A közelmúltban volt 25 éves az Asphyx, On The Wings Of Inferno lemeze.

A holland death/doom metal zenekarnak, az On The Wings Of Inferno a hatodik albuma. 1987-ben alakultak és jó néhány zenész megfordult a soraikban. Ezt a lemezt az Eric Daniels gitár, Bob Bagchus dob és Wannes Gubbels ének/basszusgitár felállású csapat rögzítette. Egyébként Bagchus az egyetlen alapító tag. Nem voltak könnyű helyzetben, többször feloszlottak és ebben az időben nem volt egyszerű a metal zenekaroknak. Egyébként ezután az album után is feloszlottak. Mindenestre Wannes igyekezett helytállni, az Asphyx ikonikus énekese, Martin Van Drunen helyén.

Az album nem túl hosszú, írd és mond alig félóra, de mondhatjuk, hogy a kevesebb néha több elvet követték. A játékidőre vonatkozóan mondták a srácok, azt gondolták, hogy legalább 45 perc hosszúságú lesz, de vártnál rövidebbre sikerült. Viszont régebbi, maradék dalt, vagy feldolgozást nem akartak feltenni.

Kilenc dal van a lemezen, van közöttük nagyon jó, de bizony a rövid játékidő ellenére becsúszott egy-két nem olyan erős szerzemény is. Például az amúgy jó dolgokat felvonultató, de mindössze két perces Waves Of Fire, amit azért hallgattam volna még. Kicsit nekem semmitmondó a sebes, a közepén a doom-ig lelassuló The Scent Of Obscurity.

De körülbelül ennyi, amivel esetlegesen kötözködni lehetne. Nézzük viszont a többséget adó jó dalokat. A Chaos In The Flesh doom-al indul, de aztán felpörögnek az események és egész ütős dal lesz belőle.

A nyomasztó és súlyos Marching Toward The Styx elején jó a bevezető gitár, mint ahogy az egész dal is. Aztán, hogy legyen itt példa az Asphyx technikás játékára, A For They Ascend-ben ez jól tetten érhető. Az album egyik legjobba dala az On The Wings Of Inferno, a maga tonnányi riffjeivel, ráadásul a refrén belassulása is csak jót tesz az amúgy is jó dalnak.

Ezt egyébként is jól csinálják, nevezetesen, hogy a doom részek jól épülnek be a gyorsabb részek mellé, így téve izgalmassá, kerekké a dalokat.

Az Asphyx zenészeinek teljesítményébe nem lehet belekötni. A fentebb említett úriemberek értik a műfaji sajátosságokat és jó érzékkel adják hozzá a már említett doom metal elemeket. Azonban érdemes külön megemlíteni Wannes Gubbels hörgését, aki egyértelműen megfelet a feladatnak, ráadásul az ének nincs annyira elől, jó arányban épül be a hangszeres részekbe.

A zenészek elmondták még az album kapcsán, hogy könnyű volt megírni a dalokat, igaz soha nem szoktak sokat molyolni egy-egy szerzeménnyel. Tulajdonképpen a próbatermi riffekből fejlődnek ki a kész dalok. Az album fogadtatása nem volt rossz, sőt sokan a 2000-es év legjobb death metal lemezének titulálták az On The Wings Of Inferno-t. Én ezt azért nem merném állítani, de tény, hogy rövidsége ellenére valóban nem egy rossz album.

A jubileumi albumok között kicsit elfelejtődött fiatalságom egyik kedvenc zenekara, a Quiet Riot, Down To The Bone lemeze, ami a közelmúltban volt 30 éves. A társaság a 1980-as években élte fénykorát, az volt a legsikeresebb időszakuk.

A legjobb albumuk, a Metal Healt is ekkor készült. Csak egy adalék mennyire ment a banda szekere, az a lemezük 10 millió példányban kelt el, az írásom tárgyát képező Down To The Bone-ból pedig húszezer darabot adtak el. Igaz, hogy nem ugyanaz a két időszak, viszont lemezek között is van különbség, a Down To The Bone finoman szólva sem egy sikerült mű.

Előre leszögezem, az album kétszeri meghallgatása után sem tudtam összebarátkozni vele. A tizenhárom dalból, írd és mond három jó dal van, meg még kettő ami nem olyan rossz. Nézzük azt a pár számot ami emlékeztet a régi kedvenc zenekaromra. A Down To The Bone kicsit country-s, kicsit blues-os, jó dal, az igazság az, hogy ha ilyen dalok alkotnák a lemezt, egy szót sem lehetne szólni rá.

