20 éve, ezen a napon jelent meg a Zakk Wilde gitáros fémjelezte Black Label Society hatodik albuma, a Mafia.

A nyolcvanas években nagyon nem szerettem Zakk barátunkat, mivel a kölyökképű glamsterre emlékesztető vézna suhanc, egyedi díszítésű gitárjaival épp akkor váltotta a nagy Ozzynál az általam szeretett Jake E. Lee-t. Mára csak a gitárok maradtak meg, mert főhősünk egy kigyúrt neandervölgyi és egy motoros keresztezése. És időközben a kedvenc gitárosommá vált!

2002-ben egész véletlenül, egy kanadai használt CD-s lemezboltban ismerkedtem meg a BLS-el, pontosabban az 1919 Eternal című albummal (fogalmam sem volt akkor kit takar ez a zenekar). Belehallgattam, jó volt, na akkor vegyük meg! Otthon a borító böngészése világosított meg hogy ki is áll a BLS mögött.

Nézzük, hát mit rejt a Mafia!

A borító egyszerű és elég csúnyácska! A játékidő közel 55 perc, ami 15 dal!

A nyitó Fire It Up egy középtempós, málházós darab, amit Z.W. szólója dob fel csupán (melyiket nem). Az ezt követő What’s In You egy icipicit gyorsabb és húzósabb nóta. A harmadik tracknél el is érkezünk az album, de talán az életmű legjobb dalához. A Suicide Messiah egy örök koncertfavorit. A verze és a riff együttese nagyon eltalált, de engem a refrén dallama ami megfog. Óriási! A szólót már ki sem emelem. A dal utolsó egy perce szintén zseniális, teljesen eltér az addigi dalszerkezettől.

A Forever Down egy zongorával induló zakatolós nóta tele Z.W. jellegzetes nyújtásaival. Az In This River a zenekar talán legismertebb dala, több milliós megtekintéssel a Youtube-on. Ez tulajdonképpen egy ballada, ahol a fő hangszer a zongora. Z.W. ezt a dalt barátja Dimebag emlékének dedikálta.

A következő You Must Be Blind egy gyorsabb, pörgősebb, majd az ezt követő Death March lassabb, súlyosabb nóta. A Dr. Octavia instrumentális és teljesen felesleges tétele utáni öt nóta követi az előző sormintát, egy gyors pörgős, egy lassú súlyos. A tizennégyes Dirt On The Grave egy zongorára épülő dal. Szerintem az album leggyengébbje. A végére maradt egy Lynyrd Skynyrd feldolgozás. Egy szerelmes dal ami csak szövegében hasonlít az eredetire. Z.W. egy teljesen más,  nótát csinált belőle.

Ez egy jó album, 2005-ben nagyot ütött és mára bár kicsit megkopott, de azért állja az idők próbáját. Tele van Zakk jobbnál jobb szólóival. A riffek annyira nem kiemelkedőek, de az „Evil Twin” Nick Catanese jól nyomja őket, főleg a szólók alatt! A ritmusszekciót már ekkor két elismert zenész James LoMenzo (Megadeth, ex -White Lion) és Craig Nunenmacher (ex-Crowbar) alkotta!

Akár léggitározni, akár csak bólogatni akarsz a súlyosabb riffekre, megtalálod mindkettőt. Autóvezetés közben életveszélyes lehet, mert garantáltan tövig nyomod a pedált. Lehet túlértékeltnek, rossz énekhangúnak titulálni Zakk Wylde-ot, de úgy gondolom, hogy a mai mezőnyben megkerülhetetlen!

T War

Az év utolsó napjaiban jelent meg, a több stílust ötvöző  amerikai Shovelhead A.D.  második albuma.

A zenekar Virginia-ban tevékenykedik, közelebbről pedig Richmond-ban. A város erős metal színtérrel bír, innen származik többek között a Lamb Of God, Municipal Waste és a Gwar is. Írásom főszereplői 2022-ben alakultak, a zenekart Chuck Weatherman énekes gitáros, Matt Terry basszusgitáros és Shelby Brown dobos alkotják.

