A napokban lezajlott Black Sabbath – Back To The Beginning koncertje alaposan megmozgatta a világ rock és metal zenei társadalmát, azonban egy elfeledett és nem is a korszakos Black Sabbath albumnak, a Forbidden-nek a közelmúltban volt a 30. évfordulója.

A Black Sabbath Forbidden albumával kapcsolatban fontos leszögezni, hogy én ezt a lemezt annak idején nem hallottam. A történtek fényében talán nem is baj. A kiadó nyomására ugyanis a Body Count gitárosa, Ernie C. lett a lemez producere – aki jó arc, de nem bizonyult jó választásnak. A hangzás ugyanis egyáltalán nem illett a Black Sabbath-hoz. Nekem kifejezetten erőtlen, és technikailag sem szól jól.

Ernie egyébként azt nyilatkozta, hogy szárazabbá és személyesebbé akarta tenni a zenekar megszólalását.

Viszont 2024-ben Tony Iommi – gitáros, zenekarvezető, és élő legenda – újrakeverte az albumot. Őszintén megmondom: meghallgattam mindkettőt (illetve az eredetiből csak részleteket), de mivel az új verzió köröket ver az akkori anyagra, úgy döntöttem, hogy abból próbálok levonni következtetéseket.

Ennyi felvezető után, jöjjön az érdemi rész.

A Forbidden a Black Sabbath tizennyolcadik stúdióalbuma volt. A Tyr korszak felállása állt újra össze a felvételhez:

• Tony Iommi – gitár
• Tony Martin – ének
• Neil Murray – basszusgitár
• Cozy Powell – dob
• Geoff Nicholls – billentyűk

Közülük Cozy Powell sajnos már nincs közöttünk. (Ez volt az utolsó album, aztán 2013-ban visszatért két eredeti tag, Geezer Butler basszusgitáros és Ozzy Osbourne énekes).

A hangszeres játékkal és Tony Martin énekhangjával – amit különösen kedvelek – semmi probléma nincs. A zenével viszont már akadnak gondok.

A nyitó Illusion of Power egy nyomasztó hangulatú, inkább klasszikus Sabbath-vonalat követő dal, melyben vendégként szerepel Ice-T is (szintén Body Count-ból). Nem is lenne rossz kezdés, ellentétben a másodikként érkező Get a Grip-pel, ami – néhány részétől eltekintve – nem sok izgalmat kínál.

Viszont a Can’t Get Close Enough már az album egyik legjobb tétele. Lassan, baljós hangulattal indul, aztán egy remek Iommi-riffel szépen beindul – igazi bólogatós darab. 

A Shaking Off the Chains viszont megosztó: az első fele nekem túlságosan sablonos, de a tempósabb második rész végre életet lehel a dalba.

Az érzelmesebb, sötétebb hangulatú I Won’t Cry for You ismét egy jól sikerült szerzemény, de a Guilty as Hell már nem hagyott mély nyomot, a Sick and Tired pedig még annyira sem.

A Rusty Angels viszont annak ellenére tetszett, hogy nem egy tipikus Black Sabbath-dal. A címadó Forbidden sem az, mégis megfogott valamennyire, míg az utolsó dal, az epikusabb, komorabb Kiss of Death abszolút kiemelkedő: érzelemgazdag, jó zenei megoldásokkal.

Az albumzáró Loser Gets It All-t pedig meghallgattam, ez csak egyes kiadásokon szerepelt (pl. japán verzión).

A Forbidden a megjelenése hetében mindössze 21 000 példányban kelt el az Egyesült Államokban, 2013-ig pedig 191 000 darabot adtak el belőle.

A kritikusok meglehetősen negatívan fogadták: unalmasnak, fantáziátlannak, sőt, egyesek szerint szégyenletesnek titulálták a lemezt. Ez persze nem meglepő, hiszen a szakírók sosem bántak kesztyűs kézzel a Black Sabbath-tal.

