A közelmúltban volt 40 éves a Warlock – Hellbound című lemeze. Ez adta az apropót, hogy újrahallgassam.

A Warlock az a zenekar, amely annak idején valamiért nem tartozott az érdeklődési körömbe – és igazából nem tudom megmondani, miért. Pedig már csak az is különlegessé tette őket, hogy Doro Pesch személyében női énekesük volt, ami akkoriban egyáltalán nem volt megszokott jelenség a heavy metal világában.

A probléma az volt, hogy mire elkezdett volna komolyabban érdekelni a zenéjük, már fel is oszlottak. A zenekart 1982-ben alapították a németországi Düsseldorfban, és 1989-ben szűntek meg. Ez idő alatt elég nagy volt a mozgás a tagságban: hét év alatt tizenegy zenész fordult meg a csapatban.

A Hellbound a második lemezük volt, a következő felállásban készült:

• Doro Pesch – ének
• Rudy Graf – gitár
• Peter Szigeti – gitár
• Frank Ritter – basszusgitár
• Michael Eurich – dob

A lemez hangzása abszolút nyolcvanas évekbeli – mi más lenne? Kicsit steril, főleg a dob az, sőt az embernek néha olyan érzése van, mintha az ének külön dimenzióban lenne keverve. Ennek ellenére működik a lemez – főképp Doro karakteres, erőteljes és érzelemgazdag hangja miatt.

A nyitó Hellbound dalt annak idején, egy válogatáskazettán hallottam először. Lendületes tétel, mesterséges közönséghanggal, ami akkoriban nem volt szokatlan.
Ezután két izgalommentesebb dal következik: All Night és Earthshaker Rock. Itt azt jegyeztem fel magamnak, hogy az elszántság és az igyekezet megvolt, a végeredmény viszont átlagos heavy metal dalokat eredményezett. Ugyanez elmondható a Down and Out-ról is.

Mielőtt azonban végleg eltemetném a lemezt: vannak itt  jó dalok is.
A Wrathchild már izgalmasabb darab, van benne egy kis plusz. A Hellbound legjobb dala számomra az Out of Control, amit jó dallamokkal és refrénnel áldott meg a zenekar – lendületes, jól összerakott tétel.

És érdekes módon a lemez utolsó három szerzeménye is kifejezetten jól sikerült:

• A Time to Die egy feszesebb dal, jó gitárszólóval,
• a Shout It Out-ban Doro remek dallamokat hoz, a szám a végére szépen meg is nyílik,
• a Catch My Heart pedig egy lírai tétel, ami szépen illeszkedik ebbe a zenei környezetbe – semmi kivetnivalóm nincs benne.

A Hellbound fogadtatása vegyes volt, de inkább pozitív.
A kritikusok elismerték, hogy a zenekar ezzel a lemezzel szintet lépett, különösen a hangzás és a megszólalás terén. A német lemezeladási listán, a 53. helyig jutott.
A rajongók szerették – és az évek múlásával egyre nagyobb megbecsülést kapott a lemez.

A zenekar 1989-ben oszlott fel – igazából ekkorra már csak Doro maradt az eredeti felállásból. A Warlock nevet azonban jogi okokból nem használhatta tovább, így szólókarrierbe kezdett, a saját neve alatt.
Koncertjein viszont a Hellbound, Earthshaker Rock és Catch My Heart dalokat ma is játssza.

Egyébként a lemezt 2011-ben újra kiadták.
Doro egy interjúban elmondta, hogy a mai napig szívesen játssza a Hellbound dalait élőben, mert szerinte „még mindig bennük van a tűz és a szenvedély”.
Azt is hozzátette: ez volt az első olyan lemez, amin igazán úgy érezte, hogy megtalálta a saját hangját, és a zenekar is összeért. Akkoriban még nem is sejtették, mennyire meghatározó lesz ez az anyag a karrierjükben.

Fentebb már írtam a dalokról részletesebben, és nem is mondanék semmi rosszat a Hellbound kapcsán.
A tény viszont az, hogy sem a Warlock zenekar, sem ez a lemez nem forgatta fel a zenei világot.
De az is tény, hogy Doro karriert tudott építeni – és ehhez biztosan szükség volt erre a lemezre is.