A közelmúltban volt a System Of A Down zenekar Mezmerize lemezének a 20 éves jubileuma. Ebből az apropóból kerestünk érveket, miért érdemes újra és újra meghallgatni.

1. A zenekar

Az egyik legszínesebb társulat a rockzenei palettán. Az album megjelenésekor már komoly sikereket értek el, és népes rajongói bázissal rendelkeztek, nemcsak az USA-ban, hanem világszerte. A 2001-es Toxicity 12 millió példányban kelt el, míg a címadó dal a Youtube-on elképesztő, egymilliárdos nézettséggel bír.

2. Stílus

A System Of A Down stílusa éppoly sokszínű, mint maga a zenekar. Zenéjük szinte behatárolhatatlan, különböző műfajok keverednek benne. Hihetetlen természetességgel ugrálnak a stílusok között, ezzel teljesen egyedi hangzást teremtve.

3. Dalok

Dalszerzői képességeik kivételesek: nem a megszokott módon építik fel a dalokat, könnyedén váltanak az elszállósabb részek és a kőkemény zúzdák között, így még a dalokon belül sem lehet kiszámítani, mi fog történni. Muzsikájukban fellelhető örmény gyökereik hatása is, ami tovább gazdagítja az egyedi hangzásvilágukat.

4. Zenészek

A zenekar minden tagja kiváló muzsikus. Serj Tankian karakteres, karizmatikus előadó, Daron Malakian remek gitáros, ráadásul énekhangja is erőteljes. John Dolmayan dobjátéka precíz és dinamikus, Shavo Odadjian pedig kiváló basszusgitáros. Érdekesség, hogy bár mindenki örmény származású, csak Shavo született Örményországban.

5. Mezmerize

A zenekar negyedik albuma, amelynek párja, a Hypnotize, fél évvel később jelent meg. A két lemezt a zenekar tagjai is párban kezelik. Az albumnak különleges hangulata van, zenéje nehezen behatárolható – talán a System Of A Down-stílus a legmegfelelőbb leírás rá.

A Soldier Side lebegős intrója után rögtön elszabadul az energia, tipikus System B.Y.O.B.-al. A Revenga különös, galloppozós gitártempójára Serj darálja a mondanivalóját, a refrén pedig a rájuk jellemző dallamvilágot hozza, Malakian pedig egy elszállós kiállásban énekel. A Cigaro az erőteljes, keleties dallamaival üt, míg a Radio/Video még markánsabban hozza ezt az elemet. Az album első fele brutálisan erős, egyedül a This Cocaine Makes Me Feel Like I'm On This Song töri meg kissé az ívet, de utána a következő öt dal tovább emeli az amúgy is magas nívót.

A Violent Pornography teljesen őrült nóta, hamisítatlan SOAD érzéssel. Számomra három csúcsdal emelkedik ki az egyébként is erős szerzemények közül: a szépen hullámzó Question!, a sajátos atmoszférájú Sad Statue és az utolsó, elképesztő hangulatú, behatárolhatatlan Lost In Hollywood. Ne feledkezzünk meg az Old School Hollywood-ról sem, amely egy baseball mérkőzés inspirálta, és szintipop-elemeket is tartalmaz.

A lemez öblösen, mégis tisztán, de nem steril módon szól. Bár mindössze 36 perces, annyi minden történik benne, hogy ez fel sem tűnik.

Az Mezmerize fogadtatása.

Egy pár számadat: A lemez megjelenése utáni héten 450 000 darabot adtak el belőle, a Youtube nézettség az összes dalnál több milliós, kivéve a Question!, ahol 110 millió és  B.Y.B.O. amely pedig 494 millió. A számok bizony nem hazudnak. A Billboard listán rögtön az élre került és kétszeres platina lemez lett az Államokban.

Nekünk rajongóknak pedig nincs más dolgunk, mint a felsorolt érvek mellett és miatt, meghallgatni a System Of A Down Mezmerize lemezét.  

20 év múltan is érdemes!

A thrash metal fénykora az 1980-as évek közepétől a ’90-es évek elejéig tartott. Érdekesség, hogy bár egy műfajról beszélünk, mégis markánsan eltérő stílusok alakultak ki. Amerikán belül a San Franciscó-i Bay Area mentén, New Yorkban és Kanadában született meg a stílus magja, míg Európában Németország és Anglia számított a thrash fellegvárának.

Nos, a Sacred Reich – földrajzilag (az arizonai Phoenixből származnak), stílusilag (közepes tempójú dalszerkezetek, több groove, punk- és hardcore-elemek), és népszerűség terén is – inkább a thrash második hullámához tartozott, és mindig is egy kicsit kilógott a sorból.