A rajongók sem fogadták kitörő lelkesedéssel – sokan a banda legrosszabb albumának tartották. Ugyanakkor voltak olyan ellenvélemények is, amelyek a sötét, cinikus hangulatot méltatták, és szerintük ez a lemez is színt vitt a diszkográfiába. Idővel egyre többen újraértékelték: sokan úgy gondolják, hogy ez volt a „végső sóhaj” a Tony Martin-érában – és ha nem is hibátlan, de mindenképp figyelemre méltó alkotás.

Az viszont kétségtelen, hogy a 2024-es remix sokkal jobban teljesít: erőteljesebb a hangzás, Tony Martin hangja tisztábban, erősebben szól, és a megszólalás méltóbb a Black Sabbath nevéhez. Sok rajongó rehabilitálta is a lemezt ennek köszönhetően.

Szóval, a Forbidden sosem lesz klasszikus Sabbath-lemez De ha az ember meghallgatja az újrakevert verziót, akkor azért lehet benne találni értéket.

A ZenÉLŐ emlékek egy olyan sorozat, amelyben régi koncertek emlékeit idézem fel – olyanokat, amelyeken anno magam is ott voltam. Ezeket az élményeket és benyomásokat szeretném megosztani mindazokkal, akiket érdekel a múlt zenei világa, és különösen azokkal, akik szintén ott voltak, hogy együtt újra átélhessük – legalább gondolatban – azt, amit akkor éreztünk.

2024.07.09.

                                         Five Finger Death Punch

                                                 Ice Nine Kills

                                                 Malevolence

Ez már a harmadik Five Finger Death Punch koncertem volt, igaz most nem annyira magam miatt akartam megnézni őket, de egyáltalán nem bántam meg.

Az Arénába történő bejutás vajkönnyű volt, a két kóla 3500 Ft-os ára viszont már kevésbé dobott fel – repohár ide vagy oda. Elfoglaltuk a helyünket, közben a nép szépen gyülekezett. Amúgy is imádom a koncert előtti várakozást: figyelni a közönséget, lesni a színpadon az utolsó simításokat. Az előzenekarokba csak futólag hallgattam bele, hogy tudjam, miről van szó – gyakorlatilag szűz füllel mentem neki a műsoruknak.

Pontban 19:30-kor lépett színpadra a Malevolence. A csapat metalcore-t játszik, méghozzá a súlyosabb, metal felől közelítő fajtából. Kb. 35 percet nyomtak, és azt kell mondjam, intenzív programot hoztak. Két énekesük van, a gitáros srácnak pedig egész jó hangja volt. Jól átmozgatták a közönséget, ami ekkor már túl volt a félházon. Elsőre nem talált be nálam a zenéjük, bár két lassabb tétel kifejezetten tetszett.

Jól játszottak, jól mozogtak, nem tűntek megilletődöttnek. A hangerő rendben volt, de a hangzás nem teljesen – a gitárok túl élesen és elöl szóltak, elnyomva a többi hangszert.

Szünet, átszerelés, mosdó – ahol a győri polgármesterbe botlottam. (Ne már!)
Sokat nem tököltek a színpadon. A felhozott kellékekből nem mindegyikről tudtuk, mi lesz a szerepe, de hamarosan ez is kiderült. A bostoni Ice Nine Kills egy vérbő horror show-val robbantott. És tényleg: folyamatos történések a színpadon – lefejezés, kibelezés, Psycho-s gyilkosság kellékekkel. Az egész előadás magával ragadó volt.

A látvány Alice Coopert idézte, teátrális metalcore-t láttunk, szerteágazó muzsikával. A hangzás itt már rendben volt, a fények is és a zene is működött. Abszolút élveztem a műsorukat – és ezzel nem voltam egyedül az Arénában. Érdemes lesz velük behatóbban is foglalkozni.

Újabb szünet, újabb átszerelés, újabb mosdó (ezúttal már polgármester nélkül). Mire visszaértem, a színpadot alaposan lepucolták, a mélységét gyakorlatilag megduplázták. A feszültség kézzelfogható volt, érezni lehetett: jó este lesz ez.

Aztán 21:30-kor Charlie Engen beült a dobok mögé és elkezdett játszani. A többiek szépen becsatlakoztak. A nyitódal a Welcome to the Circus volt – a közönség pedig megőrült.

