A napokban ünnepelte 45. születésnapját az Iron Maiden első albuma.

Az Iron Maiden-el való kapcsolatom valamikor 1982–83 körül kezdődött. Egy hétköznap este, amikor az osztrák Ö3 rádióban először meghallottam a The Number of the Beast című dalukat. Ott indult el minden. Ebből már sejthető, hogy nálam az Iron Maiden-sztori nem a zenekar nevét viselő debütáló lemezzel vette kezdetét. Sőt, akkoriban még a Paul Di ’Anno-s korszak másik albumát a Killers-t sem ismertem. Ez a két album csak később jutott el hozzám. Őszintén szólva akkoriban egyik sem tetszett igazán. Éppen ezért izgatottan hallgattam meg a Vasszűz bemutatkozó korongját.

Mindössze nyolc dal található az albumon, érdemes végigmenni rajtuk egyenként:

Prowler – Már itt felfedezhetők azok az elemek, amelyek később meghatározóvá válnak az Iron Maiden zenéjében: az ikergitárok, a karakteres dalstruktúrák. Ez a szám tökéletesen bemutatja a nyolcvanas évek rock/metal világát. A vijjogó gitártémák különösen érdekesek.

Remember Tomorrow – Egy hosszabb, hullámzó szerzemény, ügyesen váltogatott tempókkal. Az eleje számomra a korai Judas Priestet idézi. A Maiden-re jellemző galoppozós gitárrészek is felbukkannak benne, és Paul Di’Anno hangja remekül illik a dalhoz.

Running Free – Egyedi ritmikája van, de az egyszerűségében rejlik az ereje. Könnyen énekelhető, erős verzékkel és fülbemászó refrénnel. Az Iron Maiden életművében is különleges helyet foglal el, a benne lévő szokatlan kórusmegoldások miatt.

Phantom of the Opera – Bár több részletből épül fel, mégis egységes egészként működik. Átgondolt, jól hangszerelt és technikás dal. Megelőzi a korát, és már ekkor érzékelhető, milyen lehetőségek rejlenek az Iron Maiden zenei világában.

Transylvania – Kezdetben nem volt a kedvencem, de ma már másképp hallom. Főként az ikergitárok miatt, hiszen Dennis Stratton és Dave Murray remek témákat hoznak elő hangszerükből.

Strange World – Egy meglepően lassabb, atmoszférikus tétel. Paul ismét nagyszerűen énekel benne, és itt is felbukkan némi Judas Priest-hangulat. Steve Harris basszusa előtérben szól, ami kifejezetten jót tesz a számnak.

Charlotte the Harlot – Lüktető, energikus szerzemény. Egyes részeknél lenyugszik, majd újra beindul, mindezt kiváló zenei megoldásokkal kísérve.

Iron Maiden – Nem tudom, sejtették-e annak idején, hogy ez a dal azzá válik, amivé lett. Bár már a lemezen is húzónóta, a következő évtizedekben az egyik legkedveltebb koncertdarabbá lépett elő, saját koreográfiát kapva, Eddie-vel a középpontban. Pedig ez sem egy túlbonyolított szám – mégis végig libabőrös voltam a hallgatása közben.

Az Iron Maiden című album mindössze tizenhárom nap alatt készült el, és meglepően jó fogadtatásban részesült. A brit toplistán, a negyedik helyen debütált, Kanadában és az Egyesült Államokban platina-, Japánban, Németországban és az Egyesült Királyságban aranylemez lett.

Steve Harris így emlékezett vissza az időszakra:
„Amikor elindítod a zenekarodat, nem gondolkodsz sokkal tovább az első albumon. Arról álmodsz, hogy bejárod a világot – minden más csak ráadás.”

Sajnálatos módon, az albumon játszó zenészek közül ketten már nincsenek közöttünk: Clive Burr dobos 2013-ban, Paul Di’Anno énekes pedig tavaly, 2024-ben hunyt el.

