A héten ismét népes mezőny verődött össze, megint két részre osztottuk a zenekarokat. Az első részben az európai bandák lemezeit ajánljuk. A héten a legérdekesebbnek az előzetesek alapján a Sodom, a Heaven Shall Burn és Nicklas Sonne lemezét tartottuk, de a többiek között is lehet szemezgetni
CRYSTAL VIPER – The Live Quest
A csajfrontos, lengyel Crystal Viper koncertlemezzel jelentkezett.
HEAVEN SHALL BURN – Heimat
A melodikus death metal és a metalcore határán egyensúlyozó, német Heaven Shall BurnHeimat című albuma izgalmas muzsikát rejt a stílus kedvelőinek.
KING WITCH – III
Ismét egy hölgyénekessel felálló zenekar, ezúttal Skóciai Edinburgh-ból. A csapat heavy doom-ban utazik, nem is akármilyen minőségben.
LORD BELIAL – Unholy Trinity
A svéd veterán Lord Belial klasszikus black metalt ad elő dallamosabb megközelítéssel – egyáltalán nem rosszul.
NICKLAS SONNE – Electric Dream
A dán Defecto énekesének második szólólemeze lendületes, dallamos metalt kínál – érdemes próbálkozni vele.
SODOM – The Arsonist
A német thrash-legenda nem tér le a kitaposott ösvényről – egy hamisítatlan Sodom-album egy hamisítatlan zenekartól.
CREEPING FEAR – Realm of the Impaled
Old school, technikás death metal Franciaországból.
KING POTENAZ – Arcane Desert Rituals, Vol. 1
Az olasz doom/stoner zenekar négy dalból álló második lemeze látott napvilágot az elmúlt napokban.
PUTRIDITY – Morbid Ataraxia
Ötödik albuma jelent meg a milánói klasszikus death metal/grindcore brigádnak.
SPIDER KITTEN – The Truth Is Caustic to Love
A walesi stoner/doom banda sötét, melankolikus, kísérletező, atmoszférikus zenéje nem egy megszokott muzsika.
A nyugat-virginiai Byzantine neve eddig valahogy elkerült, pedig a 2000-ben alakult zenekar már hetedik stúdióalbumánál tart – és a Harbingers alapján bátran kijelenthető: komoly mulasztás volt nem foglalkozni velük korábban.
A Byzantine zenéje nehezen beskatulyázható, hiszen mesterien ötvözi a thrash, groove, progresszív és klasszikus heavy metal elemeit. Az eredmény egy igényesen felépített, súlyos, mégis érzelmekkel és ötletgazdagsággal teli lemez, amelyben az energiát nem áldozták fel a technikás megközelítés oltárán. Nem véletlen, hogy a szakmai közeg gyakran a Testament vagy a Megadeth neveit említi velük egy lapon.
A zenekar karrierje nem volt zökkenőmentes: 2010-ben feloszlottak, majd 2016-ban tértek vissza. A Harbingers az alábbi felállásban készült:
Chris “OJ” Ojeda – ének
Brian Henderson – gitár
Tony Rohrbough – gitár
Matt Bowles – dob
Ryan Postlethwait – basszusgitár
Már az első hallgatásra is meggyőző volt az anyag, de igazán a második kör után kezdett kibontakozni a zenekar mondanivalója és zenei világa.
A Consequentia egy atmoszférikus, instrumentális felvezető, amely szervesen áramlik át a A Place We Cannot Go című tételbe. Ez sötétebb tónusú, mégis érzelemgazdag, kifejező énektémákkal és masszív zenei alapokkal operál, miközben progresszív vonásokat is felmutat. A Floating Chrysanthemum már jóval thrash-orientáltabb, lendületes dal, markáns refrénnel és továbbra is érzékelhető progos hangulattal.
A The Clockmakers’ Intention és a Riddance a groove metal világába kalauzol: ritmusváltások, súlyos riffek és erőteljes dinamika jellemzi őket. Különösen a Riddance emelkedik ki a tempójával és a kiváló gitárszólóval.
Az album csúcspontját számomra egyértelműen a címadó Harbinger jelenti – húzós, fogós, zeneileg gazdagon kidolgozott szerzemény.