 A srácok mindannyian délről származnak és hozták is magukkal a southern rock gyökereket. Zenéjükben jelen vannak a stílus legjobbjai, a Pantera, a C.O.C., de meg a Z.Z.Top is. Emellé jön még a több helyen megjelenő groove, thrash, crossover, kicsi doom, kicsi stoner rock/metal. A zene, zúzós riffek, nyes intenzitás, mélyre hangolt gitársound, reszelős énekhang elegye. Maguk a zenészek egyébként online zenei hirdetések során ismerkedtek meg, kivéve Matt Terry basszusgitárost, akit egy barátjuk mutatott be nekik. Az álláspontjük, hogy küldetésük van, még pedig az, hogy minél több emberhez eljuttatni a zenéjüket, elhivatottan, szenvedéllyel, megalkuvást nem tűrő elkötelezettséggel. A zenéjüket könyörtelen energia jellemezze és töretlen haladás, nem elfeledve old school gyökereiket. Ezek azért benne vannak a muzsikájukban.

Csináltak egy egységes, erős lemezt, nem is nagyon találni kiugró dalokat, bár azért van kedvencem, például az albumzáró rövidke, mindössze két perces Fire From The South. Magának a dalnak eszméletlen húzása van, önkéntelenül is erős nyakmozgást okoz. Szintén kedvenc, az Into The Slaughterhouse, aminél beugrott a Pantera, egy nagyon állat riffel, lüktető, húzós és kemény. Amolyan groove, souhtern, thrash metal orgia.

De tetszik még a Shell Shock is, egy lendületes thrash, southern ötvözet, van benne spiritusz. Van itt echte Slayer nóta is, Tormented Aggressor, vagy például az old school thrash-ban gyökerező, igazi dögös kemény metal dal, a Choke On Dopesmoke.

 De különben valóban egy egységes az album ez, tényleg csak ízlés kérdése kinek mi tetszik. A zenekar a saját hangzásáról azt mondta, hogy olyan sound-ot szeretnének, amely a műfaj nagyjai előtt tiszteleg, de a saját útját járja. És ez így is van. Az énekes /gitáros Chuck Weatherman a dalokat a riffek köré írja, a groove-ért pedig Matt Terry basszer felel. A lemez egyébiránt jól szól, a zenészek pedig ügyesen játszanak. Állítólag élőben nagyon üt a társaság és jó a kapcsolatuk a közönséggel, erről a  death metal legenda, Suffocation rajongók is meggyőződhettek, mikor a Shovelhead A.D. nekik nyitott.

Nem gondoltam volna, hogy így az év végén bepottyan még egy ilyen jó lemez, akik kedvelik a fentebb említett műfajokat, bátran próbálkozhatnak a Timeless Old-al.

Visszatért a Dream Theater-be a tékozló fiú, Mike Portnoy. A legendás dobossal a csapat egy igazán ütős lemezt tett le az asztalra.

Nem tudom van e földön olyan Dream Theater fanatikus, aki ne várta volna ezt az albumot. Nem kell kerülgetni a forró kását, mindenki tudja Mike Portnoy visszatérése a zenekarba, kicsit megbolygatta a fémzenei világot, de nem tudom volt e olyan Dream Theater rajongó, aki ne várta volna ezt izgatottan. Mert a progresszív metal ikonikus csapata és nem lebecsülve, az amúgy jó Mike Magnini-t, Portnoy mesterrel az igazi. Tizenhárom évnyi távollét után visszatérni és csinálni egy mindenki által várt lemezt, nem kis feladat. De egy ilyen kaliberű zenészekből álló zenekarnak, ezt illik egy ilyen helyzetben megcsinálni.