Szerencsére az utolsó lemezt nem erőltették, a koncertnek inkább Best Of jellege volt – gyakorlatilag az összes nagy Five Finger Death Punch slágert eljátszották. Sőt, előkerült az első lemezes Salvation, és az eddig általam élőben nem hallott The House of the Rising Sun is. Nem volt akusztikus blokk, és nem volt Bad Company sem – de ez egyáltalán nem hiányzott.

Báthory Zoli most látványosan a háttérben maradt, nem szólalt meg, nem mondott beszédet, nem úgy, mint 2020-ban. De azért így is jutott neki szerep: Ivan Moody megható beszédben köszönte meg neki, hogy 20 éve „elcsábította” Colorado-ból Los Angeles-be, hogy együtt zenéljenek.

Ezt megkoronázva betoltak egy tortát – magyar zászlóval és „Zoltán” felirattal. Felvágták, elkezdték enni a stábtagokkal, sőt, pár gyereket is felhívtak a színpadra segíteni. A maradék egy részét egyszerűen bedobálták a közönség közé. Tiszta rock’n’roll – bár ez nekem már egy kicsit sok volt.

És akkor Ivan.
Szeretem a hangját, és ő tényleg az a fajta frontember, aki levezényli a koncertet. Folyamatosan kommunikált a közönséggel, de most egy kicsit arrogánsabbnak tűnt. A két ventilátor szétverése baseball ütővel például nekem nem hiányzott – de hát a rocksztárok már csak ilyenek.

Metal zenekarok sokszor emlegetik a közönség adta energiát – de ezen az estén ez oda-vissza működött. Ivan, Chris, Zoli – ők igazi rocksztárok, látványosak, karakteresek. Andy James és Charlie Engen is jó zenészek, de hozzájuk képest kicsit „fazonilag” szürkébbek.

Mit írhatnék még?
Nem volt piró, viszont volt szemkápráztató lézershow – különösen a Wash It All Away alatt. A fények is erősek voltak, de hát ebben mindig jók szoktak lenni. A hangzás is korrekt volt.

A koncertet – szokás szerint – a The Bleeding zárta, ezer meg ezer telefon fénye mellett. Ipari mennyiségű pengetőt szórtak szét, meg gyakorlatilag mindent, amit lehetett. 1 óra 45 percet játszottak, mi pedig jó élményekkel feltöltődve távoztunk.

Összességében erős koncert volt, jól voltak megválogatva az előzenekarok, volt energiaáramlás, soha rosszabbat.

A második részben is érkeznek figyelemre méltó kiadványok. A Seraph házaspár közös projektje, az Angel Machine újdonsága mellett a veterán Black Knight is hallat magáról.

METH LEPPARD – Gatekeepers
Az ausztrál grindcore duó– a Gatekeepers albuma, szatirikus társadalomkritikájával és kegyetlen gyorsaságával igazi daráló.

ANGEL MACHINE – Human Error
A Seraph házaspár ipari hatásokkal megtűzdelt melodikus metalt hoz. Nemcsak a háztartás működik jól náluk, hanem a közös zenélés is.

BLACK KNIGHT – The Tower
Az 1982-ben alapított holland heavy metal veteránok, hűek maradnak önmagukhoz: epikus, középkori hangulatú, sötéten súlyos témák a megszokott minőségben.

WEALD AND WOE – Far From The Light Of Heaven
Amerikai melodikus black metal, filozofikus, természetközeli, középkori ihletésű tematikával – mély és atmoszférikus.

UWU – One More War Crime
Brutálisan nyers és szatirikus death/grindcore az Egyesült Államokból.

MORTUAL – Altar Brutality
Kevés szó esik a közép-amerikai metal színtérről, pedig a Costa Rica-i Mortual debütlemeze keményen odacsap. Az Altar Brutality klasszikus death metal a javából.

Bár nem özönlenek a megjelenések, azért történik pár figyelemre méltó dolog a rock és metal világában a héten is. Az első rész kedvencei három különböző műfajban alkotnak: a melodikus death metalt játszó Seasons In Black, a blackened/death metalos Stygian, valamint a power metalban utazó Warkings.

