A napokban lett 20 éves a Parkway Drive debütáló albuma, a Killing With a Smile.

A Parkway Drive az elmúlt két évtizedben szépen felküzdötte magát nemcsak az ausztrál, hanem a világ metal élvonalába is. Ha csak a metalcore zenekarokat vesszük alapul, ez a kijelentés még hatványozottabban igaz. A 2002-ben alakult banda a lakóhelyükön található szörfparadicsomhoz vezető útról kapta a nevét, és mára arénákat megtöltő, fesztiválok főfellépőjévé vált. Stílusukat leginkább ausztrál metalcore-ként lehet körülírni, de valójában sajátos, Parkway Drive-hangzásról beszélhetünk.

A debütálásukon a metalcore és hardcore elemek keverednek, helyenként death metal hatásokkal. Dühös riffek, agresszív hangzás, brutális breakdownok, nyers energia és technikai precizitás jellemzik a dalokat. Tiszta ének nincs, csak üvöltés és hörgés.

A Killing With a Smile-t a következő felállás rögzítette:

• Winston McCall – ének
• Jeff Ling – gitár
• Luke Kilpatrick – gitár
• Shaun Cash – basszusgitár (ez volt az egyetlen album, amin szerepelt)
• Ben Gordon – dob

Az igazat megvallva, a nyitó páros – Gimme A D és Anasasis (Xenophontis) – ugyan tartalmaz jó témákat, tempóváltásokat, kétlábdobos részeket, sőt klasszikus ikergitár-meneteket, death és thrash elemeket, de mégsem ezek a lemez legerősebb szerzeményei. Utóbbi kifejezetten útkeresőnek tűnik.

Nem úgy a Pandora és az utána következő Romance Is Dead. Lehet, hogy csak én hallom, de többször is az In Flames hatását véltem felfedezni a dalokban – főként a riffekben és a gitárjátékban. Ezek már összetettebb, mégis elementáris erejű nóták.

A következő hármas – Guns for Show, Knives for a Pro; Blackout, Picture Perfect, Pathetic – engem személy szerint kevésbé fogott meg. Zúznak ezerrel, azzal nincs gond, de valahogy egyik sem ragadt magával igazán. Bár a Picture Perfect, Pathetic-ben már felfedezhetők olyan jegyek, amelyek később Parkway Drive-védjeggyé váltak.

Az album csúcspontja számomra az It’s So Hard to Speak Without a Tongue: átgondoltabb, több dallamos rész tarkítja, és direktebb a megszólalása. A Mutiny esetében ez a közérthetőség hiányzik, viszont a Smoke ’Em If You Got ’Em ismét a legjobb dalok közé tartozik – középen egy dallamos betéttel, amely sokat hozzátesz a tömény brutalitáshoz. Ez is összeszedettebb, kerekebb szerzemény. A záró A Cold Day in Hell pedig az előző tétel kistestvéreként hat.

Összességében a zenészi teljesítményt mindenképpen ki kell emelni. McCall bár nem énekel tisztán, üvöltése változatos és intenzív, tökéletesen illik a Parkway Drive korai korszakának nyers hangzásához. A Ling–Kilpatrick gitárduó játéka technikás és súlyos, Cash jól alapoz, Gordon pedig komplex dobtémái miatt érdemel külön dicséretet.

A kritikai visszhang vegyes volt, de túlnyomó részben pozitív. A szakírók műfajmeghatározónak tartották a lemezt, mert a dalok nem követik a klasszikus versszak–refrén szerkezetet, mégis erőteljesen és jól felépítettek. Bár nem hozott forradalmi újításokat, mégis sajátos ízt adott a metalcore színtérnek. Ugyanakkor a szövegeket sokan bírálták „emo” hangvételük és gyengeségük miatt, zeneileg pedig nem tudta teljesen elkerülni a műfaj bevett sémáit.

A rajongók azonban másként látták: szerintük ez az album volt a Parkway Drive aranykorának kezdete. Megvolt benne minden – groove, súly, dallam –, és pontosan úgy szólt, ahogy egy ilyen albumnak szólnia kell. Egyikük így foglalta össze frappánsan:
„Ez a lemez úgy indít be, mint egy dupla eszpresszó, amit egy pitbull szolgál fel.”