És meg is csinálták. A lemez címe, Parasomnia. Az egész album ezt a témát járja körbe. A paraszomnia jelentése, alvás alatti rendellenes mozgási, magatartási és vegetatív jelenségek. A lemez hallgatása közben végig éreztem a csak azért is megmutatjuk hangulatot. Főleg Portnoy dobolásán. Az In The Arms Of Morpheus-al indul a lemez, akár egy hosszabb inrto-nak is elmenne. Na aztán a közel tíz perces Night Terror-al begyújtják a rakétákat. Kicsit sötéten indul aztán szépen lendületesen belelendül, a refrénnek már abszolút pozitív hangulata van, aztán pedig hangszeres orgia következik.

Ezután a kicsit sötétebb hangulatú A Broken Man következik, ami szintén nem rossz dal, bár néha volt olyan érzésem, mintha ezt már játszottak volna. A Dead As Sleep egy ütős tipikus Dream Theater dal, brutál riffel. A lemez következő csúcspontja  a Midnight Messiah, az album legmetalosabb dala, ütős riffel, ennél is éreztem, hogy mintha hallottam volna, de ez akkor is jó.

A Bend The Clock is hozza az elvárt minőséget, a lemezt pedig a majd húsz perces The Shadows Man Incident, szerintem ilyen dalokat, ilyen méretű zenei művet csak a ők tudnak játszani.

A zenészek egy interjúban elmondták, hogy már az első közös próbán, működött a kémia Mike és a többiek között, onnan folytatták ahol abbahagyták. Jonh Myung szerint Portnoy visszatérése a bizonyosság kollektív pillanata volt. És valóban, Mike Portnoy-nak a Dream Theater-ben a helye, itt van ő igazán otthon, mint ahogy a Dream Theater-nek is szüksége van Mike-ra. Mert akkor ilyen lemezek születnek a kezeik között.  Ilyen jók.

Az év elején jelent meg a Grave Digger új dalgyűjteménye. A német heavy metal legenda sorban hozza a megbízható, saját stílusában készített lemezeit. Persze nem minden album sikerül mindig jóra, a Bone Collector azonban ez alól egyértelmű kivétel.

A Bone Collector a huszonkettedik Grave Digger album. Viszont az első olyan, amin nincs billentyűs hangszer. Chris Boltendahl énekes szerint ez nem volt tudatos döntés, csak így alakult. Volt még egy változás, nevezetesen, hogy a csapatnak új gitárosa van, Tobias Kerstin, aki az Orden Ogan-ból érkezett, Alex Ritt helyére. Erről meg azt mondta Chris, hogy kimerült a munka kreativitása, Rittel.

Ezzel a lemezzel az volt a cél, hogy megidézzék nyolcvanas évek szellemiségét, de azt nem akarták, hogy úgy szóljon mintha akkor készült volna. És ez sikerült is, beazonosítható a hangzásuk, ütős és jó vastag. De ami a fő meglepetést okozta, az Chris Boltendahl hangja, ami nem annyira reszelős mint régebben, de mint egy interjúból kiderült, törődik a hangjával.

Maga a lemez döcögősen indul, mert az első három dal, egyáltalán nem jó. A The Devils Serenade-el indulnak be a dolgok, ami egy jó dal, igaz olyan mintha a Running Wild az Accept-el jammelne.Ezután pedig jobbnál jobb dalok jönnek, az albumot záró Whispers Of The Damned-el, ami az album legjobb dala.

Szóval a Bone Collector-tól tulajdonképpen azt kapjuk amit vártunk, hangzásilag, dalokban, hangszerelésben. De nem unalmas ez a lemez, sőt szerintem ez egy jobb darab abból a hosszú életműből, amit a Grave Digger a magáénak mondhat.

Az oldal célja az is, hogy ne csak ismert zenekarok lemezeit mutassa be, hanem kevésbé ismert, esetleg nem olyan népszerű műfajok zenéinek is teret engedjen. Jó példa erre az Alkymist 2024-es albuma.

