A napokban volt 25 éves a svéd In Flames korszakos albuma, a Clayman.

Vannak olyan zenekarok, amelyek a fémszívű zenerajongók kedvencei közé tartoznak. Ők megkülönböztetett figyelmet kapnak: az ember várja az új megjelenéseiket, a régebbieket pedig nagy becsben tartja, és gyakrabban előveszi, mint más bandák lemezeit. Természetesen nekik sem sikerülhet minden album ugyanolyan jól, de valahogy mégis más szemmel nézünk rájuk – és ha az aktuális anyag nem is tetszik annyira, inkább csak a jót látjuk benne. „Ez most így sikerült, majd a következő jobb lesz” – gondoljuk, és már tesszük is fel a polcra, a többi kedvenc mellé.

Számomra a svéd In Flames pontosan ilyen zenekar. Szeretem a zenéjüket, és bár nem minden albumuk tetszik ugyanúgy, mégis mindig megtalálom bennük azt, ami miatt továbbra is szívemhez közel állnak.

A Clayman a göteborgi csapat ötödik albuma – és egy igazán kiváló lemez. Mivel az In Flames soraiban az évek során sok zenész megfordult, és a hangszeres teljesítmény is rendre magas színvonalat képvisel, érdemes külön is megemlíteni az ezen a lemezen játszó zenészeket:

• Anders Fridén – ének
• Björn Gelotte – gitár
• Jesper Strömblad – gitár
• Peter Iwers – basszusgitár
• Daniel Svensson – dob

A Clayman annak idején abszolút pozitív fogadtatásban részesült a rajongók részéről, akik imádták a fogós dallamokat és a technikás gitárjátékot. A Rock Hard magazin minden idők 500 legjobb metal albuma közé sorolta (a 448. helyre), míg a Metal Hammer szerint a 2000-es év húsz legjobb metal lemeze között szerepelt.

Anders Fridén egy interjúban elmondta, hogy akkoriban fogalmuk sem volt, mit is sikerült valójában létrehozniuk. Nem írtak negyven dalt, hogy aztán kiválogassák a legjobbakat – abba a tizenegybe adtak bele mindent, amit csak tudtak. Minden számnak megvan a maga dinamikája, saját világa.

Nézzük hát, mire is gondolhatott a jó dalnok – és mennyire sikerült megvalósítaniuk az elképzeléseiket.

Nagyon jó érzés volt újrahallgatni ezt az albumot! Csupa erős dal – a többségnél konkrétan libabőröztem. A Bullet Ride, Pinball Map, Only for the Weak nyitásnál pedig aligha lehetne erősebb kezdést kívánni. A Bullet Ride-ban magától értetődő természetességgel váltják egymást az elszállós részek a göteborgi zúzdával és a fülbemászó dallamokkal. A dal felépítése, a kiállások, a hangulat – minden a helyén van.

A Pinball Map pörög, lendületet ad, zúz – és hozza az In Flames-re jellemző, ragadós refrént. Nem csak árad, hanem megállíthatatlanul ömlik belőle az energia.

Aki látott már In Flames-koncertet, az tudja, milyen brutális bulikat képesek csapni – és az Only for the Weak-nél micsoda atmoszféra uralkodik a helyszínen. A dal elején hallható szintidallam meghatározza az egész szám hangulatát: közepes tempójú, ugrálós, őrült menet, hatalmas „feelinggel”. Björn Gelotte egy interjúban elárulta, hogy a fő motívum egy buszon ülve jutott eszébe, és egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből.

Az As the Future Repeats Today egyike azoknak a szerzeményeknek, amelyek miatt szerethető a göteborgi vonal – benne az In Flames-szel. Húzós, kemény, mégis tele van dallamokkal és azokkal a zenei finomságokkal, amelyek annyira jellemzőek a csapatra. A Square Nothing is egy építkező dal: lentről indul, fokozatosan nyílik ki, majd kissé visszavesz a végére, hogy aztán egy igazi fináléval zárja le.

A címadó Clayman ismét egy csúcspont – egy klasszikus In Flames-zúzda, ütős refrénnel. A Satellites and Astronauts a többihez képest lassabb, kissé megfogja az album lendületét – de csak egy pillanatra. A Brush the Dust Away a jól bevált In Flames-receptet követi, míg a Swim újra egy bólogatós tétel, remek gitárharmóniákkal. Húz, mint a 424-es gőzmozdony. Bevallom, nekem egy kissé feledésbe merült ez a szám, de most megfogadtam, hogy gyakrabban fogom elővenni – mert kétségtelenül a lemez legjobbjai közé tartozik.

