A héten sem maradunk rock- és metalalbumok nélkül. Az első részben a tradicionálisabb hangzást képviselő bandák új lemezeit ajánljuk – köztük Alice Cooper friss anyagát és Bruce Dickinson 1994-es szólóalbumának újragondolt változatát.
Alice Cooper – The Revenge of Alice Cooper Alice Cooper új lemezzel jelentkezett, amelyre 50 év után ismét összehozta az eredeti zenekarát – egy teljes album erejéig.
Bruce Dickinson – More Balls to Picasso Bruce Dickinson újraértelmezte 1994-es szólóalbumát. A merész, részben újrarögzített változat friss hangzással közelíti meg az eredetit.
Enuff Z'Nuff – Xtra Cherries A veterán glam rockerek 19. albumukkal tértek vissza. A lemez hamisítatlan, '80-as éveket idéző dallamokat kínál.
GWAR – The Return of Gor Gor A groteszk jelmezeiről, véres show-jairól és szatirikus sci-fi szövegvilágáról ismert amerikai zenekar a 16. stúdióalbumával jelentkezett.
Honeymoon Suite – Wake Me Up When the Sun Goes Down A kanadai hard rock/AOR zenekar rádióbarát refrénekkel, dallamos gitárszólókkal és erőteljes énekkel tér vissza.
Iron Spell – From the Grave A chilei heavy metal zenekar klasszikus '80-as évekbeli hangzással, komor és okkult témákkal jelentkezik.
Toxikull – Echoes of the Arena A 2016-ban alakult portugál heavy metal alakulat koncertlemezzel jelentkezett, amely átfogó képet ad eddigi munkásságukról.
Goblinsmoker – The King’s Eternal Throne Az angol sludge/doom formáció egyedi koncepció köré építi új lemezét: Toad King története súlyos zenei közegben elevenedik meg.
Ahogy elkezdtem hallgatni a holland Graceless Icon of Ruin lemezét, azt gondoltam: na, ez egy doom/death zenekar, hát essünk neki, nézzük, mit alkottak a németalföldi srácok. Aztán utánanéztem a bandának, és szembejött velem egy interjú Remco Kreft énekes/gitárossal, aki kijelentette, hogy az ő zenéjük nem doom metal, hanem lassú death metal – többféle hatással –, ami az old school death metal és a modernebb elemek között egyensúlyoz. Hatásaik között olyan nevek szerepelnek, mint a Bolt Thrower, Asphyx vagy a Death. Na, jól van, Remco, én hiszek neked – akkor fussunk neki az Icon of Ruin-nak!
A Graceless 2016-ban alakult, az említett Remco Kreft mellett a tagok: Björn Brusse (gitár), Jasper Aptroot (basszusgitár), Marc Verhaar (dobok). Az Icon of Ruin már a negyedik lemezük, és zenéjük sötét, apokaliptikus világot fest le, ahol az emberi romlottság, a képmutatás és a démoni erők uralkodnak. Nyers, súlyos és organikus hangzás – olyan, mintha egy sötét alagútban haladnék, és minden riff egy újabb csapás a világ erkölcsi romlására.
Az Icon of Ruin egyfajta konceptuális utazás a pusztulás és az istenek elhagyottsága körül. A szövegek filozofikusak, sötétek, gyakran apokaliptikus témákat boncolgatnak – a mondanivaló gondolatébresztő, és a sötétségen keresztül az emberi lét határait vizsgálja. Nem klasszikus konceptalbum, de határozott tematikus íve van.
Vágjunk bele!
Volt egy dal, ami számomra kevesebb izgalmat tartalmazott – ez a szigorúbb, feszesebb Ungodliness. Ezt leszámítva azonban a zenei nívó szépen felkúszott a hallgatás során. Két kiemelkedő pillanatot mindenképpen érdemes kiemelni: az egyik a Night of the Slain, remek ritmusokkal, egy csipetnyi Slayer-ízzel, releváns gitárjátékkal és meglepő gitárdallamokkal. A másik a Hardening of the Heart, ami szellősebb, de kiváló gitártémákkal dolgozik.
Az albumnyitó God Shines in Absence is erős kezdés – death/thrash keverék –, és a zárótétel, a Resurrection of the Graveless is hatásos, gyors, punkos/thrash-es lendülettel, ami friss levegőt hoz a lemez végére.
