Akkoriban még nem sejthettük – hiszen az információk jókora késéssel jutottak el hozzánk –, miért volt ez a nagy sietség a német Grave Diggernél. A jó öreg Sírásók ugyanis három év alatt három nagylemezt is kiadtak, ami már csak az álmoskönyvek szerint sem szokott jól elsülni. Valószínűleg ütni akarták a vasat, hiszen az első album sikere után ez nem is tűnt olyan ördögtől való ötletnek – csak hát nem bizonyult túl szerencsésnek. Az embernek az az érzése támad, hogy futnak az első lemez után.

A Witch Hunter nagyrészt teljesen átlagos dalokat tartalmaz (persze akad kivétel is), korai heavy metal sémákból építkezik, néha más stílusokból átemelt klisékkel megtoldva. Sehol egy kiemelkedő szerzemény, csak olyanok, amelyek "elmennek" – vagy legalább nem kifejezetten rosszak. De akkor mégis: mi szükség volt erre a lemezre?

Újra meghallgattam a Witch Hunter-t. Akadt, ami most is tetszett, de nem kerített hatalmába nosztalgikus érzés. Nézzük tehát, milyen is lett ez az album.

A címadó dal lendületes, kicsit punkos hangulatú, a közepén Accept-hangzású szólóval. Az utána következő Night Drifter úgy elsuhant mellettem, hogy szinte észre sem vettem – pedig nem is lenne rossz. Aztán jön két erősebb darab: a Get Ready for Power izgalmasabb felépítésű, vágtázó tempóval indul, majd a refrénnél belassul – hatásos. A Love Is a Game líraibb hangvételű, nyilvánvalóan az előző lemez egy ilyen dalát idézi, és hasonló tétel a következő albumon is lesz. Tekinthetjük akár egyfajta folytatásnak is.

A Get Away ismét egy szélsebes nóta, de meglepően jól működik. A Fight for Freedom már más karakter, menetelős refrénje kifejezetten fülbemászó. Emlékszem, ezek a dalok annak idején elég jól működtek.

Van egy feldolgozás is: Alice Cooper School’s Out-ja Grave Digger-módra. Nem lóg ki a többi közül – se pozitív, se negatív értelemben. A Friend of Mine felejthető tétel, viszont az albumzáró Here I Stand végre hozza a húzós Grave Digger-vonalat, van benne élet, lehet együtt üvölteni Chris-szel a refrént.

A lemezen Chris Boltendahl énekelt és a basszust is ő játszotta – kivéve a Love Is a Game és School’s Out dalokban, ahol René Teichgräber bőgőzött. A felállást Peter Masson gitáros és Albert Eckard dobos tette teljessé.

A Witch Hunter fogadtatása meglehetősen megosztó volt. Egyes vélemények szerint a dalok nyersek, energikusak, és a lendület még elvitte a hátán az anyagot, míg mások szerint a lemez középszerű, sablonos, és hiányzik belőle a debütálás szenvedélye. A rajongók a Night Drifter, a Get Ready for Power és a Witch Hunter dalokat emelték ki pozitívan – utóbbi a mai napig szerepel a zenekar koncertprogramjában.

A borítóval ma sem vagyok kibékülve – és sajnos a zenével sem maradéktalanul. Az album egyértelműen a Heavy Metal Breakdown sikerének meglovagolása volt, de annak színvonalát meg sem közelítette.