Winston maga is úgy nyilatkozott, hogy a lemez egy fiatal, dühös zenekar lenyomata, amely még kereste a saját hangját, de már akkor is teljes szívvel zenélt. Ez volt az első alkalom, hogy profi stúdióban dolgoztak, és két hét alatt végeztek a felvételekkel. Őket is meglepte az album sikere, amely elindította a Parkway Drive nemzetközi karrierjét.

Összegezve: a Killing With a Smile nem pusztán egy debütáló lemez – ez volt a zenekar harci kiáltása, amellyel berobbantak a metalcore élvonalába. Vad, kendőzetlen és zsigeri – pontosan az a fajta album, amely nem kér bocsánatot, csak őszintén megmutatja, mire képes.

A minap a Mézga család kalandjai nevű – egyébként zseniális – magyar rajzfilmsorozat egyik epizódját láttam valamelyik adón. A történet szerint felveszik a kapcsolatot egyik jövőbeli leszármazottjukkal, akit a rokonság okán Köbükinek neveznek el. Akkor jött az ötlet: mi lenne, ha én is kapcsolatba lépnék az 1987-es énemmel, és közösen meghallgatnánk a Helloween új, Giants And Masters albumát?

Nos, a manőver sikerült: én, mint Köbüki, egy régi Junoszty tévé segítségével kapcsolatot teremtettem a 18 éves önmagammal.

Az alábbi beszélgetésben a fiatalabb énem (1987-ből) dőlt betűvel, a jelenlegi énem (2025-ből) normál betűvel szólal meg.

– Te ki vagy? Eléggé hasonlítasz rám, bár súlyban többnek látszol, és a hajadból is kevesebb van.
– Ugyanazok vagyunk: én vagyok te, és fordítva. Csak közben eltelt közel 40 év. Sok minden megváltozott ez alatt a négy évtized alatt. Jó a Helloween-pólód!
– Azta! Most vettem a piacon, a Keeper Of The Seven Keys borítójával. De rajtad is Helloween-póló van. Szóval még mindig bírod a metalt? Vagyis… bírom!
– Igen, ez megmaradt, ha már a haj el is tűnt. Figyelj: most jelent meg a Helloween 17. albuma, a Giants And Masters. Nincs kedved együtt meghallgatni?
– Hányadik? Hű, akkor a Helloween nagy karriert futott be!
– Mondhatni, igen. Na, akkor bámuld a képernyőt, és hegyezd a füled!
– Rendben, kíváncsi vagyok, mert a Keeper nagyon jól sikerült.
– Annyit elárulhatok innen a jövőből, hogy az az egyik legjobb lemezük – ha nem a legjobb. No, akkor vágjunk bele!
– Jó, már alig várom. Állj! Kik ezek? Miért vannak ilyen sokan? Ki az a kopasz, akinek olyan hangja van, mint Michael Kiskének? Mit keres a Pink Cream 69 énekese a zenekarban? És hol van Ingo Schwichtenberg?

– Hú, sok kérdés, de érthető, hisz eltelt közel 40 év. Nos:

• Az a „kopasz Kiske-hanggal” maga Michael Kiske – ő az egyik énekes.
• A másik Andi Deris – akkoriban még valóban a Pink Cream 69-ben zenélt.
• Szegény Ingo pedig 1995 óta már nincs közöttünk.
• A reunion után így heten nyomják: időközben bevették Sascha Gerstnert gitáron és Dani Löblét dobon. Michaelt, Markust és Kai-t pedig már ismered.

– Reunion? Most akkor, hogy is van ez?
– Kiske és Hansen elment, aztán visszajöttek, közben a helyükre bevették Andiékat, és most heten vannak.
– Nyugtass meg, hogy a Maidenben Bruce Dickinson az énekes, a Judas Priestben pedig Rob Halford, és ők nincsenek többen, mint amennyien voltak!
– Most már újra ők az énekesek. Mondjuk a Maidenben hatan vannak…
– Na, jó, inkább ezt hagyjuk is. Nézzük a lemezt, mert minél többet megtudok, annál jobban belegabalyodom.

A dalok

– Fura egy ilyen dallal nyitni, mint az epikusabb Giants On The Run – ezt ugye Andi énekli –, bár tény, hogy sok minden történik benne.
– Nekem viszont innen, 2025-ből nézve ennek a dalnak nagyobb a füstje, mint a lángja.

– A Savior Of The World viszont Keeper-típusú dal, csak kicsit gyengébb.
– Egyetértek. Abszolút visszanyúlás a zenekar hőskorához.

