Szerintem igazán örvendetes tény, hogy a heavy metal az elmúlt négy-öt évtizedben ilyen szépen ki tudott terebélyesedni. Átvészelt nehéz időszakot, több aranykort is megélt, számos irányzatra szakadt szét, és ma is él és virul – tényleg olyan, mint egy hatalmas, erős, szétágazó fa.

Ennek az egyik ága a metalcore, amely jól körülhatárolható stílussal rendelkezik: jellemzően üvöltős verzék, feszes, húzós alapok, és ha jól sikerül, akkor valamilyen dallamos refrén is becsúszik. Bevallom, eddig azt gondoltam, hogy a Heaven Shall Burn is egy a sok hasonló zenekar közül, mivel eddig nem ismertem őket. De tévedtem – és nem is kicsit. Ugyanis bár alapvetően ide sorolhatók, a zenéjükben bőven felfedezhetők más hatások is: ott a hardcore-gyökerű agresszió, a Bolt Thrower-szerű középtempós death metal, sőt, néhol még a göteborgi dallamos death metal fagyos szele is megcsapja a hallgatót.

A német Heaven Shall Burn 1995-ben alakult, de a ma is ismert nevet csak 1998 óta használják. Heimat című friss korongjuk már a tizedik sorlemezük – igaz, az előző album óta öt év telt el.
A cím – Heimat, azaz Haza – önmagában is sokatmondó. Maik Weichert gitáros egy interjúban elmondta, számukra a „haza” nem feltétlenül földrajzi hely, inkább lelki otthont jelent: valamit, ami meghatározza gondolatainkat és cselekedeteinket. A saját zenéjüket is kicsit másként látják: szerintük ez agresszív, de dallamos death metal – olyan, mint egy rakéta, amelynek a szöveg a robbanófeje.

Maik szerint, mivel a zenekar tagjai nem képzett zenészek, náluk minden az energiáról szól – olyan ez, mintha az emberek fejébe üvöltenék a mondanivalójukat.

Nos, kedves Maik, energia az tényleg van bőven, de ezen kívül még sok más is. Ez a lemez ugyanis hemzseg a kiváló daloktól. Őszintén szólva, ebben a stílusban rég hallottam ennyire brutálisan jól megszólaló, húzós és energikus albumot.

Az egész egy csodaszép, epikus intróval, az Ad Arma-val indul, majd a végén a hasonló hangulatú Inter Arma-val zárul.
Ami pedig a kettő között van? Azok bizony jobbnál jobb dalok!

A War Is the Father of All egy őrült energiabomba – feszes tempó, kiváló zenei megoldások, és egy fülbemászó refrén, ami elsőre elkapja az embert. Itt markánsan érezhető a göteborgi hatás, sötét, mégis atmoszférikus hangulati képekkel.
Ugyanilyen erőteljes a Confounder és a Whisper From Above is: kemények, mint a kád széle, húznak, mint egy igás barom, és közben ott a dallam – ezeken a dalokon is átfúj a skandináv jeges szél.
A Those Left Behind kalapálós, lendületes, igazi sodró darab, a Silent Guard pedig tele van dühvel, érzelemmel, és lenyűgöző hangszeres megoldásokkal.
Kicsit lemarad tőlük, de még mindig erős a Ten Days in May, a Dora, valamint a Killswitch Engage feldolgozás, a Numbered Days, amelyben ráadásul maga Jesse Leach is közreműködik.

Egyetlen olyan dal van, amit kevésbé találtam emlékezetesnek – ez a My Revocation Compliance. Nem rossz, csak egyszerűen elsiklik a többi mellett.

A végére pedig hagytam a csúcspontot, az Empowerment című dalt. Ez a tétel olyan, mint amikor a Himalája nyolcezres csúcsai közül kiemelkedik a legmagasabb: a Mount Everest.
A maga műfajában már-már sláger – lehengerlő refrén, irgalmatlan húzás, libabőrös pillanatok. Imádom!

Érdemes megemlíteni ezeket a „képzetlen” zenészeket is:

• Marcus Bischoff – ének
• Maik Weichert – gitár
• Eric Bischoff – basszusgitár
• Alexander Dietz – gitár
• Christian Bass – dob

Ráadásul a borító is gyönyörű – Eliran Kantor munkája, aki korábban is dolgozott már a zenekarral.

Összegzésként: a Heimat egy változatos, atmoszférikus, dühödt, energiával teli és kifejezetten erős album. Örülök, hogy a sors végre összehozott velük.

