Hasonló gondolatok és érzések kavarognak bennem a legújabb Machine Head-lemezzel kapcsolatban, mint az Arch Enemy új albumánál. Mindkét zenekar előző anyaga nagyon betalált nálam, ezért vártam a folytatást. És valahogy ugyanazt érzem Robb Flynnék friss kiadványával kapcsolatban, mint Mike Amottékéval: jó-jó, de az előző, Of Kingdom and Crown mégiscsak erősebb volt.

Az Unatoned a Machine Head tizenegyedik nagylemeze, és ami elsőre feltűnt, az a komorabb hangulat. Érdekes, hogy amikor először hallgattam végig, kissé lassan indult be számomra, nehezen kaptam el a dalok ívét. Sőt, elsőre még a dallamos refrének sem ültek. A második hallgatásnál viszont kezdtem ráérezni az ízére. (Egyébként itt is van párhuzam az Arch Enemy-vel – a Blood Dynasty-t is többször kellett hallgatnom, mire elkaptam a fonalat.)

Robb Flynn, énekes-gitáros a lemez irányvonaláról azt nyilatkozta egy interjúban, hogy bár tisztában van vele, hogy nem ez a legkeményebb anyaguk, de rengeteg dallamot tartalmaz.

Az albumon egy új felállású zenekar dolgozott: Reece Scruggs gitáros érkezett a korábban kiválóan játszó Wacław „Vogg” Kiełtyka helyére (aki visszatért a lengyel Decapitated-be), Matt Alston dobosnak pedig ez az első Machine Head-lemeze, amelyen közreműködik. A folytonosságot Robb Flynn mellett Jared MacEachern basszusgitáros képviseli.

Nem mondom, hogy az első négyszámos blokk elveszett nálam, de egyikre sem tudnám azt mondani, hogy hibátlan. (Jó, igazából csak három dalról beszélünk, mert az albumnyitó Landscape of Thorns csak egy intro.) Az Atomic Revelation, az Unbound és az Outsider mind olyan dalok, amelyekből hiányzik valami – leginkább egy igazán fogós, jól működő refrén. Kicsit erőltetettnek érzem őket. Talán-talán az Unbound kivétel, aminek a refrénjét még szoknom kell.

Ide sorolnám a Long for This World-öt is, amely egy elgondolkodtató darab, de nem biztos, hogy elsőre megmondtam volna róla, hogy ez egy Machine Head-szám.

A lemez két csúcspontja a These Scars Won’t Define Us és a Bonescraper. Az előbbi egy dühös, húzós tétel, ahol a refrén végre igazán működik; utóbbi pedig nem a klasszikus Machine Head-vonalat képviseli, mégis teljesen rá van szabva a bandára. Ez a dal úgy csillagos ötös, ahogy van.

A harapósabb Addicted to Pain is jól sikerült, illetve az elszállósan induló Bleeding Me Dry is működik – bár nekem kissé idegen, de rossznak nem nevezném.

Az albumot záró Scorn-t elsőre nem értettem, de nem is tartottam rossznak. Aztán elolvastam, mit mondott róla Robb Flynn, és sok minden világossá vált:

„A dal négy sorból áll, és gitáron írtam, amit Joel Walasek ültetett át zongorára. Egyszerűen magával ragadott az ilyen Elton John-féle zongorás ballada hangulata. Nem hiszek semmiben, csak önmagamban, és ez a szerzemény is ebben a szellemben született. Nagyon büszke vagyok rá – ez egyébként az utolsóként készült el a lemezre – és valóban kilóg a többi közül. Különleges darab, ilyet még sosem csináltunk. Tizenöt éve próbálkozom zongorás számmal, most végre sikerült.”

Az Unatoned jól szól – bár a hangzása kissé borongósabb. A zenészek hozzák a tőlük megszokott színvonalat, az új tagok szépen beilleszkedtek. Robb Flynn markáns, acsarkodó éneke továbbra is meghatározó.

Zárásként ismét egy gondolat Robb-tól:

„Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni – csak gitározni akartam, dalokat írni, énekelni. Rávenni az embereket, hogy ugráljanak, énekeljenek, headbangeljenek. Úgy érzem, megtaláltuk a stílusunkat – csak egy kicsit szélesebbre nyitottuk a kaput, hogy új dolgokat is kipróbálhassunk. De ez továbbra is 100% metal.”

Az bizony!