A Suburban Me elején tökéletes az old school riffelés; erő és melankólia különös elegye jellemzi, és van benne valami plusz is, amitől igazán különleges lesz a hangulata. A gitárszólót egyébként a kisebbik Amott-testvér, Chris Amott jegyzi. Az Another Day in Quicksand pedig méltóképp zárja az In Flames – Clayman című könyvét.

Egy könyvet, amelyben tartalmas, egyedi, változatos történetek sorakoznak, és amelyet – kemény borítója ellenére – újra és újra érdemes elővenni, és rojtosra „olvasni”.

Mivel én magam nem játszom semmilyen hangszeren – jó, a léggitárt és a légdobot nem számítom ide –, mindig is más szemmel néztem azokra, akik valóban tudnak hangszeren játszani. Azok pedig, akik több hangszeren is otthonosan mozognak, számomra már szinte megfejthetetlenek. Ilyen például Peter Tägtgren, a Hypocrisy és a Pain gitáros-énekes zsenije, aki dalszerző, producer, és ki tudja még, mi minden.

Ehhez a ligához tartozik Nicklas Sonne is, aki dobosként kezdte, de gitárosként és énekesként is aktív. A Defecto nevű zenekar frontembere, de közreműködött többek közt az Evil Masquerade és a Malrun projektjeiben is. Emellett szólókarriert is épít, és vezeti a Sonne Studios Copenhagen-t, ahol producerként is dolgozik.

Az Electric Dreams már a második szólóalbuma, mely egy hard rock / heavy-power metal lemez.

A lemez a „Fireline”-nal indul, és már az első másodpercekben feltűnik – vagy inkább hallatszik –, hogy Nicklas kiváló hanggal bír. A produkció erőteljes, arányos, jól szól. Ez egy tipikus euro-power metal dal: sok újdonságot nem kínál, de korrekt darab. Ezzel szemben a „Route 66” már egy kifejezetten kiváló tétel: lendületes, sodró, és kicsit a svéd Dynazty-ra emlékeztet.

A nagy rohanás után Nicklas visszavesz a tempóból, és érkezik a középtempósabb „Shadows in Between”. A „Women’s World” érzelmes darab, bár egy-két helyen kikandikál belőle a popos íz, összességében mégis egy jól megírt, dallamos nóta.

Ezután érkezik a lemez legjobb szerzeménye: a „Limitless” tempós, dögös, fülbemászó refrénnel operál, végig fenntartva a feszültséget. Az „Epic Song” nekem inkább pop, de ettől függetlenül nem rossz darab. A címadó „Electric Dreams” egy húzós, ritmusos power metal tétel, nagyívű dallamokkal – egyértelműen a lemez egyik csúcspontja.

A kissé málházósabb „Baron of Mischief” ugyan nem rossz, de nem is különösebben emlékezetes. A „Helldivers Anthem” viszont a lemez legkeményebb és legszigorúbb dala, ismét erős refrénnel. Egy ilyen típusú korongról nem hiányozhat egy szép, érzelmes zárás sem – ez itt a „Strangers Mind”, ami tökéletesen illik az album hangulatához. Az instrumentális „Overload” pedig finoman teszi fel a pontot a lemez végére.

Nicklas így nyilatkozott az albumról:

„Ez a lemez egy személyes utazás vissza oda, ahol minden elkezdődött számomra. A legjobb zenei inspirációim, nyers energiái és szellemisége a régi vágású hard rock lelkét ötvözi a modern zene ütősségével, olyan hangzással, ami nosztalgikus, ugyanakkor újszerű is.”

Az Electric Dreams nem egy világot felforgató alkotás, de egy tehetséges, kiváló hangú zenész zenei kalandozása a dallamos hard rock és heavy/power metal végtelen tengerén.

A napokban lezajlott Black Sabbath – Back To The Beginning koncertje alaposan megmozgatta a világ rock és metal zenei társadalmát, azonban egy elfeledett és nem is a korszakos Black Sabbath albumnak, a Forbidden-nek a közelmúltban volt a 30. évfordulója.

A Black Sabbath Forbidden albumával kapcsolatban fontos leszögezni, hogy én ezt a lemezt annak idején nem hallottam. A történtek fényében talán nem is baj. A kiadó nyomására ugyanis a Body Count gitárosa, Ernie C. lett a lemez producere – aki jó arc, de nem bizonyult jó választásnak. A hangzás ugyanis egyáltalán nem illett a Black Sabbath-hoz. Nekem kifejezetten erőtlen, és technikailag sem szól jól.