– A Little Is A Little Too Much számomra nagyon idegen, bár nem rossz.
– Azért, mert nem tudod, milyen lemezeket és dalokat fognak még kiadni. Nekem ez például tetszik: izgalmas, játékos, nagyon jól áll nekik.

– A We Can Be Gods sebességben és keménységben állja a sarat most is, 1987-ben is.
– Az Into The Sun szép dal, szépen hozza a Helloween líraibb hagyományait.

– A This Is Tokyo innen, a ’80-as évekből kicsit slágeresnek tűnik.
– Igazad van, könnyedebb darab, de jó szám. Nem véletlen, hogy klipesítették.

– A Universe (Gravity For Hearts) szigorúságával és gyorsaságával egyértelműen tetszik. Ez is Keeper-es, és Kiske kiválóan énekel.
– Igen, írtak már hasonló dalokat, de valóban nem rossz.

– A Hand Of God-dal nem tudok mit kezdeni, bár van benne lüktetés.
– A szintén Kiske-s Under The Moonlight tipikus Helloween. Egész jó..

– A Majestic viszont tetszik. Több mint nyolc perc, tele tempóváltásokkal, különböző zenei részekkel. A Helloween az ilyet nagyon tudja!

Összegzés

– Mi a véleményed a lemezről, így 1987-ben?
– Tudod, nekem ez az egész túl sok. Képtelen vagyok feldolgozni, amiket mondtál a zenekarról. Vannak dalok, amik tetszenek, de vannak, amik szokatlanok és idegenek. Neked tetszik?
– Szerintem nem rossz ez az album. Nem érzem biztonsági játéknak, van rajta egy-két sláger is. Összességében jó lemez, de messze van a klasszikusoktól.

Búcsú

– Most viszont mennem kell. Időre van szükségem, hogy megemésszem a hallottakat.… meg hát tanulnom is kell, tudod, idén érettségi.

– Igen, emlékszem. Megmondjam az érettségi tételeidet? Á, tudod mit, nem mondom. Tanulj csak!
– Legalább annyit árulj el, hogy sikerül-e leérettségiznem?
– Majd meglátod. Te csak tanulj!
– Rendben. Azért egy kérésem lehetne?
– Persze.
– Egy pár nyerő lottószámot az elkövetkező évtizedből nem tudnál mondani?

El kell mondanom, nagyon élvezem az új zenekarok felfedezését. No persze, nem hasonlítanám magam a történelem nagy felfedezőihez – Marco Polo, Kolumbusz Kristóf, Magellán vagy James Cook jóval többet tettek le az asztalra nálam. De azért én is szívesen elkalandozgatok a világ különböző szegleteibe, újabb és újabb zenekarok, lemezek és kiadványok után kutatva. Ezúttal Németországba, pontosabban Észak-Rajna–Vesztfáliába vezetett az utam – természetesen csak virtuálisan.

Az általam most „felfedezett” banda a Motorjesus. Újdonság számomra, de korántsem kezdők: a társulat 2006-ban vette fel ezt a nevet, korábban ugyanis The Shitheadz néven működtek 1992-től. Egyik daluk címe volt a Motorjesus, és végül ezt választották – jóval „promózhatóbb” – zenekarnévnek.

Stílus tekintetében nincs itt semmi hókuszpókusz: csípőből nyomják az erőteljes, dallamos metalt. Hatásaik között a Motörhead, az Iron Maiden és a Judas Priest is szerepel, de több dalban is felfedezni véltem az amerikai dallamos metal örökséget, például a Skid Row hatását.

A Streets Of Fire a Motorjesus hetedik nagylemeze. A felállás:

• Andreas Peters – gitár
• Chris Birx – ének
• Dominik Kwasny – basszusgitár
• Patrick Wassenberg – gitár
• Adam Borosch – dob

A zenekar egy interjúban elmondta, hogy energikusabb, heavy metalosabb hangulatú albumot akartak készíteni. Nézzük, sikerült-e!

Már a nyitódal, a Somewhere From Beyond megadja az energiát, és a következő, Back For The War még erre is rátesz egy lapáttal – itt ráadásul a refrén is rendkívül fogós. A címadó Streets Of Fire az album csúcspontja: mélyebb gitárok, lazaság és feszesség tökéletes egyensúlyban.

