Ha valahol Európában felkapaszkodom egy romvár fokára, jó eséllyel belebotlom egy power metal zenekarba. Tény, hogy komoly dömping van a műfajban, de szerintem ez egyáltalán nem baj – legalább van miből válogatni.

A német–svájci–osztrák koprodukcióban működő Warkings is a power metal vonalát erősíti, ráadásul ez már az ötödik albumuk. A zenekar komoly image-et épített fel: négy harcos alkotja a csapatot, akik saját karaktereikben zenélnek. Nem csupán dalokat adnak elő, hanem legendákat keltenek életre – harcosok, akik a múltból tértek vissza, hogy elmeséljék történetüket.

A szereplők:

• Viking – Christian Rodens, basszusgitár
• Spartan – Steffen Theurer, dob
• The Crusader – Markus Pohl, gitár
• Tribunus – Georg Neuhauser, ének

Valamint legutóbb csatlakozott hozzájuk:

• Morgana le Fay – Secil Sen, ének

A zenéjük védjegyei a himnikus refrének, a markáns gitárriffek, és a történelmi eseményeket feldolgozó szövegek – a Lindisfarne viking rajtaütésétől Dzsingisz kánon át a templomos lovagok bukásáig (Hangman’ s Night).

Az Armageddon meghallgatása előtt elhatároztam, hogy nem foglalkozom a műfaji klisékkel vagy az „ó, ezt már hallottam” érzéssel. Próbálok a zenére koncentrálni: ha tetszik, akkor tetszik – ha nem, hát nem.

A To Lindisfarne… harcias nyitótaktusaival indul a történet, majd berobban a címadó Armageddon – az album legerősebb dala. Az eleje kicsit Powerwolf-os, de összességében lendületes, kiváló dallamokkal, tele erővel. Így kell nyitni egy ilyen lemezt.

A Genghis Khan – közös darab az Orden Ogan-nal – valamivel kommerszebb, legalábbis zeneileg, de egyáltalán nem rossz. Utána jön a menetelős, jól felépített Kingdom Come, ami szintén rendben van. A Circle of Witches-szel viszont már vannak fenntartásaim: a dal részei ismerősek (ami önmagában nem baj), de összességében nem túl izgalmas szerzemény.

A Kings of Ragnarök és a Nightfall szintén a kommerszebb oldalra hajlanak, de még épp beleférnek – főleg a jó dallamaik miatt. A két dal közé ékelt Monsters viszont egy szinttel feljebb van: harcos, húzós, dallamos.

A Hangman’s Night – a Dominum-al közös dal – talán a lemez legkeményebb tétele, és kifejezetten jól is sikerült, ahogy a Varangoi, amelyeken érezni a Nightwish-es hatást.

A Here Comes the Rain a lemez egyik csúcspontja: érzelmes, gyönyörű dallamokkal, melankolikus hangulattal – a testvériség és az elmúlás témáit járja körül.

A lemezt a Subway To Sally-vel közös dal, a Stahl Auf Stahl zárja, aminek érdekessége, hogy a Subway idei albuman is fenn van, csak fordított előjellel. De ettől még jó!

A világ zenei térképét az Armageddon nem rajzolta újra, nem hódított meg földrészeket, és a Föld nevű bolygó sem fordult ki a négy sarkából.

De egy hallgatható, dallamos, több jó dalból álló albummal örvendeztettek meg minket. Nekem pedig nincs más dolgom, mint újra megmászni egy várrom fokát valahol Európában – hátha ismét belebotlom egy power metal bandába.