Egy kijelentéssel kezdeném:
A Csipkerózsika-álmát alvó System Of A Down gitárosa, Daron Malakian új lemeze, a Addicted to the Violence egy igazán jól sikerült dalgyűjtemény. Az is igaz viszont, hogy egyfajta „soft” SOAD-album benyomását kelti: több olyan dal is szerepel rajta, amit a fő zenekar is simán eljátszhatott volna. De ez egyáltalán nem baj — sőt.

A tíz számos korong Daron harmadik szólólemeze, ami ráadásul épp az ötvenedik születésnapjára jelent meg. A gitáros-énekes ezúttal is több hangszeren játszik: ének, gitár, basszusgitár az ő kezében van, társai pedig Orben Babayan billentyűs hangszerek és Roman Lomtadze dobok.

Egy interjúban Daron elmondta, hogy még a pandémia alatt kezdte el felvenni az új anyagot, de a végeredmény hangzásával nem volt elégedett — ezért az ének kivételével újravette az egész lemezt.
Az Addicted to the Violence fő jellemzői: energia, atmoszféra, dallam.

A bevezetőben tett kijelentésem, miszerint több dalt is játszhatott volna a System Of A Down, egyértelműen igazolódik az alábbi szerzemények hallatán:

• Killing Spree – Ezzel indul a móka. Kicsit punkos, viszont black metalos blastbeat is felbukkan benne. Lendületes, nyers nyitódal.
• Satan Hussein – Annyira SOAD-hangulatú, hogy szinte vártam, mikor lép be Serj Tankian.
• The Shame Game – Remek hangulat, eltalált refrén, a sampler vagy szinti pedig kiváló atmoszférát teremt.
• Destroy the Power – Ezt előzetesként már hallottam: zúzós, jó zenei megoldásokkal.
• Imposter – Az album egyik csúcspontja: lüktetős, húzós, ragadós refrénnel.
• Watch That Girl – Egy pulzáló, feszes szerzemény.

Ezután jönnek azok a tételek, amelyekben kevesebb a SOAD-hatás — bár ez nem meglepő, hiszen Daron Malakian a zenekar egyik fő dalszerzője. Nem tud, vagy talán nem is akar kibújni a bőréből – és ez így is van rendjén.

• Done Me Wrong – Él, mozog, jól működik a refrén is.
• Your Lives Burn – Egy árnyalattal halványabb a többihez képest.
• You Destroy You – A lemez egyik legerősebb tétele: hangulatos, mediterrán–keleties gitárdallam vezeti, mégis húzós.
• Addicted to the Violence – A zárótétel egy lebegős darab: hol csak lebegünk, hol pedig nézzük a felettünk rohanó felhőket.

A lemez hangzása kiváló, a hangszeres játék szintén kiemelkedő. A sok apró (és nem is annyira apró) zenei színezés és részlet csak még izgalmasabbá teszi az albumot.

Összességében: kellemesen System-es, de önálló karakterrel.
Az Addicted to the Violence szerethető, még ha nem is katartikus – Daron azonban egyértelműen megmutatta, hogy egymaga is képes az anyazenekar szintjén zenélni.

A minap, amikor lementem a közeli lottózóba, hogy megkísértsem Fortunát, a lottózós lány elújságolta, hogy előző este Bécsben járt, Iron Maiden-koncerten. Hozzátette, hogy
– egyrészt nem igazán az ő zenéje,
– másrészt elképesztően sokan voltak,
– harmadrészt pedig micsoda látvány volt!

Elgondolkodtam. A nyolcvanas-kilencvenes években szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy egy "laikus" csak úgy elmenjen egy metalkoncertre. Akkoriban sokkal belterjesebb volt a műfaj, a rajongók külsőségeikben is jól megkülönböztethetők voltak a „civil” zenehallgatóktól.