Ernie egyébként azt nyilatkozta, hogy szárazabbá és személyesebbé akarta tenni a zenekar megszólalását.

Viszont 2024-ben Tony Iommi – gitáros, zenekarvezető, és élő legenda – újrakeverte az albumot. Őszintén megmondom: meghallgattam mindkettőt (illetve az eredetiből csak részleteket), de mivel az új verzió köröket ver az akkori anyagra, úgy döntöttem, hogy abból próbálok levonni következtetéseket.

Ennyi felvezető után, jöjjön az érdemi rész.

A Forbidden a Black Sabbath tizennyolcadik stúdióalbuma volt. A Tyr korszak felállása állt újra össze a felvételhez:

• Tony Iommi – gitár
• Tony Martin – ének
• Neil Murray – basszusgitár
• Cozy Powell – dob
• Geoff Nicholls – billentyűk

Közülük Cozy Powell sajnos már nincs közöttünk. (Ez volt az utolsó album, aztán 2013-ban visszatért két eredeti tag, Geezer Butler basszusgitáros és Ozzy Osbourne énekes).

A hangszeres játékkal és Tony Martin énekhangjával – amit különösen kedvelek – semmi probléma nincs. A zenével viszont már akadnak gondok.

A nyitó Illusion of Power egy nyomasztó hangulatú, inkább klasszikus Sabbath-vonalat követő dal, melyben vendégként szerepel Ice-T is (szintén Body Count-ból). Nem is lenne rossz kezdés, ellentétben a másodikként érkező Get a Grip-pel, ami – néhány részétől eltekintve – nem sok izgalmat kínál.

Viszont a Can’t Get Close Enough már az album egyik legjobb tétele. Lassan, baljós hangulattal indul, aztán egy remek Iommi-riffel szépen beindul – igazi bólogatós darab. 

A Shaking Off the Chains viszont megosztó: az első fele nekem túlságosan sablonos, de a tempósabb második rész végre életet lehel a dalba.

Az érzelmesebb, sötétebb hangulatú I Won’t Cry for You ismét egy jól sikerült szerzemény, de a Guilty as Hell már nem hagyott mély nyomot, a Sick and Tired pedig még annyira sem.

A Rusty Angels viszont annak ellenére tetszett, hogy nem egy tipikus Black Sabbath-dal. A címadó Forbidden sem az, mégis megfogott valamennyire, míg az utolsó dal, az epikusabb, komorabb Kiss of Death abszolút kiemelkedő: érzelemgazdag, jó zenei megoldásokkal.

Az albumzáró Loser Gets It All-t pedig meghallgattam, ez csak egyes kiadásokon szerepelt (pl. japán verzión).

A Forbidden a megjelenése hetében mindössze 21 000 példányban kelt el az Egyesült Államokban, 2013-ig pedig 191 000 darabot adtak el belőle.

A kritikusok meglehetősen negatívan fogadták: unalmasnak, fantáziátlannak, sőt, egyesek szerint szégyenletesnek titulálták a lemezt. Ez persze nem meglepő, hiszen a szakírók sosem bántak kesztyűs kézzel a Black Sabbath-tal.

A rajongók sem fogadták kitörő lelkesedéssel – sokan a banda legrosszabb albumának tartották. Ugyanakkor voltak olyan ellenvélemények is, amelyek a sötét, cinikus hangulatot méltatták, és szerintük ez a lemez is színt vitt a diszkográfiába. Idővel egyre többen újraértékelték: sokan úgy gondolják, hogy ez volt a „végső sóhaj” a Tony Martin-érában – és ha nem is hibátlan, de mindenképp figyelemre méltó alkotás.

Az viszont kétségtelen, hogy a 2024-es remix sokkal jobban teljesít: erőteljesebb a hangzás, Tony Martin hangja tisztábban, erősebben szól, és a megszólalás méltóbb a Black Sabbath nevéhez. Sok rajongó rehabilitálta is a lemezt ennek köszönhetően.

Szóval, a Forbidden sosem lesz klasszikus Sabbath-lemez De ha az ember meghallgatja az újrakevert verziót, akkor azért lehet benne találni értéket.

