Új lemezzel jelentkezett a stockholmi dallamos, power metalos Dynazty. Ugyan az albumnak vannak jó pillanatai, összességeben a túlnyomó részben lévő popmetal dalok miatt, kissé csalódást keltő.

Vártam a svéd Dynazty új albumát. Ugyan az utolsó lemezüket nem hallottam, de az előtte lévő 2020-as The Dark Delight-et igen és az nagyon tetszett. Az az igazság, hogy az első 2009-es keltezésű album óta, ez a kilencedik nagylemezük, ami elég tisztességes tempó, sőt lehet, hogy egy kicsit gyors is. Mondom ezt azért mert csalódtam ebben a lemezben. Az tény, hogy a csapatban megvan a dallamérzékenység, a dalírási kézség és a hangszeres tudás, plusz van egy jó torkú énekesük, a másodállásban a szintén svéd Amaranthe együttesben harmadik énekesként tevékenykedő Nils Molin személyében.

És pontosan ez a probléma. Mert ugyan vannak itt jó dalok, jó dallamok, de engem nagyon zavar a számok nagy többségében felbukkanó popmetal. Vannak nóták amiket az Amaranthe is simán eljátszhatott volna. A címadó, Game Of Faces, a Devilry Of Ecstasy a Fire To Fight, Phoenix, a Fortune Favorts The Brave, pont ilyen dalok. Mondjuk ebből a blokkból az utolsó dal éppenséggel tetszett. De igazságtalan lennék a zenekarral, ha csak így levenném róluk a keresztvizet, mert azért vannak itt jó Dynazty dalok. A lemez egyik legjobb dala, albumindító, lendületes Call Of The Night vagy az érzésekkel telt Dream Of Spring, illetve a Die To Survive és az erősen Sabaton hatású Mystery is a jobbak közül való.  

Egyébként a lemez jól szól, a zeneiséggel sincs gond, de például nekem a dobhangzás nagyon gépies.

Kissél szomorú, és csalódott vagyok, mert egyáltalán nem ezt vártam volna tőlük és ugyan nem teljesen reménytelen a helyzet, de ezt én így köszönöm, de nem kérem.