Ezt követi a kissé újra progresszívebb, töredezettebb szerkezetű The Unobtainable Sleep, valamint a Kobayashi Maru, amely markáns, érzelmes énektémáival és súlyos megszólalásával hagy mély nyomot. A zárótétel, Irene egy komplexebb, rétegzettebb darab, méltó lezárása a lemeznek.
A hangzás kimagasló, a hangszeres teljesítmény pedig professzionális. Érdekesség, hogy a zenekar tagjai civil életükben teljesen más területen dolgoznak: van köztük csapos, fürdőszoba-felújító vállalkozó, fitneszoktató és futár is. Egy interjúban elmondták: számukra az a legfontosabb, hogy olyan zenét játsszanak, amit élveznek – és ez az alkotásokban is tükröződik. A különböző zenei hatásokat tudatosan építik be, és bátran kísérleteznek a metal műfajain belül.
A Harbingers egy érett, mégis frissnek ható, lendületes anyag, amely bőven megérdemli a figyelmet – nemcsak a Byzantine rajongóitól, hanem minden nyitott fülű metalhallgatótól is.
A közelmúltban volt 40 éves a Warlock – Hellbound című lemeze. Ez adta az apropót, hogy újrahallgassam.
A Warlock az a zenekar, amely annak idején valamiért nem tartozott az érdeklődési körömbe – és igazából nem tudom megmondani, miért. Pedig már csak az is különlegessé tette őket, hogy Doro Pesch személyében női énekesük volt, ami akkoriban egyáltalán nem volt megszokott jelenség a heavy metal világában.
A probléma az volt, hogy mire elkezdett volna komolyabban érdekelni a zenéjük, már fel is oszlottak. A zenekart 1982-ben alapították a németországi Düsseldorfban, és 1989-ben szűntek meg. Ez idő alatt elég nagy volt a mozgás a tagságban: hét év alatt tizenegy zenész fordult meg a csapatban.
A Hellbound a második lemezük volt, a következő felállásban készült:
Doro Pesch – ének
Rudy Graf – gitár
Peter Szigeti – gitár
Frank Ritter – basszusgitár
Michael Eurich – dob
A lemez hangzása abszolút nyolcvanas évekbeli – mi más lenne? Kicsit steril, főleg a dob az, sőt az embernek néha olyan érzése van, mintha az ének külön dimenzióban lenne keverve. Ennek ellenére működik a lemez – főképp Doro karakteres, erőteljes és érzelemgazdag hangja miatt.
A nyitó Hellbound dalt annak idején, egy válogatáskazettán hallottam először. Lendületes tétel, mesterséges közönséghanggal, ami akkoriban nem volt szokatlan. Ezután két izgalommentesebb dal következik: All Night és Earthshaker Rock. Itt azt jegyeztem fel magamnak, hogy az elszántság és az igyekezet megvolt, a végeredmény viszont átlagos heavy metal dalokat eredményezett. Ugyanez elmondható a Down and Out-ról is.
Mielőtt azonban végleg eltemetném a lemezt: vannak itt jó dalok is. A Wrathchild már izgalmasabb darab, van benne egy kis plusz. A Hellbound legjobb dala számomra az Out of Control, amit jó dallamokkal és refrénnel áldott meg a zenekar – lendületes, jól összerakott tétel.
És érdekes módon a lemez utolsó három szerzeménye is kifejezetten jól sikerült:
A Time to Die egy feszesebb dal, jó gitárszólóval,
a Shout It Out-ban Doro remek dallamokat hoz, a szám a végére szépen meg is nyílik,
a Catch My Heart pedig egy lírai tétel, ami szépen illeszkedik ebbe a zenei környezetbe – semmi kivetnivalóm nincs benne.
A Hellbound fogadtatása vegyes volt, de inkább pozitív. A kritikusok elismerték, hogy a zenekar ezzel a lemezzel szintet lépett, különösen a hangzás és a megszólalás terén. A német lemezeladási listán, a 53. helyig jutott. A rajongók szerették – és az évek múlásával egyre nagyobb megbecsülést kapott a lemez.
A zenekar 1989-ben oszlott fel – igazából ekkorra már csak Doro maradt az eredeti felállásból. A Warlock nevet azonban jogi okokból nem használhatta tovább, így szólókarrierbe kezdett, a saját neve alatt. Koncertjein viszont a Hellbound, Earthshaker Rock és Catch My Heart dalokat ma is játssza.