A Graceless több olyan dalt is írt, amelyekben jól felismerhető a zenekarra jellemző dalszerkezet: lassú, szinte doom-os (bocsánat, lassú death metalos – ahogy Remco mondaná) indítás, majd fokozatos kibontakozás, beindulás. Ilyen például a Sanctified Slaughter, a nyomasztó hangulatú Lash Me to My Painful Death, az A King in the Filth, vagy a magasztosabb atmoszférájú Beneath Starless Skies. Itt azért elgondolkodtam, hogy nem probléma-e, hogy több szám is hasonló dramaturgiát követ?
A Rise of the Blackest Sun lebegősebb részei viszont különösen figyelemre méltók.
Remco egy interjúban elmondta, hogy összesen 16 számot írtak, ezek közül választották ki a lemezre került 10-et. Két hétre bevackolták magukat a stúdióba, haza se mentek – így az Icon of Ruin valódi csapatmunka eredménye.
Az énekes/gitáros azt is elmondta: nem azért zenélnek, hogy híresek legyenek, hanem a szenvedély miatt. Nem akarnak újraalkotni semmit – csak őszintén játszani.
Érdekes, hogy régebben viszolyogtam a válogatásalbumoktól – őszintén szólva csak pénzkereseti eszköznek tartottam őket. Biztos van bennük ilyen szándék is. De úgy látszik, öregszem, változom, ne adj’ Isten, meg is értem arra, hogy értékeljem az efféle kiadványokat. Már csak azért is, mert ha valaki most ismerkedik egy zenekarral, az ilyen dalgyűjtemények alapján bátran nekivághat a sorlemezeknek.
Az egyik kedvenc zenekarom, a Báthori Zoltán vezette amerikai Five Finger Death Punch is válogatáslemezzel jelentkezett – mondjuk, elég prózai okból. Történt ugyanis, hogy korábbi kiadójuk a tudtuk nélkül eladta az eredeti master felvételeiket. Így úgy döntöttek, elébe mennek az eseményeknek, saját kézbe veszik az irányítást, és új életet lehelnek klasszikus dalaikba: Kevin Churko producer felügyelete mellett újra felvették és kiadták a legnépszerűbb szerzeményeiket.
Az első részre 14 számot (plusz 3 élő felvétel) válogattak össze a harmincból, amelyek streaming alapján a leghallgatottabbak voltak. A kiadvány fizikai formátumban (CD, Vinyl) és digitálisan is elérhető.
Maguk a dalok tényleg a legnépszerűbbek – meg persze a legjobbak is –, mérföldkövek a zenekar karrierjében. A lemez a mai kor kihívásainak megfelelő hangzással készült, modern háttérrel rögzítették, és Kevin Churko új produceri szemléletével értelmezték újra. Az eredmény: tisztább, erőteljesebb, technikailag frissebb dalok, amelyek érzelmileg és zeneileg is új dimenziót kaptak.
Na nézzük milyen lett ez a dalgyűjtemény.
Az biztos az Under And Over It, Wash Is All Away-nél erősebb kezdést nem lehet elképzelni, ráadásul az első dal nálam emocionális húrokat is megpenget, lévén ezzel ismertem meg őket. Aztán két lassabb dal jön, a Battle Born-al nem lehet mellé lőni, viszont az I Refuse meglepett, jól áll neki az In This Moment énekesnőjével elénekelt duett, abszolút csúcspont. (Egyébként egy spontán dologról van szó, mert a hölgy éppen Las Vegasban volt a felvételek alatt, és örömmel vállalkozott egy közös dalra.
Nekem a Jekyll és Hyde refrénje sosem jött be, a szám többi részével semmi bajom, ellenben a Wrong Side Of Heaven egy újabb csúcspont. Az ilyen típusú dalokban a Five Finger Death Punch mindig is erős volt. A Lift Me Up egy újabb csúcsdal, de ez megint a „nem lehet vele bakot lőni” szerzemény, igaz, hogy már annyira megszoktam, hogy egy kicsit hiányzik belőle Rob Halford. A Far From Home-ra meg a végén még visszatérek.
A Bad Company jobb, mint az eredet, valahogy olyan szépen áramlik, a másik feldolgozás a House Of Rising Sun pedig libabőr. A Gone Away nekem nem a kedvencem, ami viszont utána jön az valóban egy diadalmas finálé, a Remember Everything, a Coming Down és a The Bleeding kihagyhatatlanok egy ilyen lemezről.
