Iron Maiden

                                                    Halestorm

2025.05.28., Budapest, Papp László Aréna

Ha majd nagypapa leszek, és az unokáknak mesélnem kell azokról az élményekről, amiket az évek folyamán átéltem – mit mondhatnék az Iron Maiden 2025-ös budapesti fellépéséről? Hogy tudom átadni nekik azt, amit a koncert közben láttam és éreztem?

Számomra ez a fellépés különösen emocionális volt. Minimum két okból: egyrészt fiatalságom nagy kedvence az Iron Maiden, másrészt 1984-ben láttam őket először – azaz 41 éve.

Volt bennem némi nosztalgia a '84-es koncert kapcsán, és már a városban is feltűnt, hogy több Maiden-pólós fanatikus sétálgat – kilépve a Puskás Stadion metrómegállójából ez csak fokozódott. Az egy négyzetméterre jutó Iron Maiden-ruházat itt biztosan a legmagasabb volt az egész világon.

A bejutás meglepően egyszerű volt, a hatalmas tömeg ellenére. A közönség pedig csak jött és jött. Vegyes összetételű volt: minden korosztály képviseltette magát. Sok külföldi beszéd is hallatszott – mellettünk például egy háromtagú francia család végig énekelte az egész műsort.

A Halestorm volt hivatott bemelegíteni a közönséget. Amit lehetett, megtettek: fényből és hangból is kaptak rendesen. Bevallom, eddig engem túlzottan nem győztek meg, így annyira nem is ismerem őket – pár számot leszámítva, amit már hallottam. Tulajdonképpen nem voltak rosszak. Lzzy egy jelenség, ő és a tesója, Arejay Hale dobos, vitték a prímet – utóbbi még egy kis dobszólóra is szakított és energiát. Sőt, humora is volt: miután bedobta a normál dobverőit a közönség közé, előkapott két óriási méretűt, és azzal püfölte tovább a bőröket.

Szünet, átszerelés, szokásos ügyletek elintézése – majd némi várakozás után, pontosan a meghirdetett időpontban felcsendült az UFO-tól a Doctor, Doctor, az Iron Maiden koncertek ikonikus bevezetője. Már ekkor érezni lehetett, hogy ez nem lesz egy szokványos koncert – sem a zenekar, sem a közönség részéről.

A show egy, a ledfalon – erre még visszatérek – kivetített kisfilmmel indult, mely animációk végig kísérték az egész koncertet. London nem éppen legbizalomgerjesztőbb utcáin „jártunk”, tele Maiden-utalásokkal és az Ides of March zenéjével.

A Murders in the Rue Morgue-gal indult a koncert – mit indult, berobbant a színpadra az új felállású Iron Maiden. Most (illetve tegnap) mutatkozott be a Steve Harris, British Lion zenekarából átigazolt dobos, Simon Dawson. Ebben a blokkban még a Wrathchild és a Killers is elhangzott, és abszolút sikerült visszaadniuk ezeknek a korai daloknak a nyersességét. A Phantom of the Opera is ide tartozott, bár a dal jellege miatt kicsit külön világ.

Amikor felcsendült The Number of the Beast bevezetője, borzongással és izgalommal töltött el. Ez a dal számomra hihetetlen élmény élőben. A The Clairvoyant-ot nagyon szeretem, azt is jó volt hallani – de ami utána jött, az minden várakozást felülmúlt. A Powerslave, a piramisos díszlettel, hibátlan volt. A 2 Minutes to Midnight-tal meg egyszerűen nem lehet hibázni.

Viszont a Rime of the Ancient Mariner – amelyhez a ledfalon egy, a dalhoz tökéletesen illő kisfilm társult, fantasztikus látványvilággal – egészen elképesztő élményt nyújtott. Csak döbbenten tudtam nézni. Igy eljátszani egy közel 14 perces dalt! Hihetelen!

A Run to the Hills, Seventh Son of a Seventh Son, The Trooper hármasával sem lehet mellélőni – főleg, hogy utóbbi alatt Bruce nemcsak a Union Jacket, hanem a magyar lobogót is meglengette.

Aztán újabb csúcspont következett – bár az egész koncert csúcspontok sorozata volt. A Hallowed Be Thy Name megint az a szájtátós nóta volt – hihetetlen, komolyan. Háttérvetítéssel, koreográfiával, amiben Bruce játszotta a főszerepet. És hogy játszotta! Te jó ég!

A szokásos záródal, az Iron Maiden hozta a formáját. Mindenki várta Eddy feltűnését – aki ezúttal a ledfalon jelent meg, acsarkodva, egészen realisztikus külsővel. Itt térnék vissza az elején említett ledfalra, amit gyakorlatilag a Maiden-nek találtak ki, az amúgy is komoly látványvilágot alkalmazó társaság ezzel a technikával szabadjára engedheti a fantáziáját, akárki is ötleteli nekik ki ezeket a teátrális dolgokat, odavert rendesen

A ráadás szett is erősre sikeredett: az Aces High-jal indult, a következő Fear of the Dark pedig egészen varázslatos volt. Ez az a dal, amit ha visszafelé játszanak, akkor is teljes az őrület – így normál játékmódban ez hatványozottan igaz volt. Az egész csarnok megőrült. Mindenki együtt énekelt Bruce-al, amerre csak elnéztem, a daltól átszellemült arccal éneklő, vagy éppen ugráló vagy bármi mást csináló embereket láttam

A Wasted Years pedig már csak hab volt a tortán, futurisztikus, fantasztikus látványvilággal.

De nemcsak a szemnek, a fülnek is élmény volt a koncert. Az utóbbi 30 évben annyi jó gitáros koptatta a világ színpadjait, hogy a Dave Murray–Adrian Smith gitárpáros kicsit háttérbe szorult – most viszont megmutatták, hogy nem felejtettek el gitározni.

Janick Gers ugrabugrálása és gitármutatványai talán kevésbé illenek a Maidenhez, de már hozzánőtt a zenekarhoz – ráadásul ellensúlyozza a Murray/Smith duó visszafogottabb színpadi jelenlétét. Steve Harris ugyanúgy játszik, énekel, rohangál a színpadon, mint mindig – pedig ne feledjük, vastagon 60 pluszos emberekről beszélünk, sőt, némelyikük (pont ő) már a 70-et is karistolja.

Az új dobos, Simon Dawson az elején talán kissé feszültnek tűnt, de végig koncentráltan és stabilan játszott. Bruce pedig Bruce. Levezényelte a show-t, futott, lótott, hozta a szokásos show-elemeket – és nem mellesleg remekül énekelt.

Egy csoda volt ez a koncert. A zenekar a maximumot hozta ki magából – és a közönségből is. Ezt a show-t egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Egyszerre volt grandiózus látványvilágú, feszesen, de a Maidenhez képest talán nyersebben, keményebben előadott, a színházat és a heavy metal koncertet patikamérleg pontossággal ötvöző Nagybetűs Élmény.

Olyasmit éltünk át, amiért érdemes koncertre járni: zene, látvány, hangulat – és ma este volt még valami plusz is. Olyan érzelmi töltet, amit nehéz szavakba önteni. Egyszerre érintett meg, kavart fel, okozott örömet és boldogságot.

Lesz mit mesélnem az unokáknak.