Egyébként a lemezt 2011-ben újra kiadták. Doro egy interjúban elmondta, hogy a mai napig szívesen játssza a Hellbound dalait élőben, mert szerinte „még mindig bennük van a tűz és a szenvedély”. Azt is hozzátette: ez volt az első olyan lemez, amin igazán úgy érezte, hogy megtalálta a saját hangját, és a zenekar is összeért. Akkoriban még nem is sejtették, mennyire meghatározó lesz ez az anyag a karrierjükben.
Fentebb már írtam a dalokról részletesebben, és nem is mondanék semmi rosszat a Hellbound kapcsán. A tény viszont az, hogy sem a Warlock zenekar, sem ez a lemez nem forgatta fel a zenei világot. De az is tény, hogy Doro karriert tudott építeni – és ehhez biztosan szükség volt erre a lemezre is.
A múlt heti Budapest Parkban tartott Avenged Sevenfold koncert árnyékában kissé feledésbe merült, hogy nemrég volt a zenekar City of Evil albumának 20. évfordulója – annak a lemeznek, amely meghozta számukra az áttörést.
Kedvelem az Avenged Sevenfold zenekart, mégis nehezen tudtam őket igazán megfejteni. Azt például, hogy mi az, amitől ez az egész működik. Mert stílus szerint besorolni őket szinte lehetetlen. Időnként hallani is, hogy nem mindig saját kútfőből merítenek, de ha ezt elengedjük, akkor kifejezetten izgalmas, a megszokottól eltérő felépítésű dalokat kapunk. Természetesen ezt csak magas szintű hangszeres tudással lehet előadni – erre még visszatérek.
Az Avenged Sevenfold 1999-ben alakult Kaliforniában. A City of Evil a zenekar harmadik albuma - és nemcsak szerintem - stílusát tekintve nehezen kategorizálható. Ez a lemez hozta meg számukra az igazi áttörést. A kiadás idején az alábbi felállásban játszottak:
M. Shadows – ének
Synyster Gates – gitár
Zacky Vengeance – gitár
Johnny Christ – basszusgitár
The Rev – dobok
Johnny Christ számára ez volt az első közös lemez a zenekarral.
A dalok nem könnyű hallgatnivalók – többrétegűek, komplexek, mégis átgondoltnak hatnak. Nekem személy szerint nincs „sláger” a lemezen, de szinte minden tétel jó, vagy még annál is erősebb.
A City of Evil erősen nyit: a Beast and the Harlot és a Burn It Down kettőssel. Az előbbi egy markáns, a zenekarra jellemző dallamvilágot felvonultató dal, míg az utóbbi tempóváltásaival izgalmas, dinamikus szerzemény. A Bat Country egy lüktető darab, amely kiválóan ötvözi a kicsit elszállós részeket és a kevésbé metalos, ám fülbemászó refréneket – épp ettől működik igazán. A Trashed and Scattered is sokszínű, messze nem a sablonos keretek között mozog, remekül vegyíti a különféle műfaji elemeket.
A Seize the Day egy érzelmes ballada az élet múlandóságáról, a pillanatok értékéről. A Sidewinder is hozza az érzelmi töltetet, a végén pedig egy különleges, spanyol gitáros betéttel zár. Ha még nem veszítettük volna el végleg a stílusok szövevényes útvesztőjében a fonalat, jön a Strength of the World: egy hangulatos bevezető után kiváló gitártémák, „sakálvokálos” refrén, ügyesen váltogatott nyugodtabb és zúzósabb szakaszok jellemzik.
Az elején azt mondtam, nincs igazi „sláger” a lemezen – de tévedtem. A záró M.I.A. (Missing In Action) valójában az. Egy háborúellenes dal a katonák szemszögéből, tele érzelemmel, szép dallamokkal, fantasztikus refrénnel, kimunkált hangszereléssel – minden részletében átgondolt és meggyőző.