A másik jobb szerzemény a Monday Morning Breakdown, van feelingje, húzós old school dal, mondjuk a hét perces játékidőt kicsit sokallom. Ez pedig az egész albumra jellemző, a számok hosszúsága, nyúlnak mint a rétestészta, releváns mondanivaló nélkül. Egy picit gyengébb csak a Trouble Again, amely jól idézi a Quiet Riot korai muzsikáját, igaz ez is közel hat perces.

A két jobb dal még az All Day And All Of The Night, egy feldolgozás az általam ismeretlen The Kinks zenekartól és a Live Till It Hurst. A többi szerzemény viszont tizenkettő egy tucat. Próbálkoztak ők valamiféle megújulással, de nem nagyon ment és a visszanyúlások sem sikerültek.

A lemez erőteljesen szól, de azért van rajta por, viszont a dob egy kissé elől van. Az is probléma volt, hogy ragaszkodtak az eredeti hangzásukhoz illetve, hogy semmi váratlan nem húztak, csak a jól megtanult sémákat játszák. Igyekeztek ők minden rutinjukat bevetni, de több dal is izzadságszagú és izgalommentes.

A zenészek, akik ezt a lemezt elkövették, Kewin Dubrow ének, Carlos Cavazo gitár, Frankie Banali dob és Chuck Wright basszusgitár, nekem főleg Banali dobolása tetszik.

Down To The Bone-ról manapság egy szám sem sincs műsoron Quiet Riot koncerteken.  A rajongókat sem nagyon hatotta meg a lemez, meg sajnos engem sem. Ha Quiet Riot zenéjére vágyom, biztos, hogy nem ezt a lemezt fogom elővenni. Olyan ez az album, mikor találkozol egy régi szerelmeddel, jól elbeszélgettek egymással, de már nem ugyanazt jelenti neked mint akkoriban.

Nem ma kezdte az ipart a német Brainstorm, elvégre 1989 óta koptatják a színpadok deszkáit. A Plague Of Rats pedig már a 14. lemezük. A zenekart Andy B. Franck énekes, Milan Loncaric, Torsten Ihlenfeld gitárosok, Dieter Bernet dobos és a Görögországból importált Jim Ramses basszusgitáros alkotják.

Egy intro után a Beyond Enemy Lines-al csapnak a húrokba, a dal lendületes és nagyívű refrénnel bír, van benne egy jó kis szóló, alatta pedig komoly döngetős alapok. Ez egyébként is a zenéjük egyik alappillére, a tömény riffek amik jól illeszkednek a dallamokhoz. Ezután viszont még emelik a lécet, mert jó dalok alkotják a lemezt. Ilyen az album egyik legjobb szerzeménye, a Garuda (Eater Of Snakes), egy szigorúbb, mázsás súlyú dal jön velünk szemben.

Ugyanez a magas nívó jellemzi a The Shepherd Girl-t, jó riffel és dallammal. Szintén ilyen a Your Soul That Lingers In Me, amelyben Elina Siirala (Leaves’ Eyes) vendégszerepel. Ő egyébként úgy került képbe, hogy Andy belehallott a nótába egy női hangot és mivel kedveli a hölgy orgánumát, adta magát a dolog. Van még egy kiugró dal a lemezen, ez pedig a Masquerade Conspiracy.

Viszont van három dal, ami egy kissé gyengébb a fentebb említetteknél, a Crawling – ami eléggé Sabaton hatású nóta – vagy a Curtains Fall, ami meg egy kicsit egysíkú, illetve ilyen a From Hell is. Itt egyébként Alex Krull vendégszerepel az Atrocity-ből. A borító nagyon szép, Havancsák Gyula munkája. Manapság azt veszem észre, hogy ismét jönnek vissza az igényesebb borítók, ez pedig elég örvendetes.

A lemez hangzása kitűnő, a zenészek jól teljesítenek, talán kiemelkedik Andy B. Franck éneklése.

Torsten Ihlenfeld mondta egy interjúban az album elkészültével kapcsolatban, hogy náluk körülbelül egy év a dalírási folyamat és ez érződik is a lemezen, nem egy összecsapott mű.