Nincs megállás a fémzene világában.
Nyár, kánikula, vakáció, fesztiválszezon ide vagy oda, sorra érkeznek az új megjelenések. Az első részben az angolszász zenekarok dominálnak, az egyetlen kakukktojás egy chilei formáció, amely a mapuche törzs örökségét ülteti át a modern metal nyelvére. Ők az egyik legérdekesebb kiadvány a mostani mezőnyből; a másik az Ashes of Ares új lemeze, amely rutinos zenészek munkája, míg a legnagyobb név ezúttal a Five Finger Death Punch, akik egy jubileumi válogatással ünnepelnek.

Abigail Williams – A Void Within Existence
A 2004-ben alakult arizonai Abigail Williams (a név a salemi boszorkányper egyik kulcsszereplőjét idézi) hatodik albumával tér vissza. Sodró lendületű black metalt játszanak, ipari és progresszív elemekkel fűszerezve.

Ashes of Ares – New Messiah
A volt Iced Earth-tagokból verbuválódott zenekar negyedik nagylemezét hozta ki. Zeneileg továbbra is az erőteljes amerikai power metal jellemzi őket.

Blind Equation – A Funeral In Purgatory
A chicagói projekt afféle zenei kísérleti laboratórium – modern metal sok-sok elektronikával.

Bush – I Beat Loneliness
Az angol alternatív metalban utazó Bush tizedik albumával jelentkezett. Érettebb hangzás, melankolikus, de erőteljes dalok.

Five Finger Death Punch – 20 Years of Five Finger Death Punch: Best Vol. 1
A Báthory Zoltán vezette FFDP húszéves fennállását ünnepli ezzel a válogatáslemezzel. Az apropó nemcsak az évforduló: a korábbi kiadójuk – a zenekar tudta nélkül – értékesítette a felvételeiket, így a csapat újra rögzítette a dalokat, hogy azok ismét a saját kezükbe kerüljenek.

Margarita Witch Cult – Strung Out in Hell
Sludge és stoner rock/metal Birminghamből. A trióra gyakran úgy hivatkoznak, mint a „Black Sabbath on Speed” – ez elég jól leírja, mire számíthatsz.

Mawiza – Ül
Chilei groove metal, amely az őslakos mapuche törzs kultúráját és világképét közvetíti. A céljuk: megidézni a természethez való ősi kapcsolat ritmusát, valamint a kulturális ellenállás szellemét – mindezt modern metal köntösben.
Szolgálati közlemény: a zenekar turnéja a héten Budapestre, Szegedre és Pécsre is ellátogat.

Ba’al – The Fine Line Between Heaven and Here
Brit atmoszférikus black metal, hosszú szerzeményekkel és mélyréteges dalszerkezetekkel. Sötét, gondolatébresztő utazás.

Nemrégiben volt 35 éves az Entombed – Left Hand Path című albuma.

Élénken él az emlékezetemben, hogy annak idején az Entombed debütáló albuma, a Left Hand Path, műsoros kazettán jutott el hozzám először. Egy majdnem üres tízemeletes panelház egyik kis lakásában hallgattuk, egy akkoriban komolyabbnak számító mini hifitoronyból – természetesen nem halkan. (A szomszédok reakciója már nem dereng.)

Arra is tisztán emlékszem, hogy bár nem ért sokként, amit hallottam, már akkor éreztem: ez valami egészen más, mint amit addig ismertem. Mint később kiderült, ezt a karcos, fűrészelő gitárhangzást – amit az óta „buzzsaw guitar sound” néven ismerünk – akkor még nem tudtam hova tenni, de ez lett az Entombed védjegyszerű megszólalása.

De kezdjük az elején.

Az Entombed 1987-ben alakult, igaz, akkor még Nihilist néven. A zenekar a skandináv death metal egyik úttörője, és a svéd "Nagy Négyes" (Entombed, Dismember, Grave, Unleashed) tagja.
A Left Hand Path volt az első nagylemezük. A felállás a következő volt:

• Lars-Göran Petrov – ének
• Uffe Cederlund – gitár
• Alex Hellid – gitár
• Nicke Andersson – dob

Mivel nem volt hivatalos basszusgitárosuk, a négyhúros részeket Uffe és Nicke osztották fel egymás közt.

A lemez hallgatása közben több gondolat is megfogalmazódott bennem.