A végére három koncertfelvétel is felkerült – én nem tettem volna rá őket, de nem rontják le az összképet.
A különböző platformokon a rajongók lelkesen fogadták a válogatást. Persze, mint mindig, most is akadtak negatív vélemények. Például egyesek szerint az album túlpolírozott, hiányzik belőle az a nyersesség, amely a korai lemezeket jellemezte. Ez igaz, valóban uniformizálták a hangzást – de éppen ez volt a cél. Ezért született meg ez az anyag.
A zenekar karakteréhez rengeteget tett hozzá Báthori Zoltán európai stílusa, ami mára egy kicsit háttérbe szorult. De ne feledjük: a Five Finger Death Punch egy ízig-vérig amerikai zenekar – és ez így is marad.
Az sem mellékes, hogy az eredeti tagok közül már csak Ivan Moody énekes és Zoli maradt, így természetes, hogy másként szól ez a lemez. És ha már Ivan: nagyon kedvelem a hangját – akár érzelmesen, akár üvöltve, akár dühösen énekel, mindig hiteles. Most pedig különösen éretten szólal meg – pontosan úgy, ahogy szeretem.
Álljon itt pár szó Zolitól is:
Aki szerint a Five Finger Death Punch rajongói a világ egyik leghűségesebb közössége, akik mindenben támogatják a zenekart.
Na és akkor a Far From Home, amelyet szándékosan hagytam a végére. Ezt az albumot épp hazafelé úton hallgattam, a busz ablakából néztem az elsuhanó tájat. Felhős volt az ég, de egy ponton áttört rajta a napfény, és fénylő csíkokban érte el a földet. Felemelő élmény volt.
Mi ez, ha nem egy jel? Egy jel, hogy még a Jóisten is úgy gondolja: a Five Finger Death Punch zenekarnak küldetése van. A dalaik megérintik azokat, akik kapaszkodót, reményt, örömöt vagy a fájdalom feldolgozását keresik – és találják meg – a zenéjükben.
Az olasz Frontiers kiadó olyan, mint egy gondoskodó tyúkanyó: védőszárnyai alá gyűjti az AOR-, hard rock-, dallamos metal-, szimfonikus metal- és melodikus power metal-zenekarokat. Nem mondhatni, hogy a mennyiséget részesítenék előnyben – sokkal inkább a minőség dominál –, szerencsére pedig ezen a zenei terepen is akad bőven értékes formáció.
Pláne, ha az adott banda még földijük is, akkor kézenfekvő, hogy náluk építse tovább a zenei karrierjét.
Az Eternal Idol 2016-ban alakult Vicenzában, és a Behind A Vision már a harmadik nagylemezük. A zenekar stílusa szimfonikus power metal, bőségesen átszőve dallamokkal. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy epikus harmóniák, igényesen kidolgozott hangszerelés, fülbemászó refrének és vokálok, időnként összetettebb dalszerkezetek és ritmusváltások jellemzik a zenéjüket – mindezt férfi és női énekhang váltakozása teszi még színesebbé.
A csapat tehát két énekessel dolgozik: a férfi frontember Gabrielle Gozzi, míg a női énektémákért Letizia Merlo felel. Mellettük Nick Savio gitáros, Enrico Fabris dobos és Andrea Buratto basszusgitáros alkotják a zenekar magját.
A banda nevével kapcsolatban a tagok egy interjúban elárulták: rajonganak a Tony Martin-féle Black Sabbath-korszakért, az Eternal Idol pedig az 1987-es Sabbath-album címe is egyben.
Az énekesek között remek összhang érzékelhető, már a nyitó "Amnesia" vagy a "The Enemy Is Me" című dalban is. Mindkettőben ott van a lüktetés, a dallamosság és a dögös, húzós alap. Az "Empire of One" keményebben indul, de valahogy ismerősnek hat – akárcsak a "Battle of Souls", bár ez utóbbi legalább egy erősebb szerzemény. A "Vampire" viszont kétségtelenül az album egyik fénypontja, érzelemgazdag dallamvilágával és atmoszférájával.
De nem ez az egyetlen emlékezetes dal. A "The Eye of God" például egy mély érzelmi utazásról szól, szépen hangszerelve, jól előadva. A "Revolution" pedig egy olyan lendületes, dallamos darab, amely után szívesen mondanám: ha minden szám ilyen lenne a lemezen, kevesebb fenntartásom lenne az anyaggal kapcsolatban.