JOE STUMP’S TOWER OF BABEL – Days Of Thunder
Az amerikai hard rock/heavy metal formáció immár ötödik albumával jelentkezik. A Days Of Thunder lendületesen hozza a klasszikus ízeket. Érdekesség, hogy Joe Stump nemcsak zenész, hanem a bostoni Berklee College professzora is.

RIMMAR – Raises
Marco Rinaldi projektje különleges utazásra hív: progresszív és klasszikus metalt ötvöz elektronikus elemekkel. Különleges, de kell hozzá egy kis nyitottság.

SEASONS IN BLACK – Anthropocene
Német melodikus death metal, energikus megszólalással. A zenekar frontembere, Lucki Maver, nemcsak a színpadon, hanem a konyhában is otthonosan mozog – elismert séf.

STYGIAN – Dreadlands
Chicago-i extrém metal, erős blackened és pogány hatásokkal. A Dreadlands sötét és intenzív utazás.

WARKINGS – Armageddon
A német-svájci-osztrák power metal koprodukció epikus, apokaliptikus tematikájú konceptalbummal tér vissza. A Warkings hozza a tőlük megszokott grandiózusságot.

WYTCH HAZEL – V: Lamentations
Az angol banda új albuma nosztalgikus zenei zarándoklat, amely a múltba kalauzol – klasszikus hangzásvilág modern köntösben.

Mondhatnám, hogy a globalizáció utolérte a rock- és metalzene világát is, de ez igazából csak féligazság – vagy talán még annyi sem. Vannak ugyanis stílusok, amelyeket egyértelműen lehet lokálisan besorolni, viszont ha valami sikeres, azt jó eséllyel lemásolják más régiók zenekarai is. Régebben talán könnyebb volt belőni, ki melyik nációhoz tartozik, de már akkor sem lehetett ezt száz százalékig biztosan megmondani.

Messziről indítottam, de csak azt akartam felvezetni, hogy amikor először meghallottam a Shadow Host zenéjét, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a srácok Oroszországból jöttek.

A zenekar 1993-ban alakult Moszkvában, és Chaos Unleashed címmel jelent meg a hatodik lemezük. Zenéjük egyfajta elegye a thrash, heavy és power metalnak, szövegeik pedig gyakran foglalkoznak mágikus, mitikus és belső lelki témákkal. Hatásaik között olyan nevek szerepelnek, mint a Metallica, Megadeth vagy a Stratovarius. Felléptek már a Grave Diggerrel és a Blind Guardiannel is. Utóbbi zenekar előtt nyitottak 2003-ban a moszkvai Luzsnyiki Arénában – ez az esemény máig az egyik legfontosabb mérföldkő a banda történetében. A koncert nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Shadow Host nemzetközi figyelmet kapjon, és megszilárdítsa pozícióját az orosz metal színtéren.

Meghallgattam a lemezt, és azt kell, mondjam: az albumot erős, jól megírt dalok alkotják. Az egész anyagot áthatja egyfajta nyers energia és erő.

A tempós Serenity in Lies-al indul a buli – remek gitárjátékkal, ami afféle nyitányként vezeti be az album sötétebb tónusait. Ezt követi a kissé Sodom-hangulatot idéző, erőtől duzzadó, címadó Chaos Unleashed. A Poisoned Minds intrója egyértelműen a Slayer hatását mutatja, a Shadow of the Past pedig egy gyors, lendületes szerzemény, okos, ötletes zenei megoldásokkal. A belassuló középrészben egy nagyszerű gitárszóló kapott helyet, majd visszatér az eredeti tempó, sőt – a lehetőségekhez képest – még egy kis dallamos ének is belefért.

A lemez egyik csúcspontja az All You Need Is War, aminek az alapját mintha betonkeverővel öntötték volna ki.

Erős refrén, izgalmas hangszerelés – ez egy valóban emlékezetes tétel. Hasonlóan húzós a Latter Day Luddites is, míg a következő, Now or Never, váltakozó tempóival, sőt, már-már epikus, komplex szerkezetével tűnik ki. Okosan felépített dal.

