A thrash metal fénykora az 1980-as évek közepétől a ’90-es évek elejéig tartott. Érdekesség, hogy bár egy műfajról beszélünk, mégis markánsan eltérő stílusok alakultak ki. Amerikán belül a San Franciscó-i Bay Area mentén, New Yorkban és Kanadában született meg a stílus magja, míg Európában Németország és Anglia számított a thrash fellegvárának.

Nos, a Sacred Reich – földrajzilag (az arizonai Phoenixből származnak), stílusilag (közepes tempójú dalszerkezetek, több groove, punk- és hardcore-elemek), és népszerűség terén is – inkább a thrash második hullámához tartozott, és mindig is egy kicsit kilógott a sorból.

Az 1985-ben alakult csapat második nagylemeze a The American Way. Az első, egyébként sikeres Ignorance albumon még jóval gyorsabb, direktebb zenét játszottak. A második lemez viszont már zenei fejlődést mutat: a korábbi nyersességhez képest változatosabbak lettek a tempók és a dalstruktúrák is.

Az album maga nem hosszú, nyolc szám valamivel több, mint félóra játékidővel. Rögtön az első dal, a Love...Hate egy érdekes tétel: szaggatott tempójú, komoly belassulásokkal operáló darab.

Ami viszont utána következik, az maga a thrash metal történelem: a címadó The American Way pofonegyszerű, de elképesztően hatásos riffjétől azonnal mozdul a kéz, fej, láb – tökéletesen eltalált headbangelős tempó. Ez a szám a kedvenc metal dalaim egyike. 

Persze a többi szám sem rossz, de ilyen minőségű szerzeményből még egy van a lemezen: a Who’s to Blame. Ez zeneileg és mondanivalóban is súlyos dal. Van benne egyfajta komorság – főleg a szólónál érződik –, de a tempóváltások is remekül működnek. A nóta egy fiatal srác történetét meséli el, akit a szülei és a társadalom hibáztat a problémáiért, belekeverve még a zenét is, miközben figyelmen kívül hagyják a valódi okokat.

Természetesen nem állítom, hogy a többi dal töltelék lenne. Jó példa erre az I Don’t Know, ami egy húzós, lüktető szerzemény. Itt is jelen vannak a csapatra jellemző tört ritmusok. Az album leghosszabb tétele a hat perc feletti State of Emergency, ahol kissé eltolódik a tempó a verzében – egyértelműen más dalszerkezetben gondolkodnak, mint a többi thrash metal banda, de működik a dolog.

Ugyanez tetten érhető a The Way It Is-ben is, ahol nem egy tempót játszik a gitár és a dob – ettől kissé furcsán szaggatott lesz a verze, viszont a refrén szépen megnyílik. A Crimes Against Humanity szintén eltér a klasszikus thrash formulától, de ez is jól sikerült darab.

Egyetlen dal van, amivel sem én, sem a zenekar rajongói nem nagyon tudtak mit kezdeni annak idején: a poénnak szánt funkys 31 Flavours. (Erről egyébként Wiley Arnett gitáros azt nyilatkozta, hogy az album változatosságát volt hivatott ünnepelni.)

A lemezen közreműködő zenészek:
– Phil Rind énekes/basszusgitáros, aki jellegzetes hangján végig jól énekel,
– a két gitáros: Wiley Arnett és Jason Rainey, akik kiváló munkát végeznek,
– valamint Greg Hall dobos, aki erőteljesen és változatosan dobol.

The American Way fogadtatása vegyes volt. Volt, aki középszerűnek vagy érdektelennek titulálta, sőt, akadtak olyan vélemények is, miszerint a lemez a thrash metal hanyatlását tükrözte. Egyesek szerint a zenekar inkább a kereskedelmi irány felé mozdult el.

Szerintem – és Phil Rind szerint is – ez nem így van. Az énekes elmondta, hogy tudatos zenei fejlődésen mentek keresztül: változatosabbak, dallamosabbak akartak lenni, miközben megtartják a thrash energiáját. Arnett úgy fogalmazott, hogy eszük ágában sem volt sablonos thrash metal lemezt csinálni.

A lemez hangzása nagyon jó, főleg a dob szól ki rendkívül fémesen és erőteljesen.

Az American Way, Love...Hate és Who’s to Blame  rendszeresen szerepelnek a koncertprogramban.

Egy kicsit elfogult vagyok ezzel a lemezzel kapcsolatban – én nagyon szeretem. A Sacred Reich pedig egy olyan zenekar, amely úgy került kultikus státuszba, hogy sosem ért el átütő sikert. És pont ez teszi különlegessé.