Az életrajzi könyv általában nem rossz olvasmány, ha jól van megírva és a főszereplő kellően érdekes. Viszont sok meglepetést tud rejteni, olyanokról akikről nem is gondolnánk. Megmondom őszintén sok ilyen könyvet olvastam és majdnem mindegyik élvezetes volt. Az utolsó négyet szeretném most bemutatni.                                                              

Rob Halford, Vallomás.

Rob Halford, Vallomás című könyve vitte el nálam a pálmát, felöleli a Judas Priest és egyben az ő teljes munkásságát. Rengeteg humor és jó sztori van benne, kellő öniróniával. Őszintén szólva Metal God-ról nem gondoltam volna, de a pali egy hihetetlen jó figura. Sok, jobbnál jobb zenei és magánéleti sztori, szinte letehetetlen letenni.

Csak pár morzsa a könyvből. Rob találkozott Madonnával, aki  úgy viselkedett mint Kleopátra és nagyon érdekelték az énekes tetoválásai, sőt, szerette volna ha mindenhol megmutatja őket., Rob azonban nemet mondott. Lady Gaga meglátta egy koncertjén és a show közben letérdelt tisztelete jeléül, táncosai legnaggyobb megdöbbenésére. Volt olyan, hogy Ozzy helyett kellett beugrania a Black Sabbath-ba és persze melyik nótát rontotta el, hát persze, hogy a Paranoidot.

De a legjobb sztori hogy a Metal God, Ringo Starr házából kölcsön vett egy, John Lennon Imagine klipjében is szereplő obeliszket, csak még elfelejtette visszavinni. Ezt a könyvet el kell olvasni, mert egyik legjobb önéletrajzi könyv amit eddig olvastam.

Ronnie James Dio, Rainbow in The Dark.

A másik könyv, Ronnie James Dio, Rainbow in The Dark című könyve. Előző hősünk Angliából származik, Dio pedig amerikai, de a sztorik hasonlóak, Ronnie is nagy kópé volt, talán valamivel céltudatosabb és a magánélete is rendezettebb mint Robé. De ebben is rengeteg jó sztori van abszolút olvasható és ott is és itt is betekintést kapunk a rocksztárok nem éppen konfliktus és élvezetektől mentes világából. Sőt Ronnie-tól megtudhatjuk a metálvilla keletkezésének igaz történetét is. Ez is jó könyv.

Rudán Joe könyv

Rudán Joe könyve sem rossz, az ő története sem volt mentes a zűrös dolgoktól. De azért merőben más volt az élet akkoriban Magyarországon, mint Angliában vagy Amerikában, ráadásul korban is van egy kis különbség köztük. Rengeteg érdekesség, első kézből kapott történetet elevenedik meg a könyv lapjain. Viszont azt is megtudhattuk, a magyar rockzenei élet finoman szólva sem mentes a konfliktusoktól. Rengeteg kép szolgál segítségül az olvasónak Magyarország egyik legjobb, ha nem a legjobb énekesének életéről.

K. K. Downing, Éjjel-nappal Judas Priest

Eddig csak énekesek voltak, most jöjjön egy legendás gitáros. K. K. Downing, Éjjel-nappal Judas Priest című könyve is jó könyv, de jóval szárazabb mint Halfordé, az is igaz, hogy utóbbi színesebb egyéniség. De azért ebben a könyvben is sok érdekesség van, más szemszögből mint az énekesé. Sőt Ken több dolgot is máshogy látott mint Halford.

Viszont azt érzem könyvén, hogy nélküle nem tudna működni a Judas Priest, aztán ugye mégis működik. Az az igazság kissé savanyú a szőlő. Ken barátunk amúgy is inkább primadonna és persze a zenekar másik legendás gitárosával, Glenn Tiptonnal is folyton ment a csatározás. Azt is megtudhatjuk a könyvből, hogy abban az időben (is), egy rocksztár milyen könnyen tudott csajozni. 

A The Ferrymen zenekar két kipróbált zenészt takar, Mike Terrana dobost (Rage, Axel Rudi Pell, Tarja) és Magnus Karlsson gitáros, basszusgitár, billentyűst (ő is rengeteg lemezen játszott). És persze a  Ronnie Romero álláshalmozó énekes, a teljesség igénye nélkül: Lords Of Black,  Rainbow, Elegant Weapons, Vandenberg, Michael Schenker Group, Sunstorm stb. 2016 óta vannak együtt és az Iron Will már a negyedik album amit elkészítettek.