Őszintén megvallva tetszett a Plague of Rats, a világot nem váltja meg, igaz abban is biztos vagyok, hogy nem is ez volt cél. Viszont hozta az elvárt minőséget, sőt a jobb dalok egyértelműen túlsúlyban vannak. Aki szereti az európai power metalt, némi amerikai ízzel, az nyugodtan hallgathatja.

Van az a véleményem, hogy mennyire nem könnyű feladat visszamenőleg írni 20, 30, 40 éves albumokról. Mert ugye más világ volt, mások voltak a körülmények, más voltam én is. Nem egy esetben súlyozni, mérlegelni kell, akár több fajta tényezőt is. Persze nem minden esetben. Az Accept ikonikus, Metal Heart albumánál nem kellett semmit mérlegre tennem. Ahogy hallgattam, úgy rohantak meg az emlékek. A nyolcvanas évek, a fiatalságom és a zene amit már akkor is imádtam.

A Metal Heart az Accept hatodik lemeze. Két év után visszatért Jörg Fischer gitáros és a vele kiegészült zenekar, Udo Dirkschneider ének, Wolf Hoffmann gitáros, Peter Baltes basszusgitáros és Stefan Kaufmann dobos rögzítette ezt az albumot. Nézzük milyen lett.

Mit is lehetne írni a metal történelem egyik legjobb daláról, amire megtanultam (elég magas szinten), léggitározni. Ez a dal, amit bármikor meghallgathatok, mindig libabőrös leszek tőle. Ők is tudhatták, hogy nagyot fognak dobni vele, elvégre ez nyitja az albumot. Csajkovszkijjal indul a szám, közepére pedig Wolf Hoffmann belecsempészte Beethoven Für Elisé-t. Zseniális megoldásnak bizonyult.

A következő Midnight Mover, egy egyszerű dal, de hatásos refrénnel. A kicsit AC/DC-s riffel megáldott Up To The Limit is jó nóta, jó a kiabálós refrén. Viszont a következő Judas-os Wrong Is Right, lendületes, ikergitározós, nem egy rossz dal, de valahogy megbújik a többi között. Ezek után jön két szuper szerzemény, a Screaming For A Live Bite , amely Van Halen-es, marha jó az elején a gitár.

Emlékszem, hogy a Too High To Get It Right, rá volt írva a valamelyik iskolai füzetemre fonetikusan, Cu Háj Cu Gerit Rájt. Ez is kicsit AC/DC -s de tény, hogy nagyon jó dal. Majd jön két relatív gyengébb nóta, a Dogs On Leads, amire megvallom nem is emlékeztem és a Teach Us a To Survive-ra sem. Az albumot a lendületes, tipikus Living For Tonite és a Bound To Fail zárja.

A hangszeres teljesítményre nem lehet panasz, a smirglis hangú Udo jól énekel és a zenei részért felelős többi tag, Wolf Hoffmannal az élen, kitűnően muzsikál.  A hangzással sincs semmi gond, az album jól van hangszerelve.

A 2024-es koncerteken a Midnight Mover és természetesen a Metal Heart volt programon.

Mit is lehetne végszóként? Szeretem ezt az albumot és ezért nem tudok objektív maradni vele. Szerintem a Metal Heart egy jó lemez!

A napokban adta ki második lemezét a 2019-ben alapított dán Trold zenekar. A folk, black/death metal-ban utazó csapat, Alan Vangsgaard Madsen énekes, Jesper Myrup, Christian Christiansen gitárosok, Mathias Boe Lindgren basszusgitáros és Frederik Damsgaard Weile dobosból áll.

Saját bevallásuk szerint, vidám táncbarát heavy metalt játszanak. Nekem a I Skovens Rige hallgatása közben többször bevillant a finn Korpiklaani munkássága. A Trold zenei témái a mesék, mitológiák, legendák, óriások, istenek, erdei állatok és tengerek világának témájából meríti az inspirációit. (Ebben is van párhuzam a már említett finn brigáddal kapcsolatban). Ennek a lemeznek is a központi témája az erdő, az album címe is erre utal, az Erdő birodalmában. A srácok azt mondják magukról, hogy ha a trollok a színpadon vannak, akkor biztos beindul a buli. Na, ezt el tudom képzelni.