A ZenÉLŐ emlékek egy olyan sorozat, amelyben régi koncertek emlékeit idézem fel – olyanokat, amelyeken anno magam is ott voltam. Ezeket az élményeket és benyomásokat szeretném megosztani mindazokkal, akiket érdekel a múlt zenei világa, és különösen azokkal, akik szintén ott voltak, hogy együtt újra átélhessük – legalább gondolatban – azt, amit akkor éreztünk.

2024.07.09.

                                         Five Finger Death Punch

                                                 Ice Nine Kills

                                                 Malevolence

Ez már a harmadik Five Finger Death Punch koncertem volt, igaz most nem annyira magam miatt akartam megnézni őket, de egyáltalán nem bántam meg.

Az Arénába történő bejutás vajkönnyű volt, a két kóla 3500 Ft-os ára viszont már kevésbé dobott fel – repohár ide vagy oda. Elfoglaltuk a helyünket, közben a nép szépen gyülekezett. Amúgy is imádom a koncert előtti várakozást: figyelni a közönséget, lesni a színpadon az utolsó simításokat. Az előzenekarokba csak futólag hallgattam bele, hogy tudjam, miről van szó – gyakorlatilag szűz füllel mentem neki a műsoruknak.

Pontban 19:30-kor lépett színpadra a Malevolence. A csapat metalcore-t játszik, méghozzá a súlyosabb, metal felől közelítő fajtából. Kb. 35 percet nyomtak, és azt kell mondjam, intenzív programot hoztak. Két énekesük van, a gitáros srácnak pedig egész jó hangja volt. Jól átmozgatták a közönséget, ami ekkor már túl volt a félházon. Elsőre nem talált be nálam a zenéjük, bár két lassabb tétel kifejezetten tetszett.

Jól játszottak, jól mozogtak, nem tűntek megilletődöttnek. A hangerő rendben volt, de a hangzás nem teljesen – a gitárok túl élesen és elöl szóltak, elnyomva a többi hangszert.

Szünet, átszerelés, mosdó – ahol a győri polgármesterbe botlottam. (Ne már!)
Sokat nem tököltek a színpadon. A felhozott kellékekből nem mindegyikről tudtuk, mi lesz a szerepe, de hamarosan ez is kiderült. A bostoni Ice Nine Kills egy vérbő horror show-val robbantott. És tényleg: folyamatos történések a színpadon – lefejezés, kibelezés, Psycho-s gyilkosság kellékekkel. Az egész előadás magával ragadó volt.

A látvány Alice Coopert idézte, teátrális metalcore-t láttunk, szerteágazó muzsikával. A hangzás itt már rendben volt, a fények is és a zene is működött. Abszolút élveztem a műsorukat – és ezzel nem voltam egyedül az Arénában. Érdemes lesz velük behatóbban is foglalkozni.

Újabb szünet, újabb átszerelés, újabb mosdó (ezúttal már polgármester nélkül). Mire visszaértem, a színpadot alaposan lepucolták, a mélységét gyakorlatilag megduplázták. A feszültség kézzelfogható volt, érezni lehetett: jó este lesz ez.

Aztán 21:30-kor Charlie Engen beült a dobok mögé és elkezdett játszani. A többiek szépen becsatlakoztak. A nyitódal a Welcome to the Circus volt – a közönség pedig megőrült.

Szerencsére az utolsó lemezt nem erőltették, a koncertnek inkább Best Of jellege volt – gyakorlatilag az összes nagy Five Finger Death Punch slágert eljátszották. Sőt, előkerült az első lemezes Salvation, és az eddig általam élőben nem hallott The House of the Rising Sun is. Nem volt akusztikus blokk, és nem volt Bad Company sem – de ez egyáltalán nem hiányzott.

Báthory Zoli most látványosan a háttérben maradt, nem szólalt meg, nem mondott beszédet, nem úgy, mint 2020-ban. De azért így is jutott neki szerep: Ivan Moody megható beszédben köszönte meg neki, hogy 20 éve „elcsábította” Colorado-ból Los Angeles-be, hogy együtt zenéljenek.

Ezt megkoronázva betoltak egy tortát – magyar zászlóval és „Zoltán” felirattal. Felvágták, elkezdték enni a stábtagokkal, sőt, pár gyereket is felhívtak a színpadra segíteni. A maradék egy részét egyszerűen bedobálták a közönség közé. Tiszta rock’n’roll – bár ez nekem már egy kicsit sok volt.

És akkor Ivan.
Szeretem a hangját, és ő tényleg az a fajta frontember, aki levezényli a koncertet. Folyamatosan kommunikált a közönséggel, de most egy kicsit arrogánsabbnak tűnt. A két ventilátor szétverése baseball ütővel például nekem nem hiányzott – de hát a rocksztárok már csak ilyenek.

