A közelmúltban volt 35 éves a Pretty Maids, Jump The Gun albuma.

A dán Pretty Maids fiatalkorom egyik kedvenc zenekara volt. Az első két ikonikus lemezük, a Red Hot and Heavy és a Future World hozta meg számukra a sikert és az elismertséget. 1981-ben alakultak, stílusuk pedig amerikai ízű, dallamos heavy metal és hard rock.

A Jump the Gun a harmadik albumuk, amelynek producere a Deep Purple basszusgitárosa, Roger Glover volt. Ekkor csatlakozott a zenekarhoz új gitárosként Ricky Marx is. A lemezt rajta kívül Ronnie Atkins ének, Ken Hammer gitár, Phil Moorhead dob, Allan Delong basszusgitár és Alan Owen billentyűk rögzítették. Az Egyesült Államokban a korong Lethal Heroes címmel jelent meg.

A lemezborító – főként színeiben – nagyon hasonlít az előző, már említett Future World albumhoz, nekem azonban nem különösebben tetszik.

Maga az album nem rossz: a tipikus Pretty Maids-vonások folyamatosan tetten érhetők rajta, viszont meglehetősen kiszámítható lett. Az előző két album frissességéből sajnos kevés maradt.

Azt már nem tudom, hogy 35 évvel ezelőtt hogyan fogadtam volna, de most, több mint három évtized elteltével nem könnyű objektíven megítélni.
Azóta szinte minden megváltozott – én is, és ezek a dalok is. Őszintén szólva nem lehet azt mondani, hogy ezek a számok rosszak lennének. De az a fránya idő… Rátelepedett egy vékony porréteg, amit már nem lehet teljesen lefújni róluk.

Kellemes élmény volt meghallgatni a lemezt, de tulajdonképpen ennyi – nem lettem libabőrös, és nem kaptam elő a léggitárt sem.
Nem érzem azt sem, hogy rutinmunka lenne a zenészek részéről, mert hallatszik, hogy mindenki odatette magát. Mégis, valahogy hiányzik az izgalom, a meglepetés.

Kiugróan jó dal nincs is a lemezen – igaz, kiugróan rossz sem, hacsak nem számítjuk ide a nagyon klisés Dream On-t, Roger Glover vendégszereplésével.
A Lethal Heroes és a Don’t Settle for Less jó kis dallamos US heavy metal tételek, bár különösebb újdonságot nem hoznak.
Ugyanez mondható el a címadó Jump the Gun-ról is. Talán a sodró lendületű Attention az, amiben egy kicsivel több élet van, mint a többi dalban.

Bár a lemez 1990-ben jelent meg, hangulatában inkább a nyolcvanas évek világát idézi – ami önmagában nem lenne baj, ha nem ragadtak volna bele a saját maguk által kialakított skatulyába.

A zenészek teljesítményét illetően egy rossz szó sem érheti a zenekart: jól játszanak, a dalok hangszerelése igényes.
Ronnie Atkins különösen magas színvonalon énekel: igazi „rocktorka” van, néha kifejezetten emlékeztet Sammy Hagar hangjára.

Érdekesség, hogy a zenekar később beismerte: hiba volt Roger Gloverrel dolgozni, mivel az album túlpolírozott, steril hangzású lett – különösen a dobok megszólalásán érződik mindez.

Az album végül nem érte el az első két lemez sikerét, és ennek következtében a zenekar fele el is hagyta az együttest.
Kár érte, mert a Pretty Maids sokkal többre volt hivatott, mint amit végül el tudott érni.

Az az igazság, hogy mindig is kedveltem a csajfrontos metalbandákat. Valahogy még ma is kuriózumnak számítanak ebben a férfiak által uralt műfajban. Szerencsére egyre több tehetséges női előadó érzi úgy, hogy van mondanivalója, és igenis helye van a metal zenei közegben.

Ez a két kiváló hanggal megáldott hölgy, Noora Louhimo (Battle Beast) és Netta Laurenne (Smackbound) immár másodszor fogott össze egy közös lemez erejéig – az első közös anyaguk a 2021-es The Reckoning volt. Őszintén szólva, Netta munkásságát nem ismerem, de Noora hangját és zenekarát kifejezetten kedvelem. (Érdekesség képpen jegyzem meg. hogy korábban a Nightwish-nél is szóba került a neve.)