Az 1985-ben alakult csapat második nagylemeze a The American Way. Az első, egyébként sikeres Ignorance albumon még jóval gyorsabb, direktebb zenét játszottak. A második lemez viszont már zenei fejlődést mutat: a korábbi nyersességhez képest változatosabbak lettek a tempók és a dalstruktúrák is.

Az album maga nem hosszú, nyolc szám valamivel több, mint félóra játékidővel. Rögtön az első dal, a Love...Hate egy érdekes tétel: szaggatott tempójú, komoly belassulásokkal operáló darab.

Ami viszont utána következik, az maga a thrash metal történelem: a címadó The American Way pofonegyszerű, de elképesztően hatásos riffjétől azonnal mozdul a kéz, fej, láb – tökéletesen eltalált headbangelős tempó. Ez a szám a kedvenc metal dalaim egyike. 

Persze a többi szám sem rossz, de ilyen minőségű szerzeményből még egy van a lemezen: a Who’s to Blame. Ez zeneileg és mondanivalóban is súlyos dal. Van benne egyfajta komorság – főleg a szólónál érződik –, de a tempóváltások is remekül működnek. A nóta egy fiatal srác történetét meséli el, akit a szülei és a társadalom hibáztat a problémáiért, belekeverve még a zenét is, miközben figyelmen kívül hagyják a valódi okokat.

Természetesen nem állítom, hogy a többi dal töltelék lenne. Jó példa erre az I Don’t Know, ami egy húzós, lüktető szerzemény. Itt is jelen vannak a csapatra jellemző tört ritmusok. Az album leghosszabb tétele a hat perc feletti State of Emergency, ahol kissé eltolódik a tempó a verzében – egyértelműen más dalszerkezetben gondolkodnak, mint a többi thrash metal banda, de működik a dolog.

Ugyanez tetten érhető a The Way It Is-ben is, ahol nem egy tempót játszik a gitár és a dob – ettől kissé furcsán szaggatott lesz a verze, viszont a refrén szépen megnyílik. A Crimes Against Humanity szintén eltér a klasszikus thrash formulától, de ez is jól sikerült darab.

Egyetlen dal van, amivel sem én, sem a zenekar rajongói nem nagyon tudtak mit kezdeni annak idején: a poénnak szánt funkys 31 Flavours. (Erről egyébként Wiley Arnett gitáros azt nyilatkozta, hogy az album változatosságát volt hivatott ünnepelni.)

A lemezen közreműködő zenészek:
– Phil Rind énekes/basszusgitáros, aki jellegzetes hangján végig jól énekel,
– a két gitáros: Wiley Arnett és Jason Rainey, akik kiváló munkát végeznek,
– valamint Greg Hall dobos, aki erőteljesen és változatosan dobol.

The American Way fogadtatása vegyes volt. Volt, aki középszerűnek vagy érdektelennek titulálta, sőt, akadtak olyan vélemények is, miszerint a lemez a thrash metal hanyatlását tükrözte. Egyesek szerint a zenekar inkább a kereskedelmi irány felé mozdult el.

Szerintem – és Phil Rind szerint is – ez nem így van. Az énekes elmondta, hogy tudatos zenei fejlődésen mentek keresztül: változatosabbak, dallamosabbak akartak lenni, miközben megtartják a thrash energiáját. Arnett úgy fogalmazott, hogy eszük ágában sem volt sablonos thrash metal lemezt csinálni.

A lemez hangzása nagyon jó, főleg a dob szól ki rendkívül fémesen és erőteljesen.

Az American Way, Love...Hate és Who’s to Blame  rendszeresen szerepelnek a koncertprogramban.

Egy kicsit elfogult vagyok ezzel a lemezzel kapcsolatban – én nagyon szeretem. A Sacred Reich pedig egy olyan zenekar, amely úgy került kultikus státuszba, hogy sosem ért el átütő sikert. És pont ez teszi különlegessé.

Néha úgy érzem magam, mintha a nyolcvanas években lennék. Akkoriban szaporodtak ilyen gombamódra a thrash metal zenekarok. Persze azok bandák döntő többsége elvérzett, és az idők viharait csak a legéletképesebbek élték túl – de volt, hogy ők sem.

Félreértés ne essék, ennek a thrash-dömpingnek én örülök. Viszont az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az old school thrash zenével – aminek, valljuk be, megvannak a maga határai és keretei – ma már nehéz igazán maradandót alkotni. Minden szempontból modernizálni kell, különösen a hangzás terén. Szerencsére sok zenekar jó érzékkel ismerte fel, hogy ha más műfajokkal vegyítik a stílust, abból izgalmas, működőképes, mai modern thrash metal születhet.