A Trold a folkmetalt egyértelműen a metal felől közelíti meg, van itt heavy, black és még death metal is. Vastag riffek, gyors tempók és egy színes de egységes zene jellemzi az Erdő birodalmát. Ráadásul egységesen jó. A lemez legjobb dala, az Utysken, van benne tempó egy igazi folkos zúzda. Ennek a nótának a kistestvére a Bodlen, ami szinten a lemez csúcsdala, bír egyfajta atmoszférával és a közepén jó kis zúzással. Tetszik még a Med Hotiv Og Fakkel, a Til Gilde Under Bogen és az instrumentális Var is.

Azt állapítottam meg, hogy ez nem egy standard folkmetal lemez. A Trold zenéjében pont az a plusz van meg, ami a tengernyi, a stílusban mozgó zenekarban nincs. Nem hiába említettem a Korpikklanit. Persze, ezek a dán fiúk még náluk is metálosabb, fémesebb zenét játszanak, meg persze több dolog miatt durvább is a muzsikájuk. Tulajdonképpen azt kaptam tőlük, amit ez a zene adhat. Vagy amit ők megfogalmaztak magukról, táncbarát heavy metal. Nosza, induljon a buli!

Újra meghallgatni a régen hallott, kedvenc, vagy éppen nem annyira kedvenc albumokat, izgalmas dolog.  Aztán ahogy telt-múlt az idő jöttem rá, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. Főleg az olyan zenekaroknál, akik hosszú idő óta regnálnak, sok lemezük van, nyilván becsúszik egy-egy nem olyan jó dalgyűjtemény, amit őszintén megmondom, nem is hallottam.

Ilyen például az Overkill ReliXIV lemeze. Mondjuk, azt azért nem mondanám, hogy ez egy rossz korong lenne. Tulajdonképpen ugyanazt gondolom, mint a korabeli vélemények voltak, hogy jó lemez ez, de nem olyan jó, mint a legjobb Overkill kiadványok.

Kezdjük először is a címmel. Ez a 13. lemez a keleti parti thrasherektől, de a stúdióalbumok között szerepel az Overkill EP is, így viszont ez a 14. Innen a római számos lemezcím. Azt előre le kell szögezni, hogy egy erőtől duzzadó, jó zenei megoldásokkal teli, kiváló hangzású korong a ReliXlV. Maga az album egységes és ez vonatkozik a minőségre is.

Azért szemezgettem közöttük és találtam is nekem tetszőt. Ilyen például a Loaded Rack, vagy az izgalmasabb, kiabálós refrénű, Bats In The Belfry. A Keeper-ben tetszett a sivítós gitár, meg a szaggatott riff, ez amúgy is egy komplexebb dal.

Az albumzáró, kicsit punkos Overkill sláger az Old School, pedig a koncertek favoritja lett. Egyébként a refrénje olyan, mintha az Alestorm játszaná.

A ReliXIV a következő zenészek rögzítették: Bobby „Blitz” Ellsworth énekes, DD Verni baszusgitáros, Derek Tailer gitáros, Dave Linsk gitáros és Tim Mallare dobos. Az egész csapat kiválóan teljesít, Blitz reszelős hangja az évek során, az Overkill védjegyévé vált, mint, ahogy a borzasztóan erős gitárjáték is.

Az elején már említettem, hogy tulajdonképpen jó volt az album fogadtatása, 16000 példányt adtak el 2007 végéig az Egyesült Államokban.

Az album legfőbb kritikája a rajongók szerint a kiugróan jó dalok hiánya volt. Azt azonban érdemes leszögezni, hogy így 20 év távlatából, egyáltalán nem rossz ez a lemez nekem egyértelműen tetszett. Jó persze, nem éri el a klasszikus Overkill lemezek nívóját, de nem kell szégyenkezni Blitz-éknek a ReliXlV miatt. Helye van az Overkill életműben, még ha nem is mérföldkő.

Mikor a Himmelkraft névvel találkoztam, azt gondoltam, hogy valami német folkmetal banda lemeze jön velem szemben. Úgy döntöttem belehallgatok, bár az ilyen jellegű csapatokból enyhén szólva is túlkínálat van a piacon, de úgy látszik a kíváncsiság erősebb volt bennem, mint a fenntartásaim.

