Iron Maiden-rajongóként különösen szíven ütött, amikor Bruce Dickinson bejelentette, hogy elhagyja a NWOBHM egyik legnagyobb hatású zenekarát. Mivel számomra ő volt a Maiden hangja, nehéz volt elképzelnem, mi lesz a kedvenc bandám sorsa nélküle. De ez most nem a Vasszűz egyik lemezének méltatása – hanem Dickinson első önálló albumáról szóló írás.

Fontos megjegyezni, hogy a Tattooed Millionaire 1990-ben készült, amikor Bruce még bőven a Maiden frontembere volt – hiszen csak 1993-ban távozott a zenekarból. . Ennek az a magyarázata, hogy a lemezkészítés lehetősége tulajdonképpen az ölébe hullott, ugyanis felkérték, hogy írjon egy dalt az Elm Street 5.-hoz. Ez a dala Bring Your Daughter... to the Slaughter volt, amit aztán Steve Haris „elkért” a Maiden No Prayer for the Dying lemezéhez. Viszont a CBS egyik A&R menedzserének annyira megtetszett a nóta, hogy leszerződtették. Bruce fogta magát és Janick Gers (Iron Maiden) gitárossal két hét alatt megírták a Tatooed Millionaire-t.

Hogy azért ne legyen ilyen egyszerű a dolog, Bruce egy interjúban elmondta, hogy ezt az albumot nem tekinti szólókarrierje kezdetének, csak élt a fentebb említett lehetőséggel, szóló pályafutását biztosan nem ilyen lemezzel nyitotta volna. Különben meg az Iron Maiden éppen a szabadságát töltötte, így volt ideje másra is.

A lemez több stílust ötvöz és van olyan dal rajta, ami simán ráférne egy Maiden albumra, viszont olyan is van, ami biztos, hogy nem. Természetesen társak is kellettek, hogy felvegyék a korongot, Janick-ot már említettem, mellette még Andy Carr basszusgitáros és Fabio Del Rio dobos segédkezett a lemez megszületésénél.

A nyitó Son of a Gun refrénjében erősen érződik a Maiden-hatás, de az összkép inkább a ’70-es és ’80-as évek hangulatát idézi, Bruce hangja pedig valamivel nyersebb, mint amit megszoktunk tőle. A címadó Tattooed Millionaire egyértelműen a lemez egyik legjobban sikerült darabja – tipikus ’80-as évekbeli rock/metal szám, hatalmas refrénnel.

A Born in ’58 szintén ezt a korszakot idézi, és itt is visszaköszön a Maiden szellemisége. A Hell on Wheels riffje némileg emlékeztet az Back in Black-re, mégis egy jól felépített, igényesen hangszerelt dalról van szó.

Az amerikai feelinget hozó Gypsy Road és Dive! Dive! Dive! hasonló színvonalat képviselnek – utóbbi szintén AC/DC-hatásokat hordoz. Ezután következik az All the Young Dudes, ami egy David Bowie-feldolgozás. A dal története az, hogy Bowie ezt a nótát a Mott The Hopple zenekarnak adta, mivel nagy rajongójuk volt, ők pedig a feloszlás szélén álltak, ezzel is segítve az együtt maradásukat. Egyébként Bruce jól énekli.

Az egyetlen tétel, amivel nem tudtam megbarátkozni, az Lickin’ the Gun – szintén AC/DC-ízű nóta, de nekem valahogy nem működik. Ezzel szemben a Zulu Lulu annak idején meglepett, de már akkor is nagyon bejött.

A záró No Lies a leghosszabb szám a lemezen, és kicsit olyan, mintha feldolgozás lenne. Középrészében dob, basszus és Janick kísérletező gitárhangjai dominálnak – számomra talán túl is van húzva.

A Tattooed Millionaire végül egész szép sikert ért el: Angliában négy kislemez is bekerült a Top 40-be és 60.000 példányban kelt el. Az Egyesült Államokban a Billboard 200-as listáján a 100. pozícióig jutott.

Gondolkoztam mit is írhatnék az albumról epilógus gyanánt. Találtam egy Bruce interjút, amiben azt mondta, hogy nem akart az Iron Maiden név mögé bújnia, sőt a saját neve mögé sem. Egyetlen dolog számított neki, jó zenét csinálni, jó lemezt készíteni, ha ez nem sikerül, akkor valamit rosszul csinál. Bruce szereti, ha a dolgok, kicsiben, tömören, ütősen működnek. És ez a pali amúgy a világ egyik legsikeresebb metalbandájának énekese. Nos, ilyen szemmel kell nézni azt az albumot.

Zenei szempontból a nyolcvanas évek egy kifejezetten intenzív és izgalmas időszak volt. Nemcsak új stílusok születtek (bár a heavy metal eredete inkább a hetvenes évekre tehető), hanem gombamód szaporodtak a fémzenét játszó zenekarok, elsősorban az Egyesült Államokban, de az öreg kontinensen is – hogy a világ többi részét már ne is említsük. Persze minden nyugatról érkezett. Így az Exodus is.