Bár az album az elmúlt több mint három évtized során kultikus státuszba emelkedett, nem minden dal sugározza ezt a legendás jelleget. Uffe Cederlund egy későbbi interjúban maga is elismerte, hogy sok szám befejezetlen volt, a megszólalás pedig helyenként hanyag. Ez hallható például a Drowned, Supposed to Rot vagy az Abnormally Deceased esetében – ezekből tényleg ki lehetett volna hozni még valamit. Talán az is hozzájárult ehhez, hogy az albumot mindössze egy hét alatt vették fel, és voltak olyan szövegek, amelyeket az utolsó pillanatban írtak át. Amikor Lars-Göran Petrov felénekelte a dalokat, Nicke Andersson mögötte állt, és a szöveglapról mutatta neki, mit kell énekelnie.

Nagyjából ennyi a negatívum – mert bizony bőven akadnak itt erős szerzemények.

Kezdésnek ott a címadó Left Hand Path: komor hangulatú, dinamikus tempóváltásokkal, és azzal a bizonyos Entombedes gitárhangzással, amitől borzongató, sötét atmoszférája lesz az egésznek. A visító szólók után a dal egy felemelő, doom-os részbe vált, amit egy érzelmekkel teli gitárszóló koronáz meg.

Nálam a másik csúcspont a Bitter Loss – húzós, sőt helyenként még dallamos is, és akárcsak a többi számban, itt is kiválóak a gitártémák.

De természetesen a többi tétel sem elhanyagolható. A Revel in Flesh például tökéletes headbangelésre, míg a But Life Goes On apró finomságokkal és pazar szólókkal tűzdelt darab.

A lemezt a vérbeli death metalos, erőteljes The Truth Beyond zárja, de nem szabad megfeledkezni a tempóváltásokkal teli, nyers erővel átitatott Morbid Devourment-ről sem, vagy a gyors és könyörtelen When Life Has Ceased-ről.

Az album fogadtatása már a megjelenés idején is kedvező volt: az underground körökben azonnal kultikus rangra emelték. Sokan dicsérték, mérföldkőnek nevezték, és előrevetítette Skandinávia kulcsszerepét a death metal fejlődésében.

Persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, akadtak fanyalgók is – akik szerint a lemez túlértékelt, a dalok hasonlóak, a második fele pedig kissé ismétlődő.

A zenekar tagjai ugyanakkor mindig hangsúlyozták, hogy bár sötétek a szövegek, ők nem sátánisták, inkább az önállóságot és az individualizmust képviselik. A Left Hand Path cím is a saját útjukat, saját ösvényüket jelképezi.

A Rolling Stone minden idők 100 legjobb metal albumát összegző listáján a 82. helyre került.

Kétségtelen, hogy az Entombed első albuma brutális, sötét mestermű, amely riffjeivel és energiájával segített megalapozni a későbbi death ’n’ roll stílust.

Ha valahol Európában felkapaszkodom egy romvár fokára, jó eséllyel belebotlom egy power metal zenekarba. Tény, hogy komoly dömping van a műfajban, de szerintem ez egyáltalán nem baj – legalább van miből válogatni.

A német–svájci–osztrák koprodukcióban működő Warkings is a power metal vonalát erősíti, ráadásul ez már az ötödik albumuk. A zenekar komoly image-et épített fel: négy harcos alkotja a csapatot, akik saját karaktereikben zenélnek. Nem csupán dalokat adnak elő, hanem legendákat keltenek életre – harcosok, akik a múltból tértek vissza, hogy elmeséljék történetüket.

A szereplők:

• Viking – Christian Rodens, basszusgitár
• Spartan – Steffen Theurer, dob
• The Crusader – Markus Pohl, gitár
• Tribunus – Georg Neuhauser, ének

Valamint legutóbb csatlakozott hozzájuk:

• Morgana le Fay – Secil Sen, ének

A zenéjük védjegyei a himnikus refrének, a markáns gitárriffek, és a történelmi eseményeket feldolgozó szövegek – a Lindisfarne viking rajtaütésétől Dzsingisz kánon át a templomos lovagok bukásáig (Hangman’ s Night).

Az Armageddon meghallgatása előtt elhatároztam, hogy nem foglalkozom a műfaji klisékkel vagy az „ó, ezt már hallottam” érzéssel. Próbálok a zenére koncentrálni: ha tetszik, akkor tetszik – ha nem, hát nem.

A To Lindisfarne… harcias nyitótaktusaival indul a történet, majd berobban a címadó Armageddon – az album legerősebb dala. Az eleje kicsit Powerwolf-os, de összességében lendületes, kiváló dallamokkal, tele erővel. Így kell nyitni egy ilyen lemezt.