Ezt akár a kényszer is szülheti, hiszen a régi suliból nehéz ma már megélni – és most nem az anyagiakra gondolok. El lehet (sőt: talán kell is) kalandozni más területekre, és a történetnek simán lehet happy end a vége – akár sikeres is lehet, de tegyük hozzá: a legtöbb esetben egy adag szerencse is kell hozzá. A legkézenfekvőbb megoldás persze a testvérstílusok – black, death, metalcore – vegyítése a thrash dühével és energiájával, de akadtak már ennél vadabb párosítások is.

A Misfire zenekar 2019-ben alakult Chicagóban. A stílusuk erősen a ’80-as évek thrash metaljára épül, zenéjükben a régi iskola találkozik az újjal. A Product of the Environment, a második albuma a Tim Jensen énekes/gitáros, Konstadin Kostadinov gitáros, Fan Stapinski basszusgitáros és James Nicademus dobos alkotta csapatnak. (James egyébként világítástechnikusként dolgozik hivatásszerűen – ami érdekes kombó.) A Misfire zenéjében megvan a spiritusz, ráadásul komoly gitárjátékkal is operál. Nincs más hátra, merüljünk el a zenéjük keltette hullámokban!

A kissé spagettiwesternes intro után a lendületes, ütős, energikus Day to Day-jel indul az album. Az All Over the Place egy gyorsabb, húzós szerzemény elkiabált refrénnel, szövegmondós énekkel, néhol Slayer-es megoldásokkal és egy Arch Enemy-s szólóval. A lemez egyik legjobb dala a We Went Through Hell, amely marha jól indul, megvan benne a kellő dög – remek thrash metal nóta. A Born to Die géppuskaszerű gitárjaiba és kiváló szólójába sem lehet belekötni. A Living the Dream is egy húzós tétel; nincs megállás. Igaz, semmi extrát nem csinálnak ebben a dalban, mégis működik.

A másik csúcspont a lemezen a Left for Dead, amit Rob Dukes (Exodus) közreműködésével adnak elő. Slayeresen indul, húz, mint a gőzmozdony, az ember csak rázza közben a fejét.

A zenészek érzik a műfajt – és értik is. Erre jó példa az album utolsó szakasza: az End of an Age, a Privacy, a Twist of Fate, az Artificially Intelligent, valamint a sebes, címadó Product of the Environment, amelyben egyébként Rob Cavestany (Death Angel) is vendégszerepel.

A srácok elmondták, hogy több időt szántak a dalok előkészítésére, és olyan számokat szerettek volna írni, amelyek zenei terápiaként szolgálhatnak nekik – és a rajongóknak is. Céljuk az is, hogy Európában is megmutassák magukat.

Nyugodtan lehet ismerkedni a zenekarral, mert egyértelműen értéket képviselnek.

A napokban volt 35 éves, Dio - Lock Up The Woves albuma.

Elsőre is elnézést kérek mindenkitől, de Ronnie James Dio-val szemben egy kicsit elfogult vagyok. Nekem ő testesíti meg a csupa nagybetűs ÉNEKEST. Aki élt és sajnos halt is kedvenc műfajáért, hisz Ronnie 2010-től már nincs közöttünk. Gondoljunk csak bele, mennyi jó album és zene jöhetett volna még ki a kezei közül. Olvastam az életrajzi könyvét, amitől csak erősödött bennem az iránta való szimpátia. (Egyébként Rainbow In The Dark-ot érdemes elolvasni, mert nagyon jó könyv).

 Az elhivatottsága, a kitartása és nem utolsó sorban a tehetsége példamutató lehet, talán mindenki számára. Két olyan korszakos zseni együttesében tett le az asztalra, mára legendássá vált albumokat, mint Richie Blackmore (Rainbow) és Tony Iommi Black Sabbath). Ráadásul még egy bizonyos Ozzy Osbourne helyét is át kellett venni egy Black Sabbath nevű zenekarban. Nem mellesleg tőle ered az ördögvilla, másnéven a metálvilla.

Az együttesnek ez az ötödik korongja és az előző Dream Evil-höz képest ezt egy teljesen új felállású csapat rögzítette. Ronnie mellett, a rendkívül fiatal Rowan Robertson gitáros, Simon Wright (ex -AC/DC) dobos, Jens Johansson (ex -Malmsteen) billentyűs és Teddy Cock basszusgitáros működtek közre a lemez felvételein.

A Lock Up The Wolves, sok lassabb, középtempós dal gyűjteménye, a hangzás annak ellenére, hogy jól szól, komorabb, sötétebb irányban halad, a korábbi epikusabb dallamosabb vonalhoz képest. Persze ennek ellenére a dalok jól hangszereltek és a zenészek pedig jól is játszák el. Érdekesség, hogy több szerzemény is készült az albumhoz, de végül csak ez a tizenegy maradt. A dalok témái: a szabadság, lázadás, misztikum, sötétség, epikus témák, társadalmi, személyes küzdelmek, az emberi érzelmek belső harcai.