Az rock/metal-ra szakosodott oldalak, melodikus power metalnak definiálják a stílusukat. És valóban, szerintem is egy igényes heavy/power metal lemez ez. Van ennek a zenének hangulata, vannak benne érzelmek és tisztességes metal alapok. A megszólalás, a hangszerelés, és a zenészi teljesítmény, illetve maguk a dalok is, egyaránt igényes munka. Amúgy is, ez a fajta zene nem áll messze tőlem és ezért is kedvelem a The Ferrymen zenéjét. Ezek után nézzük az Iron Will-t.

Jól kezdődik a lemez a Choke Hold-al. Tulajdonképpen a The Ferrymen zenéje olyan pilléreken áll mint például a  feszes alapok, a dallamos verzék és refrének és Romero éneke. Erre jönnek meg rá azok a részek, szólók, kórusok, amik színesítik a zenéjüket. Szóval ez az első dal, és a fentebb említett dolgok legjobb példája. A Mother Unholy egy kissé szigorúbb, van benne középkori kórus, bár ez egy kicsit talán kiszámítható. A címadó Iron Will se rossz, lebegősebb részekkel és egy kiváló szólóval. Ezeken a dalokon túltesz, az Above It, jó dögös alapokon nagyívű és jó refrén.

Az Adrenaline és a Darkest Story hasonlóan jók, de rajtuk túltesz a Dreams And Destiny. Lassabban indul, Romero kiélheti magát benne, de aztán tempósabbá válik és a jó a refrén is. A Dust To Dust, a The Darkness Than Divides és Mind Games azonos színvonalon mozognak, nem kiugróak, de jó dalok. Az album utolsó dala, a You’re The Joker megint egy erős tétel.

Nem tehetek róla, de én nagyon csípem ennek a Romero fiúnak a kicsit Dio-s hangját. Ezen a lemezen is nagyon jól énekel és amint az elején már említettem a társai is kiválóan zenélnek.

Más világot élünk, manapság ugye már a mainstream zeneipar nem nagyon gondolkodik lemezben, tehát lemezborítóban sem. De ez a borító szemben megy a fő sodorral, mert csodaszépre sikeredett.

Szóval akárhogy is csűröm- csavarom, ez egy jó lemez. Lehet, hogy nem egy divatos vagy nem annyira modern,de igényes, jó dallamos metal lemez az Iron Will.

A Hammerfall-ról eszembe jut egy-két dolog, de elsőként a tavalyi Powerwolf-al közös budapesti koncerten történt jelenet villan be. Előttem állt két fiatalabb metal rajongó és az egyik ikonikus daluk első taktusainál felkiáltottak, hogy „old school metal”  és vadul ugrálni kezdtek, illetve rázták az öklüket. Nyilván van náluk „régi sulisabb” zenekar, de az elhivatottságuk, a kitartásuk okán, lehet ez a zene akár old school is. Ja és jó amit csinálnak.

Baráti társaságban, ha szóba jön a zene, általában nem vagyok annyira népszerű a véleményemmel, de én szeretem őket. Egy olyan időszakban emelték fel a heavy metal zászlaját és tartják ma is magasra, ami nem éppen kedvezett a műfajnak. De ők kitartottak. Megbízható minőségben adják ki a lemezeiket, amik mindig azt nyújtják, amiért szeretem őket és ami elvárható tőlük, vagyis igazi heavy metal, modernebb változata. Persze náluk is vannak klisék, de talán pont ezek miatt a dolgok miatt az a Hammerfall, ami. Az ötödik album a Chapter V: Unbent, Unbowed, Unbroken, sem rossz, de tény, hogy van nála jobb lemez is a Hammerfall diszkográfiában.

A legfőbb probléma, hogy kevés a kiugróan jó dal a lemezen. Annak a kevésnek az egyike a Blood Bound, ez pont az a nóta, amiért szeretni lehet a Hammerfall-t, dallamos, húzós, magával ragadó. A Take The Black is ide sorolható és talán még a Fury Of The Wild-ot lehetne említeni. De a többi dal többsége bizony csak tizenkettő egy tucat.

