnék az Iron Maiden 2025-ös budapesti fellépéséről? Hogy tudom átadni nekik azt, amit a koncert közben láttam és éreztem?

Számomra ez a fellépés különösen emocionális volt. Minimum két okból: egyrészt fiatalságom nagy kedvence az Iron Maiden, másrészt 1984-ben láttam őket először – azaz 41 éve.

Volt bennem némi nosztalgia a '84-es koncert kapcsán, és már a városban is feltűnt, hogy több Maiden-pólós fanatikus sétálgat – kilépve a Puskás Stadion metrómegállójából ez csak fokozódott. Az egy négyzetméterre jutó Iron Maiden-ruházat itt biztosan a legmagasabb volt az egész világon.

A bejutás meglepően egyszerű volt, a hatalmas tömeg ellenére. A közönség pedig csak jött és jött. Vegyes összetételű volt: minden korosztály képviseltette magát. Sok külföldi beszéd is hallatszott – mellettünk például egy háromtagú francia család végig énekelte az egész műsort.

A Halestorm volt hivatott bemelegíteni a közönséget. Amit lehetett, megtettek: fényből és hangból is kaptak rendesen. Bevallom, eddig engem túlzottan nem győztek meg, így annyira nem is ismerem őket – pár számot leszámítva, amit már hallottam. Tulajdonképpen nem voltak rosszak. Lzzy egy jelenség, ő és a tesója, Arejay Hale dobos, vitték a prímet – utóbbi még egy kis dobszólóra is szakított és energiát. Sőt, humora is volt: miután bedobta a normál dobverőit a közönség közé, előkapott két óriási méretűt, és azzal püfölte tovább a bőröket.

Szünet, átszerelés, szokásos ügyletek elintézése – majd némi várakozás után, pontosan a meghirdetett időpontban felcsendült az UFO-tól a Doctor, Doctor, az Iron Maiden koncertek ikonikus bevezetője. Már ekkor érezni lehetett, hogy ez nem lesz egy szokványos koncert – sem a zenekar, sem a közönség részéről.

A show egy, a ledfalon – erre még visszatérek – kivetített kisfilmmel indult, mely animációk végig kísérték az egész koncertet. London nem éppen legbizalomgerjesztőbb utcáin „jártunk”, tele Maiden-utalásokkal és az Ides of March zenéjével.

A Murders in the Rue Morgue-gal indult a koncert – mit indult, berobbant a színpadra az új felállású Iron Maiden. Most (illetve tegnap) mutatkozott be a Steve Harris, British Lion zenekarából átigazolt dobos, Simon Dawson. Ebben a blokkban még a Wrathchild és a Killers is elhangzott, és abszolút sikerült visszaadniuk ezeknek a korai daloknak a nyersességét. A Phantom of the Opera is ide tartozott, bár a dal jellege miatt kicsit külön világ.

Amikor felcsendült The Number of the Beast bevezetője, borzongással és izgalommal töltött el. Ez a dal számomra hihetetlen élmény élőben. A The Clairvoyant-ot nagyon szeretem, azt is jó volt hallani – de ami utána jött, az minden várakozást felülmúlt. A Powerslave, a piramisos díszlettel, hibátlan volt. A 2 Minutes to Midnight-tal meg egyszerűen nem lehet hibázni.

Viszont a Rime of the Ancient Mariner – amelyhez a ledfalon egy, a dalhoz tökéletesen illő kisfilm társult, fantasztikus látványvilággal – egészen elképesztő élményt nyújtott. Csak döbbenten tudtam nézni. Igy eljátszani egy közel 14 perces dalt! Hihetelen!

A Run to the Hills, Seventh Son of a Seventh Son, The Trooper hármasával sem lehet mellélőni – főleg, hogy utóbbi alatt Bruce nemcsak a Union Jacket, hanem a magyar lobogót is meglengette.

Aztán újabb csúcspont következett – bár az egész koncert csúcspontok sorozata volt. A Hallowed Be Thy Name megint az a szájtátós nóta volt – hihetetlen, komolyan. Háttérvetítéssel, koreográfiával, amiben Bruce játszotta a főszerepet. És hogy játszotta! Te jó ég!