Megmondom őszintén ez az első találkozásom a dán zenekarral, pedig ez már a harmadik albumuk. Sludge/doom metalban utaznak, ami számomra izgalmasan hangzik. A lemez hossza 44 perc, ami tökéletes, bár hét nótára lebontva már kicsit riasztó lehet.

Rögtön az első fél percben a mélyre hangolt, torzított gitár olyan tonnányi riffet zúdít a gyanútlan hallgató nyakába, hogy úgy érzed, egy hegy temetett maga alá. Ezt ellensúlyozván a verzék első felében Peter Jørgensen énekes szövegmondása alatt torzítás nélküli akkordokat hallunk, de a második felénél énekesünk is átvált öblös üvöltésbe és a gitár is újra morcossá válik. Brutális kezdés, nagyon magasra téve a lécet. Sőt még emelték is a tétet!

A cimadó nóta egy monumentális lassan építkező, már-már félelmetes mű a maga tíz percével. P.J suttog, üvölt, a refrént gonoszul köpködi. Samplert, torzítás nélküli gitárt hallhatunk az első két és fél percben, P.J szövegmondásával lassú tempóban, majd hirtelen a dal átvált középtempóba, zseniális basszus résszel, ha nagyon figyelünk. A bridge-nél még visszatér az elején hallott rész! De utána már végig a súly dominál. Egy igazán brutális darab, amit biztos, hogy nem egy sötét erdő közepén hallgatnék.

A hatodik tracknél elérkezünk az általam legjobbnak ítélt dalhoz. Itt már nem bírtam tovább ülve ,előkerült a léggitár és nyomtam azt a zseniális riffet amit Stefan Krey gitáros ide rittyentett és teli torokból üvöltöttem az énekessel a refrént  „THE FIRE IN MY EYES NEVER DIES”. A riff annyira jó hogy beleeszi magát a hallójáratokba. A bridge itt is nagyon eltalált a lassabb részével, gitárnyűvésével.

Még brutálisabbnak érzed az eddig is letaglózó verzét. Érdekes fricska a lemez lezárása két és fél percben P.J szöveg suttogása és az akusztikus gitár ellazítja a hallgatót a tömény rifforgia, tonnás súly után!

Megemlíteném még a ritmus szekciót Kaspar Luke basszert és Pet Silkjær dobost.

45 perc után úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy szovjet harckocsi dandár. Tehát egy baromian jól sikerült album ez a dánoktól! Hallhatunk egyedi, zseniális riffeket, változatos éneket és az a „súly”

Mindenképpen érdemes rászánni az időt és csak óvatosan a léggitárral. Nálam ez 2024-ben Top 10-es album!

T War

Az év elején jelent meg az angol Tokyo Blade új nagylemeze. A zenekar annak idején a NWOBHM vonalához tartozott, azonban nem futott be akkora karriert mint a stílus első vonalas bandái.

Grandad metal. Ezt a kifejezést egy, a zenekarral kapcsolatos írásban olvastam. Van ebben valami, de persze ez az elnevezés nem mentes a negatív felhangtól sem. Egyébként meg lehet, hogy az együttes és a zenészek kora, akár értelmet adhat ennek a címkének, de ez a lemez nem totyogós öregurak zenélgetése. De haladjunk sorjában.

Szóval az angol Tokyo Blade 1982-ben alakult Salysbury-ben, előtte más neveken működtek. A Time Is The Fire a tizenkettedik albumuk. Egyébként az előző 2020-ban jelent meg. Az elmúlt több mint negyven év nem volt zökkenőmentes, hisz közel harminc zenész játszott a zenekarban, kétszer fel is oszlottak. A zenekar stílusa NWOBHM, némi amerikai ízzel. A dalok jól meg vannak tervezve és szépen vannak hangszerelve. Van ennek a zenének egyfajta old school hangulata, de mégsem egy  múltidéző retro  muzsika.

Nos, milyen is az a tizennégy dal, ami alkotja az albumot. Őszintén szólva, kicsit soknak érzem a dalok számát, de ha ennyi volt az ötlet és a mondanivaló!

