A múlt heti Budapest Parkban tartott Avenged Sevenfold koncert árnyékában kissé feledésbe merült, hogy nemrég volt a zenekar City of Evil albumának 20. évfordulója – annak a lemeznek, amely meghozta számukra az áttörést.

Kedvelem az Avenged Sevenfold zenekart, mégis nehezen tudtam őket igazán megfejteni. Azt például, hogy mi az, amitől ez az egész működik. Mert stílus szerint besorolni őket szinte lehetetlen. Időnként hallani is, hogy nem mindig saját kútfőből merítenek, de ha ezt elengedjük, akkor kifejezetten izgalmas, a megszokottól eltérő felépítésű dalokat kapunk. Természetesen ezt csak magas szintű hangszeres tudással lehet előadni – erre még visszatérek.

Az Avenged Sevenfold 1999-ben alakult Kaliforniában. A City of Evil a zenekar harmadik albuma - és nemcsak szerintem - stílusát tekintve nehezen kategorizálható. Ez a lemez hozta meg számukra az igazi áttörést. A kiadás idején az alábbi felállásban játszottak:

• M. Shadows – ének
• Synyster Gates – gitár
• Zacky Vengeance – gitár
• Johnny Christ – basszusgitár
• The Rev – dobok

Johnny Christ számára ez volt az első közös lemez a zenekarral.

A dalok nem könnyű hallgatnivalók – többrétegűek, komplexek, mégis átgondoltnak hatnak. Nekem személy szerint nincs „sláger” a lemezen, de szinte minden tétel jó, vagy még annál is erősebb.

A City of Evil erősen nyit: a Beast and the Harlot és a Burn It Down kettőssel. Az előbbi egy markáns, a zenekarra jellemző dallamvilágot felvonultató dal, míg az utóbbi tempóváltásaival izgalmas, dinamikus szerzemény. A Bat Country egy lüktető darab, amely kiválóan ötvözi a kicsit elszállós részeket és a kevésbé metalos, ám fülbemászó refréneket – épp ettől működik igazán. A Trashed and Scattered is sokszínű, messze nem a sablonos keretek között mozog, remekül vegyíti a különféle műfaji elemeket.

A Seize the Day egy érzelmes ballada az élet múlandóságáról, a pillanatok értékéről. A Sidewinder is hozza az érzelmi töltetet, a végén pedig egy különleges, spanyol gitáros betéttel zár. Ha még nem veszítettük volna el végleg a stílusok szövevényes útvesztőjében a fonalat, jön a Strength of the World: egy hangulatos bevezető után kiváló gitártémák, „sakálvokálos” refrén, ügyesen váltogatott nyugodtabb és zúzósabb szakaszok jellemzik.

Az elején azt mondtam, nincs igazi „sláger” a lemezen – de tévedtem. A záró M.I.A. (Missing In Action) valójában az. Egy háborúellenes dal a katonák szemszögéből, tele érzelemmel, szép dallamokkal, fantasztikus refrénnel, kimunkált hangszereléssel – minden részletében átgondolt és meggyőző.

A lemez hangzása kifogástalan, és ha már korábban szóba hoztam a hangszeres tudást:
M. Shadows  kissé rekedtes, de karakteres hangján kiválóan játszik az énektémákkal. Az újonc Johnny Christ játéka jól hallható és stabil alapot ad. A két gitáros, Synyster Gates és Zacky Vengeance teljesítményére tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni – akár riffekről, akár szólókról van szó. Nálam azonban a dobos, The Rev viszi a prímet. Nemcsak a dobhangzás üt nagyot, de maga a játék is elképesztő színvonalú. Sajnos James Owen Sullivan, azaz The Rev, tragikusan fiatalon, mindössze 28 évesen hunyt el.

A City of Evil az USA-ban platinalemez lett, Kanadában és az Egyesült Királyságban arany. Összesen mintegy 2,5 millió példányban kelt el világszerte, és éppen hogy felfért a Rolling Stone magazin „100 legjobb metalalbum” listájára is.

A múlt heti budapesti koncerten az albumról a Bat Country is felcsendült.

Összességében a City of Evil az a lemez, amely elhozta a sikert az Avenged Sevenfold számára, és megalapozta a helyüket a modern rock- és metalzene élvonalában.