Az Arch Enemy különleges helyet foglal el fém szívem salgó állványának egyik polcán. Kedvelem a zenéjüket, jó albumaik vannak, láttam őket élőben is. Ebben persze közrejátszanak a zenészek is, leginkább Mike Amott, akit nagyon tisztelek, és nagyra becsülök zenei teljesítménye miatt. Tudom, hogy voltak és vannak más projektjei is, de számomra az Arch Enemy az, ami miatt megszerettem a játékát, a stílusát.

No meg persze Alissa White-Gluz. Örültem, amikor csatlakozott a csapathoz — félreértés ne essék, semmi bajom nincs Angela Gossow-val. Egyszerűen csak a kis kanadai hörgőgép jobban bejön, és most nem (csak) a külsejére gondolok. Alissa egyébként tisztán is kiválóan énekel, népszerű is, rengetegen készítettek már közös dalt vele. Az az igazság, hogy vártam ezt az albumot. Nekem például az előző Deceivers nagyon bejött. Persze tudom, nem lehet mindig ugyanolyan lemezeket készíteni — illetve lehet, de az előbb-utóbb unalmassá válhat.

Nem árulok zsákbamacskát: nekem a Blood Dynasty egy kicsit halványabb az elődjénél. Nem rossz, csak nem olyan erős, mint az előző korong. De akkor milyen?

A nyitó, lendületes Dream Stealer nem annyira ütős, bár a refrén előtti tempóváltás jó, viszont a közepe kissé kiszámítható. A következő Illuminate the Path már egy fokkal jobban sikerült, Mike belecsempészte a War Eternal egyik dallamát is. Alissa tiszta refrénje nem vágott gyomorszájon, de valahogy mégis működik a dal — bár a kiszámíthatóság itt is jelen van. Van az albumon négy szám: a March of the Miscreants, A Million Suns, a Don’t Look Down és a Liars and Thieves, amelyek egy kissé szürkébbek a többinél. Igaz, mindegyikben van valami jó, összességében mégsem tetszenek annyira.

A címadó szerzemény  jó gitárdallamával maradt emlékezetes, a Paper Tiger pedig egy remek, bólogatásra ösztönző Arch Enemy-nóta. A The Pendulum talán a lemez legjobb dala, azt nyújtja, amit a zenekar a legjobban tud: remek gitárdallamok, tempóváltós refrén. A lemez számomra legmeglepőbb tétele a Vivre Libre, amiben Alissa hörgését otthon hagyták – kissé elszállós hangulatú, és francia szövege van. Nem rossz, csak egy kicsit furcsa nekem.

Történt egy változás a zenekarban: Jeff Loomis elment feltámasztani a Nevermore-t, helyére Joey Concepcion érkezett – és sem rá, sem a többiek játékára nem lehet panasz.

A lemez hangzása bombasztikus, de ez egyáltalán nem meglepő.

Lehet, hogy ha még többször meghallgatom, javulna a véleményem a Blood Dynasty-ról, mert nincs elveszve a dolog — nem rossz ez, igaz, hogy hiányoznak az igazán kiemelkedő dalok, és akadnak meglepő húzások is rajta. De ahogy Mike Amott mondta: hisz benne, hogy olyat csinál, ami hiteles. Ezzel pedig nincs gond — mert tulajdonképpen a Blood Dynasty-ra ez igaz.