A szokásos záródal, az Iron Maiden hozta a formáját. Mindenki várta Eddy feltűnését – aki ezúttal a ledfalon jelent meg, acsarkodva, egészen realisztikus külsővel. Itt térnék vissza az elején említett ledfalra, amit gyakorlatilag a Maiden-nek találtak ki, az amúgy is komoly látványvilágot alkalmazó társaság ezzel a technikával szabadjára engedheti a fantáziáját, akárki is ötleteli nekik ki ezeket a teátrális dolgokat, odavert rendesen

A ráadás szett is erősre sikeredett: az Aces High-jal indult, a következő Fear of the Dark pedig egészen varázslatos volt. Ez az a dal, amit ha visszafelé játszanak, akkor is teljes az őrület – így normál játékmódban ez hatványozottan igaz volt. Az egész csarnok megőrült. Mindenki együtt énekelt Bruce-al, amerre csak elnéztem, a daltól átszellemült arccal éneklő, vagy éppen ugráló vagy bármi mást csináló embereket láttam

A Wasted Years pedig már csak hab volt a tortán, futurisztikus, fantasztikus látványvilággal.

De nemcsak a szemnek, a fülnek is élmény volt a koncert. Az utóbbi 30 évben annyi jó gitáros koptatta a világ színpadjait, hogy a Dave Murray–Adrian Smith gitárpáros kicsit háttérbe szorult – most viszont megmutatták, hogy nem felejtettek el gitározni.

Janick Gers ugrabugrálása és gitármutatványai talán kevésbé illenek a Maidenhez, de már hozzánőtt a zenekarhoz – ráadásul ellensúlyozza a Murray/Smith duó visszafogottabb színpadi jelenlétét. Steve Harris ugyanúgy játszik, énekel, rohangál a színpadon, mint mindig – pedig ne feledjük, vastagon 60 pluszos emberekről beszélünk, sőt, némelyikük (pont ő) már a 70-et is karistolja.

Az új dobos, Simon Dawson az elején talán kissé feszültnek tűnt, de végig koncentráltan és stabilan játszott. Bruce pedig Bruce. Levezényelte a show-t, futott, lótott, hozta a szokásos show-elemeket – és nem mellesleg remekül énekelt.

Egy csoda volt ez a koncert. A zenekar a maximumot hozta ki magából – és a közönségből is. Ezt a show-t egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Egyszerre volt grandiózus látványvilágú, feszesen, de a Maidenhez képest talán nyersebben, keményebben előadott, a színházat és a heavy metal koncertet patikamérleg pontossággal ötvöző Nagybetűs Élmény.

Olyasmit éltünk át, amiért érdemes koncertre járni: zene, látvány, hangulat – és ma este volt még valami plusz is. Olyan érzelmi töltet, amit nehéz szavakba önteni. Egyszerre érintett meg, kavart fel, okozott örömet és boldogságot.

Lesz mit mesélnem az unokáknak.

Szokták mondani a rockerekről, és úgy általában a keményebb zenék kedvelőiről, hogy szűklátókörűek. De miért is? Talán mert mások vagyunk. Mi nem csak egy „hú, de jó ez a szám” szintjén hallgatunk zenét, hanem egész albumokban gondolkodunk. Nem háttérzenének tesszük be a kedvenceinket – mi odafigyelünk a részletekre, a finomságokra. Nekünk számít, hogyan szól egy lemez, mit csinál a dobos, milyenek a riffek és a gitárszólók. Mi összegyűjtünk minden infót a kedvenc zenekarainkról. Mi koncertekre járunk, nem playback-es haknikra.

Ha a „szűklátókörűség” azt jelenti, hogy kizárólag metalt vagy rockot hallgatunk, akkor hát legyen – az vagyok. Mert, hogy egy klasszikust idézzek: „Azt mondod, hogy ez csak egy zene
Én azt mondom egy életforma” Mi ezt a zenét szeretjük – sőt, az ördögvilla is összeköt bennünket. És igazából időm sincs másra, annyi jó zene van! Itt van például mostani írásom tárgya, a Statement zenekar.

A koppenhágai srácok heavy/power metalt tolnak, méghozzá egész meggyőzően. Nekem eddig teljesen ismeretlenek voltak, most hallottam őket először, pedig a 2011-ben alakult banda Sinister Thing című lemeze már az ötödik stúdióalbumuk. Inspirációik között olyan nevek szerepelnek, mint a Scorpions, az Accept, a Metallica, a Volbeat, a Disturbed vagy a Five Finger Death Punch.

