A ZenÉLŐ emlékek egy olyan sorozat, amelyben régi koncertek emlékeit idézem fel – olyanokat, amelyeken anno magam is ott voltam. Ezeket az élményeket és benyomásokat szeretném megosztani mindazokkal, akiket érdekel a múlt zenei világa, és különösen azokkal, akik szintén ott voltak, hogy együtt újra átélhessük – legalább gondolatban – azt, amit akkor éreztünk.

2024.07.09.

                                         Five Finger Death Punch

                                                 Ice Nine Kills

                                                 Malevolence

Ez már a harmadik Five Finger Death Punch koncertem volt, igaz most nem annyira magam miatt akartam megnézni őket, de egyáltalán nem bántam meg.

Az Arénába történő bejutás vajkönnyű volt, a két kóla 3500 Ft-os ára viszont már kevésbé dobott fel – repohár ide vagy oda. Elfoglaltuk a helyünket, közben a nép szépen gyülekezett. Amúgy is imádom a koncert előtti várakozást: figyelni a közönséget, lesni a színpadon az utolsó simításokat. Az előzenekarokba csak futólag hallgattam bele, hogy tudjam, miről van szó – gyakorlatilag szűz füllel mentem neki a műsoruknak.

Pontban 19:30-kor lépett színpadra a Malevolence. A csapat metalcore-t játszik, méghozzá a súlyosabb, metal felől közelítő fajtából. Kb. 35 percet nyomtak, és azt kell mondjam, intenzív programot hoztak. Két énekesük van, a gitáros srácnak pedig egész jó hangja volt. Jól átmozgatták a közönséget, ami ekkor már túl volt a félházon. Elsőre nem talált be nálam a zenéjük, bár két lassabb tétel kifejezetten tetszett.

Jól játszottak, jól mozogtak, nem tűntek megilletődöttnek. A hangerő rendben volt, de a hangzás nem teljesen – a gitárok túl élesen és elöl szóltak, elnyomva a többi hangszert.

Szünet, átszerelés, mosdó – ahol a győri polgármesterbe botlottam. (Ne már!)
Sokat nem tököltek a színpadon. A felhozott kellékekből nem mindegyikről tudtuk, mi lesz a szerepe, de hamarosan ez is kiderült. A bostoni Ice Nine Kills egy vérbő horror show-val robbantott. És tényleg: folyamatos történések a színpadon – lefejezés, kibelezés, Psycho-s gyilkosság kellékekkel. Az egész előadás magával ragadó volt.

A látvány Alice Coopert idézte, teátrális metalcore-t láttunk, szerteágazó muzsikával. A hangzás itt már rendben volt, a fények is és a zene is működött. Abszolút élveztem a műsorukat – és ezzel nem voltam egyedül az Arénában. Érdemes lesz velük behatóbban is foglalkozni.

Újabb szünet, újabb átszerelés, újabb mosdó (ezúttal már polgármester nélkül). Mire visszaértem, a színpadot alaposan lepucolták, a mélységét gyakorlatilag megduplázták. A feszültség kézzelfogható volt, érezni lehetett: jó este lesz ez.

Aztán 21:30-kor Charlie Engen beült a dobok mögé és elkezdett játszani. A többiek szépen becsatlakoztak. A nyitódal a Welcome to the Circus volt – a közönség pedig megőrült.

Szerencsére az utolsó lemezt nem erőltették, a koncertnek inkább Best Of jellege volt – gyakorlatilag az összes nagy Five Finger Death Punch slágert eljátszották. Sőt, előkerült az első lemezes Salvation, és az eddig általam élőben nem hallott The House of the Rising Sun is. Nem volt akusztikus blokk, és nem volt Bad Company sem – de ez egyáltalán nem hiányzott.

Báthory Zoli most látványosan a háttérben maradt, nem szólalt meg, nem mondott beszédet, nem úgy, mint 2020-ban. De azért így is jutott neki szerep: Ivan Moody megható beszédben köszönte meg neki, hogy 20 éve „elcsábította” Colorado-ból Los Angeles-be, hogy együtt zenéljenek.

Ezt megkoronázva betoltak egy tortát – magyar zászlóval és „Zoltán” felirattal. Felvágták, elkezdték enni a stábtagokkal, sőt, pár gyereket is felhívtak a színpadra segíteni. A maradék egy részét egyszerűen bedobálták a közönség közé. Tiszta rock’n’roll – bár ez nekem már egy kicsit sok volt.

És akkor Ivan.
Szeretem a hangját, és ő tényleg az a fajta frontember, aki levezényli a koncertet. Folyamatosan kommunikált a közönséggel, de most egy kicsit arrogánsabbnak tűnt. A két ventilátor szétverése baseball ütővel például nekem nem hiányzott – de hát a rocksztárok már csak ilyenek.

Metal zenekarok sokszor emlegetik a közönség adta energiát – de ezen az estén ez oda-vissza működött. Ivan, Chris, Zoli – ők igazi rocksztárok, látványosak, karakteresek. Andy James és Charlie Engen is jó zenészek, de hozzájuk képest kicsit „fazonilag” szürkébbek.

Mit írhatnék még?
Nem volt piró, viszont volt szemkápráztató lézershow – különösen a Wash It All Away alatt. A fények is erősek voltak, de hát ebben mindig jók szoktak lenni. A hangzás is korrekt volt.

A koncertet – szokás szerint – a The Bleeding zárta, ezer meg ezer telefon fénye mellett. Ipari mennyiségű pengetőt szórtak szét, meg gyakorlatilag mindent, amit lehetett. 1 óra 45 percet játszottak, mi pedig jó élményekkel feltöltődve távoztunk.

Összességében erős koncert volt, jól voltak megválogatva az előzenekarok, volt energiaáramlás, soha rosszabbat.