Természetesen egy ilyen produkció nem valósult volna meg zenekar nélkül. A háttérben olyan zenészek dolgoztak, mint Miko Kosonen gitár, Nino Laurenne – Netta férje – gitár, Sampo Haapaniemi dob, Pasi Heikkilä basszusgitár és Vili Itäpelto billentyűk. A dalokat főként a Laurenne házaspár írta, néhány tételben Noora is közreműködött. Fontos szempont volt, hogy Noora hangja teljes értékűen jelenjen meg a dalokban, hogy valóban sajátjának érezhesse őket.

A hölgyek elmondták, hogy a komfortzónájukon kívül akartak alkotni, céljuk az volt, hogy a ’70-es évektől napjainkig terjedő időszak zenei stílusait, érzelmeit és hangszerelését is beépítsék az anyagba. Persze, teljesen nem tudtak kibújni a bőrükből – alapvetően ez egy heavy/power metal és hard rock lemez lett.

És azt kell, mondjam, nem is csináltak rossz albumot. Bár őszintén szólva elsőre nem igazán hatott meg, de másodjára már jobban odafigyelve, mélyebbre ásva kezdtem felfedezni az értékeit – és rá kellett jönnöm, hogy jó dalok vannak rajta.

Rögtön a nyitódal, a címadó Falling Through Stars egy vérbeli power metal nóta, akár a Battle Beast is előadhatta volna. Nekem még az Anna Brunner vezette League of Distortion is eszembe jutott róla. A következő Damned egy lendületes, jól megírt szerzemény, sőt még a To The Dark is hozza a szintet.

Ami viszont ezekben a dalokban felfedeztem az az, hogy nem igazán hoznak meglepetést. A jól bevált metal/hard rock paneleket használják – igaz azt jól. Vannak, azonban dalok, amelyek kicsit kilógnak a sorból, és egyénibb hangulatot hoznak. Például az album egyik legerősebb tétele a The Cradle, amely izgalmasabb, mint a többi: kissé popos, de mégis dallamdús és meglepően jól áll nekik ez a vonal.
A másik csúcspont a Loud and Clear, egy szép power metal ballada.

A többi szám már nem éri el ezt a szintet, de ezekben is találni jó pillanatokat, hangulatos részeket.

Összegezve a fentebb írtakat, két jó hangú énekesnő, igényes, jól hangszerelt, jól eljátszott dalai alkotják a Falling Through Stars-t, igaz, különösebb meglepetések nélkül, de azért megérdemli a figyelmet.

Töredelmesen bevallom: eddig nem ismertem a coloradói Allegaeon zenekart. Réges-régen, még úgy volt, hogy valamelyik ismerősöm szólt, ha felfedezett valami érdekesebb bandát. Ma már ez nem így működik – különféle algoritmusok terelgetnek bennünket a rock/metal végtelen országútján. Én is így bukkantam rájuk ezen az úton.

Pedig nem újoncokról van szó: a 2008-ban alakult brigád már a hetedik albumánál tart. A műfajuk technikás, helyenként dallamos death metal. A zenekar jelenlegi felállása: Greg Burgess és Michael Stancel gitár, Ezra Haynes ének, Brandon „BooBoo” Michael basszusgitár, valamint Jeff Saltzman dob.

A dalokat Mike, Greg és Brandon írják külön-külön, majd Dave Otero producerrel tartanak egy úgynevezett „írói visszavonulást”. Ilyenkor egy hétig szétcincálják, átdolgozzák, majd újra összerakják a dalokat, amik így nyerik el végleges formájukat.

Már az első hallgatásra is tetszett, amit csinálnak – tele van ötlettel, kreatív riffekkel, zenei megoldásokkal, akár egyetlen dalon belül is. Nem mondom, hogy nem fogott meg, de számomra – egy „mezei” zenehallgató számára – a lemez vége felé kissé töménynek hatott. Annyi minden történik, hogy időnként elvesznek saját magukban. De nem adtam fel – újra meghallgattam az anyagot.