Az Uranium volt az a dal amit hallottam és meg kellett állapítanom, hogy ez nem az amire elsőre gondoltam. A zene sem olyan volt és a hang is ismerősnek tűnt. Mikor utánanéztem, akkor láttam, hogy a társulat a finn Sonata Arctica-s Tony Kakko szóló projektje, ami zenekarrá fejlődte ki magát. Mentségemre legyen mondva, hogy Tony kicsit másképp énekelt mint azt eddig hallottam tőle és a zene is más mint anyaegyüttesének  muzsikája.

Az énekes szerint ez nem is metal, hanem inkább hard rock és ő ezzel az albummal valami különlegeset és meglepőt akart. Nem szeretett volna Sonata Arctica-s zenét játszani, ne gondolják az emberek, hogy az onnan megmaradt ötleteket ülteti át a Himmelkraft dalaiba. Tony szerint ebben a zenében mindenféle árnyalat van és ő vastag ecsettel festett. Nézzük ezeket az árnyalatokat.

Először is ez egy koncepcióalbum, de úgy, hogy minden dal egy történet. Ezekhez a dalokhoz tartozik egy kísérőkönyv is. Szóval árnyalatok. Van itt sötétebb, a mélyre hangolt gitár miatt, például a Full Steam Ahead-ben, ez talán még kissé nyomasztó is. A már említett Uranium-ban is megvan ez a sötétebb árnyalat, teszem hozzá, hogy ez egy nagyon jó dal.

Aztán van itt színesebb árnyalat, a szimfonikus metal/rock elemekkel megtűzdelt Paika-ban. Van ebben a dalban némi musical, de bevillant a Nightwish is. Aztán kicsit ismét sötétednek a tónusok a hangulatok, az enyhén középkori Fat American Lies-ban. Innentől viszont a sötétebb színek fakulni kezdenek és a zene atmoszférikus hangulatra vált, Dog Bones, When The Musics Stops.

A következő Gorya több világosabb szín keveréke, viszont az album negatív dala, a There’s A Date On Every Dream, ami nagyon szürke lett. A Crystal Cave-ben ismét élesednek a színek és ez nem is egy elszállós szerzemény. Aztán megint a felhők lebegősebb színei következnek, az I Was To Rain Of Your Parade és a Deeper személyében.

Tony társai az albumon a következők voltak, Pasi Kauppinen basszusgitáros (Sonata Arctica), Timo Kauppinen gitáros és Jere Lahti dobos voltak. A lemez hangzásilag abból a szempontbók érdekes, hogy nagyon élő hangzása lett, igaz Kakko elmondta, törekedtek is erre. Ez egyébként a dobsound-on érződik a legjobban.

Szóval ez a kép amit a Himmelkraft zenéjén keresztül Tony Kakko lefestett nekünk színekben gazdag, sötétebb árnyalatokat és nekem a kelleténél kicsit több szürkét is felvonultató festmény. Nem rossz, de talán kicsit még kisérletezősebb album a Himmelkraft.

A Pain, Peter Tagtgren egyszemélyes projektje. A pali egy nyughatatlan figura, kinek a zene az élete, annyi mindent csinál, felsorolni szinte lehetetlen lenne.

A svéd Hypocrisy zenekar énekese, van több, mellékzenekara, mint például a The Abyss és Lock Up. Till Lindemann-al (Rammstein) gründolt, Lindemann (ez egyébként már véget ért), írt lemezt Joe Lynn Turner-el (ex-Rainbow, Deep Purple, stb), van egy The Abyss nevű stúdiója, ahol producerkedik, és lehetne még sorolni kinek a lemezén működött közre így vagy úgy. Több interjúban kérdezték tőle, hogy hogyan tud ennyi mindent csinálni, erre általában az volt a válasz, hogy sosem unatkozik és szereti ezt csinálni.

A Pain zenei stílusmeghatározása, indusztriális metal. Minden hangszeren ő játszik és ezt mondta, hogy ezzel a projekttel csak ki akarta próbálni, hogy tud e mást is írni mint brutális metal. Hát tud.

A Dancing With The Death egyébként már a Pain Negyedik lemeze, ihlet pedig onnan jött, hogy Peternek egyszer két percre leállt a szíve. A lemezen hemzsegnek a jobbnál jobb dalok. A címadó például, ami egyszerűen brutálisan kezdődik, persze a folytatása se kutya.