Mondjuk az igyekezettel nem volt gond, mert van itt Hammerfall féle lírai, Never Ever, sőt még a legendás Venom basszusgitáros/énekes Cronos-t is hadba állították a lemez utolsó tételében, a több mint tizenkét perces Knights Of The 21st Century-ban, de sokat ez sem javít az összképen. Ennek a vendégszereplésnek a története az, hogy Joacim Cans énekes és Oscar Drobnjak gitáros nagy Venom rajongók, a producerük meg ismerte Cronos-t és már csak össze kellett hozni a találkozót.

Az albumot a Joacim Cans, Oscar Drobnjak, Stefan Elmgren gitár, Magnus Rosén basszusgitár és Anders Johansson dobok felállású zenekar rögzítette, az ő játékukkal nincs semmi gond, mint ahogy az album hangzásával sincs, sőt szerintem a borító is jól sikerült.

2005-ben megkérdezték a zenekart, hogyan látják a jövőjüket, azt válaszolták, hogy zenészként fejlődjenek, szenvedéllyel és élvezettel zenéljenek. Az album legnépszerűbb dalai, Fury Of The Wind és a Hammer of Justice. A 2025. februári Tons Of Metal bulin, pedig Blood Bound is szerepelt a programban

Szóval nekem ez a lemez annyira nem jött be, de ennek ellenére becsülöm  Hammerfall zenekart, hogy rendíthetetlenül kiállnak a stílus mellett és azt a bizonyos zászlót még mindig lobogtatja a szél. Azt pedig remélem, hogy az elején említett két srác még sokáig rázhatja az öklét a Hammerfall zenéjére.

Az mindig kérdés, hogy mit is vár el az ember (zenerajongó) egy adott zenekartól. Legyen modernebb, esetleg építsen be más stílusokból pár dolgot, újuljon meg,  vagy csinálja azt amit eddig, írjon a megszokott stílusában jó  dalokat . Ráadásul ha az adott előadó zsigerből tolja azt a muzsikát ami belőle jön és az egy ponton találkozik a rajongói elvárásokkal, akkor az a telitalálat. Akkor születhetnek olyan lemezek, mint a Kalapács zenekar, Ezerből egy albuma.

Kalapács Józsefet a szigorúbb muzsikák kedvelőinek nem kell bemutatni. Én még a nyolcvanas évek közepén láttam először a Pokolgép zenekarral egy külvárosi művelődési ház színpadán. Nem ma volt. És még mindig itt van, elnyűhetetlenül nyomja a rá jellemző, kemény, dallamos metált.

Az meg külön jó, hogy a sok fiatal zenekar mellett az idősebb generáció sem hagyja magát, lemezeket csinál, koncertezik, nem lehet őket leírni. Ráadásul a Kalapács zenekar bombaerős felállással bír. Tehát minden adott a jó zenéhez. És az bizony van. Az az igazság, hogy a 2020-as Világvégre lemez is tetszett és a mostani Ezerből egy is elnyerte a szimpátiámat. Sőt az utóbbi lemezen több jó dal van mint elődjén.

Nem szedném apró darabokra a korongot, de azért pár dolgot megemlítenék a dalok kapcsán. Először is az Ezerből egy, egységesebb elődjénél, de azért vannak rajta jónál is jobb nóták. Ilyen például az Útvesztő, aminek marha jó a refrénje de ugyanez elmondható a Gyilkos játszmáról is, igaz ez egy kicsit más mint a többi szerzemény.

A Felkel a nap, sodor, visz magával, jó érzéseket kelt az emberben, mindezt kellő döggel. A Meghasonlás kicsit komorabb, szikárabb, de nagyon odavág. Van itt Kalapács féle lassabb dal, a Mindig szabad legyél, tök jó gitárdallammal bíró, Aki élni mer, vagy a lendületes, jó mondanivalójú Nehéz idők idején. Biztos lesznek majd negatív hangok ezzel a lemezzel kapcsolatban, de szerintem aki elmegy egy Kalapács koncertre az megtapasztalhatja mennyire ütős nóták ezek.

