A második részben két egyszemélyes projekt is az élvonalba került: Makó Dávid The Devil’s Trade-je és a floridai Faust sötét albuma. Melléjük sorakozik a My Darkest Hate beolvasztott gyűlölete, a Night Resident gótikus rockja, valamint egy posztumusz anyag az Astarte-től. És utánuk is jönnek még!
The Devils Trade – Nincs szennyezetlen szép
Makó Dávid egyszemélyes projektje, doom/folkba ágyazva, olyan, mint egy gyászszertartás, amit egy magányos vándor celebrál.
My Darkest Hate – Rust And Bones
Hatodik lemezével jelentkezett a német death metal társulat. Beolvasztott gyűlölet, lemezre préselve.
Fäust – Crypts Of Eternity
A floridai egyszemélyes projekt második albuma sötét, melodikus, disszonáns.
Night Resident – Total Obscurity
Görög, gótikus rock trió, egy melankolikus utazás az éjszaka peremén.
Astarte – Black Demonium
A zenekar énekesnője, Tristesse halála után tizenegy évvel, archív felvételekkel készült posztumusz album.
Ophidian Memory – Seraphim Egyszemélyes death metal projekt negyedik albuma – érzelmileg túlfűtött narratíva.
Dünedain – Érase A spanyol power metal zenekar nyolcadik albuma. A zenekar szerint érzelmes, lendületes és tele himnikus energiával – mindezt spanyolul.
Flames – Frequency of Illusion Görög thrash metal – dühös, gyors, old school energiával.
Van az LGT-nek az a dala, amiben azt éneklik: „Csak az jöjjön, aki bírja.” És valóban, nem könnyű tartani ezt az iramot, mert ezen a héten is özönlenek az új albumok. Ebből sikerült kiválasztani azt a huszonötöt, amelyek az előzetesek alapján a legérdekesebbnek ígérkeztek. Nézzük is, mi mindent rejt ez az etap: többek közt brutális death metal Argentínából, floridai thrash-debüt, kaliforniai hardcore, skandináv death metal, illetve lengyel intellektuális vérontás. Avernal, Cold Steel, Drain, Omnium Gatherum, Centinex, Insidus. És ez még csak a kezdet.
Avernal – Ekpyrosis Argentin death metal banda tizenegyedik albuma – brutális, sötét és mélyen gondolkodtató.
Cold Steel – Thrash metal debütálás Floridából. Bombasztikus riffek, tempóváltások – mintha a Slayer és a Madball egy garázsban jammelne.
Drain – …Is Your Friend A kaliforniai hardcore-trió új albuma olyan, mint egy izzadt circle pit.
Omnium Gatherum – May the Bridges We Burn Light the Way A finn melodikus death metal mestereinek tizedik albuma: egy filozófiai kiáltvány.
Centinex – With Guts and Glory Az 1990-ben alakult svéd death metal bandának ez a tizenkettedik albuma – egy 29 perces daráló.
Insidus – Vulgus Illustrata A lengyel death metal-erőmű harmadik lemeze olyan, mint egy intellektuális vérontás.
Bogwife – From Ashes A Bogwife egy doom/stoner zenekar Dániából. Mintha egy mocsári boszorkány mesélné el a világvégét.
Caskets – The Only Heaven You’ll Know A brit melodikus metalcore banda harmadik albuma a napokban látott napvilágot – fájdalmas, őszinte és dallamos.
Pupil Slicer – Freshwork A Pupil Slicer zenéje olyan, mint egy társadalmi boncolás.
A finn Warmen megint az a kategória, akiket akár már ismerhettem is volna, hiszen 2000-ben gründolták a projektet. Az espooi társulat eleinte Janne Wirman – a Children Of Bodom billentyűse – szólóvállalkozásaként működött. A korai lemezek neoklasszikus, technikás metalra épültek, vendégénekesekkel és virtuóz hangszeres szólókkal. A csapat fokozatosan fejlődött igazi zenekarrá, a zene pedig egyre súlyosabbá vált.
A 2023-ban kiadott Here For None album azonban csavart egyet a történeten, hiszen ekkortól vált állandó énekessé a szintén finn Ensiferumban is tevékenykedő énekes/gitáros, Petri Lindroos. Tulajdonképpen ő a kapcsolódási pont köztem és a zenekar között, mivel egy vele készült interjúban olvastam először a Warmenről.
A zenekar hatásai között ott van a Children Of Bodom öröksége, a finn power metal (például a Stratovarius), a filmzenék atmoszférája, illetve a modern melodikus death metal.
