Amióta a YouTube-on lehet hivatalos koncertvideókat nézni, azóta nem nagyon hallgatok koncertlemezeket. Valahogy lejártnak éreztem őket – ha már lehet nézni is, miért csak hallgatnám? Ez sokáig így volt, pedig a zenetörténetben voltak (és vannak) igazán jó koncertalbumok. Lehetne sorolni, de szerintem mindenkinek megvan a maga kedvence ebben a műfajban is.

Aztán jött a Helloween tavaly év végén megjelent koncertalbuma, és teljesen megváltoztatta a véleményemet. Újra értelmet nyertek számomra ezek a kiadványok.

A NWOBHM-legenda Saxon tavalyi, a Hellfest fesztiválon rögzített, tizennégy dalos koncertfelvétele átfogja a zenekar fél évszázados pályafutását – vagy legalábbis annak legütősebb korszakát. Pontosabban: főként a '80-as évek sikeralbumainak legjobb dalait halljuk, kiegészítve két friss szerzeménnyel a 2024-es Hell, Fire and Damnation albumról.

Már maga a setlist is odacsap – valóban sikerült a legjobb Saxon-dalokat kiválasztani. A legfontosabb viszont az, hogy ezek a negyvenéves nóták ma is kiválóan működnek. Nem nosztalgiából szólnak jól, hanem mert még mindig élnek.

Nem akarok minden számot felsorolni, de például az általam sohasem túlzottan kedvelt Motorcycle Man is úgy szólal meg, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Vannak persze olyan Saxon-szerzemények, amelyek első taktusaitól is libabőrös leszek – ilyen a Power and the Glory, amiben még mindig ott az energia. Főleg úgy, ahogy most előadják.

Az újabb Madame Guillotine tökéletesen illeszkedik a műsorba – mintha nem is választaná el negyven év a többi daltól. És ott van a Dallas 1 PM, amit bevallom, a ’80-as évek óta nem is hallottam, mégis azonnal elkapott. A The Eagle Has Landed, a Denim and Leather vagy a Wheels of Steel pedig úgyis be fognak találni. A lemezt záró három dal – 747 (Strangers in the Night), a Crusader (mekkora szám ez!) és Princess of the Night – már címük említésére is libabőr fut végig rajtam. Ezekkel egyszerűen nem lehet mellé nyúlni.

Persze még a mai technikai háttérrel is fennáll a veszély, hogy a felvétel nem adja vissza egy koncert valódi hangulatát, de itt erről szó sincs. Az album kiváló minőségű – minden hangszer arányosan, tisztán szól, hallani is, élvezni is lehet. És van is mit hallgatni: Biff Byford énekes remek formában van, a két gitáros – Doug Scarratt és az „új fiú”, Brian Tatler – nagyszerűen játszik. Tatler érkezésével ráadásul friss energiát kapott a banda. Nibbs Carter basszusjátéka ott röfög a háttérben, de nálam az igazi főnyeremény Nigel Glockler dobos.

Olyan érzéssel és technikai magabiztossággal játszik, hogy öröm hallgatni – ráadásul kiváló dobhangzással. És ne felejtsük el: Nigel 72, Biff pedig 74 éves!

Az énekes a koncert kapcsán elmondta, hogy „epikus élmény” volt számukra a fellépés, az album pedig azt az energiát hivatott megőrizni, amit ott átéltek – egy dinamikus, felejthetetlen este emlékműve.

A lemez vinyl, CD és digitális formátumban is elérhető.
Egy kritikai vélemény szerint az Eagles Over Hellfest „tökéletesen visszaadja a koncert hangulatát”, a Saxon pedig bombaformában van.

Én ezzel nem is vitatkoznék.