Ennek pont ellentmond a nyitó, Wild One, ami egy ütős szerzemény Ronnie kiváló énekével. Aztán szép sorban jönnek a komorabb, lassabb dalok. Sőt az egyébként remek, Born The Sun meg inkább doom, bár kétségtelen, hogy van hangulata. Komor, elgondolkodtató szerzemény. A tipikus Dio, Hey Angel, illetve a következő a 70-es évekből átragadt, elszállósabb atmoszférával operáló Between Two Heart is jó tételek. illetve a Night Music sem lóg ki ebből a sorból.

A lemez legjobb dala a címadó tétel, bluesosabb, rockosabb 70 évek véget, 80-as évek elejét idézi, Ronnie pedig óriásit énekel benne.

Az Evil On Queen Street kicsit leviszi a lemezt, aztán viszont érkezik egy gyorsabb szerzemény és megmondom a tutit, jól is áll nekik. A hangulatos Twisted, a tipikus Dio féle heavy metal dal, a Why Are They Watching Me és az epikusabb My Eyes szépen zárja le az albumot.

A dalcsokor fogadtatása vegyes volt, az igazság az, hogy kevésbé volt sikeres a korábbi Dio lemezekhez képest. A Lock Up The Wolves-ot nem fogadta tehát kitörő lelkesedés, sőt Dio népszerűsége is visszaesett, ez meglátszott az album turnéján is, nem volt ritka a felházas koncert sem.

Az viszont érdekes volt, hogy ha az lemez nem is hozta meg a kereskedelmi sikereit, de azért azért a kritikusok és a rajongók értékelték a zenei változásokat és Robertson tehetségét.

Az én véleményem is az, hogy elfogultság ide, elfogultság oda ez az album valóban nem a legjobb Dio lemez és valószínűleg nem is fog annyit pörögni a lejátszómban, mint a klasszikus lemezeik.

Olcsó poén lenne viccelődni a finnországi I Am Your God zenekarral kapcsolatban olyan kifejezésekkel, mint a „Mikulás metal”, vagy, hogy „a Mikulás is death metalt hallgat”. Neee.
Az viszont tény, hogy finn barátaink Lappföldről származnak, egészen pontosan Rovaniemiből – a térség központjából, ami történetesen a Mikulás (vagy, ahogy ott hívják: Joulupukki) hivatalos otthona. Itt található a híres Santa Claus Village, ahol egész évben meg lehet látogatni a nagy szakállút, sőt, még levelet is lehet neki küldeni a sarkköri postahivatalon keresztül.

Na, ez az öt finn srác nem ajándékokat csomagol egész évben – sokkal inkább melodikus death metalt játszik, metalcore-os elemekkel fűszerezve. A banda 2018-ban alakult, és Trinity címmel ez már a harmadik lemezük.

Két név egyértelműen beugrott az album hallgatása közben: az egyik az In Flames, a másik pedig a Children Of Bodom.

A zenekar tagjai:

• Joonas Roivainen – basszusgitár
• Atte Autio – dob
• Jonas Erkkonen – gitár
• Matti Hietala – gitár
• Julius Vetamäjärvi – ének

A Trinity tehát a harmadik lemezük, és meg kell hagyni: kifejezetten jól sikerült.

Az az igazság, hogy többször is végighallgattam az albumot, és nem igazán találtam rajta tölteléknótát vagy gyengébb dalt.
A Haunting Hell egyértelműen a göteborgi vonalat hozza, konkrétan In Flames-hangulat, a végén viszont modern metalcore stílusjegyek is felbukkannak. (Külön kiemelném a melodic death metal és a metalcore okos egyensúlyát.)

A második tételben, az I.A.Y.G.-ban a jó zenei alapok mellé némi black metalos íz is társul – bár ez is inkább az In Flames-irányba hajaz.

A következő szám, a Deathrow, szintén hordozza a göteborgi örökséget, ez egy jól megkomponált dal, erős refrénnel.
A Part on the Ocean viszont már tisztán egy metalcore-tétel.
A ’Till Death Do Us Part – a nyilvánvaló hatások ellenére – szintén nem nevezhető rossznak, és ugyanez igaz a Pyre of Tears-re is.

A lemez legjobb dala szerintem a The Chateau – itt minden nagyon működik.

A Kingdom Gold egy erős riffre épül, a záró Terminus pedig jó kis gitárharmóniákat hoz. Van spiritusz ebben az anyagban.

A srácok elmondták, hogy az album koncepciója az emberi küzdelmek belső harcaira épül. Azt is kiemelték, hogy nagyobb hangsúlyt kapott a dallamosság – anélkül, hogy elveszítették volna az agresszivitást.
Céljuk az volt, hogy az album mély érzelmeket és intenzív energiát közvetítsen.

