2019.06.11. Kedd

                                   Slayer

                                                   Anthrax

Budapest, Papp László Sportaréna

A nyolcvanas évek derekán, amikor a Szabad Európa madárcsicsergős műsorában meghallottuk az amerikai Slayer zenekart, nem gondoltam volna, hogy közel 35 év múlva a búcsúkoncertjükön fogom őket élőben látni.

Az utolsó turné Budapestet is érintette, a jegyeket ajándékba kaptam, úgyhogy el is mentünk a fővárosba. Zökkenőmentes út és bejutás után egyre izgatottabban vártam az est első fellépőjét, a szintén legendás New York-i Anthrax zenekart. Őket eddig még nem láttam fél évszázados földi pályafutásom alatt, de sejtettem, hogy intenzív lesz a show. Nem is csalódtam – zúztak ezerrel, ami csövön kifért. Egy órát játszottak, remekül szóltak, és elképesztően energikus bulit adtak.

Igyekeztek kommunikálni a közönséggel, a végén pedig eljátszották két kedvenc dalomat, az Antisocial-t és az Indians-t is. A fellépő zenészekről külön nem is érdemes sokat beszélni – olyan magas szinten tudnak játszani, hogy az már magáért beszél. Nagy élmény volt látni Frank Bello dinamizmusát, Scott Ian remek játékát és egyedi mozgását, illetve természetesen Charlie Benante eszméletlen dobolását is. Joey Belladonna nem a kedvenc énekesem, de még ő is rendben volt – bár a hangja már kissé fáradtnak tűnt.

Összességében alaposan megzúzták az időközben a közel teltházasra duzzadó nagyérdeműt, méltó módon előkészítve a terepet az est főszereplőjének.

Negyedórás átszerelés után csendült fel a Slayer intrója – lenyűgöző kezdés volt: megforduló keresztekkel, lángoló Slayer-logóval, majd függöny le, és már hasított is a Repentless riffje. Következett két óra tömény zúzás, üresjáratok nélkül, brutális hangerővel és energiával.

Tom Araya nagyon keveset kommunikált – de ez várható is volt. „Csak mentek sorban a dalok, keményen, megállás nélkül. Paul Bostaph precízen tartotta a tempót, Kerry King teljes mértékben hozta a karakterét – de nekem Gary Holt is tetszett.Ő amúgy is az egyik kedvenc gitárosom: jól néz ki a színpadon, kiválóan játszik, és hihetetlenül tud headbangelni. Élmény volt nézni!

Araya hangja duzzadt az erőtől – semmit nem kopott az évek alatt. Le a kalappal előtte, hogy két órát végig tudott üvölteni ilyen formában. A közönség is végig pörgött, ment a kétórás tömény túrás – nem semmi volt!

Játszottak rengeteg dalt, volt bőven pirotechnika, ami látványban is ütött. A hangzás tökéletes volt, hangos és tiszta, a fények pedig remekül megkomponáltak. Kedvenc dalaim is sorra kerültek: Mandatory Suicide, Reign in Blood, Angel of Death, South of Heaven, Hell Awaits – brutális élmény volt!

Úgy gondolom, ezt mindenkinek látnia kell egyszer, aki szereti ezt a műfajt. A végén Tom Araya hosszú percekig némán nézte a közönséget, bejárva a színpad minden szegletét, majd megköszönte a részvételt, és elintegetett.

Hát, én is köszönöm.
Életre szóló élmény volt!