A lemez hangzása kifogástalan, és ha már korábban szóba hoztam a hangszeres tudást: M. Shadows kissé rekedtes, de karakteres hangján kiválóan játszik az énektémákkal. Az újonc Johnny Christ játéka jól hallható és stabil alapot ad. A két gitáros, Synyster Gates és Zacky Vengeance teljesítményére tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni – akár riffekről, akár szólókról van szó. Nálam azonban a dobos, The Rev viszi a prímet. Nemcsak a dobhangzás üt nagyot, de maga a játék is elképesztő színvonalú. Sajnos James Owen Sullivan, azaz The Rev, tragikusan fiatalon, mindössze 28 évesen hunyt el.
A City of Evil az USA-ban platinalemez lett, Kanadában és az Egyesült Királyságban arany. Összesen mintegy 2,5 millió példányban kelt el világszerte, és éppen hogy felfért a Rolling Stone magazin „100 legjobb metalalbum” listájára is.
A múlt heti budapesti koncerten az albumról a Bat Country is felcsendült.
Összességében a City of Evil az a lemez, amely elhozta a sikert az Avenged Sevenfold számára, és megalapozta a helyüket a modern rock- és metalzene élvonalában.
A chilei Ronnie Romero ma már a dallamos hard rock/metal színtér megkerülhetetlen szereplője. Nemcsak kiváló hangi adottságai miatt, hanem azért is, mert annyi projektben és zenekarban megfordult, hogy a műfaj szerelmesei előbb-utóbb biztosan belebotlanak. A teljesség igénye nélkül: Lords of Black, The Ferrymen, Sunstorm, Elegant Weapons, és énekelt a Michael Schenker Groupban, a Vandenbergben, valamint Ritchie Blackmore Rainbow-jában is.
Ha már említettem, hogy kiváló orgánummal bír Ronnie barátunk, akkor érdemes megjegyezni: a hangszíne kifejezetten emlékeztet David Coverdale-re és Ronnie James Dio-ra is – nem véletlen, hogy a Rainbow-ban is helyet kapott. Az, hogy gond nélkül hozza a két ikonikus énekes témáit, már önmagában elismerésre méltó, de fontos hozzátenni, hogy megvan a saját karaktere is. A hangjában ott van a technika, az érzelem, és talán épp ez az, ami miatt ennyire keresett énekessé vált az utóbbi években.
Most pedig egy koncertlemezzel jelentkezett, amelyet a 2024-as cartagenai Rock Imperium Festivalon rögzítettek. A műsor gerincét a saját szólóalbuma, a Too Many Lies, Too Many Masters dalai alkotják (igen, ilyen is van neki!), kiegészülve két The Ferrymen-dallal, valamint egy Dio-klasszikussal, a Rainbow in the Dark-kal.
Őszintén szólva, nekem nem a saját dalai tetszettek a legjobban. A Ferrymen-daloknak egész más a karakterük: súlyosabbak, energikusabbak. A The Last Ship például kifejezetten jó darab, erőteljes, „dögös”, a dallamos refrén pedig remekül működik. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a Dio-feldolgozás kiemelkedik a teljes műsorból – ez az a pont, ahol Ronnie igazán megmutatja, mennyire hitelesen tudja hozni Dio világát.
De igazságtalan lennék, ha nem emelnék ki a saját dalai közül is néhányat. A kissé morcosabb Vengeance, a lendületes, tempós Not Just a Nightmare, vagy a Whitesnake-es hangulatú I’ve Been Losing You – ami szerintem az egyik legdögösebb dal az egész anyagon – mind jól sikerültek. Sőt, tulajdonképpen a többi számmal sincs különösebb gond – az anyag egységes, feszes, és a koncertváltozatok jól működnek.
A lemez megszólalása rendben van, kiegyensúlyozott, jól hallható minden hangszer. Érdemes megemlíteni a fellépésen szereplő zenészeket is:
José Rubio – gitár
Francisco Gil – basszusgitár
Andy C – dob
Alberto Rionda – billentyűk
A kiadvány a Frontiers Music gondozásában jelent meg, többféle formátumban: CD, DVD, vinyl és digitális verziók is elérhetők.
Ronnie a lemez kapcsán elmondta, hogy régóta szeretett volna egy élő albumot, mert meg akarta mutatni, mennyire élvezi a zenélést – és azt is, hogy milyen fantasztikus zenészekkel dolgozik együtt. Szerintem ez sikerült is neki: ez a kiadvány összegzése mindannak, amit Ronnie Romero képvisel – szenvedélyes előadás, mély érzelmi töltet, erős hang
Abban azért nincs semmi ördögtől való, ha az ember különös figyelemmel kíséri azokat a zenekarokat, ahol honfitársaink „légióskodnak” – ahogy a sportban is. Ilyen például az Alestorm, ahol a mi Bodor Máténk a csapat gitárosa.