Ma már ez teljesen másképp van. Azok a zenekarok, amelyek akkor már ismertebbek voltak, vagy épp akkor kezdték bontogatni a szárnyaikat, mára rock- és metalsztárokká váltak. Egyszerűen divat lett rock- és metalbandák koncertjeire járni. Maga a műfaj is sokkal elfogadottabbá vált. Ha ma megyek el egy bulira, rengeteg jól szituált, középkorú emberrel találkozom. Ők már nem hosszú hajjal és szegecselt dzsekiben járnak, de legalább egy zenekaros póló mindig akad rajtuk.

Ezek az emberek – jómagamat is ideértve – akkor voltak fiatalok, amikor ez a mozgalom indult. Azóta is kitartanak a stílus mellett, mert a zene szeretete megmaradt. Ők az "old school arcok".

Manapság a rock és a metal sokkal elfogadottabb műfajok, mint régen. A rádiók ugyan még mindig nem játsszák őket (bár ez sem mindenhol igaz), de ma már nem a rádió az egyetlen platform. Az átlag zenehallgató egy-egy számban gondolkodik, ellentétben a rockerek és metalosok többségével, akik továbbra is albumban.

A saját családtagjaimon is látom a változást: bár nem rajonganak a műfajért, szívesen eljönnek velem koncertekre – és többnyire élvezik is őket. (A death metal megszerettetése azonban még nem jött össze. Van még tehát hova fejlődni! 😄)

Összességében elmondható, hogy a rockzene helyzete ma sokkal jobb, mint 40-50 éve. Itt most kizárólag a zenére gondolok – a zenekarok helyzete más kérdés a megváltozott zenehallgatási szokások és streamingplatformok miatt.

Az viszont tény, hogy a kedvenc műfajunk sok vihart átélt: voltak mélypontok, megújult, rétegei átalakultak – de a klasszikus vonal is életben maradt. A világ színpadain ma is szupersztár zenekarok játszanak, telt házak előtt. Ergo: a rock él és virul.

Van az a mondás, hogy "a rock örök és elpusztíthatatlan".
Úgy tűnik, hogy valóban az……

Az az igazság, hogy kicsit lyukra futottam a Fallujah Xenotaph című lemezével.
(A „xenotaph” jelentése: üres síremlék, amely nem tartalmaz földi maradványokat, tiszteletadásként szokás felállítani.)

Hallottam tőlük egy számot – az tetszett. Aztán meghallgattam az egész albumot, és elsőre az is működött nálam, pedig ez a technikás, progresszív death metal, amely atmoszférikus hangképeket ötvöz brutális riffekkel, nem igazán az én terepem.
De ha már belekezdtem, be is fejezem – vagyis megpróbálok írni róla valami értelmeset.

A zenekar 2007-ben alakult San Franciscóban, nevüket az iraki Fallúdzsa városáról vették. A Xenotaph már a hatodik nagylemezük. A csapat jelenlegi felállása:

• Kyle Schaefer – ének
• Scott Carstairs – gitár
• Sam Mooradian – gitár
• Evan Brewer – basszusgitár
• Kevin Alexander – dob

Ez a mostani lemez egy sci-fi ihletésű konceptalbum. Főszereplője a halál utáni ébredésben találja magát: egy angyali vezető, aki valójában egy parazita, küzd a lelkéért. A dalok külön-külön is „fejezetekként” működnek, a borító és a zene pedig egy absztrakt, kozmikus utazás lenyomata.

Annak ellenére, hogy nem mozogtam teljesen otthonosan ebben a világban, a Xenotaph nyolc dalából egyet sem éreztem gyengének.

A „In the Stars We Drown” lebegősebb, messziről induló énekkel nyit, sejtelmes hangulatot teremtve. A „Kaleidoscopic Waves” szinte észrevétlenül úszik át az előző dalból. Erősen prog-metalos jellege van, de a dallamok miatt különleges atmoszférát áraszt. Ezután következik az egyik csúcspont, a „Labyrinth of Stone”. Kalapáló ritmusok, hangulatos, lebegős kiállások. Mivel progresszív bandáról van szó, ötlet és téma dögivel – még a refrén is szépen illeszkedik. Tényleg olyan, mint egy zenei labirintus.