A Statement tagjai:

• Jannick Brochdorf – ének
• Niels Alex Larsen – gitár. Ő maga úgy fogalmazott: „rockból és metalból vagyok összegyúrva”, és ezt akarja átadni a dalokon keresztül – egy darabot önmagából.
• Martin Poulsen – basszusgitár
• Lars Ulrik Le Fevre – gitár (ő egyébként Los Angeles-ben tanult zenét)
• Daniel Nielsen – dob

A zenekar egy hétre teljesen elvonult a külvilágtól, hogy maximálisan a dalszerzésre koncentrálhasson. Ez az intenzív és kreatív folyamat segített nekik abban, hogy egy erőteljes, érzelmileg mély album szülessen. A srácok szerint a lemez koncepciója az emberi érzelmek mélységeit és belső küzdelmeit járja körül. A dalok szerkezete és dallamai az érzelmi intenzitásra építenek, ötvözve a klasszikus heavy metal riffeket modern metal elemekkel.

Rögtön az első, címadó Sinister Thing alatt érezhető ez – a dalban megmarad a dög, mégis szép, érzelmes dallamokkal társul. Ennek ellentéte a pattogós Set My Angel Free, amelyben kétféle énekhang keveredik, egy jó kis zúzással megtámogatva.

A No More Words-ről a jegyzeteimbe annyit írtam hallgatás közben: HEADBANG! – tessék ezt tenni.A refrén pedig abszolút fülbemászó. 

Hasonló vonalon mozog az Empty Eyes is, csak egy fokkal szigorúbb hangvételben.A Slowly Kill My Dreams már Panterás riffekkel kavarja meg a hallójáratokat, de a refrén dallamvilága szépen kisimítja a feszültséget.

Az album összességében sötétebb, súlyosabb hangzást hoz, ugyanakkor a zenekar meg tudta őrizni jellegzetesen dallamos stílusát – ékes példája ennek a My Last Goodbye vagy az albumzáró A Right Kind of Love. Egyszerűen van érzékük a kemény alapok és a fogós dallamok összehangolásához.

Érdemes végighallgatni a teljes lemezt, mert nagyon egységes. A zenészek azt is elmondták, hogy céljuk egy zeneileg és érzelmileg is gazdag élményt nyújtani, új dimenziókat felfedezve a zenekar hangzásvilágában. A csapat ráadásul már most is új dalokon dolgozik, hogy még több rajongót érjenek el világszerte.

Nos, ezért éri meg maradni a műfajon belül – még ha emiatt néha szűklátókörűnek is neveznek –, és tovább kutakodni, mert ilyen kellemes meglepetések érhetik az embert, mint a Statement Sinister Thing című albuma.

Emlékszem, hogy a ’90-es évek közepén teljesen elkapott a gothic metal. Akkoriban olyan zenekarok lemezeit hallgattam, mint a Tiamat, Paradise Lost, Type O’ Negative, Lake of Tears, Anathema, My Dying Bride, Moonspell, és természetesen a Crematory. Volt akkoriban valami a levegőben, valami megfoghatatlan, amitől ezek a zenék termékeny talajra leltek.

Hogy pontosan miért tetszett ennyire ez a melankolikus, kissé depresszív, komor hangulatú, súlyos zene, arra már nem igazán emlékszem. De ahogy minden nagyobb zenei hullám, ez is lecsengett. Az erősebb zenekarok viszont talpon tudtak maradni – köztük a mannheimi Crematory is. A zenekar 1991-ben alakult, és a Destination már a 17. albumuk, ami jól mutatja, milyen termékenyek.

A mostani lemez tulajdonképpen a ’90-es évek gothic metaljának modernizált változata. Vészjósló hangzás, mélyre hangolt gitárok, gothic, melodic death, sőt helyenként indusztriális elemek is felbukkannak – mindezt bátran kiegészítik szintetizátorral is, ami színesíti a hangképet.

A zenekar felállása:

• Markus Jüllich – dob
• Felix Stass – ének
• Katrin Jüllich – billentyűs hangszerek (Markus felesége)
• Rolf Munkes – gitár
• Oliver Revilo – basszusgitár

Nos, a Destination egyáltalán nem rossz lemez. De tény, hogy kell hozzá egy bizonyos hangulat. Maga a műfaj sem épp egy vidám tánczene – szóval nem mindig van kedve az embernek ilyesmit hallgatni. De most nekem pont ilyen kedvem van, úgyhogy hajrá.