Az ezt követő, közel fél évszázad alatt az Iron Maiden sikereinek fája hatalmasra nőtt. De ahhoz, hogy ez a sikertörténet valóra váljon, először el kellett vetni a magot. A debütáló lemez kiváló kezdés volt: megvetette a lábát a zenei világban, megerősödött, majd fokozatosan fejlődött. Időnként veszített néhány hajtást, de újakat növesztett, kihajtott, és a zenekar ezeknek az ágaknak a mentén egészen a csúcsig jutott el.

Az Omen zenekart a kilencvenes évek első felében még figyelemmel kísértem, ám később elvesztettem az érdeklődésemet irántuk. Az utóbbi időben azonban – főként annak köszönhetően, hogy a Pokolgép 35 éves jubileumi, 2018-as Aréna-koncertjén ismét láttam őket, mint előzenekar – újra elkezdett foglalkoztatni a társulat munkássága. A 2015-ös 25 év című album elnyerte a tetszésemet – ekkor még Koroknai Árpád volt az énekes.

Időközben több változás is történt a zenekar felállásában: a 2017-ben érkezett Mezőfi József helyét az ex-Pokolgép basszusgitáros, Pazdera György vette át, míg a gitárosi poszton Nagy Mátét Tóth Károly váltotta. A legjelentősebb változás azonban az énekes személyét érintette: Koroknai Árpád helyett, Molnár „Stula” Péter lett a frontember. Nála jobb választás aligha lehetett volna, hiszen Stula egy igazi rock/metal torok, jellegzetes, őserőt sugárzó hanggal, amely nagyobb nyilvánosságot érdemel.

Egyébként már a 2019-es Halálfogytiglan lemezen is ő énekelt – őszintén szólva, az az album nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. A friss Kell az ima azonban már valóban odacsap. Előre bocsátom: nem egy vidám hangulatú lemez, inkább komor, borongós atmoszférát áraszt. A dalokat tömörség, jó szövegek, súlyos gitárhangzás és tiszta megszólalás jellemzi. Bár modern hatások is érezhetők, ez mégis hamisítatlan Omen muzsika, amelyet Stula brutális hangja koronáz meg.

Az az igazság, hogy a lemezen nem találni gyenge dalt. Nem mindegyik szám kiemelkedően jó, de egységesen erős szerzeményekről van szó. A dalgyűjtemény csúcspontja kétségkívül a Méregpohár – egy lendületes, tipikus Omen-nóta, libabőrt okozó refrénnel, Stula előadásában. Ugyancsak kiemelkedő a Végítélet, valamint a hatalmas refrénnel operáló Árnyékból fény. Ez utóbbi dal fokozatosan építkezik, majd végül úgy zúdul le, mint egy vízesés.

Természetesen akadnak a lemezen klasszikus Omen-hangulatú számok is – ilyen például, A halál csókja, Amiben hiszel vagy Lennék –, amelyekhez Stula hangja hozzáadja azt a bizonyos pluszt.

A dalokat egyébként a gitáros duó, Nagyfi László és Tóth Károly jegyzi, a szövegeket pedig Kovács Enikő írta. Az említett zenészeken kívül Nagyfi Zoltán dobos még a zenekar tagja. Az Omen pedig mind zeneileg, mind dalszerzői szempontból igazán odatette magát. A Kell az ima tehát egy erős album, tipikus Omen-hangzással, némi modern ízzel, több kiemelkedő dallal és egy kiváló hangú énekessel.

A név hallatán először az jutott eszembe, hogy ez akár egy finn folkmetal zenekar is lehetne. Aztán amikor megláttam az album borítóját, inkább egy kilencvenes évekbeli amerikai thrash banda képe derengett fel előttem. Felkeltette az érdeklődésemet, ezért utánanéztem, kik is ők — vagyis inkább: ki. Mert mint kiderült, a Tiktaalika mögött egyetlen ember áll: Charlie Griffiths, a progresszív metalt játszó Haken gitárosa.