Az Alestorm továbbra is sorra szállítja a kalózmetalos albumokat, amelyekben megvannak a power metal és folk metal alapok is – főleg a brit szigetekre jellemző kocsmazenei hangulattal keverve. Ehhez jön még egy nagy adag humor, és már kész is az az elegy, amitől mozdul, kéz, láb, fej. Lemezeik szórakoztatóak, nem kell őket véresen komolyan venni, a koncertjeik pedig igazi kalózmetal partiba csapnak át.
Őszintén? Tetszik ez az album. Nem bújtak ki a bőrükből – ugyanazt, a gyakorlatilag maguk által kreált stílust hozzák, mint eddig, viszont egy fokkal keményebben, power metalosabban, erősebb gitártémákkal.
A lemez rögtön egy húzódallal indul, amely ugyan tipikus Alestorm, de mégis a „jobbik fajtából” való – koncerteken biztosan nagyot fog szólni. A kicsit folkosabb, pörgősebb Killed to Death by Piracy is remek darab. A Banana tartja a színvonalat – még mindig magasan van az a bizonyos léc.
Több vendég is szerepel az albumon. A Frozen Piss 2. című tételben például a japán énekesnő Shiori Sasaki is feltűnik. A The Storm riffje kiváló, ez is egy sokkal metalosabb darab: a refrén működik, a gitárszóló pedig kifejezetten erős.
Ezután jön egy megszokott Alestorm-dal, a Mountains Of The Deep, majd a Goblins Ahoy, ami egy Nekrogoblikon-feldolgozás. Meghallgattam az eredetit is, de őszintén szólva sem attól, sem az Alestorm-verziótól nem voltam elájulva..
A végére tartogatták a meglepetést: egy 17 perces epikus tételt – Mega-Supreme Treasure of the Eternal Thunderfist címmel. Ez egy legendás kincs utáni hajszát mesél el, természetesen Alestorm-módra. Több vendég is közreműködik benne, például Patty Gurdy és Russell Allen (Symphony X). A dal több részből épül fel – van itt minden, mint a búcsúban.
A lemez jó megszólalással bír, power metalosabb éllel, komolyabb gitártémákkal. Nem is akartam külön kiemelni Bodor Mátét, nehogy túl hatásvadásznak tűnjön – de egyszerűen nem lehet elmenni a játéka mellett. A riffek, a témák is rendben vannak, a szólók pedig tényleg színt visznek a zenébe.
Szóval – ahogy már említettem – nekem tetszik ez a lemez. Nem újították meg önmagukat, de mégis más ez a korong: egy fokkal metalosabb, markánsabb. És közben ugyanúgy meg lehet majd őrülni a koncerteken, mint eddig. Úgyhogy: fel a bakancsot, oszt rúgjuk a port!
A második részben a keményebb hangzású zenekarok kaptak helyet: a metalcore-tól a black metalon át egészen a technikás death metalig. A fellépők között angol, ukrán, kanadai és olasz bandák is szerepelnek.
MALEVOLANCE – Where Only The Truth Is Spoken
Az angol metalcore zenekar, a Malevolence tavaly a Five Finger Death Punch vendégeként járt Magyarországon, most pedig megérkezett a vadonatúj nagylemezük, Where Only the Truth Is Spoken címmel.
IMHA TARIKAT – Confessing Darkness
A török gyökerekkel rendelkező német Imha Tarikat új albuma, a Confessing Darkness egy sötét, nyers, érzelmileg túlfűtött black metal utazás.
DEATH PILL – Sologamy
Az ukrán hardcore/punk trió, a Death Pill második lemeze, a Sologamy dühös, a három hölgy, társadalomtudatos üzenetekkel teli lemeze.
CRYPTOPSY – An Instable Vilolence
A kanadai technikás death metal veteránok, a Cryptopsy új albuma, az An Insatiable Violence brutális és komplex anyag, amely méltó folytatása a zenekar örökségének.