A „The Crystalline Veil” már kicsit kevésbé működött nálam. Vannak benne hangulatos részek, de néhol elvesztettem a fonalat. A „Step Through the Portal and Breathe” esetében a jegyzeteimben csak annyi állt: hangszeres orgia. Van itt minden: géppuskaszerű riffek, jó dallamok, légies kiállások, döngölés, elszállós refrén – igazi progresszív örvénylés. A Parasite Dream-nek viszont kicsit elvette az élét, az erős tört ritmus. A „The Obsidian Architect” a másik kiemelkedő darab – erőteljes, már-már direktebb (persze az ő mércéjükkel mérve). A címadó „Xenotaph” zárja az albumot – monumentális, lendületes, súlyos. Talán itt-ott sablonos, de méltó lezárás.

A lemez nagyon jól szól, a gitárjáték külön kiemelendő, és az énektémákban is sikerült megtalálni a hörgős és tiszta vokálok közötti jó arányt.

Egy interjúban a zenekar elmondta, hogy ez az első olyan albumuk, amelynek alkotási folyamataiban minden tag teljes mértékben részt vett.
A Xenotaph így új fejezetet nyitott a Fallujah történetében. Az új tagok, Sam és Kevin, friss energiával töltötték fel a csapatot. Ez lett eddigi legérettebb, legösszetettebb munkájuk.

A zenekar célja az volt, hogy a Xenotaph absztrakt, kozmikus és érzelmileg mély legyen.

Én pedig megtettem egy kirándulást egy számomra kevésbé ismert zenei közegbe, és ez a kis kitérő meglepően kellemes élmény lett.

A második részben a súlyosabb zenéket játszó zenekarok újdonságai kerülnek sorra. A legérdekesebbek közé tartozik a finn death metalos Shadecrown, a svéd atmoszférikus black metalt játszó Jordfäst, valamint az amerikai thrasherek, a Bloodletter.

Bloodletter – Leave the Light Behind
A chicagói thrash metal banda negyedik lemezén klasszikus thrash-t ötvöz melodikus elemekkel – ráadásul mindezt kiváló színvonalon.

Hebi Katana – Imperfection
A saját meghatározása szerint „szamuráj doom metalt” játszó japán Hebi Katana új albummal jelentkezett – különleges, keleti hangulatú súlyosság.

Psycho-Frame – Salvation Laughs in the Face of a Grieving Mother
Brutális, nyers, modern deathcore az Államokból, vallásellenes és társadalomkritikus szövegvilággal.

Jordfäst – Blodsdåd och Hor
A svéd duó harmadik lemeze atmoszférikus black metal, amely történelmi eseményeket és a skandináv mitológia világát idézi meg.

Black Magnet – Megamantra
Sötét, gépies hangzás, koszos sound – az oklahomai Black Magnet ipari metalt szállít.

Haxprocess – Beyond What Eyes Can See
A zenekar a klasszikus floridai death metal hangzást ötvözi hosszú, epikus szerkezetekkel és groove-okkal – igazi agytágító utazás.

Shadecrown – Zero
A finn zenekar érzelmes dallamokkal, súlyos riffekkel és sötét atmoszférával támadja a hallójáratokat.

Beheaded – Ghadam
Ritka, hogy máltai death metal zenekarba botlunk – a Beheaded ráadásul máltai nyelven, hazája folklórját vallási motívumokkal és temetési énekekkel ötvözve.

Bloodride – Deafening
A finn csapat ötödik albumán a Bay Area thrash világát keveri a német vonal karcosságával – gyors, agresszív és old-school.

Crimson Shadows – Whispers of War
Kanadai death metal, amely hősi power metal dallamokkal van átszőve – technikás, mégis lendületes elegy.

A héten sem maradunk rock- és metalalbumok nélkül.
Az első részben a tradicionálisabb hangzást képviselő bandák új lemezeit ajánljuk – köztük Alice Cooper friss anyagát és Bruce Dickinson 1994-es szólóalbumának újragondolt változatát.