Nem szeretném a mindentudót játszani — sem őt, sem a zenekarát nem ismertem korábban.

És akkor térjünk rá a névre: a Tiktaalik az izmosúszójú halak egyik kihalt neme, amely körülbelül 375 millió évvel ezelőtt élt. A zene viszont szerencsére nem ennyire őskövület: progresszív, heavy és amerikai thrash metal keveréke. Nekem a kanadai Annihilator és az amerikai Nevermore is beugrott róla.

Charlie természetesen nem egyedül készítette az albumot, több vendégzenész és énekes is közreműködött. A vokalisták között ott találjuk Daniel De Jongh, Vladimir Lalić, Neil Purdy, Thomas Giles és Rody Walker neveit, míg a hangszeres vonalat Darby Todd dobos és Conner Green basszusgitáros erősítik.

Érdekesség, hogy volt már egy lemez, amely viszont nem Tiktaalika néven jelent meg, hanem Charlie Griffiths saját neve alatt, az album címe viszont Tiktaalika volt. Griffiths elmondása szerint azért készítette el ezt a lemezt, mert az elmúlt években rengeteg ideje volt, ráadásul végre hathúros gitáron játszhatott – szemben a Haken-nél, ahol nyolchúros hangszert használ.

Az eredmény meglepően magas színvonalú.

A Tyrannicide az első dal, amely erőteljes, vastag gitárhangzással, remek szólóval és feszes tempóval nyit. Itt Daniel De Jongh énekel. A következő, címadó Tiktaalika tételben is ő működik közre: egy egyszerű, de hatásos riff vezeti a dalt, jók a gitárdallamok, és fogós a refrén. A progresszív elemek itt már határozottabban jelen vannak.

A The Forbidden Zone sötétebb hangvétellel indul, van benne hörgős és tiszta ének is, vészjósló atmoszférát áraszt. Vladimir Lalić és Neil Purdy vendégszereplése erősen karakteresebbé teszi a számot.

A Mesozoic Mantras ismét Lalić előadásában hallható – egy lassabb, szépen hangszerelt szerzemény, amely a közepétől fokozatosan kibontakozik, és egy masszív riff viszi tovább.

Ezután Rody Walker tűnik fel egy újabb amerikai thrash metal darabban, ami erősen emlékeztet az Annihilator-féle hangzásra. A Give Up The Ghost újra Daniel De Jongh énekével szólal meg; egy húzós, groove-os szám, míg a záró Lost Continent egy szintén thrash alapú tétel, ahol már több tempóváltást hallunk, sőt, a dal közepén egy kis Dream Theater-es hangulat is megidéződik. Ebben Thomas Giles vendégszerepel.

Összességében érdekes zenei utazás ez az album. Nem váltja meg a világot, de igényesen összerakott, tartalmas munka, amely a fentebb említett hatások mentén hozza, amit ígér.

Az Arch Enemy különleges helyet foglal el fém szívem salgó állványának egyik polcán. Kedvelem a zenéjüket, jó albumaik vannak, láttam őket élőben is. Ebben persze közrejátszanak a zenészek is, leginkább Mike Amott, akit nagyon tisztelek, és nagyra becsülök zenei teljesítménye miatt. Tudom, hogy voltak és vannak más projektjei is, de számomra az Arch Enemy az, ami miatt megszerettem a játékát, a stílusát.

No meg persze Alissa White-Gluz. Örültem, amikor csatlakozott a csapathoz — félreértés ne essék, semmi bajom nincs Angela Gossow-val. Egyszerűen csak a kis kanadai hörgőgép jobban bejön, és most nem (csak) a külsejére gondolok. Alissa egyébként tisztán is kiválóan énekel, népszerű is, rengetegen készítettek már közös dalt vele. Az az igazság, hogy vártam ezt az albumot. Nekem például az előző Deceivers nagyon bejött. Persze tudom, nem lehet mindig ugyanolyan lemezeket készíteni — illetve lehet, de az előbb-utóbb unalmassá válhat.