És ezzel el is árultam, hogy a Behind A Vision sajnos nem egyenletes színvonalú. A "The Idol" hiába hoz jó énekteljesítményt, mégis lapos és unalmas. A "Beyond the Sun" fájdalmasan sablonos, a "Krystal" pedig egyszerűen középszerű – semmi extra.
Szerencsére a lemez vége felé újra visszatér az élet: a már említett "The Enemy Is Me" mellett a "The Great Illusion" is egy jól sikerült, lüktető, dallamos darab.
A zenekar egyébként azt is elárulta, hogy a két énekeses felállás nemcsak zeneileg izgalmas, hanem a színpadon is érzelmes, látványos előadást tesz lehetővé. A borítóval kapcsolatban pedig megjegyezték: annak hangulata egyfajta vizuális történetmesélésként is értelmezhető.
Az Eternal Idol nem teljesen az én muzsikám, ennek ellenére, ha nem is teljes egészében, de tudott kellemes pillanatokat okozni, mert az egyértelműen érződik a Behind The Vision-on, hogy beletették a munkát, a tehetségüket, szívüket-lelküket. És ez nem kis dolog.
A ZenÉLŐ emlékek egy sorozat, amelyben régebbi koncertek emlékeit idézem fel, amelyeken anno én is jelen voltam. Élményeimet megosztom mindazokkal, akiket érdekel az elmúlt évek zenei világa – különösen azokkal, akik szintén ott voltak, hogy közösen újra átélhessük az akkori érzéseket.
Chris Slade Timeline – koncertbeszámoló
2022.07.23., Győr – Richter-terem
Több szempontból is különleges eseményen vettem részt ezen a meleg nyári estén. Egyrészt, mert több mint két éve nem voltam semmilyen zenei megmozduláson, másrészt, mert az elég elegánsnak számító Richter-terem ültetős rockkoncertje is újdonságként hatott. És hát ott volt Chris Slade, aki nem akárki a szakmában.
Nyilván legtöbben az AC/DC-ből ismerik, de valójában rengeteg lemezen közreműködött. A teljesség igénye nélkül: játszott a Manfred Mann’s Earth Band tagjaként, dolgozott az Earth, Wind & Fire, Tom Jones, Uriah Heep és sok más előadó oldalán is.
A helyszín ízlésesen volt berendezve, középen Chris látványos dobfelszerelésével, jól beállított fényekkel, amiket a koncert során remekül használtak. Olyan félháznyi közönség verődött össze – döntő többségében 50+-os korosztályból –, őket kellett tehát megmozgatni.
A műsor korszakonként haladt, a gerincét természetesen az AC/DC-dalok adták. Tulajdonképpen az ausztrálok nagyobb slágerei mind elhangzottak: Dirty Deeds Done Dirt Cheap (ez az egyik kedvencem tőlük), Big Gun, High Voltage, Hells Bells, Back in Black, Thunderstruck, The Razors Edge, és természetesen a Highway to Hell, amely a koncert záródala volt.
Ezeket a számokat egy igazi „AC/DC-torok”, bizonyos Paul “Bun” Davis énekelte, méghozzá rendkívül hitelesen. Ráadásul jó showman is volt: folyamatosan buzdította a közönséget (ami nem volt épp hálás feladat), lejött a színpadról, a nézők között mozgott, kommunikált, bevont bennünket. Ő tehát az AC/DC-blokkot vitte, míg a többi dalt Steve Glasscock énekelte – ő pont az ellentéte volt Paulnak, kevésbé látványos, de szépen, jól énekelt.
A többi zenész is megérdemli az említést, mert becsületes munkát végeztek:
Andy Crosby – basszusgitár
James Cornford – billentyűk, gitár
Michael J. Clarke – gitár
És persze ott volt Chris Slade, akit a koncert alatt végig figyeltem. Rendkívül koncentrált volt, minden mozdulatra ügyelt, és nagyon precízen dobolt. Ja, és 76 éves, de simán lenyomott 1 óra 45 percet megállás nélkül. Sőt, ő konferálta fel a dalokat is - azzal a jellegzetes, érdekes dél-walesi akcentusával– ami egyébként kifejezetten szimpatikussá tette.