A 2025-ös Band Of Brothers már a banda hetedik anyaga, és mostanra kissé eltávolodtak az eredeti iránytól. Talán a „neoklasszikus dallamokkal fűszerezett power/death metal” lenne a legtalálóbb meghatározás. A billentyűs részeket Janne újragondolta: az eddig inkább szólisztikus témák helyett most atmoszférát teremt a hangszerével – bár a szólókról azért nem mondott le teljesen.
A gitárriffek és különféle szólók adják a lemez gerincét, és mivel a zenekar minden tagja aktívan részt vett a dalszerzésben, a végeredmény egy keményebb, összetettebb anyag lett. (A cím is a zenekari összetartozást jelképezi.)
A Warmen felállása:
Janne Wirman – billentyűs
Antti Wirman – gitáros
Jyri Helko – basszusgitáros
Seppo Tarvainen – dobos
Petri Lindroos – énekes/gitáros
Kétszeri hallgatás után abszolút elégedetten álltam fel a Band Of Brothers végén.
A címadó tétel rögtön kijelöli a lemez tónusát. Noha nem ez a legerősebb darab, de energikus, filmzenésen epikus, a szintetizátorhangok jól illeszkednek a dalba, különleges atmoszférát kölcsönözve neki. Ugyanezt a hatást adja a kissé középkori hangulatúOne More Year, amely felvezeti a korong legjobb szerzeményét, a Nine Lives-t – ez a dal tele van feszültséggel és lendülettel.
A When Doves Cry Blood egy döngölős menetelés a romokon át, míg az Out For Blood erős, húzós, kissé rideg darab, amely jól illeszkedik az album vonalába. A Kingdom Of Rust súlyos, a dob–basszus kettős pedig különösen erős a verzékben. A lemez közepére már világossá válik, hogy ez egy nagyon egységes anyag, mind hangulatban, mind minőségben.
A March Or Die törtebb ritmusaival egyfajta zenei ultimátum, ahol nincs helye a kompromisszumnak. A srácok egy interjúban említették a svéd melodikus metalt, és ez itt valóban érződik: az Arch Enemy világa köszön vissza. Az Untouched egy gyors, dinamikus szerzemény váltott gitár–szinti szólóval.
A Coup De Grace talán egy kicsit halványabb a többihez képest, de a géppuskaszerű riffek és a finom dallamok így is működnek. A Dethroned-ben ismét kiemelkednek a billentyűk, van benne némi jazzes lüktetés, a záró tétel pedig középtempós, döngetős és menetelős – egy érzelmileg telített, jó zenei megoldásokkal megtűzdelt lezárás.
A Band Of Brothers egy tudatos, stílusokon átívelő újradefiniálás: megtartja a zenekar technikás múltját, miközben érzelmileg és hangzásban is mélyebb rétegeket tár fel. Jól ötvözi a finn metal hagyományait a melodikus death metallal, így nemcsak a múlt előtt tiszteleg, hanem utat mutat a jövő felé is.
Szép munka!
„Ha a Band Of Brothers meghallgatod, nem kérdés ki mellé állsz a csatában”
35 éve jelent meg a Scorpions – Crazy World lemeze, azzal a bizonyos fütyülős számmal
A fémzenei piac pörgése megállíthatatlan. Sorra jönnek az új albumok, nehéz – sőt, néha lehetetlen – lépést tartani ezzel a dömpinggel. Heti rendszerességgel zúdulnak ránk a friss megjelenések, köztük nem egy egészen kiváló.
De néha jó egy kicsit lelassulni. Elővenni egy régebbi korongot, újra meghallgatni, nosztalgiázni, elmerülni az emlékekben – vagy épp ismét felfedezni. A német Scorpions régebbi lemezeit – főleg a jubileum kapcsán – megint elővettem, és gyakorlatilag mindegyikben találok valami újat. Persze a régi kedvenceket újra átélni külön öröm. Ez egy izgalmas utazás.
A Crazy World a zenekar 11. stúdióalbuma. Ezen a lemezen producer-váltás történt: az 1975 óta velük dolgozó Dieter Dierks – aki nagyban hozzájárult a klasszikus Scorpions hangzáshoz – helyére Keith Olsen került.
A csapat tagjai: Klaus Meine – ének Rudolf Schenker – gitár Matthias Jabs – gitár Francis Buchholz – basszusgitár Herman Rarebell – dob
A lemez a „fütyülős számról” vált világhírűvé: a Wind of Change elképesztő sikereket ért el. Klaus Meine elmondása szerint a dal ötlete egy Moszkva folyón tett hajókázás közben született, amikor látta, ahogy a kulturális és politikai korlátok leomlanak. Ekkor jött a dallam, amit elkezdett fütyülni – ebből született a Scorpions egyik legnagyobb klasszikusa.