Nem árulok zsákbamacskát: nekem a Blood Dynasty egy kicsit halványabb az elődjénél. Nem rossz, csak nem olyan erős, mint az előző korong. De akkor milyen?

A nyitó, lendületes Dream Stealer nem annyira ütős, bár a refrén előtti tempóváltás jó, viszont a közepe kissé kiszámítható. A következő Illuminate the Path már egy fokkal jobban sikerült, Mike belecsempészte a War Eternal egyik dallamát is. Alissa tiszta refrénje nem vágott gyomorszájon, de valahogy mégis működik a dal — bár a kiszámíthatóság itt is jelen van. Van az albumon négy szám: a March of the Miscreants, A Million Suns, a Don’t Look Down és a Liars and Thieves, amelyek egy kissé szürkébbek a többinél. Igaz, mindegyikben van valami jó, összességében mégsem tetszenek annyira.

A címadó szerzemény  jó gitárdallamával maradt emlékezetes, a Paper Tiger pedig egy remek, bólogatásra ösztönző Arch Enemy-nóta. A The Pendulum talán a lemez legjobb dala, azt nyújtja, amit a zenekar a legjobban tud: remek gitárdallamok, tempóváltós refrén. A lemez számomra legmeglepőbb tétele a Vivre Libre, amiben Alissa hörgését otthon hagyták – kissé elszállós hangulatú, és francia szövege van. Nem rossz, csak egy kicsit furcsa nekem.

Történt egy változás a zenekarban: Jeff Loomis elment feltámasztani a Nevermore-t, helyére Joey Concepcion érkezett – és sem rá, sem a többiek játékára nem lehet panasz.

A lemez hangzása bombasztikus, de ez egyáltalán nem meglepő.

Lehet, hogy ha még többször meghallgatom, javulna a véleményem a Blood Dynasty-ról, mert nincs elveszve a dolog — nem rossz ez, igaz, hogy hiányoznak az igazán kiemelkedő dalok, és akadnak meglepő húzások is rajta. De ahogy Mike Amott mondta: hisz benne, hogy olyat csinál, ami hiteles. Ezzel pedig nincs gond — mert tulajdonképpen a Blood Dynasty-ra ez igaz.

A Storm Seeker egy 2013-ban alakult német kalóz/folkmetal zenekar. Mondhatnánk, hogy nem találták fel a spanyolviaszt, mert kalózmetal létező dolog, illetve a folkosabb elemek belekeverése is megtörtént már a zenetörténelemben, lásd Alestorm. A dalokat hallgatva bizony többször beugranak Bodor Mátéék. Azért, hogy ne legyen ez ennyire szembeötlő, a Storm Seeker zenéje jobban elmerül az ír kocsmazenében. Dalaik tömörek, nincsenek túlbonyolítva, lévén a 13 dal nincs 38 perc.

Ez már az ötödik lemezük és nekem nagyon bejön a Set The Sails, hangulatosabbnak tartom, mint a tengernyi – ha már kalózmetal – ilyen vonalon mozgó banda lemezét, van érzékük a dallamokhoz és a folkmetalhoz. A zenekart Sean Graham ének, Marius Bornfleth dobos, Tim Braatz billentyűs/harmonikás, Fabienne Kirschke ének/ hurdy gurdy, egyéb népi hangszerek és Paul Martens gitáros alkotják.

Egy intro után fogják be a szelet a vitorlájukba német barátaink, a lendületes címadó szerzeménnyel. Váltott női/férfi ének van benne, a refrénje is nagyon eltalált cseppet sem erőltetett. A Gouverneur of The Coco Island egy tuti ír dal, tele vidámsággal és jó dallamokkal. Említettem az Alestorm zenekart, néhány dalból erősen kikandikálnak, ilyen például a Homeward Bound, a Don’t Break Yer Bones és a Jack The Jolly Pirate.

