A név hallatán először az jutott eszembe, hogy ez akár egy finn folkmetal zenekar is lehetne. Aztán amikor megláttam az album borítóját, inkább egy kilencvenes évekbeli amerikai thrash banda képe derengett fel előttem. Felkeltette az érdeklődésemet, ezért utánanéztem, kik is ők — vagyis inkább: ki. Mert mint kiderült, a Tiktaalika mögött egyetlen ember áll: Charlie Griffiths, a progresszív metalt játszó Haken gitárosa.

Nem szeretném a mindentudót játszani — sem őt, sem a zenekarát nem ismertem korábban.

És akkor térjünk rá a névre: a Tiktaalik az izmosúszójú halak egyik kihalt neme, amely körülbelül 375 millió évvel ezelőtt élt. A zene viszont szerencsére nem ennyire őskövület: progresszív, heavy és amerikai thrash metal keveréke. Nekem a kanadai Annihilator és az amerikai Nevermore is beugrott róla.

Charlie természetesen nem egyedül készítette az albumot, több vendégzenész és énekes is közreműködött. A vokalisták között ott találjuk Daniel De Jongh, Vladimir Lalić, Neil Purdy, Thomas Giles és Rody Walker neveit, míg a hangszeres vonalat Darby Todd dobos és Conner Green basszusgitáros erősítik.

Érdekesség, hogy volt már egy lemez, amely viszont nem Tiktaalika néven jelent meg, hanem Charlie Griffiths saját neve alatt, az album címe viszont Tiktaalika volt. Griffiths elmondása szerint azért készítette el ezt a lemezt, mert az elmúlt években rengeteg ideje volt, ráadásul végre hathúros gitáron játszhatott – szemben a Haken-nél, ahol nyolchúros hangszert használ.

Az eredmény meglepően magas színvonalú.

A Tyrannicide az első dal, amely erőteljes, vastag gitárhangzással, remek szólóval és feszes tempóval nyit. Itt Daniel De Jongh énekel. A következő, címadó Tiktaalika tételben is ő működik közre: egy egyszerű, de hatásos riff vezeti a dalt, jók a gitárdallamok, és fogós a refrén. A progresszív elemek itt már határozottabban jelen vannak.

A The Forbidden Zone sötétebb hangvétellel indul, van benne hörgős és tiszta ének is, vészjósló atmoszférát áraszt. Vladimir Lalić és Neil Purdy vendégszereplése erősen karakteresebbé teszi a számot.

A Mesozoic Mantras ismét Lalić előadásában hallható – egy lassabb, szépen hangszerelt szerzemény, amely a közepétől fokozatosan kibontakozik, és egy masszív riff viszi tovább.

Ezután Rody Walker tűnik fel egy újabb amerikai thrash metal darabban, ami erősen emlékeztet az Annihilator-féle hangzásra. A Give Up The Ghost újra Daniel De Jongh énekével szólal meg; egy húzós, groove-os szám, míg a záró Lost Continent egy szintén thrash alapú tétel, ahol már több tempóváltást hallunk, sőt, a dal közepén egy kis Dream Theater-es hangulat is megidéződik. Ebben Thomas Giles vendégszerepel.

Összességében érdekes zenei utazás ez az album. Nem váltja meg a világot, de igényesen összerakott, tartalmas munka, amely a fentebb említett hatások mentén hozza, amit ígér.