A továbbiakban kapunk például egy punkosabb tempójú They Don’t Die-t, vagy a zenekari sémákra épülő New Messiah Of Steel-t, amelyben mégis ott vibrál az ösztönösség is. A kettő között helyet kapott a súlyosabb Return To The Badlands, amely erős alapokra épül, kiváló refrénnel. A kiállás lassít, hangulatot teremt, majd egy remek gitártémával újra felpörög.

A 2. Evil kicsit finomabb, dallamosabb darab, míg a Driving Force újra belehúz – itt érzem leginkább a Skid Row hatását. A Holy Overdrive pedig egyenesen a ’80-as évek amerikai metal világát idézi.

A végére sem hagynak pihenőt: a City Heat szigorúbb, a The End Of The Line szinte szétfeszül az energiától, a Confrontation pedig punkos húzással zárja a lemezt.

A zenekar a saját stílusát Heavy Rock-ként definiálja. A dalszerzés módszerén nem változtattak, viszont a rutinjuk miatt mára pontosan tudják, mi működik és mi nem – így csak a legerősebb dalok kerültek fel az albumra.

A produkció remekül szól, a zenészi teljesítmény kifogástalan, és külön kiemelném Chris Birx énekét, akinek karcos, mégis erőteljes orgánuma tökéletesen illik a dalokhoz.

Szóval érdemes a nagy felfedezők nyomába lépni, és új – vagy számunkra eddig ismeretlen – bandák után kutatni. A Streets Of Fire mindenképp megér egy hallgatást.

És a borító is kifejezetten ütős!

Hogy mennyire erős ez a hét, azt jól mutatja, hogy még a különleges kiadványok is önmagukért beszélnek. Közülük is kiemelkedik a Slipknot jubileumi újrakiadása, a Mgła tízéves dala, valamint az Eleine koncertfelvételei.

Eleine – We Stand United (EP)
Első alkalommal jelentkezik fizikai formátumban élő kiadvánnyal a svéd szimfonikus metal csapat. A koncertanyag felvezetéseként a We Stand United dal kapott helyet.

Slipknot – Slipknot (25th Anniversary Edition)
A zenekar első, ikonikus albumának 25. évfordulójára egy monumentális jubileumi válogatáscsomag érkezett. A banda ezzel tiszteleg a nu metalban betöltött meghatározó szerepe előtt.

Mgła – World Without Us (Single)
A lengyel black metal formáció új dala, amely eredetileg a 2015-ös Exercises in Futility albumra készült, ám végül lemaradt róla. Most önálló kiadványként láthat napvilágot.

Synestia – Premonitions (EP)
Négy tételes EP a kaliforniai szimfonikus blackened death zenekartól – súlyos, sötét, mégis epikus hangulattal.

Warrant – Falling Down (Single)
Tizenegy év után tér vissza új dallal a német heavy metal banda. A Falling Down a közelgő The Speed of Metal album előfutára.

Elettra Storm – Blue Phoenix (Single)
Az olasz, női frontos power metal csapat új szerzeménye továbbra is a műfaj jól ismert, mégis szerethető ösvényén halad.

Equilibrium – Bloodwood (Single)
A német folk metal együttes friss dala igazi csemege a rajongóknak – egyszerre dallamos, energikus és hangulatos.

 Hell in the Club – Magnetars (Single)
Az olasz hard rock banda új dala a közelgő Joker in the Pack album előzetese. Kellemesen dallamos, igazi vérbeli rocknóta.

A harmadik felvonás sem lassít: a Green Carnation különleges atmoszférája, a Svartsot folk/death metalos pogóhangulata, a klasszikus metalos Fury dinamizmusa és a Speed Queen elementáris energiája mind-mind újabb izgalmas pillanatokat hoz.

Green Carnation – A Dark Poem, Part 1: The Shores Of Melancholia
A norvég különlegesség továbbra is a progresszív és doom metal határmezsgyéjén jár. Ez az anyag egy nagyszabású trilógia nyitódarabja, amely komor, mégis felemelő zenei utazásra hív.

Swollen Teeth – Ask Nothing
Egy újabb maszk mögé bújó nu metal formáció, amely a nyers, sötét energiát feszes, zsigeri dalokba sűríti.

Tallah – Primeval: Obsession // Detachment
Az amerikai brigád harmadik nagylemeze két tételben bontakozik ki: az első rész lírai hangvételű, vonósnégyessel kiegészítve, míg a második felvonás könyörtelen, nyers és vad erejű.

Svartsot – Peregrinus
A dán folkmetal hősei ismét középkori dallamokat házasítanak súlyos death metal-lal. Egyszerre táncolható és letaglózó.