Metal zenekarok sokszor emlegetik a közönség adta energiát – de ezen az estén ez oda-vissza működött. Ivan, Chris, Zoli – ők igazi rocksztárok, látványosak, karakteresek. Andy James és Charlie Engen is jó zenészek, de hozzájuk képest kicsit „fazonilag” szürkébbek.

Mit írhatnék még?
Nem volt piró, viszont volt szemkápráztató lézershow – különösen a Wash It All Away alatt. A fények is erősek voltak, de hát ebben mindig jók szoktak lenni. A hangzás is korrekt volt.

A koncertet – szokás szerint – a The Bleeding zárta, ezer meg ezer telefon fénye mellett. Ipari mennyiségű pengetőt szórtak szét, meg gyakorlatilag mindent, amit lehetett. 1 óra 45 percet játszottak, mi pedig jó élményekkel feltöltődve távoztunk.

Összességében erős koncert volt, jól voltak megválogatva az előzenekarok, volt energiaáramlás, soha rosszabbat.

A második részben is érkeznek figyelemre méltó kiadványok. A Seraph házaspár közös projektje, az Angel Machine újdonsága mellett a veterán Black Knight is hallat magáról.

METH LEPPARD – Gatekeepers
Az ausztrál grindcore duó– a Gatekeepers albuma, szatirikus társadalomkritikájával és kegyetlen gyorsaságával igazi daráló.

ANGEL MACHINE – Human Error
A Seraph házaspár ipari hatásokkal megtűzdelt melodikus metalt hoz. Nemcsak a háztartás működik jól náluk, hanem a közös zenélés is.

BLACK KNIGHT – The Tower
Az 1982-ben alapított holland heavy metal veteránok, hűek maradnak önmagukhoz: epikus, középkori hangulatú, sötéten súlyos témák a megszokott minőségben.

WEALD AND WOE – Far From The Light Of Heaven
Amerikai melodikus black metal, filozofikus, természetközeli, középkori ihletésű tematikával – mély és atmoszférikus.

UWU – One More War Crime
Brutálisan nyers és szatirikus death/grindcore az Egyesült Államokból.

MORTUAL – Altar Brutality
Kevés szó esik a közép-amerikai metal színtérről, pedig a Costa Rica-i Mortual debütlemeze keményen odacsap. Az Altar Brutality klasszikus death metal a javából.

Bár nem özönlenek a megjelenések, azért történik pár figyelemre méltó dolog a rock és metal világában a héten is. Az első rész kedvencei három különböző műfajban alkotnak: a melodikus death metalt játszó Seasons In Black, a blackened/death metalos Stygian, valamint a power metalban utazó Warkings.

JOE STUMP’S TOWER OF BABEL – Days Of Thunder
Az amerikai hard rock/heavy metal formáció immár ötödik albumával jelentkezik. A Days Of Thunder lendületesen hozza a klasszikus ízeket. Érdekesség, hogy Joe Stump nemcsak zenész, hanem a bostoni Berklee College professzora is.

RIMMAR – Raises
Marco Rinaldi projektje különleges utazásra hív: progresszív és klasszikus metalt ötvöz elektronikus elemekkel. Különleges, de kell hozzá egy kis nyitottság.

SEASONS IN BLACK – Anthropocene
Német melodikus death metal, energikus megszólalással. A zenekar frontembere, Lucki Maver, nemcsak a színpadon, hanem a konyhában is otthonosan mozog – elismert séf.

STYGIAN – Dreadlands
Chicago-i extrém metal, erős blackened és pogány hatásokkal. A Dreadlands sötét és intenzív utazás.

WARKINGS – Armageddon
A német-svájci-osztrák power metal koprodukció epikus, apokaliptikus tematikájú konceptalbummal tér vissza. A Warkings hozza a tőlük megszokott grandiózusságot.

WYTCH HAZEL – V: Lamentations
Az angol banda új albuma nosztalgikus zenei zarándoklat, amely a múltba kalauzol – klasszikus hangzásvilág modern köntösben.

Mondhatnám, hogy a globalizáció utolérte a rock- és metalzene világát is, de ez igazából csak féligazság – vagy talán még annyi sem. Vannak ugyanis stílusok, amelyeket egyértelműen lehet lokálisan besorolni, viszont ha valami sikeres, azt jó eséllyel lemásolják más régiók zenekarai is. Régebben talán könnyebb volt belőni, ki melyik nációhoz tartozik, de már akkor sem lehetett ezt száz százalékig biztosan megmondani.