A Powerlust-ban hallható egy brutál jó gitárszóló, egy kis spanyolos pengetéssel megbolondítva. A záró Absurdocracy pedig méltó lezárása az albumnak – egy Testament-szerű thrash nóta Shadow Host-módra.

A hangszeres játék végig egészen kiváló. Érdemes megemlíteni a zenészeket, akik elkövették ezt az anyagot:

• Alexej Zavolokin – basszusgitár
• Alexej Markov – ének
• Aleksej Arzamasow – gitár (ő az egyetlen alapító tag)
• Jurij Naljotov – gitár
• Efim Burik – dobok

Nos, egy szónak is száz a vége: a Shadow Host Chaos Unleashed című lemeze egy erőtől duzzadó, kiváló dalokat felvonultató, több stílust okosan ötvöző, ötletekben gazdag album, amelynek nívóját a kiemelkedő hangszeres teljesítmény csak még tovább emeli.

Szép munka!

Van, amikor az embernek kedve támad olyasmit hallgatni, ami talán nem áll hozzá igazán közel. A zenehallgatás sokszor hangulat kérdése is. Persze vannak olyan előadók, akiket bármikor, bárhol szívesen hallgat az ember, de előfordul az is, hogy valaki csak azért kelti fel az érdeklődésemet, mert pont jókor talál meg – pont olyan hangulatban.

Valahogy így vagyok a hardcore-ral is. Nem vagyok a műfaj elkötelezett rajongója, de néha szükség van arra a dühre, agresszióra és energiára, amit ez a stílus ad – segít levezetni a felgyülemlett feszültséget.

Az Age Of Apocalypse egy 2018-ban alakult amerikai hardcore zenekar, amely sajátos módon ötvözi zenéjében a heavy metal és a thrash metal elemeit is. Nem az a keményvonalas hardcore brigád – kicsit "lakossági", de jó értelemben. A csapat zenéje súlyos hangzású, néhol dallamos, néhol elszállós énekkel. Bevallom, elsőre idegen volt számomra Dylan Kaplowitz hangja, de aztán azon kaptam magam, hogy működik, amit csinál.

Hatásaik között megtalálható többek között a Life Of Agony és a Type O Negative is. Az In Oblivion a második nagylemezük.

A már említett énekes a lemez kapcsán megjegyezte, hogy zenéjük célja az igazságérzet és a belső küzdelmek megjelenítése. Minden dal friss szerzemény – egyik sem hevert eddig a fiók mélyén. Az In Oblivion sötétebb és személyesebb, mint elődje: több benne a melankólia és a düh, de kontrolláltabb formában, úgy, hogy a dalok egységes egészet alkossanak, ugyanakkor mindegyik saját atmoszférát kapjon.

A nyitó Mortal Coil egy átgondoltabb darab, ezzel szemben a Maximum Suffering tempósabb tétel, amelyben a metalcore is felüti a fejét. Jó dallamok és ötletek hallhatók a következő, Gilded Hearted című számban is. Az igazság az, hogy míg a nyitódal bőven négy perc feletti, az utolsó pedig közel négyperces, a többi dal elég rövid, többnyire két perc körül mozog. Persze tudom, hogy ebben a műfajban ez nem szokatlan, de akkor is. Na, folytassuk.

A címadó In Oblivion eleje ismerősnek tűnt – hallottam már valahol –, de ez a dal nekem valahogy nem jön be. Kicsit céltalannak érzem, ellentétben a remek refrénnel megtámogatott Equalizer-rel, ami szerintem az album legerősebb száma.

Van egy instrumentális szerzemény is, ami jól sikerült – ez a Apocalypse Intro. Az Impulse-ban ismét előbújik egy kis metalcore, sőt egy kevés punk/rock hatás is érezhető. De jó és működik.

A Snake Oil God-nál jött az érzés, hogy igen, az ilyen számok miatt szeretjük a hardcore-t: dühös, lendületes, és a gitárjáték is kifejezetten karakteres. A Symbol Of Mourning viszont megint nem lett a kedvencem – ellentétben a záró Over Mine-nal, ami érzelmes, kicsit hardcore, kicsit grunge hangulatú darab.

