Nemrég ünnepelte 45. születésnapját az Accept I’m a Rebel című albuma. Ez volt a zenekar második lemeze, és finoman szólva is útkereső időszakot tükröz. Fontos állomás volt a banda életében, de végül nem hozta meg az áttörést – a zenekar még kereste saját zenei identitását, amit a kereskedelmibb hangzás is tükröz. Sőt, a későbbi albumokon megszokott, ikonikus Accept-felirat sem szerepelt még a borítón.

A dalokon erősen érződik az AC/DC hatása, néhol a Kiss és a Judas Priest is felbukkan inspirációként. Ugyanakkor már ekkor is felsejlik az a hangzásvilág, amely később az Accept védjegyévé vált.

Az album készítésekor a zenekar felállása a következő volt:

• Udo Dirkschneider – ének
• Wolf Hoffmann – gitár
• Jörg Fischer – gitár
• Peter Baltes – basszusgitár
• Stefan Kaufmann – dob

A lemez egyébként a címadó dallal indít, ami talán a legerősebb az egész anyagon. Az I’m a Rebel-t Alex Young írta, aki az AC/DC-s Young testvérek bátyja. Eredetileg nem is tervezték felvenni, de a kiadó „javaslatára” mégis bekerült. Egy vérbeli AC/DC-ihletésű szerzemény – mi más is lenne –, de ettől függetlenül húzós, jól énekelhető nóta.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az Accept ne tudott volna saját jogon is jó dalokat írni – sőt! A China Lady például egyértelműen saját szerzemény, és kiváló gitárjátéka adja meg az alaphangulatot. Igaz, ez még nem az a tipikus, később klasszikussá váló Accept-féle gitárhangzás, és Udo sem annyira reszelősen énekel, mint amit megszoktunk tőle.

Mint ahogy a No Time To Lose-ban és a The King-ben sem, mégpedig azért mert ott nem ő énekel, hanem Peter Baltes basszusgitáros, még pedig nem is rosszul. A hatások kapcsán már szó esett az AC/DC-ről: az egyébként szintén jó Save Us is ezt a vonalat viszi, bár itt a hangzás néha kicsit elmozdul más irányba, amitől izgalmasabbá válik.

A Kiss-hatás a Thunder and Lightning-ban még visszafogottan van jelen, de az I Wanna Be No Hero  című számban már sokkal markánsabban érezhető. Ez a nóta lüktet, van benne dinamika – szintén a jobb tételek közé tartozik.

A záró Do It már egyértelműen előfutára a későbbi Accept-hangzásnak, némi korai Judas Priest-es beütéssel.

A lemez hangzása meglehetősen steril, amolyan ’80-as évek eleji stílusban, ami sokat elmond a korabeli stúdiótechnikai lehetőségekről és a kiadói elvárásokról is.

Az I’m a Rebel fogadtatása enyhén szólva sem volt egységes. A kritikusok kiemelték, hogy bár a lemez már tartalmazza a későbbi sikeres korszak előfutárait, még erősen érződik rajta a ’70-es évek szellemisége. Ugyanakkor jól beazonosíthatók azok az elemek is, amelyek később a zenekar stílusát meghatározták.

A rajongók megosztottak voltak: egy részük érdekes zenei kísérletként tekint az albumra, mások szerint a zenekar ekkor még nem volt igazán inspirált, illetve túl nagy teret engedtek a kiadói befolyásnak.

Az albumról a címadó I’m a Rebel mind a mai napig előkerül az Accept koncertjein.

Összefoglalva: az I’m a Rebel sem zeneileg, sem kereskedelmileg nem volt áttörő siker, de a zenekar fejlődésének szempontjából fontos mérföldkőnek számít. És ahogy tudjuk, az igazán nagy dolgok csak ezután következtek.