Zenei szempontból a nyolcvanas évek egy kifejezetten intenzív és izgalmas időszak volt. Nemcsak új stílusok születtek (bár a heavy metal eredete inkább a hetvenes évekre tehető), hanem gombamód szaporodtak a fémzenét játszó zenekarok, elsősorban az Egyesült Államokban, de az öreg kontinensen is – hogy a világ többi részét már ne is említsük. Persze minden nyugatról érkezett. Így az Exodus is.

Emlékszem, a csapat – jelen írásom tárgyát képező – Bonded By Blood című bemutatkozó albumát egy, erre specializálódott, műsoros kazettákat árusító kis üzletben vettem. Csak a borító alapján döntöttem, mert korábban sosem hallottam a kaliforniai srácokról. De emlékszem, teljesen letaglózott a zenéjük. Nyers, agresszív, gyors és erőteljes gitárjáték, thrash-es (bár akkor még azt sem tudtam, mi az) szólók, kiabálós refrének – gyakorlatilag olyan zene, amilyet addig még sosem hallottam. Csak később derült ki számomra, hogy az Exodus a Bay Area thrash színtérhez tartozik, és innen került a Metallica-ba egy bizonyos Kirk Hammett is.

Nem ment azért minden simán: a lemez már 1984 nyarán elkészült, de a kiadóval való huzavona miatt csak 1985 tavaszán jelenhetett meg. Az albumot Gary Holt és Rick Hunolt gitárosok, Rob McKillop basszusgitáros, Tom Hunting dobos, valamint Paul Baloff énekes játszották fel. Ez volt az egyetlen lemez, amin Paul szerepelt – nem sokkal később megváltak tőle, és sajnos 2002-ben elhunyt.

A nyitó, címadó Bonded By Blood rögtön megmutatja, miért is rajongtam (akkor is és most is) ezért a lemezért. Remek riff, lendület, szövegmondós ének, kiabálós refrén, váltott szólók – igazi csúcstétel. A következő dal, az Exodus, mintha csak az előző folytatása lenne. Paul Baloff gyakorlatilag végig darálja a szöveget, de itt-ott még némi dallamos éneket is hallhatunk.

A folytatás is erős: az And Then There Were None riffje óriásit üt, sőt az akkori Exodus-hoz képest kifejezetten énekközpontú, még csordavokál is van benne, váltásokkal és tempóváltással tarkítva – ez is csúcspont.

A Lesson In Violence hasonló vonalat visz, míg a Metal Command és a Piranha szintén kiemelkednek: előbbiben komoly dallamok, utóbbiban pedig visszafogottabb, az Exodus-hoz képest nem túl gyors tempó hallható.

A barokkos felvezetésű No Love középtempós, több váltással, míg az utolsó előtti dal, a Deliver Us To Evil, egy igazi Exodus-klasszikus, még akkor is, ha bő hét perc hosszú. Az albumot a szélvész gyors Strike Of The Beast zárja, elképesztő riffekkel és üvöltős refrénnel – méltó lezárás.

Az album végül nagy sikert aratott, a szakma és a rajongók is lelkesen fogadták. A Rolling Stone magazin minden idők legjobb metal albumai között a 45. helyre sorolta.

A Metal Command és a Strike Of The Beast a mai napig ott van az Exodus koncertjeinek műsorán.

Sok rajongó szerint a Bonded By Blood a zenekar legjobb lemeze. Én ezt nem merném ilyen egyértelműen kijelenteni – szerencsére több remek Exodus album is született azóta –, de az biztos, hogy a legjobbak között van. Kétség sem fér hozzá.