Másodszorra már kezdett tisztulni a kép, de be kell vallanom: még mindig nem igazán vésődtek be a számok. Hogy ez gond? Nem feltétlenül. Zeneileg kifejezetten izgalmas, amit csinálnak, rengeteg finomság van benne, úgy hogy el lehet veszni a dalok felfedezésében. Ugyanakkor nem egy könnyed hallgatni való.

Egy spanyolos gitárbetéttel indít a lemez, majd jön a Chaos Theory, ami sötét atmoszférával bír. A Driftwood ennél kicsit jobb szerzemény, tiszta énekű refrénnel jó kis kétlábdobbal.

Ezután következik a sodró lendületű Dies Irae, majd a szintén tempós, erőtől duzzadó The Swarm. Utóbbinál viszont már érezhető az a probléma, ami visszatérő a lemezen: időnként összemosódnak a dalok, nehéz egyértelmű karaktert társítani mindegyikhez.

A Carried By Delusion már izgalmasabb – ezt fel is jegyeztem magamnak, mint olyan dalt, ami közel áll hozzám.
A Dark Matter Dynamics pedig az egyik csúcspont: a vendégzenész Adrian Bellue gitárjátéka különleges hangulatot kölcsönöz a dalnak. Ő nyitja meg a számot, majd mennydörgés szerűen berobban a teljes zenekar. Adrian végig jelen van a háttérben, ami még inkább megemeli a szám színvonalát, egyúttal nyomasztó atmoszférát is teremt.

Az Imperial szintén egy gyors, pörgős darab, jó dallamokkal és ütős hangulattal.A másik kiemelkedő tétel számomra a Where Circling Above – itt tiszta éneket is hallunk, és megint csak visszaköszön a sötétebb, feszültebb hangulat.Az albumzáró Scythe is erősre sikerült: komplex felépítésű dal, ami igazán a végére bontakozik ki.

Összességében, ez egy jó megszólalású, a hangszeres teljesítményt csúcsra járatásával készült technikás zene, amely ugyan nem könnyű hallgatni való, de megéri egy kis időt szánni rá. Ha nyitott vagy az összetettebb, rétegezett zenékre, az Allegaeon nem fog csalódást okozni.

Ha az lenne a munkám, hogy a death metalt népszerűsítsem a fiatalok körében, egész egyszerűen beülnék egy középiskolai énekórára. Belőnék egy ütős cuccot, feltekerném a hangerőt, beraknám a Benediction, Ravage Of Empires albumát, aztán had szóljon. És hogy miért pont ezt a lemezt választanám? Mert ez a veterán brit death metal intézmény egy igazán tökös, súlyos, és nem utolsósorban kiváló anyaggal állt elő.

Nyilván a diákok túlnyomó többsége fejvesztve menekülne a teremből, néhány fémszívű talán még ott maradna – akik bírják a gyűrődést –, de közülük is biztosan lemorzsolódnának páran. A végén maradna egy, maximum kettő. Ők lennének az igazi célközönség. Ők azok, akikhez eljut a műfaj valódi üzenete – az, amit a Benediction zenéje is közvetít.

De mit is tud ez a 1989-ben alapított veterán banda a kilencedik stúdió albuma?
Brutális hangzást, feszes dalokat, magas szintű hangszeres teljesítményt – igazi, hamisítatlan brit death metalt, úgy előadva, ahogyan azt 2025-ben kell.

A gitáros páros, Peter Rewinsky és Darren Brookes szinte megállás nélkül szállítják a súlyos riffeket és kreatív ötleteket. Az alapokat Giovanni Durst dobos és Nik Sampson basszusgitáros stabilan biztosítják – nem is akárhogyan. Dave Ingram pedig úgy üvölti végig a lemezt a bömbölő hangjával, hogy közben a dalok nyers ereje végig megmarad. Az énekes elárulta: sötétebb, old school hangulatú anyagot szerettek volna készíteni – és ez tökéletesen sikerült is.

Az album olyan erős, annyi jó dal van rajta, hogy bár akad néhány szerzemény, ami kissé halványabb, a többi tétel bőven elviszi a hátán az egész lemezt.