Emlékszem, a csapat – jelen írásom tárgyát képező – Bonded By Blood című bemutatkozó albumát egy, erre specializálódott, műsoros kazettákat árusító kis üzletben vettem. Csak a borító alapján döntöttem, mert korábban sosem hallottam a kaliforniai srácokról. De emlékszem, teljesen letaglózott a zenéjük. Nyers, agresszív, gyors és erőteljes gitárjáték, thrash-es (bár akkor még azt sem tudtam, mi az) szólók, kiabálós refrének – gyakorlatilag olyan zene, amilyet addig még sosem hallottam. Csak később derült ki számomra, hogy az Exodus a Bay Area thrash színtérhez tartozik, és innen került a Metallica-ba egy bizonyos Kirk Hammett is.

Nem ment azért minden simán: a lemez már 1984 nyarán elkészült, de a kiadóval való huzavona miatt csak 1985 tavaszán jelenhetett meg. Az albumot Gary Holt és Rick Hunolt gitárosok, Rob McKillop basszusgitáros, Tom Hunting dobos, valamint Paul Baloff énekes játszották fel. Ez volt az egyetlen lemez, amin Paul szerepelt – nem sokkal később megváltak tőle, és sajnos 2002-ben elhunyt.

A nyitó, címadó Bonded By Blood rögtön megmutatja, miért is rajongtam (akkor is és most is) ezért a lemezért. Remek riff, lendület, szövegmondós ének, kiabálós refrén, váltott szólók – igazi csúcstétel. A következő dal, az Exodus, mintha csak az előző folytatása lenne. Paul Baloff gyakorlatilag végig darálja a szöveget, de itt-ott még némi dallamos éneket is hallhatunk.

A folytatás is erős: az And Then There Were None riffje óriásit üt, sőt az akkori Exodus-hoz képest kifejezetten énekközpontú, még csordavokál is van benne, váltásokkal és tempóváltással tarkítva – ez is csúcspont.

A Lesson In Violence hasonló vonalat visz, míg a Metal Command és a Piranha szintén kiemelkednek: előbbiben komoly dallamok, utóbbiban pedig visszafogottabb, az Exodus-hoz képest nem túl gyors tempó hallható.

A barokkos felvezetésű No Love középtempós, több váltással, míg az utolsó előtti dal, a Deliver Us To Evil, egy igazi Exodus-klasszikus, még akkor is, ha bő hét perc hosszú. Az albumot a szélvész gyors Strike Of The Beast zárja, elképesztő riffekkel és üvöltős refrénnel – méltó lezárás.

Az album végül nagy sikert aratott, a szakma és a rajongók is lelkesen fogadták. A Rolling Stone magazin minden idők legjobb metal albumai között a 45. helyre sorolta.

A Metal Command és a Strike Of The Beast a mai napig ott van az Exodus koncertjeinek műsorán.

Sok rajongó szerint a Bonded By Blood a zenekar legjobb lemeze. Én ezt nem merném ilyen egyértelműen kijelenteni – szerencsére több remek Exodus album is született azóta –, de az biztos, hogy a legjobbak között van. Kétség sem fér hozzá.

Akkoriban még nem sejthettük – hiszen az információk jókora késéssel jutottak el hozzánk –, miért volt ez a nagy sietség a német Grave Diggernél. A jó öreg Sírásók ugyanis három év alatt három nagylemezt is kiadtak, ami már csak az álmoskönyvek szerint sem szokott jól elsülni. Valószínűleg ütni akarták a vasat, hiszen az első album sikere után ez nem is tűnt olyan ördögtől való ötletnek – csak hát nem bizonyult túl szerencsésnek. Az embernek az az érzése támad, hogy futnak az első lemez után.

A Witch Hunter nagyrészt teljesen átlagos dalokat tartalmaz (persze akad kivétel is), korai heavy metal sémákból építkezik, néha más stílusokból átemelt klisékkel megtoldva. Sehol egy kiemelkedő szerzemény, csak olyanok, amelyek "elmennek" – vagy legalább nem kifejezetten rosszak. De akkor mégis: mi szükség volt erre a lemezre?

Újra meghallgattam a Witch Hunter-t. Akadt, ami most is tetszett, de nem kerített hatalmába nosztalgikus érzés. Nézzük tehát, milyen is lett ez az album.

A címadó dal lendületes, kicsit punkos hangulatú, a közepén Accept-hangzású szólóval. Az utána következő Night Drifter úgy elsuhant mellettem, hogy szinte észre sem vettem – pedig nem is lenne rossz. Aztán jön két erősebb darab: a Get Ready for Power izgalmasabb felépítésű, vágtázó tempóval indul, majd a refrénnél belassul – hatásos. A Love Is a Game líraibb hangvételű, nyilvánvalóan az előző lemez egy ilyen dalát idézi, és hasonló tétel a következő albumon is lesz. Tekinthetjük akár egyfajta folytatásnak is.