A Not Afraid To Die, aminek különös hangulata van, jó a dallamvezetése, van húzása. Ezekben a nótákba jól keverednek a mázsás metal riffek, a néhol elszállósabb szinti hangokkal, és az ipari elemekkel is. Bye/Die marha jó dallamban csúcsosodik ki, Peter hangja nagyon illik ehhez a zenéhez. Erre a dalra mondta Tagtgren, hogy ez tulajdonképpen a kinyújtott  középső ujja  azoknak az arcába akik el akarják nyomni.

Ami még nagyon tetszik az The Third Wave, a szaggatott gitárriff ott lebeg a verze felett. A Same Old Song elején nagyon jó a szinti, itt beugrott az In Flames, a refrén pedig telitalálat. Ezek amik nekem bejöttek, de ezenkívül majd mindegyik dal jó.

A lemez jól szól, van benn némi ipari mocsok, amitől nem annyira tiszta a megszólalás és azt is mondhatnám, hogy zenészek jól teljesítenek.

A Dancing With The Death jó fogadtatásra talált, Svédországban például a harmadik helyet érte el az albumok listáján. Az érdekes viszont, hogy kritikusok felrótták neki, hogy a Pain-ben olyan dolgokat kombinál, amik nem lehet kombinálni. Zenéje nehéz, sötét, nem annyira közérthető. Ezekre a felvetésekre azt válaszolta, hogy ő csak zenét ír, aztán ez lesz belőle.

Sőt az a kérdés is felmerült, hogy miért egyedül csinálja, miért ő játszik minden hangszeren. Erre azt mondta, hogy szereti ezt csinálni és közben tud fejlődni.

A koncerteken A Same Old Song még mindig megy, amúgy is ez lett a lemez legnépszerűbb dala.

Szóval a Dancing With The Death egyértelműen jó lemez és Peter Tagtgren Pain projektje pedig a mai napig él is virul, illetve lemezeket ad ki.

Az életrajzi könyv általában nem rossz olvasmány, ha jól van megírva és a főszereplő kellően érdekes. Viszont sok meglepetést tud rejteni, olyanokról akikről nem is gondolnánk. Megmondom őszintén sok ilyen könyvet olvastam és majdnem mindegyik élvezetes volt. Az utolsó négyet szeretném most bemutatni.                                                              

Rob Halford, Vallomás.

Rob Halford, Vallomás című könyve vitte el nálam a pálmát, felöleli a Judas Priest és egyben az ő teljes munkásságát. Rengeteg humor és jó sztori van benne, kellő öniróniával. Őszintén szólva Metal God-ról nem gondoltam volna, de a pali egy hihetetlen jó figura. Sok, jobbnál jobb zenei és magánéleti sztori, szinte letehetetlen letenni.

Csak pár morzsa a könyvből. Rob találkozott Madonnával, aki  úgy viselkedett mint Kleopátra és nagyon érdekelték az énekes tetoválásai, sőt, szerette volna ha mindenhol megmutatja őket., Rob azonban nemet mondott. Lady Gaga meglátta egy koncertjén és a show közben letérdelt tisztelete jeléül, táncosai legnaggyobb megdöbbenésére. Volt olyan, hogy Ozzy helyett kellett beugrania a Black Sabbath-ba és persze melyik nótát rontotta el, hát persze, hogy a Paranoidot.

De a legjobb sztori hogy a Metal God, Ringo Starr házából kölcsön vett egy, John Lennon Imagine klipjében is szereplő obeliszket, csak még elfelejtette visszavinni. Ezt a könyvet el kell olvasni, mert egyik legjobb önéletrajzi könyv amit eddig olvastam.

Ronnie James Dio, Rainbow in The Dark.

A másik könyv, Ronnie James Dio, Rainbow in The Dark című könyve. Előző hősünk Angliából származik, Dio pedig amerikai, de a sztorik hasonlóak, Ronnie is nagy kópé volt, talán valamivel céltudatosabb és a magánélete is rendezettebb mint Robé. De ebben is rengeteg jó sztori van abszolút olvasható és ott is és itt is betekintést kapunk a rocksztárok nem éppen konfliktus és élvezetektől mentes világából. Sőt Ronnie-tól megtudhatjuk a metálvilla keletkezésének igaz történetét is. Ez is jó könyv.