A lemezen stílushoz illő, sőt jó dalok találhatók. Ha tovább megyek, vannak bizony kiemelkedő tételek is. Ilyen például a My Own Private God, amely lendületes, jó a gitáralap, van benne súlyosság, ugyanakkor komor atmoszféra jellemzi.

Az After Isolation is ebbe a minőségbe tartozik – van sodrása, váltogatja a lassabb és pörgősebb részeket, jó hallgatni. Az Ashes of Despair-nél megállnék egy gondolatra: húzós, erőteljes, szépen felépített dal, tele érzelemmel.

Tetszik még az albumzáró Das Letzte Ticket is – ez egy igazi gótikus Crematory-dal, tempós, ráadásul német nyelvű. És ha már itt tartunk: kifejezetten szeretem a német nyelvű számaikat. Van egy másik is a lemezen, a Welt Aus Glas. A német nyelvet gyakorlatilag ugyanúgy használják, mint az énekhangokat – a dal hangulatához illesztik. Órákat kísérleteznek stúdióban, mire megtalálják az ideális megoldást.

Érdekesség, hogy van a lemezen egy Type O’ Negative-feldolgozás is: My Girlfriend’s Girlfriend. A zenekar ezzel a dallal a néhai énekes, Peter Steele előtt tiszteleg. Nem rossz, nem rossz – de őszintén szólva, nem is több ennél.

Felix és Katrin egy nyilatkozatban elmondták, hogy vissza akartak térni a ’90-es évek gothic metaljának örökségéhez – elektronikus elemekkel és súlyos death metállal kiegészítve. A dalok témái mélyebb érzelmeket és személyes tapasztalatokat tükröznek, és céljuk az volt, hogy zeneileg még epikusabb, még energikusabb hangzást érjenek el.

A lemezt egy új korszak kezdetének tekintik.

Markus Jüllichtől egyszer megkérdezték, ha a Crematory zenéje étel lenne, melyik lenne az? Azt mondta: pizza, mert a feltétek különbözőek, mégis finom az egész.

Na, akkor én most vágok is egy szeletet belőle.
Jó étvágyat!

A ZenÉLŐ emlékek rovat, régebbi koncertélményeket idéz fel. Most a Karthago egy 2018-es koncerje van soron.

A Karthago zenekart hosszú pályafutása alatt valahogy sosem sikerült élőben elcsípnem. Volt olyan alkalom, amikor már majdnem összejött, de a koncert végül elmaradt.
Pár évvel ezelőtt azonban végre megtört a jég – sikerült ott lennem egy fellépésükön.
Most ezt az élményt szeretném feleleveníteni és megosztani.

                                         Karthago                                          

Kimle, 2018.05.26.

A dolgokat a helyükön kell kezelni. Ahogy egy negyven éve működő rockzenekart is. Nem várhatjuk tőlük, hogy felszántsák a színpadot, de azt viszont igen, hogy hitelesen, őszintén, tisztességesen zenéljenek. Ez pedig a Karthagonak most is sikerült.

A legendás zenekar a kimlei Sárkányhajó Fesztiválon adott szabadtéri koncertet, egy klasszikus sátras-falunapos környezetben. Már a helyszín is előrevetítette, hogy nem egy gigaprodukcióról lesz szó, de ez mit sem vont le az est értékéből. A meghirdetett időponthoz képest volt ugyan némi csúszás – egész pontosan háromnegyed óra. Mikor megérkeztünk, a stáb még javában szerelte a cuccot, ment a hangbeállás, kábelt húztak, próbálgatták a mikrofonokat.

Engem egyébként ezek a percek is mindig lekötnek – van valami különleges atmoszférája a várakozásnak, a színpad körüli sürgés-forgásnak, a feszültségnek, ahogy zajlanak az előkészületek, hogy pár perc múlva megszólaljon a zene. Persze ezt nem mindenki szereti, már azt, hogy a fellépő produkció késik, és valljuk meg a közel egy óra valóban elég hosszúnak tűnik, bármi is volt az oka.

A koncert végül egy ízléses, rövid intróval indult, majd megjelentek a zenekar tagjai, akik immár 39 éve változatlan felállásban játszanak együtt – ez önmagában is ritkaság a hazai zenei életben. Persze volt némi megszakítás pályájuk során, de az összetartásuk máig megmaradt.