Itt térnék a zenekarra. Iszonyú  jó alapokat tesznek az énekes alá, az egész lemez úgy szól mint az állat. Mindenki olyan szinten nyújt maximumot, hogy nehéz lenne a hibákat találni, legfeljebb csak keresgélni. De azt meg minek?  Én a Kalapács zenakartól, ettől a lemeztől ezt vártam. Dögös megszólalást, magasszíntű hangszeres játékot, jó szólókat, riffeket, dallamokat, Kalapács Józsival együtt üvölthető refréneket. Úgy hogy találkozott az elvárásom az elején említett zsigeri és szívből jövő muzsikájukkal.

Bravó!

A mai napon ünnepli 70. születésnapját Dee Snider, a Twisted Sister frontembere. Köszöntsük fel a 2021-es, Leave A Scars szólólemezének ismertetőjével.

Az illető úriember felettébb színes egyéniség, nemcsak énekesi és színpadi megjelenése mivoltában, hanem azért is mert rengeteg mindennel foglalkozott, foglalkozik. Rádiós, televíziós műsorvezető, a hangját kölcsönözte Spongyabobnak, sorozat és videójáték szereplő. Nem mellesleg kiváló dalszerző és persze énekes.

A Twisted Sister zenekart nem kell bemutatni a rock/metal fanatikusoknak. Ugyan nagy karriert nem futottak be – 1982- től 1988- ig regnáltak – igaz ez egy termékeny időszak volt, hisz öt lemezt adtak ki, de így is kultikus bandának számítanak.

Nyilván a We’Re Not Gonna Take It gigasláger hatalmasat lendített a szekerükön, a hozzátartozó – amúgy zseniális – videóklippel együtt, sőt a 2000-es évek közepén volt valamiféle újrakezdés is, de a fénykor mégis csak a 80-as években volt. Nos ennek az együttesnek az énekese volt Dee Snider, aki nem mindennapi figura.

A Twisted után – mint fentebb említettem rengeteg dolgot csinált – nekiállt szólólemezeket készíteni és szervezett is hozzá egy ütőképes csapatot, Russel Pzutto basszusgitáros, Nick Bellmore dobos, Charlie Bellmore és Nick Petrino gitárosok személyében. És meglehetősen jó dalokat ír.

A Leave A Scar  pedig egy bitang jó lemez lett és ami a legfontosabb, ízig- vérig heavy metal.

Őszintén szólva nagyon meglepett amit hallottam, nem erre számítottam. Igazából kár is lenne bármit kiemelni, mert van itt minden, egy abszolút modern, dögös heavy metal lemez. Itt-ott hallani némi Savatage, Anthrax, nyomokban Twisted Sisters dolgokat, sőt van vérbeli thrash nóta is. A hangzás és a zenészek kitűnőek, Dee Snider 67 évesen is top formában, le a kalappal előtte. És hogy még tovább fokozza a meglepetésemet, a Time to Choose című dalban George „Corpsgrinder” Fisher vendégszerepel. Hm. Nem semmi.

Szóval meglepően jó lemez a Leave A Scar, remélem még sokáig ilyen lemezekkel örvendeztet meg bennünket Dee Snider, én pedig megígérhetem hogy újra és újra fel fogom köszönteni.

Boldog születésnapot!

Nem vagyok a spanyol thrash mozgalom szakavatott értője, de mondjuk az Angelus Apatrida-t és a Crisix-et ismerem. Ide tartozik írásom főszereplője a Vinodium zenekar is.

2005-ben alakultak, Tommeloso városában és hogy ez miért fontos? A nevük miatt. A Vinodium nevet ugyanis egy csavarkulcs ihlette, illetve a rajta lévő króm-vanádium felirat. Levették a krómot, maradt a vanádium, majd mivel székhelyük környéke komoly borkultúrával bír, beillesztették a Vino szót és már kész is volt a zenekar neve, Vinodium.

A társaság spanyol nyelven dalolja el a mondanivalóját, aminek témái általában dühösek és sok társadalmi kritikát tartalmaznak. Erre utal az En Que Mundo Vivimos? cím is, ami annyit tesz, Milyen világban élünk? Egyébként spanyol nyelv egyáltalán nem zavaró.

Ez a harmadik dalgyűjtemény, ami jön az ibériai fiúkból. És hogy milyen zene ez? Egy kicsit modernebb köntösbe bújtatott korai Sepultura. Lendületes dalok, van sebesség, van benne dög és energia. A lemezem tíz dalt tartalmaz harmincöt percben, jó ötletekkel és jó megoldásokkal. Azt nyilatkozták magukról, hogy ők a thrash metal ütős és erőteljes öklei. Szó mi szó, vannak dalok, amik rendesen odavágnak.