Tine – A Winter Horrorscape
Count Murmur egyszemélyes vállalkozása: szimfonikus black/death metal, amely dermesztő hangulatot és extrém riffeket egyesít.

Fury – Interceptor
Energikus, dallamos heavy metal, amely klasszikus gyökereiből táplálkozik, mégis modern erővel lüktet.

Faetooth – Labyrinthine
Egy sötét tündérmese, súlyos gitárokkal és lírai mélységgel. Monumentális, mégis bensőséges élmény.

Speed Queen – ...With A Band
Villámgyors, punkos lendületű heavy metal. A zenekar célja egyértelmű: zenéjüket nem csupán hallgatni, hanem átélni kell.

A második őszi merítésben is bőven akad potenciál. Igazi kuriózum, hogy Dark Angel 34 év után újra hallatja hangját, de a melodikus-gothic vonalat képviselő Before The Dawn, valamint a jordán Falling Leaves is különleges színfolt. Persze mellette ott sorakoznak a sötét, dühös és technikás zenék is, a világ minden tájáról.

Dark Angel – Extinction Level Event
Három és fél évtized után aktiválta magát újra a kaliforniai thrash-legenda! A banda továbbra is kőkemény, technikás és kompromisszummentes – pontosan úgy, ahogy a rajongók várják.

Pestilential Shadows – Wretch
Ausztráliából érkezik a sötét, atmoszférikus black metal: komor hangulat, hideg dallamvilág és nyomasztó atmoszféra jellemzi a zenekar friss anyagát.

Still In Love – Recovery Language
Londoni fiatal formáció, akik a hardcore és a metalcore elemeit erős érzelmi töltettel és dühös megszólalással ötvözik.

Nailed To Obscurity – Generation Of The Void
A német atmoszférikus melodic doom/death metal csapat ötödik lemeze a megszokott súlyt, mélységet és melankóliát hozza – lassan, de biztosan építkezve.

Before The Dawn – Cold Flare Eternal
A finn gothic/melodic death zenekar új anyagán epikus dallamok, hörgős és tiszta ének váltakozása, valamint súlyos gitármunka váltják egymást. Sötét, melankolikus, mégis felemelő hangulat.

Imperialist – Prime
Technikás black metal, death és thrash elemekkel, amely nemcsak zenei projekt, hanem egy teljes sci-fi univerzum építésének része. Zenéjük egyszerre rideg, futurisztikus és agresszív.

Condition Critical – Degeneration Chamber
Az amerikai old school thrash vonalat erősítik sebészi pontosságú riffekkel, dobokkal, amelyek úgy szólnak, mintha boncasztalon kalapálnának. Nyers, vad, kompromisszummentes thrash!

Falling Leaves – The Silence That Binds Us
Jordánia metal-színteréről ritkán hallani hírt, de a Falling Leaves most egészen különlegeset hozott. A lemez személyes szövegei és melankolikus atmoszférája mélyen ható, gyászba hajló death/doom élményt nyújtanak – igazi zenei rekviem.

A szeptember az „indián nyár”, a „vénasszonyok nyara”, a szüret időszaka – és úgy tűnik, egyben a rock- és metalelőadók csúcsidőszaka is. Annyi friss lemez érkezik most, mint érett szőlőszem a tőkéken, köztük igazi ínyencségek: ilyen például a Blessthefall melodikus metalcore-ja, Glenn Hughes új albuma (a „Rock Hangja” most is nagyot szól), vagy a legendás Primal Fear visszatérése. Meglepően erős lett az Ambush klasszikus heavy metalja is, és különleges atmoszférát teremt az egyszemélyes Jord természetközeli black metal lemeze. Ez az első őszi csokor!

Blessthefall – Gallows
Az arizonai zenekar továbbra is mesterien ötvözi a metalcore energiáját a dallamos refrénekkel, masszív breakdownokkal és érzelmes szövegekkel – ettől válik igazán egyedivé a hangzásuk.

FM – Brotherhood
A brit AOR-legenda immár 15. stúdióalbumát adta ki. Nem múltba révedő nosztalgiázásról van szó – ez az anyag a brit AOR jelenét és erejét mutatja.

Glenn Hughes – Chosen
Új szólólemezzel tért vissza a „Rock Hangja”: a basszusgitáros-énekes neve olyan bandákkal forrt össze, mint a Trapeze, a Deep Purple vagy a Black Sabbath. Most ismét bizonyítja, hogy miért számít élő legendának.