Ha a nagyérdemű kissé kifulladt a táncban és a hejehujában, jól jönnek a kissé nyugisabb, de tök jó nóták, mint az Old Maui és a Stormiest Seas.

Nem említettem még a lemez legmetalosabb dalát az Into The Fray-t, ahol szintén befigyel egy kis Alestorm, illetve az ugyancsak a fémes oldalt kidomborító Galway Girl-t, nagy adag ír hatással, ha már ez a címe. (Egyébként semmi köze, Ed Sheeran számához). A lemezt záró utolsó két szerzemény, a The Lieutenant’s Lament és a Waking Of The Flood nekem kissé középszerű.

A lemez megszólalása jó, a zenészek teljesítménye nemkülönben.

Végeredményben ez egy szórakoztató, az élet nagy kérdéseit nem feszegető, világmegváltásra nem törekedő album a Set The Sails. Azt írják magukról, hogy élőben jók, sőt Tim még egy kedves koncert meghívott is küldött a rajongóknak, tulajdonképpen nem ígért semmit, csak azt, hogy mindenkit szeretnek.

Aki ezt a szeretet érezni szeretné, ráadásul még jót is akar mulatni a Storm Seeker zenéjére, az Bécsben szeptember 18-án meg is teheti.

Az mindig becsülendő, ha valaki kitart az elvei mellett, csinálja azt amit a legjobban szeret és  tud. A német Grave Digger ilyen zenekar, tántoríthatatlanul haladnak a saját maguk által kijelölt úton. Ráadásul többekkel együtt, ők maguk teremtették meg a német heavy metalt, amely egy komoly tartópillére a világ fémzenei építményének.

Főhőseink több mint negyven éve sorban gyártják az egymást követő lemezeiket, amelyek nem mindig ugyanolyan minőségűekre sikerednek, de az biztos, hogy a Chris Boltendahl vezette csapat mind tudása legjavát, mind pedig szívét-lelkét beleteszi az adott produkcióba. A Heart Of Darkness az ötödik lemezük és ez mindenképp a jobb albumaik közé tartozik. Kicsit komorabb, sötétebb és ami feltűnő, hosszabb dalok alkotják.

A lemez a egy horrorfilmszerű bevezetővel startol, a Shadowmaker pedig egy húzós dal, nekem mondjuk a mondogatós refrénje annyira nem jön be, mint ahogy a The Grave Dancer-ben sem. A középtempós, málházós hét perc feletti Demon’s Day viszont egy erős nóta, érdekes, ahogy Chris a refrénnél felviszi a hangot. Nekem az album leggyengébb dala, az amúgy szélsebes Warchild, de aztán a közel tizenkét perces Heart Of Darkness simán feledteti velem az előző szerzemény halványságát.

Nagyon jól fel van építve, lassan indul, szépen megjön a dal, jó a refrénje és pont jól el van találva ritmusa, a váltakozó részek szépen össze vannak illesztve. A Hate egy gyorsabb szám, mondjuk ezzel a címmel nem is csoda, egy kicsit Overkill-es. Itt is refrén lehetne valamivel jobb. De aztán a Circle Of Witches megint egy csúcsdal, meglepő Chris tiszta éneke, igazi húzós Grave Digger nóta, jól hullámzik, amitől csak még jobban üt. A szaggatottabb Black Death zárja az albumot, ami szintén nem rossz.

A Heart Of Darkness jól szól, igaz 2006-ban remastert kapott, bár egy kissé steril a hangzás. Chris társai egyébként Uwe Lulis gitáros, Tomi Göttlich basszusgitáros, Frank Ullrich dobos, közülük Uwe játéka emelkedik ki a legjobban.

A koncerteken a The Grave Dancer még mindig elhangzik.

A lemezt a rajongók jól fogadták és én is osztom a véleményüket, mert a Heart Of Darkness egy remek album, szépen beleilleszkedik mind a Grave Digger, mind a német heavy metal albumok sorába.