Zárásként jöjjön, hogyan gondolkodnak a zenéjükről a srácok:

A dalok mögött személyes tapasztalatok és érzelmek állnak. A zenekar minden számban próbál érzelmi kapcsolatot teremteni a hallgatóval – szerintük ez a zenéjük legfontosabb eleme.

Ennyi.

Nem tehetek róla, de én szeretem ezt a lemezt, egyszerűen azért, mert hozzám szól. Olyan dalok vannak rajta (persze nem mindegyik), amelyeket magamévá tudtam/tudok tenni. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez a Pokolgép legjobb vagy legsikeresebb lemeze. De a dolgokat a helyükön kell kezelni.

Gondoljunk csak bele: a '90-es évek semmilyen szempontból nem kedveztek annak a tradicionális heavy metalnak, amit a Pokolgép képviselt. Ráadásul akkorra már csak Kukovecz Gábor gitáros maradt az egyetlen tag a klasszikus felállásból – ami elvileg már nem is létezett. Hagyományos Pokolgép-lemez utoljára 1992-benn jelent meg.

Aztán 2000-től kezdve a műfaj lassan újra éledezni kezdett. Eljött az idő, hogy a Pokolgép is felébredjen Csipkerózsika-álmából, és ismét csatasorba álljon – csak épp zenekar még nem igazán volt. Rudán Joe énekes kitartott Kukovecz mellett, és bevették a csapatba a néhai Carmen zenekar két tagját: Szilágyi Ede dobost és Pintér Csaba basszusgitárost – utóbbi a mai napig a zenekar tagja.

Az nem jelentett problémát, hogy milyen dalok kerüljenek a lemezre, hiszen Kukovecz Gábor évek óta folyamatosan írta a számokat. Jó anyag volt tehát bőven. Igaz, hogy az egyszerűbb témákat kicsit bonyolultabb akkordmenetek váltották fel, mások lettek a dallamok és refrének is – de én ezt nem érzem problémának, sőt. A dalok ráadásul mintha hosszabbak lennének: a 12 szám majdnem egy órás játékidőt jelent.

Az első dal, az Ősi láz, már a legelejétől libabőrös élmény – Rudán Joe itt különösen jól énekel. A következő, Én a tűz leszek, nem megszokott refrénjével szintén remekül kihasználja Joe hangi adottságait.

Már említettem, mennyire hozzám szól ez a lemez – jó példa erre a Ha újra jön az ár. Nagyon szeretem ezt a dalt: jól van felépítve, a refrén szépen kibomlik, és erőteljes hatást kelt. Az Így kellesz sem egy tipikus Pokolgép-nóta, és ez is mutatja, mennyire más ez az album az előzőekhez képest. Talán a „komplexebb” a jó szó rá. A Csakazértis szintén olyan dal, ami megszólít engem – még ha nem is tökéletes.

A Mit tennél, ha látnád szövege komoly, sőt, sajnos ma is aktuális – piros pont érte, és zeneileg sem gyenge darab. A legnagyobb kedvencem viszont a Szökevény – ez összességében is az egyik legnagyobb Pokolgép-kedvencem. A verze alatt csak ének, dob és basszus hallható, a gitár időnként élesen belehasít – remek dallamokkal, kiváló refrénnel, Rudán Joe pedig itt is fantasztikusat nyújt.

A Másik oldal is szokatlanabb hangzású, de ez is tetszik – van benne egyfajta hangulat. A kissé bluesos, sőt a magyar beat korszakot idéző Mégegyszer szintén jól sikerült, Joe itt is remekel.

Az albumot a Nephilim Records adta ki, a felvételek Németh Gábor stúdiójában készültek. (Érdekesség, hogy az album angol nyelven is megjelent Ancient Fever címmel.) A hangzás a ’80-as éveket idézi – ez megosztotta a közönséget, és valóban, a steril hangkép némileg tompítja a dalok hangulatát. A gitár talán túlságosan is előtérbe került, de engem ez nem zavar különösebben. Kukovecz Gábor ismét jó dalokat írt és játszott fel, zenésztársai pedig becsülettel helytálltak. Rudán Joe éneke külön kiemelendő – igaz, vele szemben kicsit elfogult vagyok.

A lemez fogadtatása nagyjából megegyezett az én véleményemmel: a kritikusok stílusilag nyitottnak találták, így sokak számára érdekes lehetett. Kiemelték a jó refréneket és az új zenei megoldásokat is.

A rajongók szerint mérföldkőnek számított, hisz ez jelentette a visszatérést, és ebben sem tudok ellentmondani, nem éri el a legjobb Pokolgép lemezek szintjét, viszont az is igaz, hogy az idő azért szépíti a történetet.