A Get Away ismét egy szélsebes nóta, de meglepően jól működik. A Fight for Freedom már más karakter, menetelős refrénje kifejezetten fülbemászó. Emlékszem, ezek a dalok annak idején elég jól működtek.

Van egy feldolgozás is: Alice Cooper School’s Out-ja Grave Digger-módra. Nem lóg ki a többi közül – se pozitív, se negatív értelemben. A Friend of Mine felejthető tétel, viszont az albumzáró Here I Stand végre hozza a húzós Grave Digger-vonalat, van benne élet, lehet együtt üvölteni Chris-szel a refrént.

A lemezen Chris Boltendahl énekelt és a basszust is ő játszotta – kivéve a Love Is a Game és School’s Out dalokban, ahol René Teichgräber bőgőzött. A felállást Peter Masson gitáros és Albert Eckard dobos tette teljessé.

A Witch Hunter fogadtatása meglehetősen megosztó volt. Egyes vélemények szerint a dalok nyersek, energikusak, és a lendület még elvitte a hátán az anyagot, míg mások szerint a lemez középszerű, sablonos, és hiányzik belőle a debütálás szenvedélye. A rajongók a Night Drifter, a Get Ready for Power és a Witch Hunter dalokat emelték ki pozitívan – utóbbi a mai napig szerepel a zenekar koncertprogramjában.

A borítóval ma sem vagyok kibékülve – és sajnos a zenével sem maradéktalanul. Az album egyértelműen a Heavy Metal Breakdown sikerének meglovagolása volt, de annak színvonalát meg sem közelítette.

Iron Maiden-rajongóként különösen szíven ütött, amikor Bruce Dickinson bejelentette, hogy elhagyja a NWOBHM egyik legnagyobb hatású zenekarát. Mivel számomra ő volt a Maiden hangja, nehéz volt elképzelnem, mi lesz a kedvenc bandám sorsa nélküle. De ez most nem a Vasszűz egyik lemezének méltatása – hanem Dickinson első önálló albumáról szóló írás.

Fontos megjegyezni, hogy a Tattooed Millionaire 1990-ben készült, amikor Bruce még bőven a Maiden frontembere volt – hiszen csak 1993-ban távozott a zenekarból. . Ennek az a magyarázata, hogy a lemezkészítés lehetősége tulajdonképpen az ölébe hullott, ugyanis felkérték, hogy írjon egy dalt az Elm Street 5.-hoz.

Ez a dala Bring Your Daughter... to the Slaughter volt, amit aztán Steve Haris „elkért” a Maiden No Prayer for the Dying lemezéhez. Viszont a CBS egyik A&R menedzserének annyira megtetszett a nóta, hogy leszerződtették. Bruce fogta magát és Janick Gers (Iron Maiden) gitárossal két hét alatt megírták a Tatooed Millionaire-t.

Hogy azért ne legyen ilyen egyszerű a dolog, Bruce egy interjúban elmondta, hogy ezt az albumot nem tekinti szólókarrierje kezdetének, csak élt a fentebb említett lehetőséggel, szóló pályafutását biztosan nem ilyen lemezzel nyitotta volna. Különben meg az Iron Maiden éppen a szabadságát töltötte, így volt ideje másra is.

A lemez több stílust ötvöz és van olyan dal rajta, ami simán ráférne egy Maiden albumra, viszont olyan is van, ami biztos, hogy nem. Természetesen társak is kellettek, hogy felvegyék a korongot, Janick-ot már említettem, mellette még Andy Carr basszusgitáros és Fabio Del Rio dobos segédkezett a lemez megszületésénél.

A nyitó Son of a Gun refrénjében erősen érződik a Maiden-hatás, de az összkép inkább a ’70-es és ’80-as évek hangulatát idézi, Bruce hangja pedig valamivel nyersebb, mint amit megszoktunk tőle. A címadó Tattooed Millionaire egyértelműen a lemez egyik legjobban sikerült darabja – tipikus ’80-as évekbeli rock/metal szám, hatalmas refrénnel.

A Born in ’58 szintén ezt a korszakot idézi, és itt is visszaköszön a Maiden szellemisége. A Hell on Wheels riffje némileg emlékeztet az Back in Black-re, mégis egy jól felépített, igényesen hangszerelt dalról van szó.

Az amerikai feelinget hozó Gypsy Road és Dive! Dive! Dive! hasonló színvonalat képviselnek – utóbbi szintén AC/DC-hatásokat hordoz. Ezután következik az All the Young Dudes, ami egy David Bowie-feldolgozás. A dal története az, hogy Bowie ezt a nótát a Mott The Hopple zenekarnak adta, mivel nagy rajongójuk volt, ők pedig a feloszlás szélén álltak, ezzel is segítve az együtt maradásukat. Egyébként Bruce jól énekli.