Alice Cooper – The Revenge of Alice Cooper
Alice Cooper új lemezzel jelentkezett, amelyre 50 év után ismét összehozta az eredeti zenekarát – egy teljes album erejéig.

Bruce Dickinson – More Balls to Picasso
Bruce Dickinson újraértelmezte 1994-es szólóalbumát. A merész, részben újrarögzített változat friss hangzással közelíti meg az eredetit.

Enuff Z'Nuff – Xtra Cherries
A veterán glam rockerek 19. albumukkal tértek vissza. A lemez hamisítatlan, '80-as éveket idéző dallamokat kínál.

GWAR – The Return of Gor Gor
A groteszk jelmezeiről, véres show-jairól és szatirikus sci-fi szövegvilágáról ismert amerikai zenekar a 16. stúdióalbumával jelentkezett.

Honeymoon Suite – Wake Me Up When the Sun Goes Down
A kanadai hard rock/AOR zenekar rádióbarát refrénekkel, dallamos gitárszólókkal és erőteljes énekkel tér vissza.

Iron Spell – From the Grave
A chilei heavy metal zenekar klasszikus '80-as évekbeli hangzással, komor és okkult témákkal jelentkezik.

Toxikull – Echoes of the Arena
A 2016-ban alakult portugál heavy metal alakulat koncertlemezzel jelentkezett, amely átfogó képet ad eddigi munkásságukról.

Goblinsmoker – The King’s Eternal Throne
Az angol sludge/doom formáció egyedi koncepció köré építi új lemezét: Toad King története súlyos zenei közegben elevenedik meg.

Ahogy elkezdtem hallgatni a holland Graceless Icon of Ruin lemezét, azt gondoltam: na, ez egy doom/death zenekar, hát essünk neki, nézzük, mit alkottak a németalföldi srácok. Aztán utánanéztem a bandának, és szembejött velem egy interjú Remco Kreft énekes/gitárossal, aki kijelentette, hogy az ő zenéjük nem doom metal, hanem lassú death metal – többféle hatással –, ami az old school death metal és a modernebb elemek között egyensúlyoz. Hatásaik között olyan nevek szerepelnek, mint a Bolt Thrower, Asphyx vagy a Death. Na, jól van, Remco, én hiszek neked – akkor fussunk neki az Icon of Ruin-nak!

A Graceless 2016-ban alakult, az említett Remco Kreft mellett a tagok: Björn Brusse (gitár), Jasper Aptroot (basszusgitár), Marc Verhaar (dobok). Az Icon of Ruin már a negyedik lemezük, és zenéjük sötét, apokaliptikus világot fest le, ahol az emberi romlottság, a képmutatás és a démoni erők uralkodnak. Nyers, súlyos és organikus hangzás – olyan, mintha egy sötét alagútban haladnék, és minden riff egy újabb csapás a világ erkölcsi romlására.

Az Icon of Ruin egyfajta konceptuális utazás a pusztulás és az istenek elhagyottsága körül. A szövegek filozofikusak, sötétek, gyakran apokaliptikus témákat boncolgatnak – a mondanivaló gondolatébresztő, és a sötétségen keresztül az emberi lét határait vizsgálja. Nem klasszikus konceptalbum, de határozott tematikus íve van.

Vágjunk bele!

Volt egy dal, ami számomra kevesebb izgalmat tartalmazott – ez a szigorúbb, feszesebb Ungodliness. Ezt leszámítva azonban a zenei nívó szépen felkúszott a hallgatás során. Két kiemelkedő pillanatot mindenképpen érdemes kiemelni: az egyik a Night of the Slain, remek ritmusokkal, egy csipetnyi Slayer-ízzel, releváns gitárjátékkal és meglepő gitárdallamokkal. A másik a Hardening of the Heart, ami szellősebb, de kiváló gitártémákkal dolgozik.