                                                       Hooligans

 Mosonmagyaróvár, Wittmann-park

Mindenképpen látni akartam a Hooligans koncertjét – főleg az utóbbi két album után, amelyek alapján a zenekar alaposan bekeményített. Erre tökéletes alkalmat kínált a május elsejei majális, amelynek keretében léptek fel a mosonmagyaróvári Wittmann-parkban.

A koncert egy fákkal körülölelt tisztáson zajlott. Nem tudom, ez mennyire kedvez a hangosításnak, de amit én hallottam, az rendben volt. Akárcsak a látvány. Már az elején leszögezhető: a Hooligans bombaformában van. A produkció úgy volt profi, hogy a látszott a zenészeken a koncentráltság, de beleadva apait, anyait. És nem mellékesen nagyon jól. A zenekar végig csapatként működött, kiegészülve két csinos vokalista hölggyel. Egyenként is jól teljesítettek, de külön kiemelném Ördög Csipa énekest, aki abszolút elemében volt.

A frontember szinte szünet nélkül vezényelte le a koncertet, közvetlen volt, energikus és folyamatosan kommunikált a közönséggel – volt energiaáramlás oda-vissza. A park megtelt, egyes becslések szerint hatezren voltunk. Igaz, az ilyen ingyenes eseményeken olyanok is megjelennek, akik amúgy nem mennének el egy Hooligans-koncertre, de a hangulatra ez semmilyen negatív hatással nem volt. Csipa hamar megnyerte magának a közönséget, és remek humorérzékkel, laza stílusban vezette az estét.

Tóth Tibi játékát mindig is szerettem – koncentrált és technikás. Romanek Gergő remekül illeszkedik a Hooligans-családba, Kiss Endy pedig ismét bizonyította, hogy kiváló dobos.

2025-ben már egy ingyenes koncerten is elvárható valamilyen látványvilág, és a zenekar erre is figyelt. A fények igényesen megkomponálva, füst, lángcsóvák, konfettiágyú – a Fekete szivárvány alatt még sötét füstoszlopok és szivárványszínű szalagok is emelték a hangulatot. Profi látvány, ami maximálisan hozzátett az élményhez.

Sajnálom, hogy nem volt setlistem, de Csipa elmondta: a koncert a jövőre esedékes harmincadik születésnap jegyében állt össze, és az elmúlt három évtizedet ölelte fel, természetesen súlyozva az újabb dalok irányába. Ami külön öröm: a régi slágerek is a mai hangzáshoz lettek igazítva. Még a Királylány is. Egy kicsit.

Szóval űzhetem-fűzhetem én ezt a történetet, ez egy nagyszerű koncert volt. Örülök, hogy ott lehettem. Nem volt morcos senki – sem a zenekar, sem a közönség és én sem én.

Csak a Királylány. Egy kicsit.

Örömteli érzések kavarognak bennem, ha arra gondolok, hogy az olyan hajdanán sikeres műfajok, mint a thrash metal, újra kezdenek divatba jönni. Egyre több fiatal zenekar választja ezt az irányzatot önkifejezésének alapjául, és bizony egyre gyakoribbak az igényes, jól összerakott produkciók. Gondoljunk csak a lengyel Pandemic a spanyol Angelus Apatrida, Crisix, Vinodium vonalra – csupán néhány friss felfedezésem a közelmúltból. Ezek a csapatok mind minőségi thrash metalt játszanak.

Természetesen, megtartják, az old school gyökereket, de egyrészt modernizálják a zenéjüket – főként hangzás terén –, másrészt más stíluselemeket is belecsempésznek. A death, black metal, metalcore, sőt a nu metal hatásai is érezhetők a munkáikban. Ráadásul a thrash metalon belül is két markáns irányvonal létezik: az amerikai Bay Area-vonal, valamint az európai, főként német stílus.

A dél-nyugat-németországi kis faluból származó Warfield is ezek közé az újhullámos thrash zenekarok közé sorolható. Bár inkább a német vonalon mozognak, zenéjükben ugyanúgy érezhető a Bay Area hatása, mint a black vagy akár a death metalé. Ráadásul felettébb ügyesen ötvözik mindezt. A 2012-ben alakult trió tagjai: Dominik Marx dob, Matthias Clemens gitár, valamint Johannes Clemens ének, basszusgitár.

A With The Old Breed a második nagylemezük, melynek fő hatásai között a Sodom, a Kreator, a Slayer és a klasszikus Bay Area-thrash említhető. A zenéjük energikus, dühös, vastag hangzású, amely modernsége ellenére sem veszít a nyersességéből és agresszivitásából. Egy interjúban elmondták, hogy szenvedélyesen rajonganak, az old school thrash-ért, és ezt a lehető legtöbb energiával szeretnék továbbadni. A lemezt hallgatva úgy érzem, ez maximálisan sikerült is.