Messziről indítottam, de csak azt akartam felvezetni, hogy amikor először meghallottam a Shadow Host zenéjét, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a srácok Oroszországból jöttek.

A zenekar 1993-ban alakult Moszkvában, és Chaos Unleashed címmel jelent meg a hatodik lemezük. Zenéjük egyfajta elegye a thrash, heavy és power metalnak, szövegeik pedig gyakran foglalkoznak mágikus, mitikus és belső lelki témákkal. Hatásaik között olyan nevek szerepelnek, mint a Metallica, Megadeth vagy a Stratovarius. Felléptek már a Grave Diggerrel és a Blind Guardiannel is. Utóbbi zenekar előtt nyitottak 2003-ban a moszkvai Luzsnyiki Arénában – ez az esemény máig az egyik legfontosabb mérföldkő a banda történetében. A koncert nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Shadow Host nemzetközi figyelmet kapjon, és megszilárdítsa pozícióját az orosz metal színtéren.

Meghallgattam a lemezt, és azt kell, mondjam: az albumot erős, jól megírt dalok alkotják. Az egész anyagot áthatja egyfajta nyers energia és erő.

A tempós Serenity in Lies-al indul a buli – remek gitárjátékkal, ami afféle nyitányként vezeti be az album sötétebb tónusait. Ezt követi a kissé Sodom-hangulatot idéző, erőtől duzzadó, címadó Chaos Unleashed. A Poisoned Minds intrója egyértelműen a Slayer hatását mutatja, a Shadow of the Past pedig egy gyors, lendületes szerzemény, okos, ötletes zenei megoldásokkal. A belassuló középrészben egy nagyszerű gitárszóló kapott helyet, majd visszatér az eredeti tempó, sőt – a lehetőségekhez képest – még egy kis dallamos ének is belefért.

A lemez egyik csúcspontja az All You Need Is War, aminek az alapját mintha betonkeverővel öntötték volna ki.

Erős refrén, izgalmas hangszerelés – ez egy valóban emlékezetes tétel. Hasonlóan húzós a Latter Day Luddites is, míg a következő, Now or Never, váltakozó tempóival, sőt, már-már epikus, komplex szerkezetével tűnik ki. Okosan felépített dal.

A Powerlust-ban hallható egy brutál jó gitárszóló, egy kis spanyolos pengetéssel megbolondítva. A záró Absurdocracy pedig méltó lezárása az albumnak – egy Testament-szerű thrash nóta Shadow Host-módra.

A hangszeres játék végig egészen kiváló. Érdemes megemlíteni a zenészeket, akik elkövették ezt az anyagot:

• Alexej Zavolokin – basszusgitár
• Alexej Markov – ének
• Aleksej Arzamasow – gitár (ő az egyetlen alapító tag)
• Jurij Naljotov – gitár
• Efim Burik – dobok

Nos, egy szónak is száz a vége: a Shadow Host Chaos Unleashed című lemeze egy erőtől duzzadó, kiváló dalokat felvonultató, több stílust okosan ötvöző, ötletekben gazdag album, amelynek nívóját a kiemelkedő hangszeres teljesítmény csak még tovább emeli.

Szép munka!

Van, amikor az embernek kedve támad olyasmit hallgatni, ami talán nem áll hozzá igazán közel. A zenehallgatás sokszor hangulat kérdése is. Persze vannak olyan előadók, akiket bármikor, bárhol szívesen hallgat az ember, de előfordul az is, hogy valaki csak azért kelti fel az érdeklődésemet, mert pont jókor talál meg – pont olyan hangulatban.

Valahogy így vagyok a hardcore-ral is. Nem vagyok a műfaj elkötelezett rajongója, de néha szükség van arra a dühre, agresszióra és energiára, amit ez a stílus ad – segít levezetni a felgyülemlett feszültséget.

Az Age Of Apocalypse egy 2018-ban alakult amerikai hardcore zenekar, amely sajátos módon ötvözi zenéjében a heavy metal és a thrash metal elemeit is. Nem az a keményvonalas hardcore brigád – kicsit "lakossági", de jó értelemben. A csapat zenéje súlyos hangzású, néhol dallamos, néhol elszállós énekkel. Bevallom, elsőre idegen volt számomra Dylan Kaplowitz hangja, de aztán azon kaptam magam, hogy működik, amit csinál.