Az albumnyitó God Shines in Absence is erős kezdés – death/thrash keverék –, és a zárótétel, a Resurrection of the Graveless is hatásos, gyors, punkos/thrash-es lendülettel, ami friss levegőt hoz a lemez végére.

A Graceless több olyan dalt is írt, amelyekben jól felismerhető a zenekarra jellemző dalszerkezet: lassú, szinte doom-os (bocsánat, lassú death metalos – ahogy Remco mondaná) indítás, majd fokozatos kibontakozás, beindulás. Ilyen például a Sanctified Slaughter, a nyomasztó hangulatú Lash Me to My Painful Death, az A King in the Filth, vagy a magasztosabb atmoszférájú Beneath Starless Skies. Itt azért elgondolkodtam, hogy nem probléma-e, hogy több szám is hasonló dramaturgiát követ?

A Rise of the Blackest Sun lebegősebb részei viszont különösen figyelemre méltók.

Remco egy interjúban elmondta, hogy összesen 16 számot írtak, ezek közül választották ki a lemezre került 10-et. Két hétre bevackolták magukat a stúdióba, haza se mentek – így az Icon of Ruin valódi csapatmunka eredménye.

Az énekes/gitáros azt is elmondta: nem azért zenélnek, hogy híresek legyenek, hanem a szenvedély miatt. Nem akarnak újraalkotni semmit – csak őszintén játszani.

Ez akar végszónak is jó lenne. Akkor legyen az!

Érdekes, hogy régebben viszolyogtam a válogatásalbumoktól – őszintén szólva csak pénzkereseti eszköznek tartottam őket. Biztos van bennük ilyen szándék is. De úgy látszik, öregszem, változom, ne adj’ Isten, meg is értem arra, hogy értékeljem az efféle kiadványokat. Már csak azért is, mert ha valaki most ismerkedik egy zenekarral, az ilyen dalgyűjtemények alapján bátran nekivághat a sorlemezeknek.

Az egyik kedvenc zenekarom, a Báthori Zoltán vezette amerikai Five Finger Death Punch is válogatáslemezzel jelentkezett – mondjuk, elég prózai okból. Történt ugyanis, hogy korábbi kiadójuk a tudtuk nélkül eladta az eredeti master felvételeiket. Így úgy döntöttek, elébe mennek az eseményeknek, saját kézbe veszik az irányítást, és új életet lehelnek klasszikus dalaikba: Kevin Churko producer felügyelete mellett újra felvették és kiadták a legnépszerűbb szerzeményeiket.

Az első részre 14 számot (plusz 3 élő felvétel) válogattak össze a harmincból, amelyek streaming alapján a leghallgatottabbak voltak. A kiadvány fizikai formátumban (CD, Vinyl) és digitálisan is elérhető.

Maguk a dalok tényleg a legnépszerűbbek – meg persze a legjobbak is –, mérföldkövek a zenekar karrierjében. A lemez a mai kor kihívásainak megfelelő hangzással készült, modern háttérrel rögzítették, és Kevin Churko új produceri szemléletével értelmezték újra. Az eredmény: tisztább, erőteljesebb, technikailag frissebb dalok, amelyek érzelmileg és zeneileg is új dimenziót kaptak.

Na nézzük milyen lett ez a dalgyűjtemény.

Az biztos az Under And Over It, Wash Is All Away-nél erősebb kezdést nem lehet elképzelni, ráadásul az első dal nálam emocionális húrokat is megpenget, lévén ezzel ismertem meg őket. Aztán két lassabb dal jön, a Battle Born-al nem lehet mellé lőni, viszont az I Refuse meglepett, jól áll neki az In This Moment énekesnőjével elénekelt duett, abszolút csúcspont. (Egyébként egy spontán dologról van szó, mert a hölgy éppen Las Vegasban volt a felvételek alatt, és örömmel vállalkozott egy közös dalra.