Igazából sikerült egy aránylag egységes lemezt összehozni, olyan kifejezetten csúcsdal nincs a korongon, de például a klasszikus felépítésű nyitó dal a Feeding The Rat egy jobb tétel, bár a végét azért jobban megoldhatták volna. Jó még a lassabb, hangulatosabb The Enemy Within is, de itt is lehalkítják a végét. Ilyesmi a Going With The Flow is, egyébként jól állnak neki ezek a dalok. A The 47 egy okosan megtervezett, komplexebb szerzemény. A Soldier On-ról is elmondható, hogy egy sikerültebb darab, de az album utolsó négy dala is erős.

A zenei teljesítménnyel nincs semmi gond, ezek a fickók tudnak muzsikálni. Andy Boulton (aki az egyetlen alapító tag) és John Wiggins gitárosok viszik a prímet, Andy Wrighton és Steve Pierce ritmusszekció is jól teszi a dolgát, Alan Marsh énekesnek pedig jó hangja van és jól is énekel.  

Szóval a Tokyo Blade jó zenét játszik, zenekar kora csak a rutinban látszik meg, ez a lemez is jó, régi vágású NWOBHM, aki szereti ezt a fajta muzsikát annak fog kellemes perceket szerezni, de azért a pályatársaiktól elmaradnak.

Az ex-Helloween gitáros/énekes Kai Hansen által alapította Gamma Ray 1990. február 26-án jelentette meg debütáló lemezét a Heading For Tomorrow-t. A dalcsokor gerincét a jellegzetes Hansen féle zene alkotja, de azért más hatások is megtalálhatók benne.

Nem lehet nem beszélni a Helloween-ről a Gamma Ray zenekar kapcsán. De miért is kéne? Mégiscsak a „Tökfejek” egyik fő dalszerzőjéről és gitárosáról van szó. Meg persze Ralf Scheepers-ről, akinek a hangja hasonlít Michael Kiske hangjára, a felsőbb tartományokban pedig Halfordos, kettejük közös projektje fejlődött zenekarrá Uwe Wessel basszusgitárossal és Mathias Burchard dobossal kiegészülve.

A stílus nem is lehetne más, mint a Helloween-ban gyökerező heavy/power és az akkoriban virágkorát élő speed metal. Azonban arról is beszélni kell, hogy miben különbözik a két zenekar egymástól. Először itt nincsenek ikergitárok, lévén itt egy gitáros felállás van, ráadásul más egy kicsit a gitárhangzás is. Hozzájön még ezekhez a Gammay Ray-ben használt kórusok, illetve háttérvokálok is. Kai szerint ezek ilyen germán dolgok, minekután a németeknek nincsenek klasszikus rock zenei gyökereik, így a német klasszikus zeneszerzők hatottak rájuk. Ezek a hatások nélkül pedig csak NWOBM-t másolnák, ezekkel a hatásokkal viszont a saját útjukat kezdték el járni. De, hogy ne csak a nyilvánvaló hatásokról beszéljünk, van itt tradicionálisabb metal is, némi Judas Priest ízzel, Ilyen például a Ralf Scheepers által jegyzett Free Time. Vagy a Speace Eater, ami szigorúbban indul, más mint a többi Helloween ihletésű dal, ráadásul Ralf hatalmasat énekel benne.

Akkor vannak olyan dalok, amiben a Queen is megjelenik, ilyen Money és az album egyik legjobb dala, a Silence. Erről mondta Kai Hansen, hogy ő egy Queen szuperfan és azt akarta, hogy ezt a világ is megtudja. Szintén a lemez egyik csúcsdalai között van Heaven Can Wait, amely egy tempós szerzemény, jó refrénnel.