A Genghis Khan – közös darab az Orden Ogan-nal – valamivel kommerszebb, legalábbis zeneileg, de egyáltalán nem rossz. Utána jön a menetelős, jól felépített Kingdom Come, ami szintén rendben van. A Circle of Witches-szel viszont már vannak fenntartásaim: a dal részei ismerősek (ami önmagában nem baj), de összességében nem túl izgalmas szerzemény.

A Kings of Ragnarök és a Nightfall szintén a kommerszebb oldalra hajlanak, de még épp beleférnek – főleg a jó dallamaik miatt. A két dal közé ékelt Monsters viszont egy szinttel feljebb van: harcos, húzós, dallamos.

A Hangman’s Night – a Dominum-al közös dal – talán a lemez legkeményebb tétele, és kifejezetten jól is sikerült, ahogy a Varangoi, amelyeken érezni a Nightwish-es hatást.

A Here Comes the Rain a lemez egyik csúcspontja: érzelmes, gyönyörű dallamokkal, melankolikus hangulattal – a testvériség és az elmúlás témáit járja körül.

A lemezt a Subway To Sally-vel közös dal, a Stahl Auf Stahl zárja, aminek érdekessége, hogy a Subway idei albuman is fenn van, csak fordított előjellel. De ettől még jó!

A világ zenei térképét az Armageddon nem rajzolta újra, nem hódított meg földrészeket, és a Föld nevű bolygó sem fordult ki a négy sarkából.

De egy hallgatható, dallamos, több jó dalból álló albummal örvendeztettek meg minket. Nekem pedig nincs más dolgom, mint újra megmászni egy várrom fokát valahol Európában – hátha ismét belebotlom egy power metal bandába.

Már említettem korábban is, hogy az ismeretlen zenekarokat több szűrőn engedem át: általában utánanézek egy kicsit, vagy belehallgatok néhány dalba. De ez is csalóka lehet – előfordul, hogy a lemezről csupán egy-két hallgatható szám akad, hiszen előzetesen nyilván a legjobbnak ítélt dalok kerülnek ki étvágygerjesztőnek. Így hát benne van a pakliban a nagy öngól is, de szerencsére a legtöbbször működik ez a kis előzetes kutakodás, mert bizony sok jó muzsika rejtőzik kedvenc műfajunk univerzumában.

Írásom tárgya is számomra ismeretlen volt: egy-két dal után döntöttem a mélyebb ismerkedés mellett – és összességében nem is bántam meg.

A Death Rattle egy amerikai groove metal zenekar, amely 2009 óta aktív. A Moral Chokehold a harmadik nagylemezük.A név jelentése: az emberi halál előtti légzés utolsó hangja, egyben belső harcaink végső kiáltása.
Hatásaik között olyan nevek szerepelnek, mint a Pantera, a Lamb of God, a Soilwork és a Gojira. Eddig olyan zenekarokkal turnéztak együtt, mint a Cattle Decapitation és a Gorgoroth.

Érdekes, de az első két szám alapján akár egy doom metal bandára is tippelhettem volna, mert a The Light és a Malhusian Dependency súlyos, lassabb darabok. Sőt, főleg az első nótában még egy kis Slayer-hatást is érezni.

A harmadik tételben, Nietzsche, and the Fall című dalban vendégként szerepel Björn "Speed" Strid (Soilwork), ami szintén egy komor, középtempós darab – viszont a dallamos refrén kifejezetten figyelemre méltó.

Aztán végre megérkezik a gyorsaság is: az Immersed in the Black képében.
Ennek ellenére, ez – és az utána következő instrumentális Veils of Consciousness – nem igazán nyerte el a tetszésemet.

A Social War Machine sem éppen egy vidám táncmulatság aláfestő zenéje, de a refrénnél felbukkannak benne a dallamok.

A Venom in the Crown-ban aztán tényleg bedobják a gyeplőt a lovak közé, viszont a Noctivian a lemez egyik legerősebb dala: karakteres, jó riffekkel, lendületes tempóval, a dallamos és zúzós részek jó arányú váltakozásával.

Az utolsó előtti tételt, a March of Delusion-t én kissé átlagosnak érzem, viszont a The Darkness ismét egy remek darab – egyike a lemez jobbjainak.