Akik elkövették az In Oblivion-t, a következők voltak:

• Dylan Kaplowitz – ének
• Terry Campbell – gitár
• Will Kramer – gitár
• Stephen Bennett – basszusgitár
• J. Rotella – dobok

Ahogy az elején is említettem: nem vagyok hardcore fanatikus, de nem bántam meg, hogy meghallgattam az Age Of Apocalypse – In Oblivion albumát. Egy tisztességes, becsületes lemez ez, néhány kifejezetten jól sikerült dallal – aki épp olyan hangulatban van, vagy éppen szereti ezt a fajta muzsikát, adhat neki esélyt.

Tavaly a Five Finger Death Punch vendégeként Budapesten is fellépő Malevolence a koncerten nyújtott teljesítményének köszönhetően került a látóterembe. Egy nyers, hangos, érzelmekkel és energiával teli produkció volt – nem mondom, hogy azonnal rohantam a merch-pulthoz a CD-jükért, de elraktároztam magamban, amit láttam, és felkerültek a felfedezésre váró zenekarok közé.

Az ismerkedést az előző lemezükkel kezdtem volna, meg is tettem néhány lépést ez ügyben, aztán valahogy feledésbe merült a dolog – mígnem a heti megjelenések között újra szembejött a nevük. Adta magát a lehetőség, hogy meghallgassam az új albumukat.

Nos, a Malevolence 2010-ben alakult, és ez a mostani a negyedik nagylemezük.

A Where Only the Truth Is Spoken hallgatása közben arra jutottam, hogy egy valóban erős, egységes, érzelmekkel és kellő dögösséggel megáldott anyagról van szó. Őszintén szólva nem találtam gyenge pontot a lemezükön. A dalok egy hamisítatlan metalcore-album keretein belül mozognak, de mellőzik a túlhasznált kliséket. Dühös, energikus szerzemények ezek – ilyen például a Trenches vagy az In Spite, amelyben Randy Blythe (Lamb of God) vendégeskedik.

Vannak benne jó refrének (Salt the Wound, a dögös Heaven Shake), nem szokványos szerkezetű számok (Imperfect Picture, If It’s All the Same to You), tempóváltásokkal operáló darabok (Blood to the Leech, Counterfeit).

A hangszeres teljesítményre sem lehet panasz – a zenekart a következők alkotják:

• Wilkie Robinson – basszusgitár
• Charlie Thorpe – dob
• Josh Baines – gitár
• Konan Hall – gitár, tiszta ének
• Alex Taylor – ének

Alex egy interjúban elmondta: az egyik legnagyobb kihívás számukra mindig is az volt, hogy túlzottan kritikusan álltak saját magukhoz, hajlamosak voltak túlgondolni a dolgokat. Most viszont egyszerűen megírták és rögzítették a lemezt – kész. A szövegeket is közösen írták, így minden tag beletehette a saját világát, ezáltal sokkal személyesebb, őszintébb dalok születtek.

A zenekar egyébként saját kiadót is alapított MLVTD néven, és mivel régebben is a „csináld magad” szemlélet jellemezte őket, most ezzel más zenekarokat is tudnak segíteni. Közösségépítő erővel bír a működésük, ami a mai zenei közegben nem kis dolog.

Összességében: tetszett, amit hallottam. Sem a világot, sem a műfajt nem váltja meg a Where Only the Truth Is Spoken, de egy nyers, dühös, érzelmileg intenzív, erős és remek hangzású metalcore-lemezről beszélünk. Olyanról, amely mellőzi az amerikai, túlcsiszolt giccset, és helyette hiteles marad.

Tulajdonképpen a tavalyi koncert után igazolva láttam magam.

A Sodom új albuma, The Arsonist kapcsán első hallgatásra nem tudtam eldönteni, hogy az a bizonyos pohár félig üres, vagy inkább félig tele van. Mondom, az első hallgatás után. Második nekifutásra azonban elkezdett megtelni az a bizonyos pohár – legyen söröskorsó, ha már a német thrash metal mozgalom egyik alapbandájáról van szó.