Az első két szám rögtön odacsap, Carrion Harvest – szélvész gyors, végig kíséri egy ütős gitártéma, ami azonnal megragad. Beyond the Veil (Of The Greymare) riffje egyszerűen lehengerlő.
Az Engines of War egy klasszikus felépítésű death metal darab – jön, lát, és mindent letarol.
A Crawling Over Corpses is pusztító: masszív riff, majd egy kiállás után hirtelen beindul, és lesújt a hallgatóra.

Az album végén két szintén emlékezetes dal zárja a sor, a Psychosister, amiben némi dallam is megjelenik, illetve a címadó Ravage Of Empires, amiben ismét felfedezhető egy jó gitárharmónia, különben meg egy nyers, brutális dal.

Ahogy említettem, belefér néhány kevésbé erős pillanat, de ezek eltörpülnek a többi, kifejezetten erős szerzemény mellett. Meg kell hallgatni az albumot – mert tényleg nagyon megéri.

Visszatérve az elején említett iskolai hasonlatra, azok, ketten akik végighallgatták lemezt, na, nekik már nem kell reklámozni a műfajt, mert ezzel a Benediction lemezzel pontosan tudni fogják mit is jelent a death metal.

Az Alien Weaponry zenekar 2018-as bemutatkozó, Tū című albuma nálam nagyot ment, zenéjük tökéletes elegyét adta a modern metal, a thrash és a maori hagyományoknak. Egy fiatal, ígéretes zenekar benyomását keltették.

Aztán jött a 2021-es Tangaroa, amivel viszont már korántsem voltam megelégedve – számomra az az anyag kifejezetten átlagosra sikerült. Éppen ezért kíváncsian vártam a mostani lemezüket, a Te Rā-t.

A banda 2010-ben alakult az új-zélandi Auckland városában. A jelenlegi felállás: Lewis De Jong ének/gitár, Henry De Jong dob, és Turanga Morgan-Edmonds basszusgitár. A stílus továbbra is thrash metalos alapokon nyugszik, groove és nu metal elemekkel kiegészítve – mindezt pedig különlegessé teszi a maori nyelv használata, amely több dalban is megjelenik.

A testvérpár holland–maori származású, és egészen fiatalon kezdtek zenélni. Saját bevallásuk szerint a maori kultúra és történelem mélyen hatott rájuk. Zenéjükkel nemcsak szórakoztatni akarnak, hanem tanítani és inspirálni is – céljuk, hogy felhívják a figyelmet a különféle globális problémákra. Érdekesség, hogy szüleik a mai napig aktívan támogatják őket.

A Te Rā egy kiegyensúlyozott, jól megírt lemez, amin gyenge szerzeményt nem igazán találni – vagy jó dalok vannak rajta, vagy még jobbak. Az első három tétel egyenesen a „kiváló” kategóriába tartozik.

A Crown hozza a tőlük megszokott dallamvezetést, viszont egy meglepő, szokatlan refrénnel teszi emlékezetessé magát. A Mau Moko nehéz, súlyos kezdéssel indul, teljes egészében maori nyelven – egyfajta „maorimetal” szerzemény. Az 1000 Friends szintén erőteljes, nekem egyből a Trivium ugrott be róla – természetesen az Alien Weaponry stílusában.

A Tama-Nui-Te-Ra, amely szintén maori nyelvű, a közepén egy Sepultura-szerű zúzdával, míg a Ponaturi súlyossága ragadott meg. Az album csúcspontja azonban számomra a Blackened Sky – ez a dal egy teljesen új énektémával dolgozik, ami eddig nem volt jellemző a zenekarra, és ez nagyon jól áll nekik.

A lemez többi tétele is erős, csupán árnyalatnyival maradnak el a fent említett kiemelkedő daraboktól. Összességében a Te Rā-nak van súlya, kellően ütős, és a hangzása is kiváló. A zenészek teljesítménye magas színvonalú – de ez már az előző kiadványok alapján sem volt kérdés.

Henry De Jong szerint a metalban rengeteg érzelem lakozik, és a műfaj alapvetően nyitott, sokszínű. A Te Rā ezt tökéletesen demonstrálja: nemcsak zeneileg erős, hanem kulturálisan is tartalmas. Jó kis muzsika ez – egyértelmű előrelépés az előző albumhoz képest.

A napokban ünnepelte 45. születésnapját az Iron Maiden első albuma.