Ilyen dal például a címadó, En Que Mundo Vivimos? vagy a tempóváltásokkal operáló Piel Muerta, illetve a lemez utolsó tétele, a Reino Del Olvido, ami kapcsán annyi került a jegyzeteimbe, hogy mennek, mint a meszes. A többi dal is jó, de amiben én a problémát látom az pont ez, hogy nem látom az erdőtől a fát. Azaz a dalokat így külön-külön. A kiemelt három nekem mondjuk, bejön, de ez teljesen szubjektív.

Tulajdonképpen világmegváltás nem történik, amit csinálnak az jó, oszt ennyi. Az album egyébiránt jól szól, mindenkit jól hallani, Julián Perona basszusát épp úgy, mint Samu M. kiemelkedően jó dobolását. Ugyanez mondható el a gitárosokról is, Angel Monared és Sergio „Sandru” Marquina remek dolgokat csinálnak, utóbbi felel az énekért, itt azért nagy csodák nincsenek, nekem Max Cavalera-s, kicsit hörgősebben.

Azt nyilatkozták egyszer, hogy az a vágyuk, hogy a zenéjükből éljenek meg, illetve minél több helyre eljussanak a muzsikájuk révén. Ezzel a tömény muzsikával azért ez nem lesz egyszerű, de hajrá!

És még a borító is jó!

Emlékszem annak idején mennyire odavoltunk a Running Wild zenekarért. Gyors, kemény, ütős fémzenét játszottak, már akkor kialakulóban volt a jellegzetes hangzásuk és ehhez jött még Rolf Kasparek énekes/gitáros/mindenes hangja.

Aztán Rolf-ból Rock ,N’ Rolf lett és mint kalóz kezdett hódítani a heavy metal végtelen tengerein. Arra is emlékszem, hogy mennyire az újdonság erejével hatott ez, jöttek sorban a kalóz témájú lemezek, amik kezdtek idővel egyenlemezekké válni. Nem, voltak ezek rosszak, csak kiszámíthatóak. Mint például az írásom tárgyát képező Rogues En Vogue.

Ahogy hallgattam, meg kellett állapítanom, hogy jók ezek a dalok, csak éppen kissé sablonosak. Azt nem mondom, hogy aki egy Running Wild lemezt ismer, az ismeri a többit is, de azért tudhatja az ember mit is fog majd kapni. Eszembe jutott egy hasonlat a lemez kapcsán.

Nevezetesen, hogy a Running Wild olyan mint az a kiskocsma, amely a nyitáskor újdonságnak hatott, ami évtizedek óta nyitva van, azóta is jól főznek, finom a rántott hús, petrezselymes krumplival és  kovászos uborkával, csak a nyitás óta ez a menü. Aki először jár ott, annak az újdonság erejével hat és megelégedéssel távozik. Viszont az is igaz, hogy a berendezési tárgyak negyven éve mit sem változtak és a pincér is ugyanaz, ugyanabban a pincér ruhában (vagy kalózban szolgál fel).

Na de nézzük milyen is a 13. Running Wild lemez.Kezdjük a hangzással. Jól szól, van benne kraft, de Running Wild egyenhangzása van, kicsit mély, retró, bár azért a hőskori hangzásnál jobb. Mondjuk a dobsound nagyon ott ragadt a nyolcvanas években. Azt azonban ne gondolja senki, hogy ez egy rossz album lenne. Mert jó dalok vannak rajta. Tizenhárom tétel, több mint egy órában és az is igaz, hogy nem mindegyik dal azonos szint, de azért nem olyan vészes a helyzet. Az egész olyan Running Wild-os. Két dal ami kiemelkedik a többi közül, az egyik a Winged And Feathered a másik pedig a lendületes Dead Man’s Road, de talán még a Soul Vampires is ide sorolható.

Van a lemezen egy tíz perc feletti nóta, a The War. Nem tudom pontosan mi volt a cél vele, olyan vidám, kicsit íres, menetelős, érdekes, de különben meg ez sem rossz. Azért persze ennyi szerzeménynél becsúszik egy-egy nem annyira sikerültebb, illetve izgalommentesebb is, például Skull And Bones, a Born Bad, Dying Worse vagy a Libertalia. A Cannonball Tongue-t pedig mintha már hallottam volna.