Primal Fear – Domination
A német power metal gépezet új felállásban, de változatlan megbízhatósággal szállítja az erőtől duzzadó himnuszokat. Aki ismeri őket, tudja: csalódni itt nem lehet.

Ambush – Evil In Dimensions
Villámgyors riffek, égbeszökő énekhangok és klasszikus heavy metal feeling – mindez modern köntösben. A svéd csapat a régi iskola szellemiségét hozza új energiával.

Cult Burial – Collapse Of Pattern, Reverence Of Dust
A londoni trió zenéjében sötét atmoszféra, lassú doom-súly és agresszió fonódik össze. Igazi súlyos és vészjósló anyag.

Violator – Unholy Retribution
Old school thrash Brazíliából – nyers, gyors és kíméletlen. A zenekar időnként szünetelt, most viszont teljes erőből visszatért, tele dühvel és lendülettel.

Jord – Emellan Träden
Espen Solheim egyszemélyes atmoszferikus black metal projektje szorosan kapcsolódik a norvég tájakhoz: fjordok, hegyek és erdők hangulata lengi be a zenét. Természetközeli, meditatív.

A Liv Sin egy svéd metal zenekar, amely a power metal és a klasszikus groove elemeit ötvözi. A csapat 2016-ban alakult, középpontjában az egykori Sister Sin énekesnővel, Liv Jagrell-lel. Ez a formáció negyedik albuma, amelyen Liv társai: Per Bjelovuk dobos, Daniel Skoglund basszusgitáros, valamint a két új gitáros, Sonny Larsson és Ante Mäkelä.

A Liv Sin zenéje a klasszikus heavy/power metal hagyományait követi, főleg német hatásokkal (Accept, Warlock, Grave Digger), ugyanakkor helyenként ipari elemek is felbukkannak. Ehhez társulnak modern metal motívumok és társadalmi, vallási témákat boncolgató szövegek, amelyek különleges atmoszférájú elegyet alkotnak.

Dalról dalra

Gyenge számot nem találtam a lemezen – erőset és még erősebbet viszont annál inkább.

• A nyitó Praise the Winners egy húzós, tempóváltásokkal tarkított, remek refrénnel ellátott szerzemény.
• Az atmoszférikus indítással, majd kétlábdobos zúzással folytatódó Run súlyosabb hangzást hoz, főleg a légiesebb részek váltakozásának köszönhetően.
• A címadó Close Your Eyes nálam nem tartozik az album legerősebbjei közé. Pedig megvan a sebessége, a verze és refrén szinte eggyé válik benne. Érdekesség, hogy itt vendégszerepel Lars Palmqvist a szintén svéd Scar Symmetry-ből.
• A dallamosabb, kissé kommerszebb Louder más jellegű tétel: Liv itt eltérő énekstílust hoz, a billentyűk pedig hangulatos aláfestésként működnek.
• A tempós, kemény és refrénben is erős It’s Not Your Life közepén egy ipari hangzású, elszállós rész hallható. Ebben egy Scarlett nevű hölgy vendégeskedik.

A lemez középső részén:

• Az Above the Line továbbviszi az erős szerzemények sorát,
• míg a lendületes Shades of the Sun előtt egy hangulatos, intró-szerű közjáték, a The Shadow March hallható.

A végére maradtak a legerősebb darabok:

• A sötétebb, szaggatott riffekkel operáló Raven, amelyben szintén ipari elemek bukkannak fel. A közepén egy suttogós, baljós hangulatú kiállás teszi még erőteljesebbé a dalt.
• Az intenzív, gyors tempójú I Refuse kiválóan épített kiállásaival fokozza a feszültséget.
• A The Mask izgalmas kompozíció, amelyben Liv hatalmasat énekel.
• A záró, epikusabb hangvételű Hold It Together jól megtervezett, elgondolkodtató tétel, méltó lezárása az albumnak.

Hangzás és teljesítmény

A hangzásba nem lehet belekötni, ahogy a zenészi teljesítménybe sem. Mégis külön ki kell emelni Liv Jagrell-t, aki ezen az albumon csúcsformában van. Nekem Anna Brunner (Exit Eden, League of Distortion) jut róla eszembe: hasonlóan erőteljes, karizmatikus, kissé rekedtes orgánum. Liv ezúttal sokoldalúbb, keményebb, és ez a dalok energikusságában is megmutatkozik.