A végén, amikor kijött a dobok mögül, inkább egy „kisöreg bácsikának” tűnt, de a teljesítménye alapján minden elismerést megérdemel. Pláne, hogy három napon belül ez volt a harmadik koncertjük, két németországi fellépés után.
A hangzás rendben volt, a terem akusztikája is sokat segített, bár a hangfalak a színpadon voltak, nem fölötte – ez kicsit visszavett az élményből, de ez összességében elhanyagolható tényező volt. A fények jól működtek, a zene is, a ráadás is, és a záró Highway to Hell-nél már mindenki talpra ugrott.
Zúgott a vastaps, és egy igazán kellemes estét zártunk le egy tisztességes, profi produkcióval.
A második részben bebarangoljuk a világot a metalzenekarok segítségével – Argentínától Izraelig, Svédországtól Görögországig, de nem hagyjuk ki Amerikát sem. A felhozatalból kiemelkedik a Nefarious old school thrash szupergroupja, a System of a Down gitárosának, Daron Malakian projektje, valamint az orosz gyökerekkel rendelkező, brutális Slaughter to Prevail.
Nefarious – Addicted to Tower Old school thrash szupergroup debütálása, soraiban ex-Exodus, Heathen és Death Angel, Hirax tagokkal. Nyers, lendületes, klasszikus ízekkel.
Ramonda – The Walls Are Crumbling Down
Az argentin Ramonda a Frontiers kiadó égisze alatt hozza a melodikus hard rock/metal hangzást. Érzelmes dallamok, feszes hangszerelés.
Scardust – Souls Izraeli szimfonikus metal női énekkel. Témáik epikusak, hangszerelésük grandiózus – kiváló választás a stílus kedvelőinek.
Daron Malakian and Scars on Broadway – Scarred for Life A System of a Down gitárosa ismét életjelet adott magáról: új lemezzel jelentkezett projektjével. A zene erősen emlékeztet az anyazenekarra, egydimenziósabb énekkel.
Slaughter to Prevail – Grizzly Az orosz-amerikai extrém metal formáció ezúttal is hozza a darálást: modern, brutális, agresszív.
Entrails – Grip of Ancient Evil Kíméletlen svéd death metal, amely méltó módon ápolja a klasszikus skandináv hagyományokat.
Dephosphorus – Planetoktonos A görög zenekar önmeghatározása szerint „astrogrind”-ot játszik – furcsán hangzik, de a kaotikus grindcore és a kozmikus témák meglepően működőképes elegyet alkotnak.
Szerintem igazán örvendetes tény, hogy a heavy metal az elmúlt négy-öt évtizedben ilyen szépen ki tudott terebélyesedni. Átvészelt nehéz időszakot, több aranykort is megélt, számos irányzatra szakadt szét, és ma is él és virul – tényleg olyan, mint egy hatalmas, erős, szétágazó fa.
Ennek az egyik ága a metalcore, amely jól körülhatárolható stílussal rendelkezik: jellemzően üvöltős verzék, feszes, húzós alapok, és ha jól sikerül, akkor valamilyen dallamos refrén is becsúszik. Bevallom, eddig azt gondoltam, hogy a Heaven Shall Burn is egy a sok hasonló zenekar közül, mivel eddig nem ismertem őket. De tévedtem – és nem is kicsit. Ugyanis bár alapvetően ide sorolhatók, a zenéjükben bőven felfedezhetők más hatások is: ott a hardcore-gyökerű agresszió, a Bolt Thrower-szerű középtempós death metal, sőt, néhol még a göteborgi dallamos death metal fagyos szele is megcsapja a hallgatót.
A német Heaven Shall Burn 1995-ben alakult, de a ma is ismert nevet csak 1998 óta használják. Heimat című friss korongjuk már a tizedik sorlemezük – igaz, az előző album óta öt év telt el. A cím – Heimat, azaz Haza – önmagában is sokatmondó. Maik Weichert gitáros egy interjúban elmondta, számukra a „haza” nem feltétlenül földrajzi hely, inkább lelki otthont jelent: valamit, ami meghatározza gondolatainkat és cselekedeteinket. A saját zenéjüket is kicsit másként látják: szerintük ez agresszív, de dallamos death metal – olyan, mint egy rakéta, amelynek a szöveg a robbanófeje.
Maik szerint, mivel a zenekar tagjai nem képzett zenészek, náluk minden az energiáról szól – olyan ez, mintha az emberek fejébe üvöltenék a mondanivalójukat.