Az egyetlen tétel, amivel nem tudtam megbarátkozni, az Lickin’ the Gun – szintén AC/DC-ízű nóta, de nekem valahogy nem működik. Ezzel szemben a Zulu Lulu annak idején meglepett, de már akkor is nagyon bejött.

A záró No Lies a leghosszabb szám a lemezen, és kicsit olyan, mintha feldolgozás lenne. Középrészében dob, basszus és Janick kísérletező gitárhangjai dominálnak – számomra talán túl is van húzva.

A Tattooed Millionaire végül egész szép sikert ért el: Angliában négy kislemez is bekerült a Top 40-be és 60.000 példányban kelt el. Az Egyesült Államokban a Billboard 200-as listáján a 100. pozícióig jutott.

Gondolkoztam mit is írhatnék az albumról epilógus gyanánt. Találtam egy Bruce interjút, amiben azt mondta, hogy nem akart az Iron Maiden név mögé bújnia, sőt a saját neve mögé sem. Egyetlen dolog számított neki, jó zenét csinálni, jó lemezt készíteni, ha ez nem sikerül, akkor valamit rosszul csinál. Bruce szereti, ha a dolgok, kicsiben, tömören, ütősen működnek. És ez a pali amúgy a világ egyik legsikeresebb metalbandájának énekese. Nos, ilyen szemmel kell nézni azt az albumot.

Mikor ezt a projektet elindítottuk, az volt a tervem és a célom, hogy azoknak, zenekaroknak lemezeiről írjak, amik olyan zenét játszanak, amiket szeretek, olyan zenekarokról, amiket szeretek, olyan műfajokról, amiket szeretek. Szóval terv az volt, hogy inkább csak azokat albumokat mutatnám be, amik nekem tetszenek, szerintem értéket képviselnek. ( A nagyobb bandák ez alól kivételek). Amik nem tetszenek, nem hozzám szólnak, esetlegesen nekem idegenebb műfajban mozognak, azokat elengedem, legfőképpen azért, mert annyi jó zene van, nem jut idő az esetlegesen gyengébb produkciók feltérképezésére.

A zenei érdeklődésem elég széles spektrumon mozog, úgy, hogy szerencsére van miből válogatni. Azonban néha belenézek a napba. Mint például a német Caliban új lemezével. Az albumról egy dalt hallottam előzetesként, ez pedig az Echoes volt, ami nagyon tetszett. Azt viszont nem tudtam, hogy ez a legjobb dal a lemezen, (a kettő közül) ami a korongon található. No de haladjunk sorjábanban.

A németországi Essenből származó Caliban nem ma kezdte az ipart, hisz 1997-ben alakultak. A Back From Hell pedig már a tizenharmadik lemezük a sorban. Egy nyilatkozatban azt mondták, hogy zenéjük metalcore, ott vannak a gyökereik, minden erre épül rá. Persze ők is ötvöznek más műfajokat, de ez a természetes fejlődési folyamat. Erre utal a nevük is, amelyet a Vihar című film egyik szereplőjétől kölcsönöztek, aki egy vad teremtmény, nyers, brutális és megszelídíthetetlen és elég jól jellemzi a zenéjüket. És valóban. Intenzív zenét nyomnak, nem túl hosszú, velős dalok, jók a zenei alapok, azokkal van a legkevesebb probléma.

Az első hallgatás után azonban voltak bennem kételyek, nem mondom, hogy nem tetszett, de azt éreztem, kell még legalább egy meghallgatás. És, igen a következő próba már megmutatta, az album hiányosságait. Dühödt dalok, jó gitártémák, de sajnos több helyen sablon panelek (Guilt Trip), muszáj refrének (I Was A Happy Kid Once), céltalanság (Back From Hell, Dear Suffering), olyan dallamok, amiket mintha már hallottam volna (Alte Seele), vagy egyszerűen csak semmilyen szerzemény (Overdrive, Till Death Do Us Part). De azért a második hallgatás arra is rávilágított, hogy semmi sem fekete vagy fehér, hisz találtam azért értéket is, aminek jó a ritmusa (Insomnia, ez talán a legjobb dal az albumon), ahol végre van egy jobb refrén (Glass Cage), vagy ahol esetlegesen történik is valami izgalmasabb dolog (Solace In Suffer, vagy a már említett Echoes).

A lemezt a következő társaság rögzítette: Andreas Dörner ének, Mark Görtz gitár (ők ketten alapító tagok is), Ian Duncan ének/basszus (ő meg az új fiú a bandában), Patrick Grün dob, Denis Schmidt gitár.