TENEBRAE IN PERPETUUM – Vacuum Coeli
Az olasz zenekar zenéje sötét, okkult tematikájú black metal, a most megjelenő lemezük az ötödik a sorban.
HAGGUS – Destination Extinction
Sajátos grincore az amerikai Haggus zenéje, kissé furcsa, de működőképes.
HELHEIM – Hrabnar/ Ad vesa
A norvég Helheim tizenkettedik albuma, a Hrabnar / Ad vesa két különálló, de egységes egészként működő zenei világot tár elénk – a viking és progresszív black metal határán egyensúlyozva.
BLACK PATH – Of Paint And Ash
A technikás death metalt játszó athéni Black Path is új anyaggal jelentkezett, erőteljes, vérbő, sötéteb atmoszférájú dalokkal megtűzdelt lemez a Of Paint And Ash.
A héten nem volt különösebben nagy mozgás a fémzenét játszó zenekarok albumai között – ami nem is meglepő, hiszen javában zajlik a fesztiválszezon. Ennek ellenére így is akadt néhány érdekes megjelenés, amelyeket stílus szerint két részre bontottunk. Az első blokkot a power metal uralja, élén az új lemezzel jelentkező Alestorm-al, valamint az epikus hangzású finn Leverage-el.
ALESTORM – The Thunderfist Chronicles A Bodor Mátét a soraiban tudó Alestorm új albummal tért vissza – a lemez beharangozó dala egyből a közepébe csap.
REFLECTION – The Battle I Have Won A görög Reflection ötödik nagylemezén lendületes, jó hangzású power metalt hoz történelmi és mitológiai utalásokkal, klasszikus heavy metal alapokon, monumentális köntösben.
LEVERAGE – Gravity A csaknem húszéves múlttal rendelkező finn Leverage friss anyagán is hozza a tőle megszokott igényes, epikus és erőteljes progresszív muzsikát – a stílus kedvelőinek biztosan megdobban tőle a szíve.
BLACK MAJESTY – Oceans of Black Dallamos power metal Ausztráliából: a Black Majesty immár nyolcadik lemezével jelentkezett, továbbra is hű maradva a zászlajára tűzött hangzáshoz.
NAD SYLVAN – Monumentata Az amerikai származású, de Svédországban élő Nad Sylvan már hosszú évek óta a progresszív rock hagyományait követi – ezen az albumán is ezt a vonalat viszi tovább
Ausztria Tirol régiója a magas hegyek, hágók és sípályák hazája. Gyönyörű tájak, és madárcsicsergéses erdők csendjébe hasít bele a Silius groove-kal megtűzdelt thrash metalja.
A zenekar 2013-ban alakult, és a Beneath the Flesh a harmadik nagylemezük. A jelenlegi felállás:
Haui – gitár
Martl – basszusgitár
Benji Wellna – ének
Mani Zollner – dob
Benji és Mani 2023-ban csatlakoztak a zenekarhoz – számukra ez az első Silius-lemez.
Elmondásuk szerint zenéjük a metal nagyjaitól merít ihletet. Klasszikus elemeket nosztalgikus eszenciával ötvöznek, miközben modern csavarral frissítik fel a régi vágású thrash metalt. A hatások között ott találjuk a Slayert, a Panterat, az Exodust és a Sepulturat is.
A zenekar nevét a római hadvezér Gaius Silius kölcsönözte nekik, nincs semmi jelentősége, csak jól hangzik így megtetszett nekik.
A Beneath the Flesh energikus, súlyos dalai többnyire háborús témákat dolgoznak fel. Céljuk még, hogy egyesítsék a klasszikus thrash metal energiáját a groove metal súlyosságával és ezzel együtt ütős hangzást hozzanak létre. Nézzük meg, hogyan sikerült nekik.
Először is a Beneath The Flesh egy masszív egységes, energikus és súlyos hallgatnivaló. Olyannyira az, hogy tényleg csak ízlés kérdése kinek mi tetszik róla. Nekem az első számú kedvencem a Shell Shocked – brutális gitártémákkal, csordavokálos refrénnel, egy remek szólóval megspékelve. Kell ennél több?
Szintén erős tétel az Eat the Priest, ami tipikus modern thrash-hangulatot áraszt, vagy a súlyos Rise in Riot. A Verdun és az Innsmouth is ebbe a vonalba tartozik – húzós, zúzós, feszes darabok.