Mert elkezdett nálam működni a korong. Főleg a lemez második fele. Kezdeném azzal, hogy a Sodom előző lemeze, a Genesis XIX nálam a zenekar egyik legjobb anyaga, amit a banda hosszú pályafutása alatt letett az asztalra. Az első pillanattól ütött, és azóta is többször előkerült. A mérce tehát – legalábbis az én szemszögemből – magasra lett helyezve.

A zenekar 1982-ben alakult, és fő hatásaik között a Motörhead-et és a Venom-ot említik. Idővel pedig a „teutón thrash nagyjaivá váltak, a Kreator és a Destruction mellett. A The Arsonist a 17. nagylemezük, amely a következő felállásban készült:

• Tom Angelripper – ének, basszusgitár
• Frank Blackfire – gitár
• Yorck Segatz – gitár
• Toni Merkel – dob

Tom a lemez kapcsán elmondta, hogy a dalokat közösen írták, és a felvételek döntő többsége analóg technikával készült. A cím pedig nem véletlenül The Arsonist: utal a világ jelenlegi állapotára, a háborúkra, a társadalmi káoszra – és átvitt értelemben az emberiség önpusztító hajlamára is. A borítót nem mesterséges intelligencia készítette, hanem a jól ismert Zbigniew M. Bielak, aki többek között a Paradise Lost, Mayhem és a Ghost számára is dolgozott már.

Nálam az album a hatodik szám, a Scavenger környékén indul be igazán. Ez az egyik legjobb dal a lemezen – én eleve szeretem ezeket a középtempós darabokat, szerintem ezekben a Sodom nagyon erős.

Ugyanez a szint a súlyos, dögös Taphephobia is. Ide sorolnám még a Sane Insanity-t is – ez a szám a tempóra, húzásra, dühre épül, és működik is.

Egyébként már a fentebb említett Genesis XIX esetében is észrevettem, hogy több dal indításában ott van a Slayer-hatás. A Twilight Void, a Trigger Discipline és a Gun Without Groom is hozza ezt az amerikai thrash-hangulatot. De vannak pillanatok, amikor nem csinálnak semmi különöset – csak Sodom-ot játszanak, ilyen például a Battle of the Harvest Moon vagy az Obliteration of the Soul.

A zenekar írt egy-egy dalt két elhunyt zenész emlékére is. Az egyik a korábbi dobosuk, Chris Witchhunter tiszteletére született, a másik, A.W.T.F., pedig Algy Ward, a brit Tank frontemberének állít emléket. Mindkettő szép gesztus, tiszteletre méltó húzás.

Összességében arra jutottam, hogy több hallgatás után még többet ki lehet hozni ebből az albumból. Egy tipikus Sodom-anyag, minden olyan jellemzővel, amiért ezt a thrash-őskövületet szeretni lehet. Őszinte, nyers, kompromisszummentes.

Negyven éve jelnet meg a Saxon – Innocence Is No Excuse lemeze.

A zenekar hetedik lemeze egyértelműen az amerikai közönséget célozta meg. A hangzást a tengerentúli ízléshez igazították, ráadásul új lemezcéghez (EMI) szerződtek, és új producerrel, Simon Hanharttal dolgoztak – akinek ez volt az első komolyabb munkája, és talán nem is a legszerencsésebb választás volt.

Néha azért nehéz ezekről a régi lemezekről írni, mert egyrészt tudjuk, milyen lett az utóéletük, másrészt azt is látjuk: nem ezek az adott zenekar legjobb művei. Sőt ha egyértelműen kihallatszik egy népszerűbb hullám meglovaglása utáni vágy, vagy a kereskedelmi szempontok elsődlegessége, még visszatetszőbb lehet a történet.

Igen ám, de van itt egy nagyon is emberi faktor. Az emlékek. Azok az emlékek, amiket az adott zene ébreszt fel évtizedek óta szunnyadó álmukból. A fiatalság és a hozzá tartozó érzések, érzelmek.

1985-ben a Saxon komoly céllal indult el Amerika meghódítására. A menedzsmenttel együtt úgy döntöttek, hogy az Innocence Is No Excuse hangzását az amerikai piacra szabják: több dallam, hangsúlyosabb billentyűk, összességében egy rádióbarátabb, „amerikaias” heavy metal született.