A lemez öblösen, de kissé élettelenül szól, egy kicsit még molyolhattak volna keveréssel is, kicsit nyers és piszkos, igaz halottam már ennél sokkal rosszabbul megszólaló korongot is.

Mark Görtz nyilatkozta az album kapcsán, hogy a dalok mögött álló üzenetet az elégedetlenség szította. Meg kell hallgatni és el lehet dönteni, ez mennyire jött át. Nálam a Caliban nem veszett el, a következőre is kapnak majd lehetőséget, reméljük az majd jobban sikerül.

Legalább a lemezborító jó.

Hasonló gondolatok és érzések kavarognak bennem a legújabb Machine Head-lemezzel kapcsolatban, mint az Arch Enemy új albumánál. Mindkét zenekar előző anyaga nagyon betalált nálam, ezért vártam a folytatást. És valahogy ugyanazt érzem Robb Flynnék friss kiadványával kapcsolatban, mint Mike Amottékéval: jó-jó, de az előző, Of Kingdom and Crown mégiscsak erősebb volt.

Az Unatoned a Machine Head tizenegyedik nagylemeze, és ami elsőre feltűnt, az a komorabb hangulat. Érdekes, hogy amikor először hallgattam végig, kissé lassan indult be számomra, nehezen kaptam el a dalok ívét. Sőt, elsőre még a dallamos refrének sem ültek. A második hallgatásnál viszont kezdtem ráérezni az ízére. (Egyébként itt is van párhuzam az Arch Enemy-vel – a Blood Dynasty-t is többször kellett hallgatnom, mire elkaptam a fonalat.)

Robb Flynn, énekes-gitáros a lemez irányvonaláról azt nyilatkozta egy interjúban, hogy bár tisztában van vele, hogy nem ez a legkeményebb anyaguk, de rengeteg dallamot tartalmaz.

Az albumon egy új felállású zenekar dolgozott: Reece Scruggs gitáros érkezett a korábban kiválóan játszó Wacław „Vogg” Kiełtyka helyére (aki visszatért a lengyel Decapitated-be), Matt Alston dobosnak pedig ez az első Machine Head-lemeze, amelyen közreműködik. A folytonosságot Robb Flynn mellett Jared MacEachern basszusgitáros képviseli.

Nem mondom, hogy az első négyszámos blokk elveszett nálam, de egyikre sem tudnám azt mondani, hogy hibátlan. (Jó, igazából csak három dalról beszélünk, mert az albumnyitó Landscape of Thorns csak egy intro.) Az Atomic Revelation, az Unbound és az Outsider mind olyan dalok, amelyekből hiányzik valami – leginkább egy igazán fogós, jól működő refrén. Kicsit erőltetettnek érzem őket. Talán-talán az Unbound kivétel, aminek a refrénjét még szoknom kell.

Ide sorolnám a Long for This World-öt is, amely egy elgondolkodtató darab, de nem biztos, hogy elsőre megmondtam volna róla, hogy ez egy Machine Head-szám.

A lemez két csúcspontja a These Scars Won’t Define Us és a Bonescraper. Az előbbi egy dühös, húzós tétel, ahol a refrén végre igazán működik; utóbbi pedig nem a klasszikus Machine Head-vonalat képviseli, mégis teljesen rá van szabva a bandára. Ez a dal úgy csillagos ötös, ahogy van.

A harapósabb Addicted to Pain is jól sikerült, illetve az elszállósan induló Bleeding Me Dry is működik – bár nekem kissé idegen, de rossznak nem nevezném.

Az albumot záró Scorn-t elsőre nem értettem, de nem is tartottam rossznak. Aztán elolvastam, mit mondott róla Robb Flynn, és sok minden világossá vált:

„A dal négy sorból áll, és gitáron írtam, amit Joel Walasek ültetett át zongorára. Egyszerűen magával ragadott az ilyen Elton John-féle zongorás ballada hangulata. Nem hiszek semmiben, csak önmagamban, és ez a szerzemény is ebben a szellemben született. Nagyon büszke vagyok rá – ez egyébként az utolsóként készült el a lemezre – és valóban kilóg a többi közül. Különleges darab, ilyet még sosem csináltunk. Tizenöt éve próbálkozom zongorás számmal, most végre sikerült.”

Az Unatoned jól szól – bár a hangzása kissé borongósabb. A zenészek hozzák a tőlük megszokott színvonalat, az új tagok szépen beilleszkedtek. Robb Flynn markáns, acsarkodó éneke továbbra is meghatározó.

Zárásként ismét egy gondolat Robb-tól:

„Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni – csak gitározni akartam, dalokat írni, énekelni. Rávenni az embereket, hogy ugráljanak, énekeljenek, headbangeljenek. Úgy érzem, megtaláltuk a stílusunkat – csak egy kicsit szélesebbre nyitottuk a kaput, hogy új dolgokat is kipróbálhassunk. De ez továbbra is 100% metal.”