Nekem a Jekyll és Hyde refrénje sosem jött be, a szám többi részével semmi bajom, ellenben a Wrong Side Of Heaven egy újabb csúcspont. Az ilyen típusú dalokban a Five Finger Death Punch mindig is erős volt. A Lift Me Up egy újabb csúcsdal, de ez megint a „nem lehet vele bakot lőni” szerzemény, igaz, hogy már annyira megszoktam, hogy egy kicsit hiányzik belőle Rob Halford. A Far From Home-ra meg a végén még visszatérek.

A Bad Company jobb, mint az eredet, valahogy olyan szépen áramlik, a másik feldolgozás a House Of Rising Sun pedig libabőr. A Gone Away nekem nem a kedvencem, ami viszont utána jön az valóban egy diadalmas finálé, a Remember Everything, a Coming Down és a The Bleeding kihagyhatatlanok egy ilyen lemezről.

A végére három koncertfelvétel is felkerült – én nem tettem volna rá őket, de nem rontják le az összképet.

A különböző platformokon a rajongók lelkesen fogadták a válogatást. Persze, mint mindig, most is akadtak negatív vélemények. Például egyesek szerint az album túlpolírozott, hiányzik belőle az a nyersesség, amely a korai lemezeket jellemezte. Ez igaz, valóban uniformizálták a hangzást – de éppen ez volt a cél. Ezért született meg ez az anyag.

A zenekar karakteréhez rengeteget tett hozzá Báthori Zoltán európai stílusa, ami mára egy kicsit háttérbe szorult. De ne feledjük: a Five Finger Death Punch egy ízig-vérig amerikai zenekar – és ez így is marad.

Az sem mellékes, hogy az eredeti tagok közül már csak Ivan Moody énekes és Zoli maradt, így természetes, hogy másként szól ez a lemez. És ha már Ivan: nagyon kedvelem a hangját – akár érzelmesen, akár üvöltve, akár dühösen énekel, mindig hiteles. Most pedig különösen éretten szólal meg – pontosan úgy, ahogy szeretem.

Álljon itt pár szó Zolitól is:

Aki szerint a Five Finger Death Punch rajongói a világ egyik leghűségesebb közössége, akik mindenben támogatják a zenekart.

Na és akkor a Far From Home, amelyet szándékosan hagytam a végére. Ezt az albumot épp hazafelé úton hallgattam, a busz ablakából néztem az elsuhanó tájat. Felhős volt az ég, de egy ponton áttört rajta a napfény, és fénylő csíkokban érte el a földet. Felemelő élmény volt.

Mi ez, ha nem egy jel? Egy jel, hogy még a Jóisten is úgy gondolja:
a Five Finger Death Punch zenekarnak küldetése van.
A dalaik megérintik azokat, akik kapaszkodót, reményt, örömöt vagy a fájdalom feldolgozását keresik – és találják meg – a zenéjükben.

Az olasz Frontiers kiadó olyan, mint egy gondoskodó tyúkanyó: védőszárnyai alá gyűjti az AOR-, hard rock-, dallamos metal-, szimfonikus metal- és melodikus power metal-zenekarokat. Nem mondhatni, hogy a mennyiséget részesítenék előnyben – sokkal inkább a minőség dominál –, szerencsére pedig ezen a zenei terepen is akad bőven értékes formáció.

Pláne, ha az adott banda még földijük is, akkor kézenfekvő, hogy náluk építse tovább a zenei karrierjét.

Az Eternal Idol 2016-ban alakult Vicenzában, és a Behind A Vision már a harmadik nagylemezük. A zenekar stílusa szimfonikus power metal, bőségesen átszőve dallamokkal. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy epikus harmóniák, igényesen kidolgozott hangszerelés, fülbemászó refrének és vokálok, időnként összetettebb dalszerkezetek és ritmusváltások jellemzik a zenéjüket – mindezt férfi és női énekhang váltakozása teszi még színesebbé.

A csapat tehát két énekessel dolgozik: a férfi frontember Gabrielle Gozzi, míg a női énektémákért Letizia Merlo felel. Mellettük Nick Savio gitáros, Enrico Fabris dobos és Andrea Buratto basszusgitáros alkotják a zenekar magját.

