Emlékszem, hogy a ’90-es évek közepén teljesen elkapott a gothic metal. Akkoriban olyan zenekarok lemezeit hallgattam, mint a Tiamat, Paradise Lost, Type O’ Negative, Lake of Tears, Anathema, My Dying Bride, Moonspell, és természetesen a Crematory. Volt akkoriban valami a levegőben, valami megfoghatatlan, amitől ezek a zenék termékeny talajra leltek.

Hogy pontosan miért tetszett ennyire ez a melankolikus, kissé depresszív, komor hangulatú, súlyos zene, arra már nem igazán emlékszem. De ahogy minden nagyobb zenei hullám, ez is lecsengett. Az erősebb zenekarok viszont talpon tudtak maradni – köztük a mannheimi Crematory is. A zenekar 1991-ben alakult, és a Destination már a 17. albumuk, ami jól mutatja, milyen termékenyek.

A mostani lemez tulajdonképpen a ’90-es évek gothic metaljának modernizált változata. Vészjósló hangzás, mélyre hangolt gitárok, gothic, melodic death, sőt helyenként indusztriális elemek is felbukkannak – mindezt bátran kiegészítik szintetizátorral is, ami színesíti a hangképet.

A zenekar felállása:

• Markus Jüllich – dob
• Felix Stass – ének
• Katrin Jüllich – billentyűs hangszerek (Markus felesége)
• Rolf Munkes – gitár
• Oliver Revilo – basszusgitár

Nos, a Destination egyáltalán nem rossz lemez. De tény, hogy kell hozzá egy bizonyos hangulat. Maga a műfaj sem épp egy vidám tánczene – szóval nem mindig van kedve az embernek ilyesmit hallgatni. De most nekem pont ilyen kedvem van, úgyhogy hajrá.

A lemezen stílushoz illő, sőt jó dalok találhatók. Ha tovább megyek, vannak bizony kiemelkedő tételek is. Ilyen például a My Own Private God, amely lendületes, jó a gitáralap, van benne súlyosság, ugyanakkor komor atmoszféra jellemzi.

Az After Isolation is ebbe a minőségbe tartozik – van sodrása, váltogatja a lassabb és pörgősebb részeket, jó hallgatni. Az Ashes of Despair-nél megállnék egy gondolatra: húzós, erőteljes, szépen felépített dal, tele érzelemmel.

Tetszik még az albumzáró Das Letzte Ticket is – ez egy igazi gótikus Crematory-dal, tempós, ráadásul német nyelvű. És ha már itt tartunk: kifejezetten szeretem a német nyelvű számaikat. Van egy másik is a lemezen, a Welt Aus Glas. A német nyelvet gyakorlatilag ugyanúgy használják, mint az énekhangokat – a dal hangulatához illesztik. Órákat kísérleteznek stúdióban, mire megtalálják az ideális megoldást.

Érdekesség, hogy van a lemezen egy Type O’ Negative-feldolgozás is: My Girlfriend’s Girlfriend. A zenekar ezzel a dallal a néhai énekes, Peter Steele előtt tiszteleg. Nem rossz, nem rossz – de őszintén szólva, nem is több ennél.

Felix és Katrin egy nyilatkozatban elmondták, hogy vissza akartak térni a ’90-es évek gothic metaljának örökségéhez – elektronikus elemekkel és súlyos death metállal kiegészítve. A dalok témái mélyebb érzelmeket és személyes tapasztalatokat tükröznek, és céljuk az volt, hogy zeneileg még epikusabb, még energikusabb hangzást érjenek el.

A lemezt egy új korszak kezdetének tekintik.

Markus Jüllichtől egyszer megkérdezték, ha a Crematory zenéje étel lenne, melyik lenne az? Azt mondta: pizza, mert a feltétek különbözőek, mégis finom az egész.

Na, akkor én most vágok is egy szeletet belőle.
Jó étvágyat!