Nos, kedves Maik, energia az tényleg van bőven, de ezen kívül még sok más is. Ez a lemez ugyanis hemzseg a kiváló daloktól. Őszintén szólva, ebben a stílusban rég hallottam ennyire brutálisan jól megszólaló, húzós és energikus albumot.
Az egész egy csodaszép, epikus intróval, az Ad Arma-val indul, majd a végén a hasonló hangulatú Inter Arma-val zárul. Ami pedig a kettő között van? Azok bizony jobbnál jobb dalok!
A War Is the Father of All egy őrült energiabomba – feszes tempó, kiváló zenei megoldások, és egy fülbemászó refrén, ami elsőre elkapja az embert. Itt markánsan érezhető a göteborgi hatás, sötét, mégis atmoszférikus hangulati képekkel. Ugyanilyen erőteljes a Confounderés a Whisper From Above is: kemények, mint a kád széle, húznak, mint egy igás barom, és közben ott a dallam – ezeken a dalokon is átfúj a skandináv jeges szél. A Those Left Behind kalapálós, lendületes, igazi sodró darab, a Silent Guard pedig tele van dühvel, érzelemmel, és lenyűgöző hangszeres megoldásokkal. Kicsit lemarad tőlük, de még mindig erős a Ten Days in May, a Dora, valamint a Killswitch Engagefeldolgozás, a Numbered Days, amelyben ráadásul maga Jesse Leach is közreműködik.
Egyetlen olyan dal van, amit kevésbé találtam emlékezetesnek – ez a My Revocation Compliance. Nem rossz, csak egyszerűen elsiklik a többi mellett.
A végére pedig hagytam a csúcspontot, az Empowermentcímű dalt. Ez a tétel olyan, mint amikor a Himalája nyolcezres csúcsai közül kiemelkedik a legmagasabb: a Mount Everest. A maga műfajában már-már sláger – lehengerlő refrén, irgalmatlan húzás, libabőrös pillanatok. Imádom!
Érdemes megemlíteni ezeket a „képzetlen” zenészeket is:
Marcus Bischoff – ének
Maik Weichert – gitár
Eric Bischoff – basszusgitár
Alexander Dietz – gitár
Christian Bass – dob
Ráadásul a borító is gyönyörű – Eliran Kantor munkája, aki korábban is dolgozott már a zenekarral.
Összegzésként: a Heimat egy változatos, atmoszférikus, dühödt, energiával teli és kifejezetten erős album. Örülök, hogy a sors végre összehozott velük.
Nincs megállás a fémzene világában. Nyár, kánikula, vakáció, fesztiválszezon ide vagy oda, sorra érkeznek az új megjelenések. Az első részben az angolszász zenekarok dominálnak, az egyetlen kakukktojás egy chilei formáció, amely a mapuche törzs örökségét ülteti át a modern metal nyelvére. Ők az egyik legérdekesebb kiadvány a mostani mezőnyből; a másik az Ashes of Ares új lemeze, amely rutinos zenészek munkája, míg a legnagyobb név ezúttal a Five Finger Death Punch, akik egy jubileumi válogatással ünnepelnek.
Abigail Williams – A Void Within Existence A 2004-ben alakult arizonai Abigail Williams (a név a salemi boszorkányper egyik kulcsszereplőjét idézi) hatodik albumával tér vissza. Sodró lendületű black metalt játszanak, ipari és progresszív elemekkel fűszerezve.
Ashes of Ares – New Messiah A volt Iced Earth-tagokból verbuválódott zenekar negyedik nagylemezét hozta ki. Zeneileg továbbra is az erőteljes amerikai power metal jellemzi őket.
Blind Equation – A Funeral In Purgatory A chicagói projekt afféle zenei kísérleti laboratórium – modern metal sok-sok elektronikával.
Bush – I Beat Loneliness Az angol alternatív metalban utazó Bush tizedik albumával jelentkezett. Érettebb hangzás, melankolikus, de erőteljes dalok.
Five Finger Death Punch – 20 Years of Five Finger Death Punch: Best Vol. 1 A Báthory Zoltán vezette FFDP húszéves fennállását ünnepli ezzel a válogatáslemezzel. Az apropó nemcsak az évforduló: a korábbi kiadójuk – a zenekar tudta nélkül – értékesítette a felvételeiket, így a csapat újra rögzítette a dalokat, hogy azok ismét a saját kezükbe kerüljenek.