A banda nevével kapcsolatban a tagok egy interjúban elárulták: rajonganak a Tony Martin-féle Black Sabbath-korszakért, az Eternal Idol pedig az 1987-es Sabbath-album címe is egyben.

Az énekesek között remek összhang érzékelhető, már a nyitó "Amnesia" vagy a "The Enemy Is Me" című dalban is. Mindkettőben ott van a lüktetés, a dallamosság és a dögös, húzós alap. Az "Empire of One" keményebben indul, de valahogy ismerősnek hat – akárcsak a "Battle of Souls", bár ez utóbbi legalább egy erősebb szerzemény. A "Vampire" viszont kétségtelenül az album egyik fénypontja, érzelemgazdag dallamvilágával és atmoszférájával.

De nem ez az egyetlen emlékezetes dal. A "The Eye of God" például egy mély érzelmi utazásról szól, szépen hangszerelve, jól előadva. A "Revolution" pedig egy olyan lendületes, dallamos darab, amely után szívesen mondanám: ha minden szám ilyen lenne a lemezen, kevesebb fenntartásom lenne az anyaggal kapcsolatban.

És ezzel el is árultam, hogy a Behind A Vision sajnos nem egyenletes színvonalú. A "The Idol" hiába hoz jó énekteljesítményt, mégis lapos és unalmas. A "Beyond the Sun" fájdalmasan sablonos, a "Krystal" pedig egyszerűen középszerű – semmi extra.

Szerencsére a lemez vége felé újra visszatér az élet: a már említett "The Enemy Is Me" mellett a "The Great Illusion" is egy jól sikerült, lüktető, dallamos darab.

A zenekar egyébként azt is elárulta, hogy a két énekeses felállás nemcsak zeneileg izgalmas, hanem a színpadon is érzelmes, látványos előadást tesz lehetővé. A borítóval kapcsolatban pedig megjegyezték: annak hangulata egyfajta vizuális történetmesélésként is értelmezhető.

Az Eternal Idol nem teljesen az én muzsikám, ennek ellenére, ha nem is teljes egészében, de tudott kellemes pillanatokat okozni, mert az egyértelműen érződik a Behind The Vision-on, hogy beletették a munkát, a tehetségüket, szívüket-lelküket. És ez nem kis dolog.

A ZenÉLŐ emlékek egy sorozat, amelyben régebbi koncertek emlékeit idézem fel, amelyeken anno én is jelen voltam. Élményeimet megosztom mindazokkal, akiket érdekel az elmúlt évek zenei világa – különösen azokkal, akik szintén ott voltak, hogy közösen újra átélhessük az akkori érzéseket.

Chris Slade Timeline – koncertbeszámoló

2022.07.23., Győr – Richter-terem

Több szempontból is különleges eseményen vettem részt ezen a meleg nyári estén. Egyrészt, mert több mint két éve nem voltam semmilyen zenei megmozduláson, másrészt, mert az elég elegánsnak számító Richter-terem ültetős rockkoncertje is újdonságként hatott. És hát ott volt Chris Slade, aki nem akárki a szakmában.

Nyilván legtöbben az AC/DC-ből ismerik, de valójában rengeteg lemezen közreműködött. A teljesség igénye nélkül: játszott a Manfred Mann’s Earth Band tagjaként, dolgozott az Earth, Wind & Fire, Tom Jones, Uriah Heep és sok más előadó oldalán is.

A helyszín ízlésesen volt berendezve, középen Chris látványos dobfelszerelésével, jól beállított fényekkel, amiket a koncert során remekül használtak. Olyan félháznyi közönség verődött össze – döntő többségében 50+-os korosztályból –, őket kellett tehát megmozgatni.