Az Iron Maiden-el való kapcsolatom valamikor 1982–83 körül kezdődött. Egy hétköznap este, amikor az osztrák Ö3 rádióban először meghallottam a The Number of the Beast című dalukat. Ott indult el minden. Ebből már sejthető, hogy nálam az Iron Maiden-sztori nem a zenekar nevét viselő debütáló lemezzel vette kezdetét. Sőt, akkoriban még a Paul Di ’Anno-s korszak másik albumát a Killers-t sem ismertem. Ez a két album csak később jutott el hozzám. Őszintén szólva akkoriban egyik sem tetszett igazán. Éppen ezért izgatottan hallgattam meg a Vasszűz bemutatkozó korongját.

Mindössze nyolc dal található az albumon, érdemes végigmenni rajtuk egyenként:

Prowler – Már itt felfedezhetők azok az elemek, amelyek később meghatározóvá válnak az Iron Maiden zenéjében: az ikergitárok, a karakteres dalstruktúrák. Ez a szám tökéletesen bemutatja a nyolcvanas évek rock/metal világát. A vijjogó gitártémák különösen érdekesek.

Remember Tomorrow – Egy hosszabb, hullámzó szerzemény, ügyesen váltogatott tempókkal. Az eleje számomra a korai Judas Priestet idézi. A Maiden-re jellemző galoppozós gitárrészek is felbukkannak benne, és Paul Di’Anno hangja remekül illik a dalhoz.

Running Free – Egyedi ritmikája van, de az egyszerűségében rejlik az ereje. Könnyen énekelhető, erős verzékkel és fülbemászó refrénnel. Az Iron Maiden életművében is különleges helyet foglal el, a benne lévő szokatlan kórusmegoldások miatt.

Phantom of the Opera – Bár több részletből épül fel, mégis egységes egészként működik. Átgondolt, jól hangszerelt és technikás dal. Megelőzi a korát, és már ekkor érzékelhető, milyen lehetőségek rejlenek az Iron Maiden zenei világában.

Transylvania – Kezdetben nem volt a kedvencem, de ma már másképp hallom. Főként az ikergitárok miatt, hiszen Dennis Stratton és Dave Murray remek témákat hoznak elő hangszerükből.

Strange World – Egy meglepően lassabb, atmoszférikus tétel. Paul ismét nagyszerűen énekel benne, és itt is felbukkan némi Judas Priest-hangulat. Steve Harris basszusa előtérben szól, ami kifejezetten jót tesz a számnak.

Charlotte the Harlot – Lüktető, energikus szerzemény. Egyes részeknél lenyugszik, majd újra beindul, mindezt kiváló zenei megoldásokkal kísérve.

Iron Maiden – Nem tudom, sejtették-e annak idején, hogy ez a dal azzá válik, amivé lett. Bár már a lemezen is húzónóta, a következő évtizedekben az egyik legkedveltebb koncertdarabbá lépett elő, saját koreográfiát kapva, Eddie-vel a középpontban. Pedig ez sem egy túlbonyolított szám – mégis végig libabőrös voltam a hallgatása közben.

Az Iron Maiden című album mindössze tizenhárom nap alatt készült el, és meglepően jó fogadtatásban részesült. A brit toplistán, a negyedik helyen debütált, Kanadában és az Egyesült Államokban platina-, Japánban, Németországban és az Egyesült Királyságban aranylemez lett.

Steve Harris így emlékezett vissza az időszakra:
„Amikor elindítod a zenekarodat, nem gondolkodsz sokkal tovább az első albumon. Arról álmodsz, hogy bejárod a világot – minden más csak ráadás.”

Sajnálatos módon, az albumon játszó zenészek közül ketten már nincsenek közöttünk: Clive Burr dobos 2013-ban, Paul Di’Anno énekes pedig tavaly, 2024-ben hunyt el.

Az ezt követő, közel fél évszázad alatt az Iron Maiden sikereinek fája hatalmasra nőtt. De ahhoz, hogy ez a sikertörténet valóra váljon, először el kellett vetni a magot. A debütáló lemez kiváló kezdés volt: megvetette a lábát a zenei világban, megerősödött, majd fokozatosan fejlődött. Időnként veszített néhány hajtást, de újakat növesztett, kihajtott, és a zenekar ezeknek az ágaknak a mentén egészen a csúcsig jutott el.