Margarita Witch Cult – Strung Out in Hell Sludge és stoner rock/metal Birminghamből. A trióra gyakran úgy hivatkoznak, mint a „Black Sabbath on Speed” – ez elég jól leírja, mire számíthatsz.
Mawiza – Ül Chilei groove metal, amely az őslakos mapuche törzs kultúráját és világképét közvetíti. A céljuk: megidézni a természethez való ősi kapcsolat ritmusát, valamint a kulturális ellenállás szellemét – mindezt modern metal köntösben. Szolgálati közlemény: a zenekar turnéja a héten Budapestre, Szegedre és Pécsre is ellátogat.
Ba’al – The Fine Line Between Heaven and Here Brit atmoszférikus black metal, hosszú szerzeményekkel és mélyréteges dalszerkezetekkel. Sötét, gondolatébresztő utazás.
Nemrégiben volt 35 éves az Entombed – Left Hand Path című albuma.
Élénken él az emlékezetemben, hogy annak idején az Entombed debütáló albuma, a Left Hand Path, műsoros kazettán jutott el hozzám először. Egy majdnem üres tízemeletes panelház egyik kis lakásában hallgattuk, egy akkoriban komolyabbnak számító mini hifitoronyból – természetesen nem halkan. (A szomszédok reakciója már nem dereng.)
Arra is tisztán emlékszem, hogy bár nem ért sokként, amit hallottam, már akkor éreztem: ez valami egészen más, mint amit addig ismertem. Mint később kiderült, ezt a karcos, fűrészelő gitárhangzást – amit az óta „buzzsaw guitar sound” néven ismerünk – akkor még nem tudtam hova tenni, de ez lett az Entombed védjegyszerű megszólalása.
De kezdjük az elején.
Az Entombed 1987-ben alakult, igaz, akkor még Nihilist néven. A zenekar a skandináv death metal egyik úttörője, és a svéd "Nagy Négyes" (Entombed, Dismember, Grave, Unleashed) tagja. A Left Hand Path volt az első nagylemezük. A felállás a következő volt:
Lars-Göran Petrov – ének
Uffe Cederlund – gitár
Alex Hellid – gitár
Nicke Andersson – dob
Mivel nem volt hivatalos basszusgitárosuk, a négyhúros részeket Uffe és Nicke osztották fel egymás közt.
A lemez hallgatása közben több gondolat is megfogalmazódott bennem.
Bár az album az elmúlt több mint három évtized során kultikus státuszba emelkedett, nem minden dal sugározza ezt a legendás jelleget. Uffe Cederlund egy későbbi interjúban maga is elismerte, hogy sok szám befejezetlen volt, a megszólalás pedig helyenként hanyag. Ez hallható például a Drowned, Supposed to Rot vagy az Abnormally Deceased esetében – ezekből tényleg ki lehetett volna hozni még valamit. Talán az is hozzájárult ehhez, hogy az albumot mindössze egy hét alatt vették fel, és voltak olyan szövegek, amelyeket az utolsó pillanatban írtak át. Amikor Lars-Göran Petrov felénekelte a dalokat, Nicke Andersson mögötte állt, és a szöveglapról mutatta neki, mit kell énekelnie.
Nagyjából ennyi a negatívum – mert bizony bőven akadnak itt erős szerzemények.
Kezdésnek ott a címadó Left Hand Path: komor hangulatú, dinamikus tempóváltásokkal, és azzal a bizonyos Entombedes gitárhangzással, amitől borzongató, sötét atmoszférája lesz az egésznek. A visító szólók után a dal egy felemelő, doom-os részbe vált, amit egy érzelmekkel teli gitárszóló koronáz meg.
Nálam a másik csúcspont a Bitter Loss – húzós, sőt helyenként még dallamos is, és akárcsak a többi számban, itt is kiválóak a gitártémák.
De természetesen a többi tétel sem elhanyagolható. A Revel in Flesh például tökéletes headbangelésre, míg a But Life Goes On apró finomságokkal és pazar szólókkal tűzdelt darab.
A lemezt a vérbeli death metalos, erőteljes The Truth Beyond zárja, de nem szabad megfeledkezni a tempóváltásokkal teli, nyers erővel átitatott Morbid Devourment-ről sem, vagy a gyors és könyörtelen When Life Has Ceased-ről.