Az album legjobb dala, nem is lehetne más, mint a címadó, monumentális, komplex, tempóváltásos, több mint tizenöt perces metal eposz, a Headind For Tomorrow. A többi dallal sincs semmi gond, hiszen a Lust For Life sem egy rossz szerzemény, ezt a dalt egyébként a Helloween is simán játszhatta volna, de ugyanez igaz a Hold Your Ground-ra is. Lehet, hogy ezzel a véleményemmel egyedül leszek, de nekem az albumzáró Uriah Heep feldolgozás, a Look At Yourself nem annyira jön be, tisztességesen eljátszották, de ennél nem érzek többet benne. Ennek a covernek az a története, hogy Ralf az eredeti zenekarával a Tyran’ Pace-el turnézott a Juriah Heep-el és már akkor megfordult a fejében a feldolgozás lehetősége, sőt még a Helloween-nél is felmerült ez a lehetőség.

A Heading For Tomorrow-t egy másik borítóval újra kiadták, sőt a 25. évfordulóra is megjelent bónuszdalokkal kiegészítve. A zenészek jól teljesítenek, a prímet Kai és Ralph viszi. Egyébként Ralph Scheepers neve felmerült a Helloween-nél is, ugyanis a Walls Of Jericho turnéján sok lett volna Kai-nak az éneklés és a gitározás, ráadásul ő inkább gitárosnak tartja magát.

Az album fogadtatása jó volt, a lemezen szereplő dalok közül a Heaven Can Wait a tavalyi koncerteken is szerepelt.

Megalapíthatjuk tehát, hogy Gamma Ray első lemeze, egy jó album jó dalokkal.

Ebben az évben töltötte be a második ikszet a német heavy metal legenda, Grave Digger tizenkettedik albuma, a The Last Supper.

A Grave Digger-t lehet szeretni, meg nem szeretni. De az tény, hogy elhivatottan teszik a dolgukat illetve, a Chris Boltentahl és társai zenekar. A bandában ugyanis nagy volt a jövés-menés az elmúlt negyven évben, rengeteg zenész játszott a jó Chris bátyóval. De még mindig csinálják, ráadásul ők is azok közé az együttesek közé tartoznak, akiknek a zenéje az első taktusok után felismerhető. Persze ez nem mindig szerencsés dolog, de akkor is így van. Ez az album is ilyen. Totálisan Grave Digger, a bandára jellemző riffekkel és Chris Boltendahl ráspolyos hangjával. Van benne retró nem mondom, de hangzásban például egyértelműen huszonegyedik századi.

Nekem tetszik a borító is. Ennek kapcsán olvastam több korabeli interjúban, ahol nem egyszer elhangzott az ezzel kapcsolatos kérdés, hogy nem volt-e bármilyen probléma, a Jézust az utolsó vacsoránál ábrázoló (mögötte maga a Halál), képpel kapcsolatban. Az volt az érzésem, mindenáron bele akarnak magyarázni valami vallás ellenességet, de az akkori interjúalanyok ezt kerek-perec cáfolták.

Ezek után nézzük milyen lett ez a tizenkét számból álló album. Egy intro-t követően, a címadó The Last Supper-el indul a történet, sajna elég izgalommentesen. Az akarat megvolt, de ez azért elég középszerűre sikeredett. Ezután mondjuk jobb dalok jönnek, a tempósabb Desert Rose, vagy az album legjobb dala  a kicsit modernebb, dallamos, de mégis energikus, Grave In The No Man’s Land.

A többi szám viszont, finoman szólva sem olyan jó. Talán a Soul Savior, Davided Cross és a Black Widow még az elmegy kategória, de a többi már erősen a középszerűség határát súrolja. Az lemez leghosszabb dala a hét perces Crucified mondjuk jobb, de itt és az Always And Eternity-ben van problémám Chris hangjával. Amúgy is akartam róla írni, hogy tulajdonképpen az évek során és főleg az olyan daloknál, amik a vérbeli metal nóták, nem kopott sokat ez a rekedtes orgánum, de ebben két lassabb, vagy lassabb betétekkel tűzdelt dalban, kissé ciki.