A Coheed And Cambria zenekartól valamikor tavaly láttam egy videót és felkeltette az érdeklődésemet irántuk. Tudtam, hogy az idén jelenik meg a soron következő lemezük, úgy gondoltam, hogy majd azzal tanulmányozom behatóbban a muzsikájukat.

A Coheed And Cambria egy 1995-ben alapított amerikai társulat és írásom tárgyát képező kiadványuk már tizenegyedik a sorban. Igazából progresszív rock-ot írnak a szakértők a zenei stílusuk meghatározására, ami igaz is, de azért eléggé vegyes a zenéjük.

Ez a lemezük is egy koncepció album, a The Amory Wars tudományos-fantasztikus történet része. Az egész sztori az énekes/dalszerző Claudio Sanchez műve. Rajta kívül még Travis Stever gitáros, Josh Eppard dobos, Zach Cooper basszusgitáros zenélnek a Coheed And Cambria-ban.

Említettem milyen vegyes zenét játszanak, valóban nagyon sokoldalút és ez tulajdonképpen összevág azzal, hogy Claudio mindig is széles eszközpalettát szeretett volna létrehozni, játszi könnyedséggel ugrál stílusról stílusra. De lehet, hogy nekem pont ez a bajom ezzel a lemezzel. Igényes, jól meghangszerelt muzsika, de nekem túl széles ez az országút amin halad. Mire is gondolok.

A sztorival nem foglalkoznék, lévén most csatlakoztam be a történetbe, csak a zenére koncentrálnék. Szóval vannak itt jó dalok, például a vérbeli rock/metal hatású Blind Side Sonny, van húzása és egy jó gitárdallamot tettek bele, ami szépen végigkíséri a szerzeményt.

Jó még az öt tételből álló The Continuum egyik nótája, a Welcome To Forever, Mr. Nobody, illetve a Someone Who Can, ami egy tök jó ritmusú tipikus amerikai softrock dal, mai köntösben. A Searching For Tomorrow csak egy árnyalattal marad le mögötte, amely alapjáraton egy progresszív rock szám, de hatnak rá a mai zenék is és jó a refrénje.

A Goodbye Sunshine és a The Continuum ll: The Flood, okosan összerakott, vastag gitáralappal megspékelt jó dalok. Ebből is látszik, vannak itt jó nóták, de a többi sem rossz, csak valahogy idegen nekem. Vagy túl sok benne a pop hatás, vagy csak egyszerűen nem találnak el hozzám.

A lemez egyébként szépen szól, a zenészek is jól teljesítenek, Claudio Sanchez éneke pedig egészen magával ragadó tud lenni.

Kíváncsi voltam rájuk, meghallgattam őket, igényes jó zenét játszanak és ez az album is jó hallgatnivaló. Viszont az is igaz, hogy kicsit kívül esnek a komfortzónámon.

A közelmúltban volt 25 éves az Asphyx, On The Wings Of Inferno lemeze.

A holland death/doom metal zenekarnak, az On The Wings Of Inferno a hatodik albuma. 1987-ben alakultak és jó néhány zenész megfordult a soraikban. Ezt a lemezt az Eric Daniels gitár, Bob Bagchus dob és Wannes Gubbels ének/basszusgitár felállású csapat rögzítette. Egyébként Bagchus az egyetlen alapító tag. Nem voltak könnyű helyzetben, többször feloszlottak és ebben az időben nem volt egyszerű a metal zenekaroknak. Egyébként ezután az album után is feloszlottak. Mindenestre Wannes igyekezett helytállni, az Asphyx ikonikus énekese, Martin Van Drunen helyén.

Az album nem túl hosszú, írd és mond alig félóra, de mondhatjuk, hogy a kevesebb néha több elvet követték. A játékidőre vonatkozóan mondták a srácok, azt gondolták, hogy legalább 45 perc hosszúságú lesz, de vártnál rövidebbre sikerült. Viszont régebbi, maradék dalt, vagy feldolgozást nem akartak feltenni.