Rudán Joe könyv

Rudán Joe könyve sem rossz, az ő története sem volt mentes a zűrös dolgoktól. De azért merőben más volt az élet akkoriban Magyarországon, mint Angliában vagy Amerikában, ráadásul korban is van egy kis különbség köztük. Rengeteg érdekesség, első kézből kapott történetet elevenedik meg a könyv lapjain. Viszont azt is megtudhattuk, a magyar rockzenei élet finoman szólva sem mentes a konfliktusoktól. Rengeteg kép szolgál segítségül az olvasónak Magyarország egyik legjobb, ha nem a legjobb énekesének életéről.

K. K. Downing, Éjjel-nappal Judas Priest

Eddig csak énekesek voltak, most jöjjön egy legendás gitáros. K. K. Downing, Éjjel-nappal Judas Priest című könyve is jó könyv, de jóval szárazabb mint Halfordé, az is igaz, hogy utóbbi színesebb egyéniség. De azért ebben a könyvben is sok érdekesség van, más szemszögből mint az énekesé. Sőt Ken több dolgot is máshogy látott mint Halford.

Viszont azt érzem könyvén, hogy nélküle nem tudna működni a Judas Priest, aztán ugye mégis működik. Az az igazság kissé savanyú a szőlő. Ken barátunk amúgy is inkább primadonna és persze a zenekar másik legendás gitárosával, Glenn Tiptonnal is folyton ment a csatározás. Azt is megtudhatjuk a könyvből, hogy abban az időben (is), egy rocksztár milyen könnyen tudott csajozni. 

A The Ferrymen zenekar két kipróbált zenészt takar, Mike Terrana dobost (Rage, Axel Rudi Pell, Tarja) és Magnus Karlsson gitáros, basszusgitár, billentyűst (ő is rengeteg lemezen játszott). És persze a  Ronnie Romero álláshalmozó énekes, a teljesség igénye nélkül: Lords Of Black,  Rainbow, Elegant Weapons, Vandenberg, Michael Schenker Group, Sunstorm stb. 2016 óta vannak együtt és az Iron Will már a negyedik album amit elkészítettek.

Az rock/metal-ra szakosodott oldalak, melodikus power metalnak definiálják a stílusukat. És valóban, szerintem is egy igényes heavy/power metal lemez ez. Van ennek a zenének hangulata, vannak benne érzelmek és tisztességes metal alapok. A megszólalás, a hangszerelés, és a zenészi teljesítmény, illetve maguk a dalok is, egyaránt igényes munka. Amúgy is, ez a fajta zene nem áll messze tőlem és ezért is kedvelem a The Ferrymen zenéjét. Ezek után nézzük az Iron Will-t.

Jól kezdődik a lemez a Choke Hold-al. Tulajdonképpen a The Ferrymen zenéje olyan pilléreken áll mint például a  feszes alapok, a dallamos verzék és refrének és Romero éneke. Erre jönnek meg rá azok a részek, szólók, kórusok, amik színesítik a zenéjüket. Szóval ez az első dal, és a fentebb említett dolgok legjobb példája. A Mother Unholy egy kissé szigorúbb, van benne középkori kórus, bár ez egy kicsit talán kiszámítható. A címadó Iron Will se rossz, lebegősebb részekkel és egy kiváló szólóval. Ezeken a dalokon túltesz, az Above It, jó dögös alapokon nagyívű és jó refrén.

Az Adrenaline és a Darkest Story hasonlóan jók, de rajtuk túltesz a Dreams And Destiny. Lassabban indul, Romero kiélheti magát benne, de aztán tempósabbá válik és a jó a refrén is. A Dust To Dust, a The Darkness Than Divides és Mind Games azonos színvonalon mozognak, nem kiugróak, de jó dalok. Az album utolsó dala, a You’re The Joker megint egy erős tétel.

Nem tehetek róla, de én nagyon csípem ennek a Romero fiúnak a kicsit Dio-s hangját. Ezen a lemezen is nagyon jól énekel és amint az elején már említettem a társai is kiválóan zenélnek.

Más világot élünk, manapság ugye már a mainstream zeneipar nem nagyon gondolkodik lemezben, tehát lemezborítóban sem. De ez a borító szemben megy a fő sodorral, mert csodaszépre sikeredett.

Szóval akárhogy is csűröm- csavarom, ez egy jó lemez. Lehet, hogy nem egy divatos vagy nem annyira modern,de igényes, jó dallamos metal lemez az Iron Will.