Természetesen nem csak ez a dal emeli a lemezt. A nyitó Tease Me Please Me egy hibrid nóta: alapjaiban tipikus Scorpions, de főleg a refrén amerikaiasabb, ugyanakkor megvan benne a kellő dög is. Hasonlóan erős a Don’t Believe Her, talán még fogósabb refrénnel. A To Be with You in Heaven nekem olyan, mintha egy gyorsabb dalt lassítottak volna le – kicsit sziruposabb az előzőeknél, de működik.
Na és akkor a „fütyülős szám”. Annak idején a rádiók és a tévék szinte szénné játszották, sokan meg is unták, pedig a Wind of Change egy baromi érzelmes, erős dal – a Scorpions egyik csúcspontja. Ez az album szíve és lelke.
Ügyes tempóváltás jön a Restless Nights-szal: a verze visszanyúl a korai korszakhoz, a refrén pedig szépen kiteljesedik. A Lust or Love könnyed, tipikus Scorpions-darab. A Kicks After Six viszont nagyon amerikai hangzású, kicsit bulis, kicsit töltelékszagú – nekem kevésbé működik. Nem úgy a Hit Between the Eyes, ami tempós, dögös és dallamos. A Money and Fame a rocksztárságról szól, lassabb és hangulatában eltér a többi daltól.
A címadó Crazy World elbújik a slágerek árnyékában – komorabb, de kissé sablonos. A végére viszont kapunk még egy klasszikus Scorpions-balladát, Sand Me An Angel képében, amely igazi léleknyugtató.
Rudolf Schenker egy interjúban elmondta, hogy míg Amerikában inkább a rockslágerek voltak népszerűek, addig Európában a balladák hódítottak. Ezt az is alátámasztja, hogy a Crazy World hatalmas sikert aratott a német nyelvterületen: kétszeres platina Németországban, háromszoros platina Svájcban, platina Ausztriában, de még Franciaországban is. Ez lett a zenekar legkelendőbb albuma, világszerte több mint kétmillió eladott példánnyal.
A kritikusok erőteljes hangzást, fogós slágereket és Meine kiemelkedő énekét méltatták, valamint azt, hogy Keith Olsen új színt vitt a produkcióba. Ugyanakkor sokan kifogásolták, hogy a lemez kommerszebb irányba mozdult el: kevesebb benne a korai évek nyers ereje, és túl rádióbarát lett.
A rajongók viszont imádták, különösen a balladák miatt. Számukra a Wind of Change a kelet-európai rendszerváltás érzelmi kísérőzenéje lett – ezért is szerették ennyire.
A YouTube-on a Send Me an Angel már 442 milliós, a Wind of Change pedig elképesztő 1,1 milliárdos megtekintésnél jár. A koncerteken a két ballada mellett a mai napig hallható a Tease Me Please Me is, ami jól mutatja, mennyire időtálló ez a korszak.
A Crazy World igazi mérföldkő a Scorpions pályafutásában. A Wind of Change sikere új közönséget hozott, a turné pedig teltházas arénákban zajlott világszerte, megerősítve a zenekar státuszát a globális színtéren. Ezt a sikert később már nem tudták megismételni – de talán nem is kellett.
Mert a Crazy Worldtöbb mint egy sikeres album: a történelem egy pillanatának zenei lenyomata. A Wind of Change, a producer-váltás és a gitárcentrikus hangzás együtt egy kreatív csúcspontot jelölnek. Egy korszak végét, amely egyszerre volt kereskedelmileg diadalmas, zeneileg karakteres és történelmileg releváns. Egy emberi album, a hard rock egyik utolsó diadala, mielőtt megérkeztek a kilencvenes évek „változásának szelei”.
„A Wind Of Change után azt hittem eljön a világbéke, ehelyett jött a grunge. Köszi világ”
Nem szeretek negatív ismertetőket írni. Egyrészt azt vettem a fejembe, hogy csak azokról az albumokról írok, amik nekem is tetszenek, hátha ezzel másoknak is kedvet csinálok hozzájuk. Szerencsére rengeteg jó lemez van, így nincs is idő a gyengébbekkel bíbelődni. Most viszont szakítanom kell az elveimmel. A finn Battle Beast új lemezét ugyanis vártam – mégpedig azért, mert bár nem tartozom a legelkötelezettebb híveik közé, a 2019-es No More Hollywood Endings albumuk nagyon is beszippantott. Pont olyan dalok voltak rajta, amiket ebben a dallamos, színes, a nyolcvanas évek hard rock-hangulatával megtámogatott power metalban szeretni lehet. Nem fogok zsákbamacskát árulni: csalódott vagyok.
