Komoly mozgolódás van Taljánországban metalfronton, és ami még örvendetesebb ezzel a hullámmal kapcsolatban: több esetben ez bizony minőséggel is párosul.

Nos, a ferrarai zenekar nem csinál semmi különöset, nem találta fel újra a műfajt, sem a spanyolviaszt. A hatásaik világosak: Testament, Exodus, Anthrax, a korai Metallica, és Xentrix. Ezeket az elemeket érezni is a zenéjükön, de amit csinálnak, azt jól csinálják – és ez a lényeg.

A csapat nem ma kezdte a szakmát, hiszen 2008-ban alakultak, a Face the End pedig már a hatodik nagylemezük. A fentebb említett zenekarok alapján sejthető: thrash metalt játszanak.

A zenekar tagjai:

• Alessandro „Sanso” Sansone – gitár
• Luca „Ziro” Zironi – gitár
• Anthony „Vender” Dantone – dob
• Leonardo Molinari – basszusgitár
• Danny Schiavina – ének

Leonardo és Danny az „új fiúk” a csapatban. Az énekes kapcsán megjegyezhető, hogy nem a klasszikus thrash-torok, de jól összerakták a hangját a zenével – működik, aminek működnie kell.

A Game Over zenéjében van elképzelés, de a thrash metaltól túlságosan nem távolodnak el. Egy interjúban elmondták, hogy a ’80-as és ’90-es évek hangzását próbálják modern elemekkel ötvözni, miközben meg akarják tartani a műfaj agresszív, energikus karakterét. Nézzük, mennyire sikerült ez az itáliai srácoknak.

A The Final Hour gyakorlatilag egy intro, a tényleges kezdést a Lust for Blood hozza el. Itt az egyik fő hatás azonnal felszínre kerül: a dal Testament-jellegű, thrashes, kiabálós refrénnel, és érződik benne egy csipetnyi korai Metallica is. Jó dal.

A következő, Neck Breaking Dance, egyértelműen az Anthrax-ot juttatta eszembe. Aztán jön a Grip on Time, ami inkább Exodus, főleg a visítós szólója miatt. A Lost in Grace egy kicsit más világ, mint a többi – komplexebb darab, és itt külön kiemelném a hangszeres játékot: jól játszanak a srácok, szó se róla.

Ezután két, erősen Testament-ihlette szám következik: a Veil of Insanity – melynek közepe viszont kifejezetten Metallica-hangulatú – és a Getaway to Infinity.

Az album legjobb dala számomra a Crimson Waves. Dallamos, modernebb, lassabb, epikusabb és jól felépített. Kilóg egy kicsit a többi közül, de pozitív értelemben. Nekem kicsit Five Finger Death Punch és Metallica keverék – és ez most dicséret.

A lendületes Weaving Fate zárja az albumot – ez sem lóg ki, szépen illeszkedik a többi szerzemény mellé.

A Face the End dalszövegeit horrorfilmek és társadalmi témák inspirálták. A srácok egy interjúban kiemelték, hogy a dalírás náluk természetes folyamat – így tudott kialakulni a saját hangzásuk.

A Game Over olyan bandák előtt léphetett fel eddig, mint a Testament és az Exodus. Jó társaság – mint ahogy jó a Face the End is.

Csak így tovább.