Negyed százada, jelent meg a finn Sentenced, Crimson című lemeze.

Jubileumhoz érkezett a Sentenced hatodik albuma a Crimson. A finn zenekar a kedvenceim közé tartozik, gondoltam igazán nem lesz nehéz feladat írni róla. Aztán a fenét nem az. Ugyanis zeneileg ugyanazt hallottam mint 2000-ben, csak a hangulat, az érzés lett más. Idősebb lettem, más életszakaszban, élethelyzetben, lelki és érzelmi állapotban vagyok mint akkoriban. Tény, hogy a zenekar az indulása óta, óriási változásokon ment keresztül, ráadásul 1996-ban Ville Laihiala érkezett énekesi posztra Taneli Jarva helyére. A zene is megváltozott, az énekes is más lett, releváns különbségek ezek. Ville-ről nekem egy másik Ville, Ville Valo jut eszembe a szintén finn HIM zenekarból, meg persze a néhai Type O Negative énekes, Peter Steele. Egyébként még két zenekar alakja sejlik fel a finn, hideg, ködös éjszakában, egyik a nem finn Paradise Lost, a másik viszont a finn The 69 Eyes. Igaz ők másfelől érkeztek ehhez a gótikus dark metalhoz.

Szóval ez a depresszív, sötét hangulatom nem volt meg és ezáltal másképpen hallgattam meg ezt a lemezt. Viszont így olyan dalokat fedeztem fel az albumon, amiken annak idején esetlegesen átsiklottam, vagy nem annyira keltette fel a figyelmemet, mert a Killing Me Killing You Sentenced gigasláger elhomályosította őket. Ilyen például Dead Moon Rising. A dalnak erős atmoszférája van, minden teljes szimbiózisban működik benne, Ville hangja pont klappol hozzá, depresszív, darkos rockzene, metalhatásokkal. Vagy a One More Day, ami egy kicsit nehezebben adta meg magát, de aztán csak jó irányba fordultak a dolgok.

Az albumon az érzelmes hangulatok násztáncot járnak a depressziós sötét érzésekkel és ebből születnek olyan dalok, mint a Home In Despair, a Fragile, vagy a Bleed In My Arms. De persze zeneileg is rendben van a lemez, a dalok fel vannak építve, mint No More Beating As One. De van, hogy egy pofon egyszerű refrénből sikerül egy jó dalt összehozni, mint például a Broken-ban. Sőt a River-be még egy kis hetvenes évekbeli hangulatot is belecsempésztek. Az albumot záró, My Slowing Heart talán az a dal, ami egy kicsit kilóg a többi közül, izgalmasabb, de depresszív hangulatú, Ville is másképpen énekel benne, picit játszik a hangjával. Ezt a dalt is most fedeztem fel.

Az album legnépszerűbb szerzeménye a már említett Killing Me, Killing You. Ez az a dal, amit bármikor meg tudok hallgatni tőlük és nem csak én vagyok így ezzel, mert a Youtube-on közel négymilliós megtekintéssel bír.

Az albumot gyakorlatilag a Tenkula, Lopakkka gitárosduó írta, igaz kis részben Laihiala is részt vett a munkában. Sami Kukkohovi basszusgitáros, ő is 1996-ban csatlakozott a bandához jól játszik, akár csak a Vesa Ranta dobos, aki itt szerintem egyszerűbben dobol. Ville Laihiala hangja viszont nagyon illik ehhez a zenéhez. A lemez hangzásügyileg is rendben van, talán csak a dobsound steril kicsit.

Két dal, a Dead Moon Rising és a Broken még az utolsó, 2005. október elsejei, oului koncerten is felcsendült. A dalgyűjtemény fogadtatása jó volt, de ilyen – olyan hangok mindig voltak a lemezzel kapcsolatban, nekem viszont ez a akkor is a kedvenc Sentenced albumon. Viszont azt is látni kell, hogy annak ellenére, hogy tele van szenvedélyes érzelmekkel, jó dalokkal, remek zenei megoldásokkal – és pont ez a Crimson problémája – kissé egysíkú.

Arra azért kíváncsi vagyok, hogy huszonöt év múlva, 2050-ben, az ötven éves jubileumon, hogyan fogom látni ezt a lemezt, de addig még lesz időm párszor meghallgatni.