Iron Maiden-rajongóként különösen szíven ütött, amikor Bruce Dickinson bejelentette, hogy elhagyja a NWOBHM egyik legnagyobb hatású zenekarát. Mivel számomra ő volt a Maiden hangja, nehéz volt elképzelnem, mi lesz a kedvenc bandám sorsa nélküle. De ez most nem a Vasszűz egyik lemezének méltatása – hanem Dickinson első önálló albumáról szóló írás.

Fontos megjegyezni, hogy a Tattooed Millionaire 1990-ben készült, amikor Bruce még bőven a Maiden frontembere volt – hiszen csak 1993-ban távozott a zenekarból. . Ennek az a magyarázata, hogy a lemezkészítés lehetősége tulajdonképpen az ölébe hullott, ugyanis felkérték, hogy írjon egy dalt az Elm Street 5.-hoz.

Ez a dala Bring Your Daughter... to the Slaughter volt, amit aztán Steve Haris „elkért” a Maiden No Prayer for the Dying lemezéhez. Viszont a CBS egyik A&R menedzserének annyira megtetszett a nóta, hogy leszerződtették. Bruce fogta magát és Janick Gers (Iron Maiden) gitárossal két hét alatt megírták a Tatooed Millionaire-t.

Hogy azért ne legyen ilyen egyszerű a dolog, Bruce egy interjúban elmondta, hogy ezt az albumot nem tekinti szólókarrierje kezdetének, csak élt a fentebb említett lehetőséggel, szóló pályafutását biztosan nem ilyen lemezzel nyitotta volna. Különben meg az Iron Maiden éppen a szabadságát töltötte, így volt ideje másra is.

A lemez több stílust ötvöz és van olyan dal rajta, ami simán ráférne egy Maiden albumra, viszont olyan is van, ami biztos, hogy nem. Természetesen társak is kellettek, hogy felvegyék a korongot, Janick-ot már említettem, mellette még Andy Carr basszusgitáros és Fabio Del Rio dobos segédkezett a lemez megszületésénél.

A nyitó Son of a Gun refrénjében erősen érződik a Maiden-hatás, de az összkép inkább a ’70-es és ’80-as évek hangulatát idézi, Bruce hangja pedig valamivel nyersebb, mint amit megszoktunk tőle. A címadó Tattooed Millionaire egyértelműen a lemez egyik legjobban sikerült darabja – tipikus ’80-as évekbeli rock/metal szám, hatalmas refrénnel.

A Born in ’58 szintén ezt a korszakot idézi, és itt is visszaköszön a Maiden szellemisége. A Hell on Wheels riffje némileg emlékeztet az Back in Black-re, mégis egy jól felépített, igényesen hangszerelt dalról van szó.

Az amerikai feelinget hozó Gypsy Road és Dive! Dive! Dive! hasonló színvonalat képviselnek – utóbbi szintén AC/DC-hatásokat hordoz. Ezután következik az All the Young Dudes, ami egy David Bowie-feldolgozás. A dal története az, hogy Bowie ezt a nótát a Mott The Hopple zenekarnak adta, mivel nagy rajongójuk volt, ők pedig a feloszlás szélén álltak, ezzel is segítve az együtt maradásukat. Egyébként Bruce jól énekli.

Az egyetlen tétel, amivel nem tudtam megbarátkozni, az Lickin’ the Gun – szintén AC/DC-ízű nóta, de nekem valahogy nem működik. Ezzel szemben a Zulu Lulu annak idején meglepett, de már akkor is nagyon bejött.

A záró No Lies a leghosszabb szám a lemezen, és kicsit olyan, mintha feldolgozás lenne. Középrészében dob, basszus és Janick kísérletező gitárhangjai dominálnak – számomra talán túl is van húzva.

A Tattooed Millionaire végül egész szép sikert ért el: Angliában négy kislemez is bekerült a Top 40-be és 60.000 példányban kelt el. Az Egyesült Államokban a Billboard 200-as listáján a 100. pozícióig jutott.

Gondolkoztam mit is írhatnék az albumról epilógus gyanánt. Találtam egy Bruce interjút, amiben azt mondta, hogy nem akart az Iron Maiden név mögé bújnia, sőt a saját neve mögé sem. Egyetlen dolog számított neki, jó zenét csinálni, jó lemezt készíteni, ha ez nem sikerül, akkor valamit rosszul csinál. Bruce szereti, ha a dolgok, kicsiben, tömören, ütősen működnek. És ez a pali amúgy a világ egyik legsikeresebb metalbandájának énekese. Nos, ilyen szemmel kell nézni azt az albumot.