Őszintén szólva, nem találtam egyetlen töltelék vagy átlagos dalt sem – csak jókat, meg még jobbakat. Már a nyitó Melting Mass is igazi húzós darab, kirúgja a ház oldalát. A Soul Conqueror hasonló vonalon halad tovább, míg az Apetite Aggression villámgyors, egyértelmű Slayer-hatású tétel. Az album legjobbja számomra a Fragmentation – döggel teli, húzós, kiabálós refrénnel, amitől az ember automatikusan headbangelni kezd.

Különösen tetszik még a két zárótétel. Az egyik a több mint hét perces GASP, amely komplexebb, talán kísérletezőbb is, mégis benne van a germán thrash ereje. A másik a címadó With The Old Breed – brutális zúzda, amelybe egy csipetnyi melodikus death metal is belevegyül.

A zenészi teljesítmény kiemelkedő, a srácok remek megoldásokkal operálnak, és láthatóan tudatosan törekednek a folyamatos fejlődésre. Elmondásuk szerint ezzel az albummal egyértelműen előre akartak lépni – dalszerzésben, hangzásban egyaránt.

Úgy legyen!

Iron Maiden-rajongóként különösen szíven ütött, amikor Bruce Dickinson bejelentette, hogy elhagyja a NWOBHM egyik legnagyobb hatású zenekarát. Mivel számomra ő volt a Maiden hangja, nehéz volt elképzelnem, mi lesz a kedvenc bandám sorsa nélküle. De ez most nem a Vasszűz egyik lemezének méltatása – hanem Dickinson első önálló albumáról szóló írás.

Fontos megjegyezni, hogy a Tattooed Millionaire 1990-ben készült, amikor Bruce még bőven a Maiden frontembere volt – hiszen csak 1993-ban távozott a zenekarból. . Ennek az a magyarázata, hogy a lemezkészítés lehetősége tulajdonképpen az ölébe hullott, ugyanis felkérték, hogy írjon egy dalt az Elm Street 5.-hoz. Ez a dala Bring Your Daughter... to the Slaughter volt, amit aztán Steve Haris „elkért” a Maiden No Prayer for the Dying lemezéhez. Viszont a CBS egyik A&R menedzserének annyira megtetszett a nóta, hogy leszerződtették. Bruce fogta magát és Janick Gers (Iron Maiden) gitárossal két hét alatt megírták a Tatooed Millionaire-t.

Hogy azért ne legyen ilyen egyszerű a dolog, Bruce egy interjúban elmondta, hogy ezt az albumot nem tekinti szólókarrierje kezdetének, csak élt a fentebb említett lehetőséggel, szóló pályafutását biztosan nem ilyen lemezzel nyitotta volna. Különben meg az Iron Maiden éppen a szabadságát töltötte, így volt ideje másra is.

A lemez több stílust ötvöz és van olyan dal rajta, ami simán ráférne egy Maiden albumra, viszont olyan is van, ami biztos, hogy nem. Természetesen társak is kellettek, hogy felvegyék a korongot, Janick-ot már említettem, mellette még Andy Carr basszusgitáros és Fabio Del Rio dobos segédkezett a lemez megszületésénél.

A nyitó Son of a Gun refrénjében erősen érződik a Maiden-hatás, de az összkép inkább a ’70-es és ’80-as évek hangulatát idézi, Bruce hangja pedig valamivel nyersebb, mint amit megszoktunk tőle. A címadó Tattooed Millionaire egyértelműen a lemez egyik legjobban sikerült darabja – tipikus ’80-as évekbeli rock/metal szám, hatalmas refrénnel.

A Born in ’58 szintén ezt a korszakot idézi, és itt is visszaköszön a Maiden szellemisége. A Hell on Wheels riffje némileg emlékeztet az Back in Black-re, mégis egy jól felépített, igényesen hangszerelt dalról van szó.

Az amerikai feelinget hozó Gypsy Road és Dive! Dive! Dive! hasonló színvonalat képviselnek – utóbbi szintén AC/DC-hatásokat hordoz. Ezután következik az All the Young Dudes, ami egy David Bowie-feldolgozás. A dal története az, hogy Bowie ezt a nótát a Mott The Hopple zenekarnak adta, mivel nagy rajongójuk volt, ők pedig a feloszlás szélén álltak, ezzel is segítve az együtt maradásukat. Egyébként Bruce jól énekli.

Az egyetlen tétel, amivel nem tudtam megbarátkozni, az Lickin’ the Gun – szintén AC/DC-ízű nóta, de nekem valahogy nem működik. Ezzel szemben a Zulu Lulu annak idején meglepett, de már akkor is nagyon bejött.