Az Omen zenekart a kilencvenes évek első felében még figyelemmel kísértem, ám később elvesztettem az érdeklődésemet irántuk. Az utóbbi időben azonban – főként annak köszönhetően, hogy a Pokolgép 35 éves jubileumi, 2018-as Aréna-koncertjén ismét láttam őket, mint előzenekar – újra elkezdett foglalkoztatni a társulat munkássága. A 2015-ös 25 év című album elnyerte a tetszésemet – ekkor még Koroknai Árpád volt az énekes.

Időközben több változás is történt a zenekar felállásában: a 2017-ben érkezett Mezőfi József helyét az ex-Pokolgép basszusgitáros, Pazdera György vette át, míg a gitárosi poszton Nagy Mátét Tóth Károly váltotta. A legjelentősebb változás azonban az énekes személyét érintette: Koroknai Árpád helyett, Molnár „Stula” Péter lett a frontember. Nála jobb választás aligha lehetett volna, hiszen Stula egy igazi rock/metal torok, jellegzetes, őserőt sugárzó hanggal, amely nagyobb nyilvánosságot érdemel.

Egyébként már a 2019-es Halálfogytiglan lemezen is ő énekelt – őszintén szólva, az az album nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. A friss Kell az ima azonban már valóban odacsap. Előre bocsátom: nem egy vidám hangulatú lemez, inkább komor, borongós atmoszférát áraszt. A dalokat tömörség, jó szövegek, súlyos gitárhangzás és tiszta megszólalás jellemzi. Bár modern hatások is érezhetők, ez mégis hamisítatlan Omen muzsika, amelyet Stula brutális hangja koronáz meg.

Az az igazság, hogy a lemezen nem találni gyenge dalt. Nem mindegyik szám kiemelkedően jó, de egységesen erős szerzeményekről van szó. A dalgyűjtemény csúcspontja kétségkívül a Méregpohár – egy lendületes, tipikus Omen-nóta, libabőrt okozó refrénnel, Stula előadásában. Ugyancsak kiemelkedő a Végítélet, valamint a hatalmas refrénnel operáló Árnyékból fény. Ez utóbbi dal fokozatosan építkezik, majd végül úgy zúdul le, mint egy vízesés.

Természetesen akadnak a lemezen klasszikus Omen-hangulatú számok is – ilyen például, A halál csókja, Amiben hiszel vagy Lennék –, amelyekhez Stula hangja hozzáadja azt a bizonyos pluszt.

A dalokat egyébként a gitáros duó, Nagyfi László és Tóth Károly jegyzi, a szövegeket pedig Kovács Enikő írta. Az említett zenészeken kívül Nagyfi Zoltán dobos még a zenekar tagja. Az Omen pedig mind zeneileg, mind dalszerzői szempontból igazán odatette magát. A Kell az ima tehát egy erős album, tipikus Omen-hangzással, némi modern ízzel, több kiemelkedő dallal és egy kiváló hangú énekessel.

A név hallatán először az jutott eszembe, hogy ez akár egy finn folkmetal zenekar is lehetne. Aztán amikor megláttam az album borítóját, inkább egy kilencvenes évekbeli amerikai thrash banda képe derengett fel előttem. Felkeltette az érdeklődésemet, ezért utánanéztem, kik is ők — vagyis inkább: ki. Mert mint kiderült, a Tiktaalika mögött egyetlen ember áll: Charlie Griffiths, a progresszív metalt játszó Haken gitárosa.

Nem szeretném a mindentudót játszani — sem őt, sem a zenekarát nem ismertem korábban.

És akkor térjünk rá a névre: a Tiktaalik az izmosúszójú halak egyik kihalt neme, amely körülbelül 375 millió évvel ezelőtt élt. A zene viszont szerencsére nem ennyire őskövület: progresszív, heavy és amerikai thrash metal keveréke. Nekem a kanadai Annihilator és az amerikai Nevermore is beugrott róla.

Charlie természetesen nem egyedül készítette az albumot, több vendégzenész és énekes is közreműködött. A vokalisták között ott találjuk Daniel De Jongh, Vladimir Lalić, Neil Purdy, Thomas Giles és Rody Walker neveit, míg a hangszeres vonalat Darby Todd dobos és Conner Green basszusgitáros erősítik.