Chris Boltendahl énekesről már esett szó, Manni Schmidt gitáros (ex- Rage) játékával szerintem nincs gond, bár a lemez kapcsán voltak olyan hangok, hogy rövidek a szólói és valóban volt olyan dal ahol elég kurtára sikeredtek, de engem ez zavart a legkevésbé. A ritmusszekció teszi a dolgát, Jens Becker (ex-Running Wild) basszusgitár, Stefan Arnold dobos, és Hans Peter Katzenburg billentyűs játékával nincs gond, egyébként ők még mindig a zenekar tagjai.

A lemez hangzása jó, ebből a szempontból tisztességes munka ez. A The Last Supper vegyes fogadtatásban részesült, (az egyik erre szakosodott oldalon 7,7-es osztályzatot kapott a szavazóktól) voltak, akiknek tetszett, de olyat is olvastam, hogy ez bizony nem a sikerült Grave Digger albumok közé tartozik. Én is ezt a tábort kell, hogy erősítem. A zenekar is érezhette, hogy volt már jobb lemezük is, mert a dalok közül egyik sem érte meg a mai koncerteket. Viszont az emlékek idővel megszépülnek, úgy hogy ez akár még változhat is, de ez nem biztos.

Bemutatta új lemezét a dallamos metalcore-ban mozgó amerikai, Killswitch Engage. A This Consequence egy dallamos, de mégis ütős dalgyűjtemény lett.

Férfiasan bevallom, eddig még nem hallgattam a massachusettsi Killswitch Engage zenekart. Nem is teljesen értem, hogy miért, ugyanis metalcore-ban, akarom mondani dallamos metalcore-ban utaznak, amire én mostanában eléggé rá vagyok kattanva. Igaz az előző Atonement lemezük már elég régi, 2019-es keltezésű. A zenekar nem ma kezdte az ipart, lévén 1998-ban alakultak és a This Consequence a kilencedik album, amely kikerült a kezük közül.

Meghallgattam ezt az lemezt, nem is egyszer és minél többször hallgattam, annál jobban tetszett. Félre értés ne essék, már elsőre is bejött amit hallottam. Tuti jó, nem egy átlagos muzsika ez, van benne erő, lendület, dög, dallam, érzelem, jók a groove-ok, riffek. Maga a hangzás is erre segít rá, az egész szépen, vastagon szól, a gitárok húznak, mint a gőzmozdony és mellette kiváló dallamos refrének vannak. Igazából egyik dal jobb, mint a másik, nem is nagyon tudnék választani közülük, annyira egységes ez a lemez. Az Abandon Us, az Aftermath, az I Believe, a Forever Aligned és a Requiem mind jó nóták. Talán ezek a legjobbak.

A zenészek, akik elkövették ezt az albumot, Adam Dutkiewicz gitár, Joel Stroetzel gitár, Mike D’Antonio basszusgitár, Justin Foley dob, illetve Jesse Leach ének, remek munkát végeztek, magas szintű hangszeres játékkal, rengeteg jó ötlettel. Egyébiránt, amint azt egy interjúban a zenekar tagjai elmondták, az Alive Or Just Breathing óta ez az első lemez, ahol a dalokat a próbateremben közösen dolgozták ki, így bármelyikük írta is a dalt, mindenki hozzá tudta tenni az ötleteit, így sokkal hatékonyabb volt a munka.

Nos, véleményem szerint, bár még csak február van, a Killswitch Engage magasra tett a lécet, nehéz lesz átugrani. Nekem pedig nincs mit tennem, meg kell hallgatnom a többi lemezüket is.

Negyed százada, jelent meg a finn Sentenced, Crimson című lemeze.