Az album fogadtatása már a megjelenés idején is kedvező volt: az underground körökben azonnal kultikus rangra emelték. Sokan dicsérték, mérföldkőnek nevezték, és előrevetítette Skandinávia kulcsszerepét a death metal fejlődésében.
Persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, akadtak fanyalgók is – akik szerint a lemez túlértékelt, a dalok hasonlóak, a második fele pedig kissé ismétlődő.
A zenekar tagjai ugyanakkor mindig hangsúlyozták, hogy bár sötétek a szövegek, ők nem sátánisták, inkább az önállóságot és az individualizmust képviselik. A Left Hand Path cím is a saját útjukat, saját ösvényüket jelképezi.
A Rolling Stone minden idők 100 legjobb metal albumát összegző listáján a 82. helyre került.
Kétségtelen, hogy az Entombed első albuma brutális, sötét mestermű, amely riffjeivel és energiájával segített megalapozni a későbbi death ’n’ roll stílust.
Ha valahol Európában felkapaszkodom egy romvár fokára, jó eséllyel belebotlom egy power metal zenekarba. Tény, hogy komoly dömping van a műfajban, de szerintem ez egyáltalán nem baj – legalább van miből válogatni.
A német–svájci–osztrák koprodukcióban működő Warkings is a power metal vonalát erősíti, ráadásul ez már az ötödik albumuk. A zenekar komoly image-et épített fel: négy harcos alkotja a csapatot, akik saját karaktereikben zenélnek. Nem csupán dalokat adnak elő, hanem legendákat keltenek életre – harcosok, akik a múltból tértek vissza, hogy elmeséljék történetüket.
A szereplők:
Viking – Christian Rodens, basszusgitár
Spartan – Steffen Theurer, dob
The Crusader – Markus Pohl, gitár
Tribunus – Georg Neuhauser, ének
Valamint legutóbb csatlakozott hozzájuk:
Morgana le Fay – Secil Sen, ének
A zenéjük védjegyei a himnikus refrének, a markáns gitárriffek, és a történelmi eseményeket feldolgozó szövegek – a Lindisfarne viking rajtaütésétől Dzsingisz kánon át a templomos lovagok bukásáig (Hangman’ s Night).
Az Armageddon meghallgatása előtt elhatároztam, hogy nem foglalkozom a műfaji klisékkel vagy az „ó, ezt már hallottam” érzéssel. Próbálok a zenére koncentrálni: ha tetszik, akkor tetszik – ha nem, hát nem.
A To Lindisfarne… harcias nyitótaktusaival indul a történet, majd berobban a címadó Armageddon – az album legerősebb dala. Az eleje kicsit Powerwolf-os, de összességében lendületes, kiváló dallamokkal, tele erővel. Így kell nyitni egy ilyen lemezt.
A Genghis Khan – közös darab az Orden Ogan-nal – valamivel kommerszebb, legalábbis zeneileg, de egyáltalán nem rossz. Utána jön a menetelős, jól felépített Kingdom Come, ami szintén rendben van. A Circle of Witches-szel viszont már vannak fenntartásaim: a dal részei ismerősek (ami önmagában nem baj), de összességében nem túl izgalmas szerzemény.
A Kings of Ragnarök és a Nightfall szintén a kommerszebb oldalra hajlanak, de még épp beleférnek – főleg a jó dallamaik miatt. A két dal közé ékelt Monsters viszont egy szinttel feljebb van: harcos, húzós, dallamos.
A Hangman’s Night – a Dominum-al közös dal – talán a lemez legkeményebb tétele, és kifejezetten jól is sikerült, ahogy a Varangoi, amelyeken érezni a Nightwish-es hatást.
A Here Comes the Rain a lemez egyik csúcspontja: érzelmes, gyönyörű dallamokkal, melankolikus hangulattal – a testvériség és az elmúlás témáit járja körül.
A lemezt a Subway To Sally-vel közös dal, a Stahl Auf Stahl zárja, aminek érdekessége, hogy a Subway idei albuman is fenn van, csak fordított előjellel. De ettől még jó!
A világ zenei térképét az Armageddon nem rajzolta újra, nem hódított meg földrészeket, és a Föld nevű bolygó sem fordult ki a négy sarkából.
De egy hallgatható, dallamos, több jó dalból álló albummal örvendeztettek meg minket. Nekem pedig nincs más dolgom, mint újra megmászni egy várrom fokát valahol Európában – hátha ismét belebotlom egy power metal bandába.
