A napokban volt 25 éves a svéd In Flames korszakos albuma, a Clayman.

Vannak olyan zenekarok, amelyek a fémszívű zenerajongók kedvencei közé tartoznak. Ők megkülönböztetett figyelmet kapnak: az ember várja az új megjelenéseiket, a régebbieket pedig nagy becsben tartja, és gyakrabban előveszi, mint más bandák lemezeit. Természetesen nekik sem sikerülhet minden album ugyanolyan jól, de valahogy mégis más szemmel nézünk rájuk – és ha az aktuális anyag nem is tetszik annyira, inkább csak a jót látjuk benne. „Ez most így sikerült, majd a következő jobb lesz” – gondoljuk, és már tesszük is fel a polcra, a többi kedvenc mellé.

Számomra a svéd In Flames pontosan ilyen zenekar. Szeretem a zenéjüket, és bár nem minden albumuk tetszik ugyanúgy, mégis mindig megtalálom bennük azt, ami miatt továbbra is szívemhez közel állnak.

A Clayman a göteborgi csapat ötödik albuma – és egy igazán kiváló lemez. Mivel az In Flames soraiban az évek során sok zenész megfordult, és a hangszeres teljesítmény is rendre magas színvonalat képvisel, érdemes külön is megemlíteni az ezen a lemezen játszó zenészeket:

• Anders Fridén – ének
• Björn Gelotte – gitár
• Jesper Strömblad – gitár
• Peter Iwers – basszusgitár
• Daniel Svensson – dob

A Clayman annak idején abszolút pozitív fogadtatásban részesült a rajongók részéről, akik imádták a fogós dallamokat és a technikás gitárjátékot. A Rock Hard magazin minden idők 500 legjobb metal albuma közé sorolta (a 448. helyre), míg a Metal Hammer szerint a 2000-es év húsz legjobb metal lemeze között szerepelt.

Anders Fridén egy interjúban elmondta, hogy akkoriban fogalmuk sem volt, mit is sikerült valójában létrehozniuk. Nem írtak negyven dalt, hogy aztán kiválogassák a legjobbakat – abba a tizenegybe adtak bele mindent, amit csak tudtak. Minden számnak megvan a maga dinamikája, saját világa.

Nézzük hát, mire is gondolhatott a jó dalnok – és mennyire sikerült megvalósítaniuk az elképzeléseiket.

Nagyon jó érzés volt újrahallgatni ezt az albumot! Csupa erős dal – a többségnél konkrétan libabőröztem. A Bullet Ride, Pinball Map, Only for the Weak nyitásnál pedig aligha lehetne erősebb kezdést kívánni. A Bullet Ride-ban magától értetődő természetességgel váltják egymást az elszállós részek a göteborgi zúzdával és a fülbemászó dallamokkal. A dal felépítése, a kiállások, a hangulat – minden a helyén van.

A Pinball Map pörög, lendületet ad, zúz – és hozza az In Flames-re jellemző, ragadós refrént. Nem csak árad, hanem megállíthatatlanul ömlik belőle az energia.

Aki látott már In Flames-koncertet, az tudja, milyen brutális bulikat képesek csapni – és az Only for the Weak-nél micsoda atmoszféra uralkodik a helyszínen. A dal elején hallható szintidallam meghatározza az egész szám hangulatát: közepes tempójú, ugrálós, őrült menet, hatalmas „feelinggel”. Björn Gelotte egy interjúban elárulta, hogy a fő motívum egy buszon ülve jutott eszébe, és egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből.

Az As the Future Repeats Today egyike azoknak a szerzeményeknek, amelyek miatt szerethető a göteborgi vonal – benne az In Flames-szel. Húzós, kemény, mégis tele van dallamokkal és azokkal a zenei finomságokkal, amelyek annyira jellemzőek a csapatra. A Square Nothing is egy építkező dal: lentről indul, fokozatosan nyílik ki, majd kissé visszavesz a végére, hogy aztán egy igazi fináléval zárja le.

A címadó Clayman ismét egy csúcspont – egy klasszikus In Flames-zúzda, ütős refrénnel. A Satellites and Astronauts a többihez képest lassabb, kissé megfogja az album lendületét – de csak egy pillanatra. A Brush the Dust Away a jól bevált In Flames-receptet követi, míg a Swim újra egy bólogatós tétel, remek gitárharmóniákkal. Húz, mint a 424-es gőzmozdony. Bevallom, nekem egy kissé feledésbe merült ez a szám, de most megfogadtam, hogy gyakrabban fogom elővenni – mert kétségtelenül a lemez legjobbjai közé tartozik.

A Suburban Me elején tökéletes az old school riffelés; erő és melankólia különös elegye jellemzi, és van benne valami plusz is, amitől igazán különleges lesz a hangulata. A gitárszólót egyébként a kisebbik Amott-testvér, Chris Amott jegyzi. Az Another Day in Quicksand pedig méltóképp zárja az In Flames – Clayman című könyvét.

Egy könyvet, amelyben tartalmas, egyedi, változatos történetek sorakoznak, és amelyet – kemény borítója ellenére – újra és újra érdemes elővenni, és rojtosra „olvasni”.