Amikor ezt a projektet elindítottam – hosszú vajúdás után – az volt a célom, hogy át tudjam adni azokat az emlékeket és nem kevés izgatottságot, amit akkor éreztem, amikor több mint harminc éve izgatottan vettem kézbe kedvenc rock/metal zenei magazinom legfrissebb számát.

A legjobban mindig a lemezismertetők és a koncertbeszámolók érdekeltek. Évtizedeken át ezekből válogattam össze magamnak az aktuális, számomra izgalmas lemezeket. Szóval ezt az érzést szerettem volna visszahozni, és ha már vannak gondolataim az albumokról, úgy éreztem, érdemes megosztani őket másokkal is.

Mindezt úgy teszem, hogy semmilyen zenei végzettséggel nem rendelkezem, viszont több mint 40 éve rajongok ezért a műfajért, és abszolút a rajongó szemszögéből közelítem meg az egyes zenekarok munkáit. Ezért nem is kritikáknak nevezem az írásaimat, inkább afféle lemezismertetőknek.

Fontos szempont volt az induláskor, hogy – ahogyan anno velem is történt – felhívjam a figyelmet az általam érdekesnek tartott zenekarokra és lemezeikre. Ugyanakkor ki kellett alakítanom magamnak egy többlépcsős szűrőrendszert, hiszen annyi zene jelenik meg, hogy képtelenség mindet alaposan végigböngészni – így csak a jobb, vagy ismertebb bandák albumaira koncentrálok.

Itt jön képbe a mostani írás tárgya: a dán Volbeat zenekar.

Körülbelül tíz éve ismertem meg őket, és azonnal megfogott a zenéjük. Az, ahogyan a kemény metal alapokat kiválóan ötvözik az ’50-es, ’60-as évek rockabilly és rock and roll hangulatával, számomra nagyon működik. Mindig nagy izgalommal várom – és vártam – az új lemezeiket, amelyek döntő többsége elnyerte a tetszésemet.

A Volbeat 2001-ben alakult Koppenhágában, és a kilencedik albumuk: The God of Angels Trust.
A lemezen a következő felállás hallható:

• Michael Poulsen – ének, gitár
• Kasper Boye Larsen – basszusgitár
• Jon Larsen – dob
• Flemming C. Lund – gitár

Michael Poulsen az album kapcsán úgy nyilatkozott, hogy ez egyfajta újrakezdés számukra. Visszatértek a korai Volbeat-hangzáshoz, amit modernebb, erőteljesebb megszólalással ötvöztek. Azt mondta, van benne rockabilly és doom is – szerinte olyan, mintha Elvis Presley találkozna a Black Sabbath-tal egy temetésen. Minden dal mögött külön történet húzódik, és Poulsen szerint nem is céljuk, hogy a lemez mindenkinek tetszen – ők őszinte anyagot akartak készíteni, és az őszinteség bizony néha fájdalmas.

A nyitódal, „Devils Are Awake” már rögtön jelzi a visszanyúlást a korai lemezek világához. A középrész súlyos, komor, míg a refrén – bár működik – kicsit „mintha már hallottam volna” érzést kelt. A „By Monster Are Awake” folytatja ezt a vonalat, ezúttal egy erősebb refrénnel, bár itt is előjön a déjà vu. A dal középrésze viszont meglepően hasonlít a Sodom – Agent Orange egyik részletéhez. Hm, erre nem számítottam.

Az „Acid Rain” már könnyedebb hangvételű az előzőekhez képest, kevesebb súly benne, de ismerős motívumok itt is felbukkannak. A „Demonic Depression” az első olyan dal a lemezen, amelyre elégedetten csettintettem – tipikus Volbeat-hangzás, a zenekarra jellemző, erőteljes dallamvilággal.

A In the Barn of the Goat Giving Birth to Satan’s Spawn in a Dying World of Doom egy sötét, horrorisztikus történetet mesél el. Az eleje rockabillys, de aztán besúlyosodik. Nekem ez a dal annyira nem jött be. Viszont ezután rögtön jön egy erősebb szám, a Time Will Heal, amelynek pozitív hangulata, különösen a verzéknél, kimondottan tetszik – nálam ez a lemez egyik legjobbja.

A következő két dal, a Better Be Fuelled Than Tamed és a dögös At the End of the Sirens, szintén jól sikerültek, utóbbiban Michael egy szokatlan énekstílust használ, ami érdekes színt ad az egésznek.

Az utolsó két dal közül az „Enlighten the Disorder (By a Monster’s Hand – Part 2.)” egy lendületes, tipikus Volbeat-darab, amely ugyan nem kiemelkedő, de abszolút élvezhető. Az előtte lévő Lonely Fields viszont egy középtempós szerzemény, benne egy olyan libabőrös refrénnel, ami nagyon is illik a zenekar karakteréhez.

Őszintén szólva, vegyes érzéseim vannak ezzel az albummal kapcsolatban.
Egyrészt örülök, hogy visszanyúltak a gyökereikhez, és összességében nem rossz dalokat írtak – sőt, néhány újabb Volbeat-slágert is sikerült összehozniuk. Másrészt viszont engem zavarnak az önismétlések, amelyek főleg a refréneknél érződnek.

Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy izgatottan fogom várni a következő Volbeat-albumot, mint eddig. Aztán majd meglátjuk.