A ZenÉLŐ emlékek egy sorozat, amelyben régebbi koncertek emlékeit idézem fel, amelyeken anno én is jelen voltam. Élményeimet megosztom mindazokkal, akiket érdekel az elmúlt évek zenei világa – különösen azokkal, akik szintén ott voltak, hogy közösen újra átélhessük az akkori érzéseket.

Chris Slade Timeline – koncertbeszámoló

2022.07.23., Győr – Richter-terem

Több szempontból is különleges eseményen vettem részt ezen a meleg nyári estén. Egyrészt, mert több mint két éve nem voltam semmilyen zenei megmozduláson, másrészt, mert az elég elegánsnak számító Richter-terem ültetős rockkoncertje is újdonságként hatott. És hát ott volt Chris Slade, aki nem akárki a szakmában.

Nyilván legtöbben az AC/DC-ből ismerik, de valójában rengeteg lemezen közreműködött. A teljesség igénye nélkül: játszott a Manfred Mann’s Earth Band tagjaként, dolgozott az Earth, Wind & Fire, Tom Jones, Uriah Heep és sok más előadó oldalán is.

A helyszín ízlésesen volt berendezve, középen Chris látványos dobfelszerelésével, jól beállított fényekkel, amiket a koncert során remekül használtak. Olyan félháznyi közönség verődött össze – döntő többségében 50+-os korosztályból –, őket kellett tehát megmozgatni.

A műsor korszakonként haladt, a gerincét természetesen az AC/DC-dalok adták. Tulajdonképpen az ausztrálok nagyobb slágerei mind elhangzottak: Dirty Deeds Done Dirt Cheap (ez az egyik kedvencem tőlük), Big Gun, High Voltage, Hells Bells, Back in Black, Thunderstruck, The Razors Edge, és természetesen a Highway to Hell, amely a koncert záródala volt.

Ezeket a számokat egy igazi „AC/DC-torok”, bizonyos Paul “Bun” Davis énekelte, méghozzá rendkívül hitelesen. Ráadásul jó showman is volt: folyamatosan buzdította a közönséget (ami nem volt épp hálás feladat), lejött a színpadról, a nézők között mozgott, kommunikált, bevont bennünket.
Ő tehát az AC/DC-blokkot vitte, míg a többi dalt Steve Glasscock énekelte – ő pont az ellentéte volt Paulnak, kevésbé látványos, de szépen, jól énekelt.

A többi zenész is megérdemli az említést, mert becsületes munkát végeztek:

• Andy Crosby – basszusgitár
• James Cornford – billentyűk, gitár
• Michael J. Clarke – gitár

És persze ott volt Chris Slade, akit a koncert alatt végig figyeltem. Rendkívül koncentrált volt, minden mozdulatra ügyelt, és nagyon precízen dobolt. Ja, és 76 éves, de simán lenyomott 1 óra 45 percet megállás nélkül. Sőt, ő konferálta fel a dalokat is - azzal a  jellegzetes, érdekes dél-walesi akcentusával– ami egyébként kifejezetten szimpatikussá tette.

A végén, amikor kijött a dobok mögül, inkább egy „kisöreg bácsikának” tűnt, de a teljesítménye alapján minden elismerést megérdemel. Pláne, hogy három napon belül ez volt a harmadik koncertjük, két németországi fellépés után.

A hangzás rendben volt, a terem akusztikája is sokat segített, bár a hangfalak a színpadon voltak, nem fölötte – ez kicsit visszavett az élményből, de ez összességében elhanyagolható tényező volt. A fények jól működtek, a zene is, a ráadás is, és a záró Highway to Hell-nél már mindenki talpra ugrott.

Zúgott a vastaps, és egy igazán kellemes estét zártunk le egy tisztességes, profi produkcióval.