Jubileumhoz érkezett a Sentenced hatodik albuma a Crimson. A finn zenekar a kedvenceim közé tartozik, gondoltam igazán nem lesz nehéz feladat írni róla. Aztán a fenét nem az. Ugyanis zeneileg ugyanazt hallottam mint 2000-ben, csak a hangulat, az érzés lett más. Idősebb lettem, más életszakaszban, élethelyzetben, lelki és érzelmi állapotban vagyok mint akkoriban. Tény, hogy a zenekar az indulása óta, óriási változásokon ment keresztül, ráadásul 1996-ban Ville Laihiala érkezett énekesi posztra Taneli Jarva helyére. A zene is megváltozott, az énekes is más lett, releváns különbségek ezek. Ville-ről nekem egy másik Ville, Ville Valo jut eszembe a szintén finn HIM zenekarból, meg persze a néhai Type O Negative énekes, Peter Steele. Egyébként még két zenekar alakja sejlik fel a finn, hideg, ködös éjszakában, egyik a nem finn Paradise Lost, a másik viszont a finn The 69 Eyes. Igaz ők másfelől érkeztek ehhez a gótikus dark metalhoz.

Szóval ez a depresszív, sötét hangulatom nem volt meg és ezáltal másképpen hallgattam meg ezt a lemezt. Viszont így olyan dalokat fedeztem fel az albumon, amiken annak idején esetlegesen átsiklottam, vagy nem annyira keltette fel a figyelmemet, mert a Killing Me Killing You Sentenced gigasláger elhomályosította őket. Ilyen például Dead Moon Rising. A dalnak erős atmoszférája van, minden teljes szimbiózisban működik benne, Ville hangja pont klappol hozzá, depresszív, darkos rockzene, metalhatásokkal. Vagy a One More Day, ami egy kicsit nehezebben adta meg magát, de aztán csak jó irányba fordultak a dolgok.

Az albumon az érzelmes hangulatok násztáncot járnak a depressziós sötét érzésekkel és ebből születnek olyan dalok, mint a Home In Despair, a Fragile, vagy a Bleed In My Arms. De persze zeneileg is rendben van a lemez, a dalok fel vannak építve, mint No More Beating As One. De van, hogy egy pofon egyszerű refrénből sikerül egy jó dalt összehozni, mint például a Broken-ban. Sőt a River-be még egy kis hetvenes évekbeli hangulatot is belecsempésztek. Az albumot záró, My Slowing Heart talán az a dal, ami egy kicsit kilóg a többi közül, izgalmasabb, de depresszív hangulatú, Ville is másképpen énekel benne, picit játszik a hangjával. Ezt a dalt is most fedeztem fel.

Az album legnépszerűbb szerzeménye a már említett Killing Me, Killing You. Ez az a dal, amit bármikor meg tudok hallgatni tőlük és nem csak én vagyok így ezzel, mert a Youtube-on közel négymilliós megtekintéssel bír.

Az albumot gyakorlatilag a Tenkula, Lopakkka gitárosduó írta, igaz kis részben Laihiala is részt vett a munkában. Sami Kukkohovi basszusgitáros, ő is 1996-ban csatlakozott a bandához jól játszik, akár csak a Vesa Ranta dobos, aki itt szerintem egyszerűbben dobol. Ville Laihiala hangja viszont nagyon illik ehhez a zenéhez. A lemez hangzásügyileg is rendben van, talán csak a dobsound steril kicsit.

Két dal, a Dead Moon Rising és a Broken még az utolsó, 2005. október elsejei, oului koncerten is felcsendült. A dalgyűjtemény fogadtatása jó volt, de ilyen – olyan hangok mindig voltak a lemezzel kapcsolatban, nekem viszont ez a akkor is a kedvenc Sentenced albumon. Viszont azt is látni kell, hogy annak ellenére, hogy tele van szenvedélyes érzelmekkel, jó dalokkal, remek zenei megoldásokkal – és pont ez a Crimson problémája – kissé egysíkú.

Arra azért kíváncsi vagyok, hogy huszonöt év múlva, 2050-ben, az ötven éves jubileumon, hogyan fogom látni ezt a lemezt, de addig még lesz időm párszor meghallgatni.