Érdekesség, hogy volt már egy lemez, amely viszont nem Tiktaalika néven jelent meg, hanem Charlie Griffiths saját neve alatt, az album címe viszont Tiktaalika volt. Griffiths elmondása szerint azért készítette el ezt a lemezt, mert az elmúlt években rengeteg ideje volt, ráadásul végre hathúros gitáron játszhatott – szemben a Haken-nél, ahol nyolchúros hangszert használ.

Az eredmény meglepően magas színvonalú.

A Tyrannicide az első dal, amely erőteljes, vastag gitárhangzással, remek szólóval és feszes tempóval nyit. Itt Daniel De Jongh énekel. A következő, címadó Tiktaalika tételben is ő működik közre: egy egyszerű, de hatásos riff vezeti a dalt, jók a gitárdallamok, és fogós a refrén. A progresszív elemek itt már határozottabban jelen vannak.

A The Forbidden Zone sötétebb hangvétellel indul, van benne hörgős és tiszta ének is, vészjósló atmoszférát áraszt. Vladimir Lalić és Neil Purdy vendégszereplése erősen karakteresebbé teszi a számot.

A Mesozoic Mantras ismét Lalić előadásában hallható – egy lassabb, szépen hangszerelt szerzemény, amely a közepétől fokozatosan kibontakozik, és egy masszív riff viszi tovább.

Ezután Rody Walker tűnik fel egy újabb amerikai thrash metal darabban, ami erősen emlékeztet az Annihilator-féle hangzásra. A Give Up The Ghost újra Daniel De Jongh énekével szólal meg; egy húzós, groove-os szám, míg a záró Lost Continent egy szintén thrash alapú tétel, ahol már több tempóváltást hallunk, sőt, a dal közepén egy kis Dream Theater-es hangulat is megidéződik. Ebben Thomas Giles vendégszerepel.

Összességében érdekes zenei utazás ez az album. Nem váltja meg a világot, de igényesen összerakott, tartalmas munka, amely a fentebb említett hatások mentén hozza, amit ígér.

Az Arch Enemy különleges helyet foglal el fém szívem salgó állványának egyik polcán. Kedvelem a zenéjüket, jó albumaik vannak, láttam őket élőben is. Ebben persze közrejátszanak a zenészek is, leginkább Mike Amott, akit nagyon tisztelek, és nagyra becsülök zenei teljesítménye miatt. Tudom, hogy voltak és vannak más projektjei is, de számomra az Arch Enemy az, ami miatt megszerettem a játékát, a stílusát.

No meg persze Alissa White-Gluz. Örültem, amikor csatlakozott a csapathoz — félreértés ne essék, semmi bajom nincs Angela Gossow-val. Egyszerűen csak a kis kanadai hörgőgép jobban bejön, és most nem (csak) a külsejére gondolok. Alissa egyébként tisztán is kiválóan énekel, népszerű is, rengetegen készítettek már közös dalt vele. Az az igazság, hogy vártam ezt az albumot. Nekem például az előző Deceivers nagyon bejött. Persze tudom, nem lehet mindig ugyanolyan lemezeket készíteni — illetve lehet, de az előbb-utóbb unalmassá válhat.

Nem árulok zsákbamacskát: nekem a Blood Dynasty egy kicsit halványabb az elődjénél. Nem rossz, csak nem olyan erős, mint az előző korong. De akkor milyen?

A nyitó, lendületes Dream Stealer nem annyira ütős, bár a refrén előtti tempóváltás jó, viszont a közepe kissé kiszámítható. A következő Illuminate the Path már egy fokkal jobban sikerült, Mike belecsempészte a War Eternal egyik dallamát is. Alissa tiszta refrénje nem vágott gyomorszájon, de valahogy mégis működik a dal — bár a kiszámíthatóság itt is jelen van. Van az albumon négy szám: a March of the Miscreants, A Million Suns, a Don’t Look Down és a Liars and Thieves, amelyek egy kissé szürkébbek a többinél. Igaz, mindegyikben van valami jó, összességében mégsem tetszenek annyira.