Az bizony!

Tankcsapda, Kowalsky meg a Vega koncertbeszámoló (10 év távlatából), 2015.05.02.

Mosonmagyaróvár, Wittmann-park

Kowalskyt utoljára 16 évvel ezelőtt láttam, még a legendás Black-Out zenekar tagjaként. Azóta sok víz lefolyt a Dunán – ő pedig az évek során megváltozott, mind a külsejében, mind a zenéjében.

A délutáni kezdés ellenére is szép számú közönség gyűlt össze a Wittmann-parkban. Egy kellemes, hangulatos intro után a zenekar a Hotel Eufória című dallal nyitotta meg a koncertet. Azt kell, mondjam, tetszett, amit csináltak – jó energiák áradtak a színpadról, és a hangzás is rendben volt.

Kowalsky a régi önmagához képest sokkal közvetlenebb, kommunikatívabb lett: rengeteget foglalkozott a közönséggel, ami kifejezetten jól állt neki, és szimpatikus benyomást keltett. Ahogy az egész zenekar is nagyon egységesnek, profinak tűnt a színpadon.

Nekem különösen Szórád Jimmy játéka tetszett. Őt is régen láttam már, még az Árnyak zenekarban zenélt (pont a Black Out előzenekaraként) – igaz, akkoriban egészen más stílusú zenét játszottak, és ő maga is másképp nézett ki.

A dalok szintén kellemes meglepetést okoztak. Bár zeneileg kissé távolabb állnak az én világomtól, alapvetően dallamos, modern, és vidám hangulatú számokat hallhattunk.

Összegzésként: egy szó, mint száz, tetszett a csapat, és úgy érzem, érdemes lesz őket máskor is megnézni. Határozottan szerepelnek a terveim között!

A Tankcsapda megkerülhetetlen a hazai zenei palettán. Jó ideje nem láttam már őket élőben, ezért kíváncsian vártam a koncertet. És nem csalódtam bennük: erősek voltak, még ha sok meglepetést már nem is tudnak okozni. A show profi volt, nem lehetett belekötni.

Sorban érkeztek a jobbnál jobb Tank-slágerek, amiket egyszerűen lehetetlen nem együtt üvölteni a zenekarral. Lukács Laci magabiztosan vezényelte le a műsort, Fejes Tamás pedig úgy dobolt, ahogyan csak a legnagyobbak tudnak – ráadásul rendkívül látványosan.
Sidi-t most láttam először élőben, és azt kell, mondjam, remekül illik ebbe a társaságba: jó kiállása van, jól mutat a színpadon, élvezi, amit csinál, és nem utolsósorban kiválóan gitározik.

A megszólalásra sem lehetett panasz – voltam már lényegesen rosszabbul kevert Tankcsapda koncerten is.

Lehet, hogy mára egy kicsit vesztettem az irántuk érzett régi lelkesedésemből, de amikor ott vagyok a koncertjükön, mindig rájövök, hogy még mindig érdemes időt szánni rájuk. Ezeken a bulikon pontosan azt kapom, amiért jöttem: igazi, élő rockzenét – se többet, se kevesebbet.

Ahogy az elején is említettem: nem csalódtam – jó koncert volt!

A világ folyton változik. Természetesen jelen van az állandóság is, de a változás folyamatos jelenléte az életünkben tagadhatatlan. Engem sem kerülnek el ezek a változások.
Tény, hogy korábban pszichedelikus black metalt biztosan nem hallgattam – egyszerűen azért, mert nem éreztem ezt a fajta zenét magaménak.

Aztán belebotlottam a norvég In The Woods… zenekar egyik dalába, ami igencsak felkeltette a kíváncsiságomat. A pszichedelikus black/progresszív metal/rock zenét játszó formációt 1992-ben alapította Christian Botteri (gitár), Christopher Botteri (basszusgitár) és Anders Kobro (dob).

A zenéjük abszolút megéri, hogy az ember kicsit mélyebben elmerüljön benne.
Nyilván a műfaji sajátosságok miatt ez nem éppen könnyed, vasárnap délutáni hallgatnivaló – de rengeteg szép dallam, remek zenei megoldás és nem utolsósorban különleges atmoszféra jellemzi.

Olvastam róluk egy frappáns meghatározást:
"Az In The Woods… egy rejtélyes skandináv black metal zenekar, amely kalandos zenéjével feszegeti a műfaj határait."

A jelenlegi felállás a következő: Nils Drivdal billentyűs hangszerek, basszusgitár, Bernt Fjellestadt ének, Bernt Sørensen gitár, Kåre André Sletteberg gitár, és az egyetlen alapítótag, Anders Kobro dob. (A Botteri fivérek 2016-ban kiléptek.)