Az este folyamán gyakorlatilag minden elhangzott, amit egy Karthago-rajongó hallani szeretne. A Keleti éj, az Apáink útján, az Áruló, a Requiem, a Senki lánya – és persze még jó pár sláger a zenekar aranykorából. A dalok hibátlanul szóltak, a zenekar rutinosan, kisujjból rázta ki a produkciót. Láthatóan nem csupán kötelességtudatból voltak ott: élvezték a zenélést.

A közönség nagyjából félig töltötte meg a sátrat, de akik ott voltak, azok jól érezték magukat. A zenekar tagjai nem túrták felszínpadot, de aktívan kommunikáltak a közönséggel.  

Nos, a zenészek: Takáts Tamást, aki bár hangilag már nem hozta a régi formát –mégis szórakoztató, szerethető módon vezette a műsort, a többiek – Gidófalvy Attila, Szigeti Ferenc, Kiss Zoltán és Kocsándi Miklós – profiként hozták a tőlük megszokott szintet.

Ez a koncert nem szólt sem világmegváltásról, sem monumentális show-elemekről. Ez egy, becsületes rockkoncert volt egy negyven éve működő zenekartól, akik tudják, mi az, amit a közönség elvár, és azt pontosan, hiba nélkül teljesítik. A végére pedig csak annyit: a dolgokat tényleg a helyükön kell kezelni. És ebben most sem volt hiba.

A napokban lett 25 éves a Tankard Kings Of Beer albuma.

A német Tankard a The Big Teutonic Four egyik tagja (Sodom, Kreator, Destruction). Ám az is igaz, hogy a Tankard valamelyest a fentebb említett trió mögött van—mindenféle téren. A '90-es években elterjedtek olyan vélemények róluk, hogy a lemezborítóik jobbak, mint maguk az albumok. Tény, hogy azok a bizonyos borítók valóban jól sikerültek...

A Tankard 1982-ben alakult Frankfurtban, és azóta is aktív. A most 25 éves Kings Of Beer, a kilencedik lemezük, és egyben az első Andy Gutjahr gitárossal. (A lemezt 2007-ben újra kiadták a Metallica Damage Inc. dalával kiegészítve.) A zenekar egyedi stílussal bír: gyors és agresszív, a szövegeiket nem mindig veszik túl komolyan, az alkohol—különösen a sör—központi szerepet játszik. Zenei téren talán nem feltétlenül emelkedtek ki, de a tematikában bizonyosan felülmúlták az azonos szintű thrash bandákat.

Leszögezném, hogy a Kings Of Beer a Tankard mércéjével nézve nem rossz album. Vannak egyértelműen jó dalok, például a Dark Exile, amely sodró lendületű—igaz, a refrént mintha már hallottam volna valahol, de sehogy sem tudok rájönni, hogy hol. A címadó szám is az elit körbe tartozik, amelybe a lemez legjobb dalai kerültek—izgalmasabb, bólogatós darab, templomi kórussal és elkiabált refrénnel. Az Incredible Loudness kis részben punkos, nagy részben thrash—egy igazán jó bulidal. A Land Of The Free-nek pedig remek a ritmusa—HEADBANG!!!

Ugyanakkor a többi dal már inkább csak a Tankard saját zenei univerzumában számít igazán erős szerzeménynek. Ilyen például a Talk Show Prostitute, a Flirtin' With Disaster vagy a Tattoo Coward, míg a maradék dalok eléggé átlagosnak mondhatók.

Az albumot rögzítő zenészek—Andy Gutjahr gitáros mellett Andreas „Gerre” Geremia énekes, Frank Thorwarth basszusgitáros és Olaf Zisser dobos—játékában semmi kivetnivalót nem találtam.

A lemez fogadtatása vegyes volt, pedig a korszakban a metal színtéren jelentős kiadónak számító Century Media gondozásában jelent meg.

Összességében a Kings Of Beer egy becsületes Tankard-album—nem több, nem kevesebb. A zenekar beárazta magát oda, ahol tulajdonképpen ma is van. Az viszont mindenképpen a javukra írható, hogy mindig hűek maradtak önmagukhoz, és nem tértek le arról az útról, amelyet annak idején választottak.