A címadó szerzemény  jó gitárdallamával maradt emlékezetes, a Paper Tiger pedig egy remek, bólogatásra ösztönző Arch Enemy-nóta. A The Pendulum talán a lemez legjobb dala, azt nyújtja, amit a zenekar a legjobban tud: remek gitárdallamok, tempóváltós refrén. A lemez számomra legmeglepőbb tétele a Vivre Libre, amiben Alissa hörgését otthon hagyták – kissé elszállós hangulatú, és francia szövege van. Nem rossz, csak egy kicsit furcsa nekem.

Történt egy változás a zenekarban: Jeff Loomis elment feltámasztani a Nevermore-t, helyére Joey Concepcion érkezett – és sem rá, sem a többiek játékára nem lehet panasz.

A lemez hangzása bombasztikus, de ez egyáltalán nem meglepő.

Lehet, hogy ha még többször meghallgatom, javulna a véleményem a Blood Dynasty-ról, mert nincs elveszve a dolog — nem rossz ez, igaz, hogy hiányoznak az igazán kiemelkedő dalok, és akadnak meglepő húzások is rajta. De ahogy Mike Amott mondta: hisz benne, hogy olyat csinál, ami hiteles. Ezzel pedig nincs gond — mert tulajdonképpen a Blood Dynasty-ra ez igaz.

A Storm Seeker egy 2013-ban alakult német kalóz/folkmetal zenekar. Mondhatnánk, hogy nem találták fel a spanyolviaszt, mert kalózmetal létező dolog, illetve a folkosabb elemek belekeverése is megtörtént már a zenetörténelemben, lásd Alestorm. A dalokat hallgatva bizony többször beugranak Bodor Mátéék. Azért, hogy ne legyen ez ennyire szembeötlő, a Storm Seeker zenéje jobban elmerül az ír kocsmazenében. Dalaik tömörek, nincsenek túlbonyolítva, lévén a 13 dal nincs 38 perc.

Ez már az ötödik lemezük és nekem nagyon bejön a Set The Sails, hangulatosabbnak tartom, mint a tengernyi – ha már kalózmetal – ilyen vonalon mozgó banda lemezét, van érzékük a dallamokhoz és a folkmetalhoz. A zenekart Sean Graham ének, Marius Bornfleth dobos, Tim Braatz billentyűs/harmonikás, Fabienne Kirschke ének/ hurdy gurdy, egyéb népi hangszerek és Paul Martens gitáros alkotják.

Egy intro után fogják be a szelet a vitorlájukba német barátaink, a lendületes címadó szerzeménnyel. Váltott női/férfi ének van benne, a refrénje is nagyon eltalált cseppet sem erőltetett. A Gouverneur of The Coco Island egy tuti ír dal, tele vidámsággal és jó dallamokkal. Említettem az Alestorm zenekart, néhány dalból erősen kikandikálnak, ilyen például a Homeward Bound, a Don’t Break Yer Bones és a Jack The Jolly Pirate.

Ha a nagyérdemű kissé kifulladt a táncban és a hejehujában, jól jönnek a kissé nyugisabb, de tök jó nóták, mint az Old Maui és a Stormiest Seas.

Nem említettem még a lemez legmetalosabb dalát az Into The Fray-t, ahol szintén befigyel egy kis Alestorm, illetve az ugyancsak a fémes oldalt kidomborító Galway Girl-t, nagy adag ír hatással, ha már ez a címe. (Egyébként semmi köze, Ed Sheeran számához). A lemezt záró utolsó két szerzemény, a The Lieutenant’s Lament és a Waking Of The Flood nekem kissé középszerű.

A lemez megszólalása jó, a zenészek teljesítménye nemkülönben.

Végeredményben ez egy szórakoztató, az élet nagy kérdéseit nem feszegető, világmegváltásra nem törekedő album a Set The Sails. Azt írják magukról, hogy élőben jók, sőt Tim még egy kedves koncert meghívott is küldött a rajongóknak, tulajdonképpen nem ígért semmit, csak azt, hogy mindenkit szeretnek.

Aki ezt a szeretet érezni szeretné, ráadásul még jót is akar mulatni a Storm Seeker zenéjére, az Bécsben szeptember 18-án meg is teheti.