Nemrégiben volt 35 éves az Entombed – Left Hand Path című albuma.

Élénken él az emlékezetemben, hogy annak idején az Entombed debütáló albuma, a Left Hand Path, műsoros kazettán jutott el hozzám először. Egy majdnem üres tízemeletes panelház egyik kis lakásában hallgattuk, egy akkoriban komolyabbnak számító mini hifitoronyból – természetesen nem halkan. (A szomszédok reakciója már nem dereng.)

Arra is tisztán emlékszem, hogy bár nem ért sokként, amit hallottam, már akkor éreztem: ez valami egészen más, mint amit addig ismertem. Mint később kiderült, ezt a karcos, fűrészelő gitárhangzást – amit az óta „buzzsaw guitar sound” néven ismerünk – akkor még nem tudtam hova tenni, de ez lett az Entombed védjegyszerű megszólalása.

De kezdjük az elején.

Az Entombed 1987-ben alakult, igaz, akkor még Nihilist néven. A zenekar a skandináv death metal egyik úttörője, és a svéd "Nagy Négyes" (Entombed, Dismember, Grave, Unleashed) tagja.
A Left Hand Path volt az első nagylemezük. A felállás a következő volt:

• Lars-Göran Petrov – ének
• Uffe Cederlund – gitár
• Alex Hellid – gitár
• Nicke Andersson – dob

Mivel nem volt hivatalos basszusgitárosuk, a négyhúros részeket Uffe és Nicke osztották fel egymás közt.

A lemez hallgatása közben több gondolat is megfogalmazódott bennem.

Bár az album az elmúlt több mint három évtized során kultikus státuszba emelkedett, nem minden dal sugározza ezt a legendás jelleget. Uffe Cederlund egy későbbi interjúban maga is elismerte, hogy sok szám befejezetlen volt, a megszólalás pedig helyenként hanyag. Ez hallható például a Drowned, Supposed to Rot vagy az Abnormally Deceased esetében – ezekből tényleg ki lehetett volna hozni még valamit. Talán az is hozzájárult ehhez, hogy az albumot mindössze egy hét alatt vették fel, és voltak olyan szövegek, amelyeket az utolsó pillanatban írtak át. Amikor Lars-Göran Petrov felénekelte a dalokat, Nicke Andersson mögötte állt, és a szöveglapról mutatta neki, mit kell énekelnie.

Nagyjából ennyi a negatívum – mert bizony bőven akadnak itt erős szerzemények.

Kezdésnek ott a címadó Left Hand Path: komor hangulatú, dinamikus tempóváltásokkal, és azzal a bizonyos Entombedes gitárhangzással, amitől borzongató, sötét atmoszférája lesz az egésznek. A visító szólók után a dal egy felemelő, doom-os részbe vált, amit egy érzelmekkel teli gitárszóló koronáz meg.

Nálam a másik csúcspont a Bitter Loss – húzós, sőt helyenként még dallamos is, és akárcsak a többi számban, itt is kiválóak a gitártémák.

De természetesen a többi tétel sem elhanyagolható. A Revel in Flesh például tökéletes headbangelésre, míg a But Life Goes On apró finomságokkal és pazar szólókkal tűzdelt darab.

A lemezt a vérbeli death metalos, erőteljes The Truth Beyond zárja, de nem szabad megfeledkezni a tempóváltásokkal teli, nyers erővel átitatott Morbid Devourment-ről sem, vagy a gyors és könyörtelen When Life Has Ceased-ről.

Az album fogadtatása már a megjelenés idején is kedvező volt: az underground körökben azonnal kultikus rangra emelték. Sokan dicsérték, mérföldkőnek nevezték, és előrevetítette Skandinávia kulcsszerepét a death metal fejlődésében.

Persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, akadtak fanyalgók is – akik szerint a lemez túlértékelt, a dalok hasonlóak, a második fele pedig kissé ismétlődő.

A zenekar tagjai ugyanakkor mindig hangsúlyozták, hogy bár sötétek a szövegek, ők nem sátánisták, inkább az önállóságot és az individualizmust képviselik. A Left Hand Path cím is a saját útjukat, saját ösvényüket jelképezi.

A Rolling Stone minden idők 100 legjobb metal albumát összegző listáján a 82. helyre került.

Kétségtelen, hogy az Entombed első albuma brutális, sötét mestermű, amely riffjeivel és energiájával segített megalapozni a későbbi death ’n’ roll stílust.