Rolf társai a lemezen, Peter Pilch basszusgitáros (de nem minden számban, mert Rolf gyakorlatilag a dobon kívül minden hangszeren játszik még) és Mathias Libetruth dobos. A főkalóz hangja kissé egysíkú, de már egy jó ideje ilyen, megszokhattuk.

Nincs ezzel a lemezzel semmi gond, simán beilleszkedik a többi Running Wild album közé. Én pedig néha majd előveszem, ugyanúgy mint amikor egy jó rántott húst akarok enni, betérek abba a régi vendéglőbe.

A svéd zenekart a legendás doom úttörő Candlemass feje Leif Edling alapította 2012-ben, Marcus Jidell gitárossal és Jidell nejével Jennie-Ann Smith énekesnővel. Edling 2016-ban két album után kilépett a zenekarból. Zeneszerzőként maradt még két lemezre, amik még hozták az elvárt szintet, de az ötödik, nélküle készült album számomra nagy csalódás volt.Vajon visszatérnek a helyes útra a 2025 januárjában megjelent hatodik dalgyűjteménnyel?

Egy jó kis riff-billentyű kombóval nyit a Long Black Wawes, dob és basszus kíséretével, majd jön Jennie-Ann az első verzével, ami nagyon jó és ezt még fokozza a refrén. Ezután újra verze-refrén, lassú gitárszóló, a harmadik verze, ami csúcspontra járatja a dalt! Eszméletlenül jó hangja van a nőnek. Iszonyú erős kezdés!

Az I See You Better In The Dark-al kicsit utazunk az időben, vissza a 70-es évek pszichedelikus világába. Kicsit rokon ez a német/svéd Lucifer zenéjével és a billentyűs résznél még a Deep Puple is beugrott. Egy fülbemászó refrénnel megtámogatott jó kis nóta ez is. A My Hair Is On Fire-ban zongora/ének kezdés és befejezés, közepén súlyos doom riffek. Lovers Give, a Kingdom To Each Other, egy majdnem végig akusztikus, elszállós dal J-A.S. énekére kihegyezve. A szóló a végén óriási! A Being With The Dead és az Until Forever And Again visszavisz minket a keményebb doomosabb világhoz bár nem kevés pszichedelikus fűszerezéssel. Viszont a Notes From Underground egy teljesen felesleges instrumentális darab. A címadó nagyon szép dal, ami inkább illik egy zenés színdarabba, mint egy doom metal albumb. De piszok jó, kihagyhatatlan!

A doom súlyossága és pszichedelikus rock kettőssége ad egy pikáns ízt ennek az albumnak. Jennie-Ann Smithnek csodálatos hangja van és remekül bánik vele. A dalok teljesen köré íródtak, néha kicsit sokat is énekel. Marcus Jidell szólói az átlagosnál jobbak, viszont riffek terén kreatívabb is lehetett volna!

Mats Rydström basszer és Andreas Johansson dobos teszik a dolgukat jó iparosokhoz híven. Az albumon elég hangsúlyos szerep jut a billentyűknek és a Hammondnak ami helyenként egyfajta vintage hangulatot ad a műveknek.

Nos hát visszatértek a helyes útra ezzel az albummal? Jelentem igen!!!

 T War

Nemrégiben láttam egy ismeretterjesztő csatornán a delfinek alvási szokásait. Meglepő, de ezek a kedves emlősök úgy alszanak, hogy úszás közben az agyuk egyik felét kikapcsolják.

Ez hogy jön a Brightoni Architects zenekar The Sky The Earth & All Between lemezéhez? Ha ugyanis kettéosztom az agyam, akkor ugye van ez egyik fele, ami kőmetálos, ami csak ezt a zenét képes befogadni, meg van a másik fele, ami pedig a nyitottabb és megengedőbb egy kicsit. Így ha mindkettő egyszerre működik, egyensúlyban van a dolog. De ha mondjuk, lekapcsolom a befogadóbb felét, meg nem hallgatom ezt a lemezt. A problémám a popmetalos dalokkal van, illetve ezekkel a refrénekkel, kiállásokkal, részekkel. Alább kifejtem majd a daloknál a részleteket is.  Viszont, ha egyensúlyban van az agykapacitásom, akkor azért már valamivel jobb a helyzet.