A dalcsokron a következő zenészek működtek közre:

• Trey Holton – ének
• Ryan Wanderwolk – gitár
• Justin Brown – basszusgitár
• Chris Morin – dobok

Ryan elmondása szerint a Moral Chokehold egy konceptalbum, amely a The Light-al indul és a The Darkness-szel zárul – szimbolikus utazás a reménytől a kétségbeesésig. A dalok filozófiai és társadalmi témákat járnak körül, mint a túlnépesedés vagy a tömegek manipulációja. A gitáros azt is megemlítette, hogy már dolgoznak az új anyagon, és hogy ez az album egy új korszak nyitánya a zenekar életében.

Szóba került az is, hogy a zenekar célja: érzelmileg és gondolatilag is megérinteni a hallgatót. A dalszövegek mélyek, gyakran sötétek, de mindig őszinték.

Mint maga az album is: súlyos, sötét, nyomasztó, de őszinte – mindezt pedig ügyes hangszeres játékkal teszi teljessé. Bátran lehet vele próbálkozni!

A második részben is bőven akadnak izgalmas zenék. Különösen figyelemre méltó a Madhouse laza, mégis húzós ’80-as éveket idéző metalja, a Sheev változatos muzsikája, a Ward XVI teátrális rock/metálja, a Celestial Wizard melodikus death metalja, valamint a Philosophobia komplex, technikás világa.

MÄDHOUSE – Plead the Fifth
Az osztrák banda a Mötley Crüe és Skid Row örökségét viszi tovább modernebb, keményebb hangzással.

SPLIT CHAIN – Motionblur
Az angol nu metal kvintett első albuma egy érzelmi utazás önkeresésről, mentális harcokról és nyers őszinteségről.

WARD XVI – Id3ntity
A teátrális brit rock/metal zenekar harmadik lemeze egy sötét, színházi univerzum része.

HELL – Submersus
Az amerikai Hell egy egyszemélyes blackened doom projekt különleges, nyomasztó atmoszférával.

VIOGRESSION – Thaumaturgic Veil
A veterán amerikai death metal zenekar ötödik albuma brutális hangzással, mély filozófiai és pszichológiai témákkal.

CELESTIAL WIZARD – Regenesis
Az amerikai zenekar, amely a göteborgi death metal stílusát követi, harmadik lemezével jelentkezett.

IN THE COMPANY OF SERPENTS – A Crack in Everything
A 2011-ben alakult sludge/doom trió új albuma súlyos riffekkel támadja a hallójáratokat.

FLOATTING – Hesitating Lights
A svéd duó death metalt, punkot és progresszív elemeket vegyít sötét, kísérletező hangulattal.

SHEEV – Ate’s Alchemist
Progresszív/stoner metal Berlinből, több nemzet tagjaival, sokféle zenei hatással.

PHILOSOPHOBIA – The Constant Void

Komplex, technikás progressziv metal, sok tempóváltással és érzelmes dallamokkal.

Ezen a héten ismét több új lemezzel örvendeztettek meg bennünket a rock és metal zenekarok. Bár most nem szerepelt igazán nagy név a mezőnyben, izgalmas hallgatnivaló így is akadt bőven. Az első részben a NWOBHM-legenda Diamond Head koncertalbuma, az Eternal Idol szimfonikus power metalja, a Front Row Warriors klasszikus heavy metálja, valamint az Impureza spanyol népzenei elemekkel fűszerezett death metalja keltette fel a figyelmünket.

ANGEROT – Seofon

Klasszikus death metal az Államokból, mely ötvözi blackened elemeket, mélyre hangolt sötétebb atmoszférával.

BORN OF OSIRIS – Through Shadows
Modern amerikai progresszív metalcore, kaotikus dalszerkezetekkel és technikás riffekkel. 

CALVA LOUISE – Edge of the Abyss
A Londonban működő nemzetközi alternatív rockzenekar új lemeze furcsa, popos elemekkel tűzdelt anyag.

 DIAMOND HEAD – Live and Electric
A 1976 óta aktív veterán Diamond Head koncertalbummal jelentkezett, amelynek különlegessége, hogy az Egyesült Királyságban rögzített 14 fellépés anyagából válogatták össze a dalokat.

DOUBLE VISION – Double Vision

Az amerikai Double Vision, egy Foreigner tribute bandaként indult. Ez az anyag a nevüket viselő első albumuk, amely egy AOR alapú modern igényes rockzenét tartalmaz.

ETERNAL IDOL – Behind a Vision
Az olasz szimfonikus power metal zenekar harmadik albuma, nevüket a Black Sabbath 1987-es lemezéről vették.

FRONT ROW WARRIORS – Running Out Of The Time

A melodikus heavy metal/hard rock alakulat új lemezének célja, hogy a zenei utazásra vigye a hallgatót.