Az biztos, hogy a norvég srácok nem háromperces dalokban gondolkodnak – a legrövidebb szerzemény is több mint öt és fél perces.
De megtehetik, mert van érzékük a dallamokhoz és a zenei építkezéshez.
A dalaikban keveredik a progresszív, black metalos és tradicionális heavy metal hangulat, északi, melankolikus dallamokkal átszőve.
Ehhez társul az a sajátos komor atmoszféra, amely végig árad a zenéjükből.

Egyszer azt mondták a dalírásról:
"A lényege, hogy a dinamikát alkalmazva olyan hangulatot teremtsünk, amely pontosan odavezeti az érzelmeket, ahol azoknak helyük van."

Nézzük, hogyan is mutatkozik meg mindez a dalaikban.

Kezdeném azzal, hogy ehhez az egész hangulatvilághoz kellett egy olyan énekes, akinek a hangja képes megvalósítani ezeket az elképzeléseket.
Nos, Bernt Fjellestadt pontosan ilyen énekes.

Ez már rögtön az első dalban, a The Things You Shouldn’t Know-ban kiderül: szép, visszatérő dallamokat hallunk, többségében tiszta énekkel (ami a lemezen amúgy is jellemző).
Már itt érezhető a különleges atmoszféra, amit ígértek.
A ritmusok váltogatása pedig folyamatosan életben tartja a dalok energiáját.

Ezután jön két csúcsdal: Az A Misrepresentation of I. már a nyitó gitárharmóniákkal megfogja a hallgatót – kicsit folkos hangulatú, tele jó ötletekkel és emlékezetes énekdallamokkal. A The Crimson Crown vészjóslóan indul, majd szépen, szinte hömpölyögve áramlik végig.

A Jiss and The Lie hullámzása és Bernt Fjellestadt mélyebb éneke kissé más ízt ad a lemeznek – ez a dal nekem már kevésbé tetszett, mint az előzőek.

Ezután következik az album legerősebb pillanata: a Let Me Sing.
Ez a dal a hangulatával olyan érzelmeket szabadít fel, amelyeket nehéz szavakkal visszaadni – egyszerűen magával ragad a dallamok szárnyán.

A Come Ye Sinners talán a leginkább metalos darab, ha a tradicionális heavy metal alapvonalait nézzük.
Végül a záró The Wandering Deity teszi fel a koronát a lemezre: erős dal, nagyszerű dallamokkal, jó énekkel és a zenekarra jellemző nehéz atmoszférával.

A lemez hangzása kiváló – különösen a dobok megszólalása tetszett.
A zenészek mind magas szinten teljesítenek, közülük is kiemelkedik a már említett Bernt Fjellestadt, aki igazán különleges hangulatot teremt a hangjával.

Az album címe Otra, amely egy norvég folyó neve – és valóban, ez a zene úgy áramlik, mint egy folyó:
be a fülbe, az elmébe, a szívbe, majd végül a lélek mélyére.

A közelmúltban volt 35 éves a Pretty Maids, Jump The Gun albuma.

A dán Pretty Maids fiatalkorom egyik kedvenc zenekara volt. Az első két ikonikus lemezük, a Red Hot and Heavy és a Future World hozta meg számukra a sikert és az elismertséget. 1981-ben alakultak, stílusuk pedig amerikai ízű, dallamos heavy metal és hard rock.

A Jump the Gun a harmadik albumuk, amelynek producere a Deep Purple basszusgitárosa, Roger Glover volt. Ekkor csatlakozott a zenekarhoz új gitárosként Ricky Marx is. A lemezt rajta kívül Ronnie Atkins ének, Ken Hammer gitár, Phil Moorhead dob, Allan Delong basszusgitár és Alan Owen billentyűk rögzítették. Az Egyesült Államokban a korong Lethal Heroes címmel jelent meg.

A lemezborító – főként színeiben – nagyon hasonlít az előző, már említett Future World albumhoz, nekem azonban nem különösebben tetszik.

Maga az album nem rossz: a tipikus Pretty Maids-vonások folyamatosan tetten érhetők rajta, viszont meglehetősen kiszámítható lett. Az előző két album frissességéből sajnos kevés maradt.

Azt már nem tudom, hogy 35 évvel ezelőtt hogyan fogadtam volna, de most, több mint három évtized elteltével nem könnyű objektíven megítélni.
Azóta szinte minden megváltozott – én is, és ezek a dalok is. Őszintén szólva nem lehet azt mondani, hogy ezek a számok rosszak lennének. De az a fránya idő… Rátelepedett egy vékony porréteg, amit már nem lehet teljesen lefújni róluk.

Kellemes élmény volt meghallgatni a lemezt, de tulajdonképpen ennyi – nem lettem libabőrös, és nem kaptam elő a léggitárt sem.
Nem érzem azt sem, hogy rutinmunka lenne a zenészek részéről, mert hallatszik, hogy mindenki odatette magát. Mégis, valahogy hiányzik az izgalom, a meglepetés.