Hatásaik között megtalálható többek között a Life Of Agony és a Type O Negative is. Az In Oblivion a második nagylemezük.

A már említett énekes a lemez kapcsán megjegyezte, hogy zenéjük célja az igazságérzet és a belső küzdelmek megjelenítése. Minden dal friss szerzemény – egyik sem hevert eddig a fiók mélyén. Az In Oblivion sötétebb és személyesebb, mint elődje: több benne a melankólia és a düh, de kontrolláltabb formában, úgy, hogy a dalok egységes egészet alkossanak, ugyanakkor mindegyik saját atmoszférát kapjon.

A nyitó Mortal Coil egy átgondoltabb darab, ezzel szemben a Maximum Suffering tempósabb tétel, amelyben a metalcore is felüti a fejét. Jó dallamok és ötletek hallhatók a következő, Gilded Hearted című számban is. Az igazság az, hogy míg a nyitódal bőven négy perc feletti, az utolsó pedig közel négyperces, a többi dal elég rövid, többnyire két perc körül mozog. Persze tudom, hogy ebben a műfajban ez nem szokatlan, de akkor is. Na, folytassuk.

A címadó In Oblivion eleje ismerősnek tűnt – hallottam már valahol –, de ez a dal nekem valahogy nem jön be. Kicsit céltalannak érzem, ellentétben a remek refrénnel megtámogatott Equalizer-rel, ami szerintem az album legerősebb száma.

Van egy instrumentális szerzemény is, ami jól sikerült – ez a Apocalypse Intro. Az Impulse-ban ismét előbújik egy kis metalcore, sőt egy kevés punk/rock hatás is érezhető. De jó és működik.

A Snake Oil God-nál jött az érzés, hogy igen, az ilyen számok miatt szeretjük a hardcore-t: dühös, lendületes, és a gitárjáték is kifejezetten karakteres. A Symbol Of Mourning viszont megint nem lett a kedvencem – ellentétben a záró Over Mine-nal, ami érzelmes, kicsit hardcore, kicsit grunge hangulatú darab.

Akik elkövették az In Oblivion-t, a következők voltak:

• Dylan Kaplowitz – ének
• Terry Campbell – gitár
• Will Kramer – gitár
• Stephen Bennett – basszusgitár
• J. Rotella – dobok

Ahogy az elején is említettem: nem vagyok hardcore fanatikus, de nem bántam meg, hogy meghallgattam az Age Of Apocalypse – In Oblivion albumát. Egy tisztességes, becsületes lemez ez, néhány kifejezetten jól sikerült dallal – aki épp olyan hangulatban van, vagy éppen szereti ezt a fajta muzsikát, adhat neki esélyt.

Tavaly a Five Finger Death Punch vendégeként Budapesten is fellépő Malevolence a koncerten nyújtott teljesítményének köszönhetően került a látóterembe. Egy nyers, hangos, érzelmekkel és energiával teli produkció volt – nem mondom, hogy azonnal rohantam a merch-pulthoz a CD-jükért, de elraktároztam magamban, amit láttam, és felkerültek a felfedezésre váró zenekarok közé.

Az ismerkedést az előző lemezükkel kezdtem volna, meg is tettem néhány lépést ez ügyben, aztán valahogy feledésbe merült a dolog – mígnem a heti megjelenések között újra szembejött a nevük. Adta magát a lehetőség, hogy meghallgassam az új albumukat.

Nos, a Malevolence 2010-ben alakult, és ez a mostani a negyedik nagylemezük.

A Where Only the Truth Is Spoken hallgatása közben arra jutottam, hogy egy valóban erős, egységes, érzelmekkel és kellő dögösséggel megáldott anyagról van szó. Őszintén szólva nem találtam gyenge pontot a lemezükön. A dalok egy hamisítatlan metalcore-album keretein belül mozognak, de mellőzik a túlhasznált kliséket. Dühös, energikus szerzemények ezek – ilyen például a Trenches vagy az In Spite, amelyben Randy Blythe (Lamb of God) vendégeskedik.

Vannak benne jó refrének (Salt the Wound, a dögös Heaven Shake), nem szokványos szerkezetű számok (Imperfect Picture, If It’s All the Same to You), tempóváltásokkal operáló darabok (Blood to the Leech, Counterfeit).