A záró No Lies a leghosszabb szám a lemezen, és kicsit olyan, mintha feldolgozás lenne. Középrészében dob, basszus és Janick kísérletező gitárhangjai dominálnak – számomra talán túl is van húzva.

A Tattooed Millionaire végül egész szép sikert ért el: Angliában négy kislemez is bekerült a Top 40-be és 60.000 példányban kelt el. Az Egyesült Államokban a Billboard 200-as listáján a 100. pozícióig jutott.

Gondolkoztam mit is írhatnék az albumról epilógus gyanánt. Találtam egy Bruce interjút, amiben azt mondta, hogy nem akart az Iron Maiden név mögé bújnia, sőt a saját neve mögé sem. Egyetlen dolog számított neki, jó zenét csinálni, jó lemezt készíteni, ha ez nem sikerül, akkor valamit rosszul csinál. Bruce szereti, ha a dolgok, kicsiben, tömören, ütősen működnek. És ez a pali amúgy a világ egyik legsikeresebb metalbandájának énekese. Nos, ilyen szemmel kell nézni azt az albumot.

Zenei szempontból a nyolcvanas évek egy kifejezetten intenzív és izgalmas időszak volt. Nemcsak új stílusok születtek (bár a heavy metal eredete inkább a hetvenes évekre tehető), hanem gombamód szaporodtak a fémzenét játszó zenekarok, elsősorban az Egyesült Államokban, de az öreg kontinensen is – hogy a világ többi részét már ne is említsük. Persze minden nyugatról érkezett. Így az Exodus is.

Emlékszem, a csapat – jelen írásom tárgyát képező – Bonded By Blood című bemutatkozó albumát egy, erre specializálódott, műsoros kazettákat árusító kis üzletben vettem. Csak a borító alapján döntöttem, mert korábban sosem hallottam a kaliforniai srácokról. De emlékszem, teljesen letaglózott a zenéjük. Nyers, agresszív, gyors és erőteljes gitárjáték, thrash-es (bár akkor még azt sem tudtam, mi az) szólók, kiabálós refrének – gyakorlatilag olyan zene, amilyet addig még sosem hallottam. Csak később derült ki számomra, hogy az Exodus a Bay Area thrash színtérhez tartozik, és innen került a Metallica-ba egy bizonyos Kirk Hammett is.

Nem ment azért minden simán: a lemez már 1984 nyarán elkészült, de a kiadóval való huzavona miatt csak 1985 tavaszán jelenhetett meg. Az albumot Gary Holt és Rick Hunolt gitárosok, Rob McKillop basszusgitáros, Tom Hunting dobos, valamint Paul Baloff énekes játszották fel. Ez volt az egyetlen lemez, amin Paul szerepelt – nem sokkal később megváltak tőle, és sajnos 2002-ben elhunyt.

A nyitó, címadó Bonded By Blood rögtön megmutatja, miért is rajongtam (akkor is és most is) ezért a lemezért. Remek riff, lendület, szövegmondós ének, kiabálós refrén, váltott szólók – igazi csúcstétel. A következő dal, az Exodus, mintha csak az előző folytatása lenne. Paul Baloff gyakorlatilag végig darálja a szöveget, de itt-ott még némi dallamos éneket is hallhatunk.

A folytatás is erős: az And Then There Were None riffje óriásit üt, sőt az akkori Exodus-hoz képest kifejezetten énekközpontú, még csordavokál is van benne, váltásokkal és tempóváltással tarkítva – ez is csúcspont.

A Lesson In Violence hasonló vonalat visz, míg a Metal Command és a Piranha szintén kiemelkednek: előbbiben komoly dallamok, utóbbiban pedig visszafogottabb, az Exodus-hoz képest nem túl gyors tempó hallható.

A barokkos felvezetésű No Love középtempós, több váltással, míg az utolsó előtti dal, a Deliver Us To Evil, egy igazi Exodus-klasszikus, még akkor is, ha bő hét perc hosszú. Az albumot a szélvész gyors Strike Of The Beast zárja, elképesztő riffekkel és üvöltős refrénnel – méltó lezárás.

Az album végül nagy sikert aratott, a szakma és a rajongók is lelkesen fogadták. A Rolling Stone magazin minden idők legjobb metal albumai között a 45. helyre sorolta.

A Metal Command és a Strike Of The Beast a mai napig ott van az Exodus koncertjeinek műsorán.

Sok rajongó szerint a Bonded By Blood a zenekar legjobb lemeze. Én ezt nem merném ilyen egyértelműen kijelenteni – szerencsére több remek Exodus album is született azóta –, de az biztos, hogy a legjobbak között van. Kétség sem fér hozzá.