Az albumon közreműködtek:

• Biff Byford – ének
• Graham Oliver – gitár
• Paul Quinn – gitár
• Steve Dawson – basszusgitár
• Nigel Glockler – dob

Steve Dawson később így nyilatkozott a lemezről:
„Rendkívül büszke vagyok az albumra, de lehetett volna sokkal keményebb. A hangzást fel kellett hígítani az amerikai piac kedvéért.”

És valóban – már a nyitódal is ezt tükrözi. Nem rossz, de érződik rajta a sablonosság. A Call of the Wild már jobban működik: lendületes, jó riffekkel, még ha nem is túl eredeti. A Back on the Streets volt az egyik kislemez, de sem akkor, sem most nem hatott rám igazán.

A Devil Rides Out korrekt, jó a verze, de sok újdonságot nem tartogat. A Rock ’n’ Roll Gypsy jól illik a rádióbarát koncepcióba, de számomra az album csúcspontja a Broken Heroes. Ebben is érződik az új irány, de mégis benne van a Saxon szellemisége. Az ilyen dalokban mindig is erősek voltak.

A Gonna Shout a Mötley Crüe repertoárjába is belefért volna, de a középrészben visszaköszön egy kis Saxon-hagyomány. Az Everybody Up újra fellobbantja a lángot, még mielőtt az album lendülete teljesen kihunyna – számomra ez a leginkább „Saxonos” szerzemény a lemezen.

A Raise Some Hell még tartalmaz némi eredeti ízt, de a Give It Everything You’ve Got már inkább a „futottak még” kategória.

Az album fogadtatása vegyes volt, de összességében inkább pozitív.
Egyes kritikusok szerint a Denim and Leather után ez volt a legjobb lemezük, mások klisésnek, ötlettelennek, túl „Def Leppard-osnak” tartották – és valóban: sokan úgy érezték, hogy a Pyromania sikerének farvizén akartak evezni.

A rajongók sem voltak egységesek. Egyesek szerették a dallamosabb irányt, mások viszont csalódottan vették tudomásul a NWOBHM-vonal elhagyását. Az Innocence Is No Excuse az amerikai Billboard 200-as listán a 133. helyig jutott – ami meglehetősen mérsékelt eredmény.
A Broken Heroes lett a legnépszerűbb dal, de mára az album egyik tétele sem szerepel a koncertprogramban.

És hogy mit gondolok én?

Nekem az Innocence Is No Excuse emlékeket idéz. Nem a zenekar legjobb munkája, de érzelmi lenyomatként működik. Néha ez is elég. Sőt – néha csak ez számít igazán.

A második részben az Egyesült Államok zenekarai mutatják be aktuális albumaikat – a teljesség igénye nélkül. Ezen a héten a Deadguy keltette fel leginkább a figyelmünket.

Blood Volture – Die Close
Nehezen besorolható, kísérletező zene Jordan Olds projektjeként, aki közel egy évtizede Gwarsenio Hallként, illetve a Two Minutes to Late Night – a világ egyetlen heavy metal talkshow-ja – házigazdájaként ismert.

Botch – 061524 (Live)
Egy újabb koncertalbum, ezúttal az amerikai hardcore/grindcore színtérről.

Deadguy – Kill Fee
Súlyos, masszív hangzás New Jersey-ből. A Deadguy zenéjében bőven van erő és energia.

Mugshot – All the Devils Are Here
Mélyre hangolt, dühös, nyers és agresszív hardcore/metalcore San Jose-ból.

Inhuman Condition – Mind Trap
Sodró lendületű death metal a floridai formációtól, melynek tagjai korábban olyan zenekarokban játszottak, mint az Obituary, a Death vagy a Deicide.

Fer De Lance – Fires on the Mountainside
A 2020-ban alakult chicagói együttes epikus, himnikus heavy/doom metalt képvisel. A Fires on the Mountainside a második nagylemezük.

Shadows of Intent – Imperium Delirium
A stúdióprojektként induló connecticuti banda új lemezén is hozza az ellentmondást nem tűrő deathcore hangzást.