IMPUREZA – Alcazares
A francia death metal brigád negyedik lemeze, flamenco ihletésű extrém zene.

LAGUNA – The Ghost of Katrina
A dallamos hard rockot játszó mexikói Laguna bemutatkozó lemeze.

A napokban volt 25 éves a svéd In Flames korszakos albuma, a Clayman.

Vannak olyan zenekarok, amelyek a fémszívű zenerajongók kedvencei közé tartoznak. Ők megkülönböztetett figyelmet kapnak: az ember várja az új megjelenéseiket, a régebbieket pedig nagy becsben tartja, és gyakrabban előveszi, mint más bandák lemezeit. Természetesen nekik sem sikerülhet minden album ugyanolyan jól, de valahogy mégis más szemmel nézünk rájuk – és ha az aktuális anyag nem is tetszik annyira, inkább csak a jót látjuk benne. „Ez most így sikerült, majd a következő jobb lesz” – gondoljuk, és már tesszük is fel a polcra, a többi kedvenc mellé.

Számomra a svéd In Flames pontosan ilyen zenekar. Szeretem a zenéjüket, és bár nem minden albumuk tetszik ugyanúgy, mégis mindig megtalálom bennük azt, ami miatt továbbra is szívemhez közel állnak.

A Clayman a göteborgi csapat ötödik albuma – és egy igazán kiváló lemez. Mivel az In Flames soraiban az évek során sok zenész megfordult, és a hangszeres teljesítmény is rendre magas színvonalat képvisel, érdemes külön is megemlíteni az ezen a lemezen játszó zenészeket:

• Anders Fridén – ének
• Björn Gelotte – gitár
• Jesper Strömblad – gitár
• Peter Iwers – basszusgitár
• Daniel Svensson – dob

A Clayman annak idején abszolút pozitív fogadtatásban részesült a rajongók részéről, akik imádták a fogós dallamokat és a technikás gitárjátékot. A Rock Hard magazin minden idők 500 legjobb metal albuma közé sorolta (a 448. helyre), míg a Metal Hammer szerint a 2000-es év húsz legjobb metal lemeze között szerepelt.

Anders Fridén egy interjúban elmondta, hogy akkoriban fogalmuk sem volt, mit is sikerült valójában létrehozniuk. Nem írtak negyven dalt, hogy aztán kiválogassák a legjobbakat – abba a tizenegybe adtak bele mindent, amit csak tudtak. Minden számnak megvan a maga dinamikája, saját világa.

Nézzük hát, mire is gondolhatott a jó dalnok – és mennyire sikerült megvalósítaniuk az elképzeléseiket.

Nagyon jó érzés volt újrahallgatni ezt az albumot! Csupa erős dal – a többségnél konkrétan libabőröztem. A Bullet Ride, Pinball Map, Only for the Weak nyitásnál pedig aligha lehetne erősebb kezdést kívánni. A Bullet Ride-ban magától értetődő természetességgel váltják egymást az elszállós részek a göteborgi zúzdával és a fülbemászó dallamokkal. A dal felépítése, a kiállások, a hangulat – minden a helyén van.

A Pinball Map pörög, lendületet ad, zúz – és hozza az In Flames-re jellemző, ragadós refrént. Nem csak árad, hanem megállíthatatlanul ömlik belőle az energia.

Aki látott már In Flames-koncertet, az tudja, milyen brutális bulikat képesek csapni – és az Only for the Weak-nél micsoda atmoszféra uralkodik a helyszínen. A dal elején hallható szintidallam meghatározza az egész szám hangulatát: közepes tempójú, ugrálós, őrült menet, hatalmas „feelinggel”. Björn Gelotte egy interjúban elárulta, hogy a fő motívum egy buszon ülve jutott eszébe, és egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből.

Az As the Future Repeats Today egyike azoknak a szerzeményeknek, amelyek miatt szerethető a göteborgi vonal – benne az In Flames-szel. Húzós, kemény, mégis tele van dallamokkal és azokkal a zenei finomságokkal, amelyek annyira jellemzőek a csapatra. A Square Nothing is egy építkező dal: lentről indul, fokozatosan nyílik ki, majd kissé visszavesz a végére, hogy aztán egy igazi fináléval zárja le.