A hangszeres teljesítményre sem lehet panasz – a zenekart a következők alkotják:

• Wilkie Robinson – basszusgitár
• Charlie Thorpe – dob
• Josh Baines – gitár
• Konan Hall – gitár, tiszta ének
• Alex Taylor – ének

Alex egy interjúban elmondta: az egyik legnagyobb kihívás számukra mindig is az volt, hogy túlzottan kritikusan álltak saját magukhoz, hajlamosak voltak túlgondolni a dolgokat. Most viszont egyszerűen megírták és rögzítették a lemezt – kész. A szövegeket is közösen írták, így minden tag beletehette a saját világát, ezáltal sokkal személyesebb, őszintébb dalok születtek.

A zenekar egyébként saját kiadót is alapított MLVTD néven, és mivel régebben is a „csináld magad” szemlélet jellemezte őket, most ezzel más zenekarokat is tudnak segíteni. Közösségépítő erővel bír a működésük, ami a mai zenei közegben nem kis dolog.

Összességében: tetszett, amit hallottam. Sem a világot, sem a műfajt nem váltja meg a Where Only the Truth Is Spoken, de egy nyers, dühös, érzelmileg intenzív, erős és remek hangzású metalcore-lemezről beszélünk. Olyanról, amely mellőzi az amerikai, túlcsiszolt giccset, és helyette hiteles marad.

Tulajdonképpen a tavalyi koncert után igazolva láttam magam.

A Sodom új albuma, The Arsonist kapcsán első hallgatásra nem tudtam eldönteni, hogy az a bizonyos pohár félig üres, vagy inkább félig tele van. Mondom, az első hallgatás után. Második nekifutásra azonban elkezdett megtelni az a bizonyos pohár – legyen söröskorsó, ha már a német thrash metal mozgalom egyik alapbandájáról van szó.

Mert elkezdett nálam működni a korong. Főleg a lemez második fele. Kezdeném azzal, hogy a Sodom előző lemeze, a Genesis XIX nálam a zenekar egyik legjobb anyaga, amit a banda hosszú pályafutása alatt letett az asztalra. Az első pillanattól ütött, és azóta is többször előkerült. A mérce tehát – legalábbis az én szemszögemből – magasra lett helyezve.

A zenekar 1982-ben alakult, és fő hatásaik között a Motörhead-et és a Venom-ot említik. Idővel pedig a „teutón thrash nagyjaivá váltak, a Kreator és a Destruction mellett. A The Arsonist a 17. nagylemezük, amely a következő felállásban készült:

• Tom Angelripper – ének, basszusgitár
• Frank Blackfire – gitár
• Yorck Segatz – gitár
• Toni Merkel – dob

Tom a lemez kapcsán elmondta, hogy a dalokat közösen írták, és a felvételek döntő többsége analóg technikával készült. A cím pedig nem véletlenül The Arsonist: utal a világ jelenlegi állapotára, a háborúkra, a társadalmi káoszra – és átvitt értelemben az emberiség önpusztító hajlamára is. A borítót nem mesterséges intelligencia készítette, hanem a jól ismert Zbigniew M. Bielak, aki többek között a Paradise Lost, Mayhem és a Ghost számára is dolgozott már.

Nálam az album a hatodik szám, a Scavenger környékén indul be igazán. Ez az egyik legjobb dal a lemezen – én eleve szeretem ezeket a középtempós darabokat, szerintem ezekben a Sodom nagyon erős.

Ugyanez a szint a súlyos, dögös Taphephobia is. Ide sorolnám még a Sane Insanity-t is – ez a szám a tempóra, húzásra, dühre épül, és működik is.

Egyébként már a fentebb említett Genesis XIX esetében is észrevettem, hogy több dal indításában ott van a Slayer-hatás. A Twilight Void, a Trigger Discipline és a Gun Without Groom is hozza ezt az amerikai thrash-hangulatot. De vannak pillanatok, amikor nem csinálnak semmi különöset – csak Sodom-ot játszanak, ilyen például a Battle of the Harvest Moon vagy az Obliteration of the Soul.

A zenekar írt egy-egy dalt két elhunyt zenész emlékére is. Az egyik a korábbi dobosuk, Chris Witchhunter tiszteletére született, a másik, A.W.T.F., pedig Algy Ward, a brit Tank frontemberének állít emléket. Mindkettő szép gesztus, tiszteletre méltó húzás.

Összességében arra jutottam, hogy több hallgatás után még többet ki lehet hozni ebből az albumból. Egy tipikus Sodom-anyag, minden olyan jellemzővel, amiért ezt a thrash-őskövületet szeretni lehet. Őszinte, nyers, kompromisszummentes.