A Close Your Eyes egyfajta lázadás, vágyakozás egy igazságosabb világ után. A zene a múlt és a jelen ötvözeteként különleges atmoszférát teremt.

Összegzés

Egy rajongó frappánsan így fogalmazta meg a lényeget:
„Ez az album olyan, mintha Liv Jagrell személyesen jött volna el, hogy leüvöltse rólad a megfelelési kényszert.”

A napokban ünnepelte 50. születésnapját a Rainbow debütáló albuma, a Ritchie Blackmore’s Rainbow.
Ritchie Blackmore még a Deep Purple tagjaként vetette fel az ötletet, hogy készítsen egy közös lemezt Ronnie James Dio-val, aki akkoriban az Elf frontembere volt. Az Elf nyitózenekarként játszott a Purple előtt, és a közös munka olyannyira jól sikerült, hogy Blackmore az Elf gitárosán kívül mindenkit bevett a Rainbow-ba. A lemez felvétele után azonban – Dio kivételével – mindenkit ki is rúgott. A „fekete listán” szereplők:

• Mickey Lee Soule – billentyűk
• Craig Gruber – basszusgitár
• Gary Driscoll – dob

Miért volt szükség erre a lemezre?

A dalgyűjtemény Blackmore kreatív lázadásának gyümölcse: ki akart lépni a Deep Purple árnyékából, és megvalósítani saját zenei világát. A gitáros sosem titkolta, mennyire inspirálják a progresszív rock és a szimfonikus zene, Dio pedig egy sajátos fantasy-világot adott hozzá. Így született meg a hard rock, a klasszikus hatások és a képzeletbeli történetek különleges elegye.

A zenészek elmondása szerint a stúdiómunka gyorsan, ösztönösen zajlott. Blackmore célja egy misztikus, dallamos és erőteljes hangzás létrehozása volt.

Dalról dalra

• Man on the Silver Mountain
  Nehéz lett volna ennél jobb nyitást találni. Középtempós szerzemény, ahol természetesen Blackmore zseniális szólóval erősít. Ronnie itt – és az egész lemezen – visszafogottabban énekel, mint későbbi munkáiban. A hangja nem uralja a zenét, hanem szervesen illeszkedik hozzá.
• Self Portrait
  Hasonló tempójú, Ritchie gitárjátéka itt is szépen kibontakozik.
• Black Sheep of the Family
  Ez a feldolgozás eredetileg a brit progresszív rock zenekar, a Quatermass 1970-es dala volt. Blackmore mindenképpen el akarta játszani, de a Deep Purple nem támogatta az ötletet. Gyorsabb, dinamikusabb tétel, ami tökéletesen illeszkedik a lemez szerkezetébe – sőt, bőven felülmúlja az eredetit.
• Catch the Rainbow
  Egy gyönyörű, lírai darab, ahol minden zenész alázattal teszi hozzá a magáét. Ronnie éppen annyit és úgy énekel, ahogy a dal megkívánja. Egy korabeli kritikus szerint a gitár itt olyan szomorúan szól, mint egy emberi hang.
• Snake Charmer
  Nekem kevésbé meggyőző, bár a refrén eltalált és fülbemászó.
• The Temple of the King
  A lemez – és talán a Rainbow – csúcspontja. Varázslatos, érzelmekkel teli szerzemény, amelyben senki sem akar kitűnni, inkább együtt teremtenek hangulatot. Blackmore dallamai magukkal ragadnak, szólója tökéletesen illik a dalhoz. A rocktörténelem egyik legnagyobb klasszikusa.
• If You Don’t Like Rock ’n’ Roll
  Egy lendületes, vérbeli rock and roll. Bár nem az én világom, akkoriban szinte kötelező darab volt minden hard rock albumon.
• Sixteenth Century Greensleeves
  Középtempós, kissé szaggatott ritmikájú szerzemény, amelyben Ronnie elementáris erővel énekel.
• Still I’m Sad
  Az albumot újabb feldolgozás zárja. Az eredeti a The Yardbirds 1965-ös, szöveges változata volt, amelyet Blackmore teljesen átértelmezett. A Rainbow verziója instrumentális, tele zseniális témákkal és szólókkal – szövegre egyszerűen nincs is szükség.

Örökség

A lemez kiváló kritikákat kapott, és sokan úgy tartják, hogy legalább fél évtizeddel megelőzte korát.