A műsor korszakonként haladt, a gerincét természetesen az AC/DC-dalok adták. Tulajdonképpen az ausztrálok nagyobb slágerei mind elhangzottak: Dirty Deeds Done Dirt Cheap (ez az egyik kedvencem tőlük), Big Gun, High Voltage, Hells Bells, Back in Black, Thunderstruck, The Razors Edge, és természetesen a Highway to Hell, amely a koncert záródala volt.

Ezeket a számokat egy igazi „AC/DC-torok”, bizonyos Paul “Bun” Davis énekelte, méghozzá rendkívül hitelesen. Ráadásul jó showman is volt: folyamatosan buzdította a közönséget (ami nem volt épp hálás feladat), lejött a színpadról, a nézők között mozgott, kommunikált, bevont bennünket.
Ő tehát az AC/DC-blokkot vitte, míg a többi dalt Steve Glasscock énekelte – ő pont az ellentéte volt Paulnak, kevésbé látványos, de szépen, jól énekelt.

A többi zenész is megérdemli az említést, mert becsületes munkát végeztek:

• Andy Crosby – basszusgitár
• James Cornford – billentyűk, gitár
• Michael J. Clarke – gitár

És persze ott volt Chris Slade, akit a koncert alatt végig figyeltem. Rendkívül koncentrált volt, minden mozdulatra ügyelt, és nagyon precízen dobolt. Ja, és 76 éves, de simán lenyomott 1 óra 45 percet megállás nélkül. Sőt, ő konferálta fel a dalokat is - azzal a  jellegzetes, érdekes dél-walesi akcentusával– ami egyébként kifejezetten szimpatikussá tette.

A végén, amikor kijött a dobok mögül, inkább egy „kisöreg bácsikának” tűnt, de a teljesítménye alapján minden elismerést megérdemel. Pláne, hogy három napon belül ez volt a harmadik koncertjük, két németországi fellépés után.

A hangzás rendben volt, a terem akusztikája is sokat segített, bár a hangfalak a színpadon voltak, nem fölötte – ez kicsit visszavett az élményből, de ez összességében elhanyagolható tényező volt. A fények jól működtek, a zene is, a ráadás is, és a záró Highway to Hell-nél már mindenki talpra ugrott.

Zúgott a vastaps, és egy igazán kellemes estét zártunk le egy tisztességes, profi produkcióval.

A második részben bebarangoljuk a világot a metalzenekarok segítségével – Argentínától Izraelig, Svédországtól Görögországig, de nem hagyjuk ki Amerikát sem. A felhozatalból kiemelkedik a Nefarious old school thrash szupergroupja, a System of a Down gitárosának, Daron Malakian projektje, valamint az orosz gyökerekkel rendelkező, brutális Slaughter to Prevail.

Nefarious – Addicted to Tower
Old school thrash szupergroup debütálása, soraiban ex-Exodus, Heathen és Death Angel, Hirax tagokkal. Nyers, lendületes, klasszikus ízekkel.

Ramonda – The Walls Are Crumbling Down

Az argentin Ramonda a Frontiers kiadó égisze alatt hozza a melodikus hard rock/metal hangzást. Érzelmes dallamok, feszes hangszerelés.

Scardust – Souls
Izraeli szimfonikus metal női énekkel. Témáik epikusak, hangszerelésük grandiózus – kiváló választás a stílus kedvelőinek.

Daron Malakian and Scars on Broadway – Scarred for Life
A System of a Down gitárosa ismét életjelet adott magáról: új lemezzel jelentkezett projektjével. A zene erősen emlékeztet az anyazenekarra, egydimenziósabb énekkel.

Slaughter to Prevail – Grizzly
Az orosz-amerikai extrém metal formáció ezúttal is hozza a darálást: modern, brutális, agresszív.

Entrails – Grip of Ancient Evil
Kíméletlen svéd death metal, amely méltó módon ápolja a klasszikus skandináv hagyományokat.

Dephosphorus – Planetoktonos
A görög zenekar önmeghatározása szerint „astrogrind”-ot játszik – furcsán hangzik, de a kaotikus grindcore és a kozmikus témák meglepően működőképes elegyet alkotnak.