Érdekes a címadó Beneath the Flesh, ami középtempós, már-már doom-os hangulatot hoz, míg a Captile Breeding inkább a Bay Area-féle thrash örökséget idézi.
A lemez végén a Black Sabbath – Solitude feldolgozása. Elsőre idegennek tűnt a koncepcióhoz képest, nem is igazán tetszett, de másodjára már jobban működött.
A zenekar magáról így ír: „Az egyre növekvő számú elkötelezett rajongókkal együtt a Silius készen áll arra, hogy maradandó hatást gyakoroljon a metal világára.”
És ha így folytatják, erre minden esélyük megvan – nemcsak Tirol magas bércei közt, hanem jóval szélesebb körben is.
35 éve jelent meg az Exodus, Impact Is Imminent lemeze.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik az Impact Is Imminent. Viszont az is igaz, hogy messze nem hibátlan, és nem ér fel az Exodus legjobb albumaihoz. Lehet, hogy ebben van némi érzelmi töltet is, de ettől még ez az igazság.
Alább megpróbálom kifejteni, honnan ered ez a szimpátia a lemez iránt.
Már a címadó dal is megadja az alaphangot: egy klasszikus Exodus-tétel, tele energiával. Az A.W.O.L. egy zseniális riffel nyit, húz, mint a veszedelem, a verze pedig egyszerűen brutál jó. A Lunatic Parade nem olyan gyors, de nagyon jó kis döngetős darab, elkiabált, pofonegyszerű refrénnel – mégis hatásos.
Számomra egy kicsit a Within the Walls of Chaos és az Objection Overruled megtöri a lendületet – ezek a dalok nem érik el az előzőek szintjét. Aztán jön az Only Death Decides, ami viszont lüktet, húz, és egy igazán jól sikerült Exodus-szerzemény. Sőt, van benne egy meglepő, de remek ikergitáros rész is.
A Heads They Win (Tails You Lose) nem rossz, de nem is kiemelkedő. Viszont a Changing of the Guard már egy remek tétel: szokatlan dallamvilág, amit ügyesen csempésznek bele a zúzásba – egy igazi különlegesség. A végére marad a Thrash Under Pressure, ami egy tipikus, gyors Exodus-daráló, elkiabált refrénnel.
Az Impact Is Imminent a zenekar negyedik albuma. A ’80-as években sokan emlegették azt a teóriát, hogy az Exodus páratlan sorszámú lemezei jobbak, mint a párosak – és ebben tényleg lehet valami. Ez volt az első lemezük, ami nagykiadónál, a Capitol Records gondozásában jelent meg, és itt debütált John Tempesta dobos is. A felállásban mellette: Steve “Zetro” Souza (ének), Gary Holt és Rick Hunolt (gitár), valamint Rob McKillop (basszusgitár) játszott. A lemez producerei Rick és Gary voltak.
A Fabulous Disaster után a Impact Is Imminent fogadtatása finoman szólva is vegyes volt. Sokan úgy érezték, nem éri el az előző lemez szintjét: a gitárhangzás koszos, a basszus alig hallható, a dalok túl hosszúak és ismétlődnek. Mások szerint viszont egy alulértékelt anyag, tele erőteljes riffekkel és nyers energiával. A kritikusok inkább negatívan álltak hozzá, főként a túlnyújtott dalok, illetve a néhol gyerekesnek ható szövegek miatt.
Persze akadtak pozitív vélemények is:
agresszív, gyors tempók
erőteljes gitárjáték
Zetro korrekt teljesítménye
és komplexebb dalszerkezetek
Úgy tűnik, maga a zenekar is érezte, hogy nem ez lett a legerősebb anyaguk, hiszen Gary Holt egy későbbi interjúban úgy nyilatkozott, hogy ha tehetnék, újra feljátszanák az egész albumot. Egyébként 2008-ban újra kiadták.
A legjobb dal, Only Death Decides, a YouTube-on eddig kb. 415 000 megtekintésig jutott.
Összességében: az Impact Is Imminent a nagykiadós háttér ellenére nem lett sikeresebb, mint a korábbi lemezek. Lehet, hogy mégis igaz a régi mondás: akkoriban az Exodusnál csak a páratlan számú albumok működtek igazán?