Sodom – The Arsonist, lemezismertető
A Sodom új albuma, The Arsonist kapcsán első hallgatásra nem tudtam eldönteni, hogy az a bizonyos pohár félig üres, vagy inkább félig tele van. Mondom, az első hallgatás után. Második nekifutásra azonban elkezdett megtelni az a bizonyos pohár – legyen söröskorsó, ha már a német thrash metal mozgalom egyik alapbandájáról van szó.
Mert elkezdett nálam működni a korong. Főleg a lemez második fele. Kezdeném azzal, hogy a Sodom előző lemeze, a Genesis XIX nálam a zenekar egyik legjobb anyaga, amit a banda hosszú pályafutása alatt letett az asztalra. Az első pillanattól ütött, és azóta is többször előkerült. A mérce tehát – legalábbis az én szemszögemből – magasra lett helyezve.
A zenekar 1982-ben alakult, és fő hatásaik között a Motörhead-et és a Venom-ot említik. Idővel pedig a „teutón thrash nagyjaivá váltak, a Kreator és a Destruction mellett. A The Arsonist a 17. nagylemezük, amely a következő felállásban készült:
- Tom Angelripper – ének, basszusgitár
- Frank Blackfire – gitár
- Yorck Segatz – gitár
- Toni Merkel – dob
Tom a lemez kapcsán elmondta, hogy a dalokat közösen írták, és a felvételek döntő többsége analóg technikával készült. A cím pedig nem véletlenül The Arsonist: utal a világ jelenlegi állapotára, a háborúkra, a társadalmi káoszra – és átvitt értelemben az emberiség önpusztító hajlamára is. A borítót nem mesterséges intelligencia készítette, hanem a jól ismert Zbigniew M. Bielak, aki többek között a Paradise Lost, Mayhem és a Ghost számára is dolgozott már.
Nálam az album a hatodik szám, a Scavenger környékén indul be igazán. Ez az egyik legjobb dal a lemezen – én eleve szeretem ezeket a középtempós darabokat, szerintem ezekben a Sodom nagyon erős.
Ugyanez a szint a súlyos, dögös Taphephobia is. Ide sorolnám még a Sane Insanity-t is – ez a szám a tempóra, húzásra, dühre épül, és működik is.
Egyébként már a fentebb említett Genesis XIX esetében is észrevettem, hogy több dal indításában ott van a Slayer-hatás. A Twilight Void, a Trigger Discipline és a Gun Without Groom is hozza ezt az amerikai thrash-hangulatot. De vannak pillanatok, amikor nem csinálnak semmi különöset – csak Sodom-ot játszanak, ilyen például a Battle of the Harvest Moon vagy az Obliteration of the Soul.
A zenekar írt egy-egy dalt két elhunyt zenész emlékére is. Az egyik a korábbi dobosuk, Chris Witchhunter tiszteletére született, a másik, A.W.T.F., pedig Algy Ward, a brit Tank frontemberének állít emléket. Mindkettő szép gesztus, tiszteletre méltó húzás.
Összességében arra jutottam, hogy több hallgatás után még többet ki lehet hozni ebből az albumból. Egy tipikus Sodom-anyag, minden olyan jellemzővel, amiért ezt a thrash-őskövületet szeretni lehet. Őszinte, nyers, kompromisszummentes.