Kiugróan jó dal nincs is a lemezen – igaz, kiugróan rossz sem, hacsak nem számítjuk ide a nagyon klisés Dream On-t, Roger Glover vendégszereplésével.
A Lethal Heroes és a Don’t Settle for Less jó kis dallamos US heavy metal tételek, bár különösebb újdonságot nem hoznak.
Ugyanez mondható el a címadó Jump the Gun-ról is. Talán a sodró lendületű Attention az, amiben egy kicsivel több élet van, mint a többi dalban.

Bár a lemez 1990-ben jelent meg, hangulatában inkább a nyolcvanas évek világát idézi – ami önmagában nem lenne baj, ha nem ragadtak volna bele a saját maguk által kialakított skatulyába.

A zenészek teljesítményét illetően egy rossz szó sem érheti a zenekart: jól játszanak, a dalok hangszerelése igényes.
Ronnie Atkins különösen magas színvonalon énekel: igazi „rocktorka” van, néha kifejezetten emlékeztet Sammy Hagar hangjára.

Érdekesség, hogy a zenekar később beismerte: hiba volt Roger Gloverrel dolgozni, mivel az album túlpolírozott, steril hangzású lett – különösen a dobok megszólalásán érződik mindez.

Az album végül nem érte el az első két lemez sikerét, és ennek következtében a zenekar fele el is hagyta az együttest.
Kár érte, mert a Pretty Maids sokkal többre volt hivatott, mint amit végül el tudott érni.

Az az igazság, hogy mindig is kedveltem a csajfrontos metalbandákat. Valahogy még ma is kuriózumnak számítanak ebben a férfiak által uralt műfajban. Szerencsére egyre több tehetséges női előadó érzi úgy, hogy van mondanivalója, és igenis helye van a metal zenei közegben.

Ez a két kiváló hanggal megáldott hölgy, Noora Louhimo (Battle Beast) és Netta Laurenne (Smackbound) immár másodszor fogott össze egy közös lemez erejéig – az első közös anyaguk a 2021-es The Reckoning volt. Őszintén szólva, Netta munkásságát nem ismerem, de Noora hangját és zenekarát kifejezetten kedvelem. (Érdekesség képpen jegyzem meg. hogy korábban a Nightwish-nél is szóba került a neve.)

Természetesen egy ilyen produkció nem valósult volna meg zenekar nélkül. A háttérben olyan zenészek dolgoztak, mint Miko Kosonen gitár, Nino Laurenne – Netta férje – gitár, Sampo Haapaniemi dob, Pasi Heikkilä basszusgitár és Vili Itäpelto billentyűk. A dalokat főként a Laurenne házaspár írta, néhány tételben Noora is közreműködött. Fontos szempont volt, hogy Noora hangja teljes értékűen jelenjen meg a dalokban, hogy valóban sajátjának érezhesse őket.

A hölgyek elmondták, hogy a komfortzónájukon kívül akartak alkotni, céljuk az volt, hogy a ’70-es évektől napjainkig terjedő időszak zenei stílusait, érzelmeit és hangszerelését is beépítsék az anyagba. Persze, teljesen nem tudtak kibújni a bőrükből – alapvetően ez egy heavy/power metal és hard rock lemez lett.

És azt kell, mondjam, nem is csináltak rossz albumot. Bár őszintén szólva elsőre nem igazán hatott meg, de másodjára már jobban odafigyelve, mélyebbre ásva kezdtem felfedezni az értékeit – és rá kellett jönnöm, hogy jó dalok vannak rajta.

Rögtön a nyitódal, a címadó Falling Through Stars egy vérbeli power metal nóta, akár a Battle Beast is előadhatta volna. Nekem még az Anna Brunner vezette League of Distortion is eszembe jutott róla. A következő Damned egy lendületes, jól megírt szerzemény, sőt még a To The Dark is hozza a szintet.

Ami viszont ezekben a dalokban felfedeztem az az, hogy nem igazán hoznak meglepetést. A jól bevált metal/hard rock paneleket használják – igaz azt jól. Vannak, azonban dalok, amelyek kicsit kilógnak a sorból, és egyénibb hangulatot hoznak. Például az album egyik legerősebb tétele a The Cradle, amely izgalmasabb, mint a többi: kissé popos, de mégis dallamdús és meglepően jól áll nekik ez a vonal.
A másik csúcspont a Loud and Clear, egy szép power metal ballada.

A többi szám már nem éri el ezt a szintet, de ezekben is találni jó pillanatokat, hangulatos részeket.

Összegezve a fentebb írtakat, két jó hangú énekesnő, igényes, jól hangszerelt, jól eljátszott dalai alkotják a Falling Through Stars-t, igaz, különösebb meglepetések nélkül, de azért megérdemli a figyelmet.