Kilenc dal van a lemezen, van közöttük nagyon jó, de bizony a rövid játékidő ellenére becsúszott egy-két nem olyan erős szerzemény is. Például az amúgy jó dolgokat felvonultató, de mindössze két perces Waves Of Fire, amit azért hallgattam volna még. Kicsit nekem semmitmondó a sebes, a közepén a doom-ig lelassuló The Scent Of Obscurity.

De körülbelül ennyi, amivel esetlegesen kötözködni lehetne. Nézzük viszont a többséget adó jó dalokat. A Chaos In The Flesh doom-al indul, de aztán felpörögnek az események és egész ütős dal lesz belőle.

A nyomasztó és súlyos Marching Toward The Styx elején jó a bevezető gitár, mint ahogy az egész dal is. Aztán, hogy legyen itt példa az Asphyx technikás játékára, A For They Ascend-ben ez jól tetten érhető. Az album egyik legjobba dala az On The Wings Of Inferno, a maga tonnányi riffjeivel, ráadásul a refrén belassulása is csak jót tesz az amúgy is jó dalnak.

Ezt egyébként is jól csinálják, nevezetesen, hogy a doom részek jól épülnek be a gyorsabb részek mellé, így téve izgalmassá, kerekké a dalokat.

Az Asphyx zenészeinek teljesítményébe nem lehet belekötni. A fentebb említett úriemberek értik a műfaji sajátosságokat és jó érzékkel adják hozzá a már említett doom metal elemeket. Azonban érdemes külön megemlíteni Wannes Gubbels hörgését, aki egyértelműen megfelet a feladatnak, ráadásul az ének nincs annyira elől, jó arányban épül be a hangszeres részekbe.

A zenészek elmondták még az album kapcsán, hogy könnyű volt megírni a dalokat, igaz soha nem szoktak sokat molyolni egy-egy szerzeménnyel. Tulajdonképpen a próbatermi riffekből fejlődnek ki a kész dalok. Az album fogadtatása nem volt rossz, sőt sokan a 2000-es év legjobb death metal lemezének titulálták az On The Wings Of Inferno-t. Én ezt azért nem merném állítani, de tény, hogy rövidsége ellenére valóban nem egy rossz album.

A jubileumi albumok között kicsit elfelejtődött fiatalságom egyik kedvenc zenekara, a Quiet Riot, Down To The Bone lemeze, ami a közelmúltban volt 30 éves. A társaság a 1980-as években élte fénykorát, az volt a legsikeresebb időszakuk.

A legjobb albumuk, a Metal Healt is ekkor készült. Csak egy adalék mennyire ment a banda szekere, az a lemezük 10 millió példányban kelt el, az írásom tárgyát képező Down To The Bone-ból pedig húszezer darabot adtak el. Igaz, hogy nem ugyanaz a két időszak, viszont lemezek között is van különbség, a Down To The Bone finoman szólva sem egy sikerült mű.

Előre leszögezem, az album kétszeri meghallgatása után sem tudtam összebarátkozni vele. A tizenhárom dalból, írd és mond három jó dal van, meg még kettő ami nem olyan rossz. Nézzük azt a pár számot ami emlékeztet a régi kedvenc zenekaromra. A Down To The Bone kicsit country-s, kicsit blues-os, jó dal, az igazság az, hogy ha ilyen dalok alkotnák a lemezt, egy szót sem lehetne szólni rá.

A másik jobb szerzemény a Monday Morning Breakdown, van feelingje, húzós old school dal, mondjuk a hét perces játékidőt kicsit sokallom. Ez pedig az egész albumra jellemző, a számok hosszúsága, nyúlnak mint a rétestészta, releváns mondanivaló nélkül. Egy picit gyengébb csak a Trouble Again, amely jól idézi a Quiet Riot korai muzsikáját, igaz ez is közel hat perces.