A címadó Clayman ismét egy csúcspont – egy klasszikus In Flames-zúzda, ütős refrénnel. A Satellites and Astronauts a többihez képest lassabb, kissé megfogja az album lendületét – de csak egy pillanatra. A Brush the Dust Away a jól bevált In Flames-receptet követi, míg a Swim újra egy bólogatós tétel, remek gitárharmóniákkal. Húz, mint a 424-es gőzmozdony. Bevallom, nekem egy kissé feledésbe merült ez a szám, de most megfogadtam, hogy gyakrabban fogom elővenni – mert kétségtelenül a lemez legjobbjai közé tartozik.

A Suburban Me elején tökéletes az old school riffelés; erő és melankólia különös elegye jellemzi, és van benne valami plusz is, amitől igazán különleges lesz a hangulata. A gitárszólót egyébként a kisebbik Amott-testvér, Chris Amott jegyzi. Az Another Day in Quicksand pedig méltóképp zárja az In Flames – Clayman című könyvét.

Egy könyvet, amelyben tartalmas, egyedi, változatos történetek sorakoznak, és amelyet – kemény borítója ellenére – újra és újra érdemes elővenni, és rojtosra „olvasni”.

Mivel én magam nem játszom semmilyen hangszeren – jó, a léggitárt és a légdobot nem számítom ide –, mindig is más szemmel néztem azokra, akik valóban tudnak hangszeren játszani. Azok pedig, akik több hangszeren is otthonosan mozognak, számomra már szinte megfejthetetlenek. Ilyen például Peter Tägtgren, a Hypocrisy és a Pain gitáros-énekes zsenije, aki dalszerző, producer, és ki tudja még, mi minden.

Ehhez a ligához tartozik Nicklas Sonne is, aki dobosként kezdte, de gitárosként és énekesként is aktív. A Defecto nevű zenekar frontembere, de közreműködött többek közt az Evil Masquerade és a Malrun projektjeiben is. Emellett szólókarriert is épít, és vezeti a Sonne Studios Copenhagen-t, ahol producerként is dolgozik.

Az Electric Dreams már a második szólóalbuma, mely egy hard rock / heavy-power metal lemez.

A lemez a „Fireline”-nal indul, és már az első másodpercekben feltűnik – vagy inkább hallatszik –, hogy Nicklas kiváló hanggal bír. A produkció erőteljes, arányos, jól szól. Ez egy tipikus euro-power metal dal: sok újdonságot nem kínál, de korrekt darab. Ezzel szemben a „Route 66” már egy kifejezetten kiváló tétel: lendületes, sodró, és kicsit a svéd Dynazty-ra emlékeztet.

A nagy rohanás után Nicklas visszavesz a tempóból, és érkezik a középtempósabb „Shadows in Between”. A „Women’s World” érzelmes darab, bár egy-két helyen kikandikál belőle a popos íz, összességében mégis egy jól megírt, dallamos nóta.

Ezután érkezik a lemez legjobb szerzeménye: a „Limitless” tempós, dögös, fülbemászó refrénnel operál, végig fenntartva a feszültséget. Az „Epic Song” nekem inkább pop, de ettől függetlenül nem rossz darab. A címadó „Electric Dreams” egy húzós, ritmusos power metal tétel, nagyívű dallamokkal – egyértelműen a lemez egyik csúcspontja.

A kissé málházósabb „Baron of Mischief” ugyan nem rossz, de nem is különösebben emlékezetes. A „Helldivers Anthem” viszont a lemez legkeményebb és legszigorúbb dala, ismét erős refrénnel. Egy ilyen típusú korongról nem hiányozhat egy szép, érzelmes zárás sem – ez itt a „Strangers Mind”, ami tökéletesen illik az album hangulatához. Az instrumentális „Overload” pedig finoman teszi fel a pontot a lemez végére.

Nicklas így nyilatkozott az albumról:

„Ez a lemez egy személyes utazás vissza oda, ahol minden elkezdődött számomra. A legjobb zenei inspirációim, nyers energiái és szellemisége a régi vágású hard rock lelkét ötvözi a modern zene ütősségével, olyan hangzással, ami nosztalgikus, ugyanakkor újszerű is.”

Az Electric Dreams nem egy világot felforgató alkotás, de egy tehetséges, kiváló hangú zenész zenei kalandozása a dallamos hard rock és heavy/power metal végtelen tengerén.

A napokban lezajlott Black Sabbath – Back To The Beginning koncertje alaposan megmozgatta a világ rock és metal zenei társadalmát, azonban egy elfeledett és nem is a korszakos Black Sabbath albumnak, a Forbidden-nek a közelmúltban volt a 30. évfordulója.