A Ritchie Blackmore’s Rainbow-t 1999-ben az Egyesült Államokban, 2000-ben Európában újra kiadták.

A YouTube-on a The Temple of the King már több mint 41 milliós, a Catch the Rainbow 21 milliós, a Man on the Silver Mountain pedig 19 milliós nézettséget ért el.

Elmondható tehát, hogy ez az album nem csupán egy új korszak nyitánya, hanem egy olyan zenei világ alapköve, amely később a rockzene egyik meghatározó irányzatává vált.

Valahogy mindig is hittem a véletlenekben. Nem gondolom, hogy minden előre meg van írva; néha egyszerűen csak az apró mozzanatok összjátéka alakítja úgy a dolgokat, ahogy.

Egy ilyen véletlen találkozásnak köszönhetem a megismerkedésemet a Seasons In Black zenekarral is. Nem is őket kerestem szokásos zenei böngészéseim közben, de a program feldobta egyik klipjüket, én pedig kattintottam. És milyen jól tettem!

A banda 1996-ban alakult Bajorországban, ám nem kapkodták el a dolgokat: a mostani mindössze a harmadik nagylemezük, ráadásul az előző 12 éve látott napvilágot. Ennek oka részben az lehet, hogy az énekes, Lucki Mauer elég elfoglalt ember – ismert író és televíziós szakács.

A kezdetekben még black metal projektként indultak, mára azonban sokkal inkább a death metal dominál náluk, erőteljes groove-okkal és masszív riffekkel. Olyan az egész, mint egy vasércet szállító tehervonat. Érdekesség, hogy saját meghatározásuk szerint a stílusuk: doomcore.

A zenekar tagjai:

• Lucki Mauer – ének, basszusgitár
• Roman Adam – gitár
• Leon Hanff – gitár
• Markus Neumeier – billentyűk
• Harald Hemauer – dob

Zenei utazás az Anthropocene-nel

Már a nyitásban megkapjuk a Seasons In Black esszenciáját: súlyos riffek, hörgős, de dallamos refrén, a dal közepén pedig szintiszínezések. A World Wide Venom erőteljes kezdés, a zenekar nevét viselő szerzemény pedig tovább fokozza az izmos nyitányt – ráadásul sajátos atmoszférát is teremt.

Hasonlóan emlékezetes a You Get What You Give refrénje, amely némileg más irányba tereli a dal komor hangulatát. Ebben a számban vendégszerepel Michelle Darkness az End Of Green zenekarból.

A Yellow Sky úgy zúdul a hallgatóra a tonnányi súllyal, hogy szinte maga alá temet. Az Inside pedig egy feldolgozás – eredetileg a brit grunge-zenekar, a Stiltskin dala. Ebben a verzióban vendégként Michael Rhein és Specki T.D. (In Extremo) tűnik fel. A Seasons In Black átdolgozása sötét, gótikus ízt kapott, sőt, a banda mércéjével mérve még könnyedebb is lett.

A Blacksite és a Fatal Fallout követi a bevett zenekari receptet, ám mindkettőben akad valami apró plusz: egy különleges gitárdíszítés vagy egy erőteljes billentyűtémarészlet. Hasonló a Hell Again” is, ahol egy szövegmondós betét emeli magasabb szintre a kompozíciót.

Itt viszont érdemes megállni egy pillanatra: e a három dal mutat rá arra, hogy bár külön-külön mind erős szerzemény, a lemez egészében kissé homogén, így a vége felé némi egysíkúság is érezhető. Ez persze szőrszálhasogatásnak tűnhet, de nekem megvolt ez az érzésem a finisben.

A történetben azonban jön a csavar: a Forsaken, amelyben vendégként szerepel Hannes Ringlstetter (német médiaszemélyiség), a teljes album legjobb dala. Súly, dallam és érzelem tökéletes elegye – szó szerint megragadja a hallgatót.

Összegzés

A lemez hangzása kiváló, a zenészi teljesítmény magas színvonalú, amely a gitárjátékban csúcsosodik ki. A banda tagjai elmondták: számukra a zene nem csupán hangzás, hanem társadalmi és érzelmi kifejezésmód is.

Egy rajongó találóan így fogalmazott: „Az Anthropocene olyan, mint egy sötét metalos svédasztal.”

A Seasons In Black tehát jól „kifőzte” ezt az egészet – maradva Lucki szakmájánál – és fogyasztható, mégis súlyos zenei fogást tálalt elénk.
Receptkönyvbe a helye!