A két jobb dal még az All Day And All Of The Night, egy feldolgozás az általam ismeretlen The Kinks zenekartól és a Live Till It Hurst. A többi szerzemény viszont tizenkettő egy tucat. Próbálkoztak ők valamiféle megújulással, de nem nagyon ment és a visszanyúlások sem sikerültek.

A lemez erőteljesen szól, de azért van rajta por, viszont a dob egy kissé elől van. Az is probléma volt, hogy ragaszkodtak az eredeti hangzásukhoz illetve, hogy semmi váratlan nem húztak, csak a jól megtanult sémákat játszák. Igyekeztek ők minden rutinjukat bevetni, de több dal is izzadságszagú és izgalommentes.

A zenészek, akik ezt a lemezt elkövették, Kewin Dubrow ének, Carlos Cavazo gitár, Frankie Banali dob és Chuck Wright basszusgitár, nekem főleg Banali dobolása tetszik.

Down To The Bone-ról manapság egy szám sem sincs műsoron Quiet Riot koncerteken.  A rajongókat sem nagyon hatotta meg a lemez, meg sajnos engem sem. Ha Quiet Riot zenéjére vágyom, biztos, hogy nem ezt a lemezt fogom elővenni. Olyan ez az album, mikor találkozol egy régi szerelmeddel, jól elbeszélgettek egymással, de már nem ugyanazt jelenti neked mint akkoriban.

Nem ma kezdte az ipart a német Brainstorm, elvégre 1989 óta koptatják a színpadok deszkáit. A Plague Of Rats pedig már a 14. lemezük. A zenekart Andy B. Franck énekes, Milan Loncaric, Torsten Ihlenfeld gitárosok, Dieter Bernet dobos és a Görögországból importált Jim Ramses basszusgitáros alkotják.

Egy intro után a Beyond Enemy Lines-al csapnak a húrokba, a dal lendületes és nagyívű refrénnel bír, van benne egy jó kis szóló, alatta pedig komoly döngetős alapok. Ez egyébként is a zenéjük egyik alappillére, a tömény riffek amik jól illeszkednek a dallamokhoz. Ezután viszont még emelik a lécet, mert jó dalok alkotják a lemezt. Ilyen az album egyik legjobb szerzeménye, a Garuda (Eater Of Snakes), egy szigorúbb, mázsás súlyú dal jön velünk szemben.

Ugyanez a magas nívó jellemzi a The Shepherd Girl-t, jó riffel és dallammal. Szintén ilyen a Your Soul That Lingers In Me, amelyben Elina Siirala (Leaves’ Eyes) vendégszerepel. Ő egyébként úgy került képbe, hogy Andy belehallott a nótába egy női hangot és mivel kedveli a hölgy orgánumát, adta magát a dolog. Van még egy kiugró dal a lemezen, ez pedig a Masquerade Conspiracy.

Viszont van három dal, ami egy kissé gyengébb a fentebb említetteknél, a Crawling – ami eléggé Sabaton hatású nóta – vagy a Curtains Fall, ami meg egy kicsit egysíkú, illetve ilyen a From Hell is. Itt egyébként Alex Krull vendégszerepel az Atrocity-ből. A borító nagyon szép, Havancsák Gyula munkája. Manapság azt veszem észre, hogy ismét jönnek vissza az igényesebb borítók, ez pedig elég örvendetes.

A lemez hangzása kitűnő, a zenészek jól teljesítenek, talán kiemelkedik Andy B. Franck éneklése.

Torsten Ihlenfeld mondta egy interjúban az album elkészültével kapcsolatban, hogy náluk körülbelül egy év a dalírási folyamat és ez érződik is a lemezen, nem egy összecsapott mű.

Őszintén megvallva tetszett a Plague of Rats, a világot nem váltja meg, igaz abban is biztos vagyok, hogy nem is ez volt cél. Viszont hozta az elvárt minőséget, sőt a jobb dalok egyértelműen túlsúlyban vannak. Aki szereti az európai power metalt, némi amerikai ízzel, az nyugodtan hallgathatja.