A Black Sabbath Forbidden albumával kapcsolatban fontos leszögezni, hogy én ezt a lemezt annak idején nem hallottam. A történtek fényében talán nem is baj. A kiadó nyomására ugyanis a Body Count gitárosa, Ernie C. lett a lemez producere – aki jó arc, de nem bizonyult jó választásnak. A hangzás ugyanis egyáltalán nem illett a Black Sabbath-hoz. Nekem kifejezetten erőtlen, és technikailag sem szól jól.

Ernie egyébként azt nyilatkozta, hogy szárazabbá és személyesebbé akarta tenni a zenekar megszólalását.

Viszont 2024-ben Tony Iommi – gitáros, zenekarvezető, és élő legenda – újrakeverte az albumot. Őszintén megmondom: meghallgattam mindkettőt (illetve az eredetiből csak részleteket), de mivel az új verzió köröket ver az akkori anyagra, úgy döntöttem, hogy abból próbálok levonni következtetéseket.

Ennyi felvezető után, jöjjön az érdemi rész.

A Forbidden a Black Sabbath tizennyolcadik stúdióalbuma volt. A Tyr korszak felállása állt újra össze a felvételhez:

• Tony Iommi – gitár
• Tony Martin – ének
• Neil Murray – basszusgitár
• Cozy Powell – dob
• Geoff Nicholls – billentyűk

Közülük Cozy Powell sajnos már nincs közöttünk. (Ez volt az utolsó album, aztán 2013-ban visszatért két eredeti tag, Geezer Butler basszusgitáros és Ozzy Osbourne énekes).

A hangszeres játékkal és Tony Martin énekhangjával – amit különösen kedvelek – semmi probléma nincs. A zenével viszont már akadnak gondok.

A nyitó Illusion of Power egy nyomasztó hangulatú, inkább klasszikus Sabbath-vonalat követő dal, melyben vendégként szerepel Ice-T is (szintén Body Count-ból). Nem is lenne rossz kezdés, ellentétben a másodikként érkező Get a Grip-pel, ami – néhány részétől eltekintve – nem sok izgalmat kínál.

Viszont a Can’t Get Close Enough már az album egyik legjobb tétele. Lassan, baljós hangulattal indul, aztán egy remek Iommi-riffel szépen beindul – igazi bólogatós darab. 

A Shaking Off the Chains viszont megosztó: az első fele nekem túlságosan sablonos, de a tempósabb második rész végre életet lehel a dalba.

Az érzelmesebb, sötétebb hangulatú I Won’t Cry for You ismét egy jól sikerült szerzemény, de a Guilty as Hell már nem hagyott mély nyomot, a Sick and Tired pedig még annyira sem.

A Rusty Angels viszont annak ellenére tetszett, hogy nem egy tipikus Black Sabbath-dal. A címadó Forbidden sem az, mégis megfogott valamennyire, míg az utolsó dal, az epikusabb, komorabb Kiss of Death abszolút kiemelkedő: érzelemgazdag, jó zenei megoldásokkal.

Az albumzáró Loser Gets It All-t pedig meghallgattam, ez csak egyes kiadásokon szerepelt (pl. japán verzión).

A Forbidden a megjelenése hetében mindössze 21 000 példányban kelt el az Egyesült Államokban, 2013-ig pedig 191 000 darabot adtak el belőle.

A kritikusok meglehetősen negatívan fogadták: unalmasnak, fantáziátlannak, sőt, egyesek szerint szégyenletesnek titulálták a lemezt. Ez persze nem meglepő, hiszen a szakírók sosem bántak kesztyűs kézzel a Black Sabbath-tal.

A rajongók sem fogadták kitörő lelkesedéssel – sokan a banda legrosszabb albumának tartották. Ugyanakkor voltak olyan ellenvélemények is, amelyek a sötét, cinikus hangulatot méltatták, és szerintük ez a lemez is színt vitt a diszkográfiába. Idővel egyre többen újraértékelték: sokan úgy gondolják, hogy ez volt a „végső sóhaj” a Tony Martin-érában – és ha nem is hibátlan, de mindenképp figyelemre méltó alkotás.

Az viszont kétségtelen, hogy a 2024-es remix sokkal jobban teljesít: erőteljesebb a hangzás, Tony Martin hangja tisztábban, erősebben szól, és a megszólalás méltóbb a Black Sabbath nevéhez. Sok rajongó rehabilitálta is a lemezt ennek köszönhetően.

Szóval, a Forbidden sosem lesz klasszikus Sabbath-lemez De ha az ember meghallgatja az újrakevert verziót, akkor azért lehet benne találni értéket.