 Persze lehet, hogy nem én vagyok a célközönség, de hát mégis csak egy metalcore bandáról van szó. Ez amúgy is érdekes dolog, hisz már a 2011-es The Here And Now dallamossága miatt sok rajongó elfordult tőlük. Azt, hogy ezzel a lemezzel vesztenek e még belőlük, azt nem tudom. Viszont az is tény, hogy jól mennek az ebben a stílusban mozgó brit zenekarok, a Bring Me The Horizon, az Asking Alexandria, a Bury Tomorrow, és a While She Sleeps.

Na, szóval vannak a lemezen olyan dalok, amiket legszívesebben skippeltem volna, ilyen a nyálas Chandelier, az Evil Eyes, Judgement Day, ezekben a dalokban bántóan túlteng a popmetal. Van olyan szám, mint a Landmine, ami olyan mint egy libikóka, hol erre hol arra billeg, főleg azért mert itt aránylag jól sikerült ezeket a témákat beépíteni, nem kiabálnak ki belőle annyira.

De például a Broken Mirror-ban viszont tök jól egyensúlyban vannak egymással a lágyabb és a keményebb dolgok. Viszont popmetal Everithing End meg tetszik, pedig esküszöm nem lettem delfin. Az albumon van viszont két zúzós, már-már hardcore nóta, az egyik a Brain Dead, ami a lemez legkeményebb dala, vagy a Seeding Red, ami meg egy vérbeli metalcore dal, jó a refrén, jó benne a gyerekkórus is.

Szóval enyhen szólva is kétarcú ez az album. Dan Searle dobos szerint viszont színes ez a lemez, sikerült a zenekar különböző korszakai legjobb darabjait egy helyen tartani. Folyton fejlődni akarnak, nem azt nézik, hogy mások szerint milyennek kell lennie zenekarnak. A hangzás és a zenei teljesítmény rendben van, Sam Carter énekest érdemes külön megemlíteni, ő viszi a prímet.

Szóval maradva a delfineknél, nem emelkedek ki a vízből és nem táncolok a víz tetején, de partra se vetem magam miatta, legfeljebb kikapcsolom az agyam egyik felét.

Honnan máshonnan származhatna a nyolcvanas évek hajmetal bandáit és a feelinges rockzenét játszó JJ Pineston, mint Finnországból. Naná. De nincs mese, amit csinálnak az felettébb nem rossz.

Véletlenül találtam rá a JJ Pinestone nevű finn együttesre. Az album hallgatása közben sorban ugráltak be a különböző zenekarnevek, Skid Row, Warrant, korai Mötley Crüe, Clawfinger, Ugly Kid Joe, sőt bár nem ez a stílus még az Offspring is. A zene a nyolcvanas évekbeli amerikai dallamos metal, a fentebb említett zenekarok hatásaival. Különben meg van feelingje a történetnek. A projekt mögött egy finn thrash banda a TakaLaiton énekes/gitárosa, Juho Mantykivi áll. Fazonilag tiszta nyolcvanas évek, de a hangja kicsit reszelősebb, screamelősebb.

A lemez marha jól szól, a basszus brutál, ugyan ez a zene negyven évvel ezelőtről származik, de abszolút mai köntösben. Juho barátunk mellett, Joona Juntunen-gitáros, Sami Turku- basszusgitáros, és Lauri Kutvonen-dobos játszanak a zenekarban. Az egész nincs túl bonyolítva, gitár, dob, basszus, Juho éneke és tulajdonképpen jó dalok. Nem egy maratoni album, hét dal, harmincöt percben. A legjobb nóták a lemez végére kerültek, a rap-es, inkább punk/rock /hardcore-os, Fool’s Anthem, a The Run, ami egy jó feelinges dal, jó refrénnel.

A Scream For More-ban van kraft, jó a kiabálós refrén is. Ilyen csordavokálos Chiefs Of Speed is. A maradék három dalból a nyitó Break The Chains nem rossz, a Killshot sem, ami a nyolcvanas évekbeli hajmetal továbbfejlesztett változata. A lemez mélypontja, az óóó-zós refrénű (ettől mindig rosszul vagyok), On My Own.

Jó volt hallgatni ezt az albumot, voltak nosztalgikus érzéseim és talán ezért egy kicsit másképpen láttam a zenekar zenéjét, mint ami.