A 2005-ben Helsinkiben alakult zenekarnak a Steelbound immár a hetedik stúdiólemeze. A csapat tagjai:
Pyry Vikki – dob
Juuso Soinio – gitár
Eero Sipilä – basszusgitár
Janne Björkroth – billentyű
Noora Louhimo – ének
Joona Björkroth – gitár
Az énekesnő Noora Louhimo az albummal kapcsolatban elmondta, hogy „a dac és az öröm mennydörgő emlékművét” hozták létre. A zenekar erőssége, hogy Janne, Eero és Joona közösen írják a dalokat, ami izgalmasan tartja a dolgokat, és egyben segíti a folyamatos fejlődést. Eero szerint folyamatosan kísérleteznek, hogyan lehet összehozni a klasszikus heavy metalt, a 80-as évek hard rockját, a filmes-szintetizátoros alapokat, a szimfonikus betéteket és a pop elemeket. A Steelbound tehát ki akar lépni a hagyományos power metalból, és olyan zenét kínálni, amely boldoggá teszi az embereket – ha csak rövid időre is.
Bevallom, most puskáztam. Nem szoktam semmit elolvasni az adott zenekar albumáról, hogy ne legyen hatással rám, de kíváncsi voltam: csak én hallom így ezt a lemezt? Nos, nem. Többen is hasonlóan érezték. Valaki például azt írta, hogy ez a „cukormázas stílus már nem igazán harap, mintha az Eurovíziós Dalfesztiválra készülnének” – ami őszintén szólva nem hangzik dicséretnek.
Akkor viszont most én jövök.
A „The Burning Within” még egy lendületes, szenvedélyes szám, Noora odateszi magát, van benne egy jó refrén – nem lehet rá panasz. A „Here We Are” tulajdonképpen ugyanez a vonal: nem rosszabb az előzőnél, igaz, nem is jobb. A címadó „Steelbound” kétségtelenül a lemez csúcspontja – nagyívű refrén, Noora katartikus éneke kissé elfeledteti az amúgy számottevő pop-hatásokat. A varietés „Twilight Cabaret”-nél viszont már kezdtem kényelmetlenül érezni magam – ráadásul a refrén mintha már egyszer elhangzott volna. Tény, hogy más, mint a többi, csak éppen nem a jó értelemben. A „Last Goodbye”-nál azonban felvirult a tekintetem – na, az ilyen dalok miatt lehet szeretni a Battle Beastet. Lendületes, sodró, Noora démoni énekével érzelmi csúcspont. Itt még reméltem, hogy jóra fordulnak a dolgok – de nem így történt.
A „Blood of Heroes” legalább power metal, nem is rossz, de nagyon sablonos, és mintha már százszor hallottam volna. A következő „Angel of Midnight” sem hagyott mély nyomot. A „Riders of the Storm” refrénje olyan, mintha egy folkosabb Nightwish-dal lenne, viszont borzasztóan bántóak a gépi ütemek. A záró „Watch the Skyfall” sem rossz szerzemény, de eddigre már elvesztettem a zenekarba vetett hitemet.
Összességében nagyot csalódtam. Igaz, az előző albumot nem hallottam, de nekem nem ez a Battle Beast él az emlékezetemben. A Steelboundtúlcsiszolt, sablonos és sokszor bántóan popos. A szintetizátor-dominancia és a kiszámítható dalszerkezetek egy olyan lemezt eredményeztek, amelyből vajmi kevés igazi Battle Beast-féle power metal maradt.
Szinte végig bíztam benne, hogy történik majd valami, ami emlékeztet a zenekar általam kedvelt oldalára – de ez nem történt meg.
„A lemez olyan, mint egy bepúderezett, rózsaszínű plüsskalapács.”
A Heti extrák is erősre sikeredtek. A Moonspell koncertlemeze, a Trivium ütős dala, a Samael újra sötét és monumentális, a Swedish Erotica a dallamok kedvelőit hozhatja lázba, a Night In Gales pedig ünnepel — és még nincs vége a sornak. Öveket bekapcsolni!
Moonspell – Opus Diabolicum (EP) Egy különleges, élő albummal jelentkezett a Moonspell: a 2024-es MEO Arena-koncertet örökíti meg, ahol a zenekar a 45 tagú Lisszaboni Szimfonikus Zenekarral lépett színpadra.
Trivium – Struck Dead (EP) Erős dallal jelentkezett az orlandói Trivium — gyors, dühös, technikás és mégis dallamos.
Night In Gales – Sylphlike (jubileumi újrakiadás, EP) A német zenekar 30 éves jubileumára újra kiadta debütáló EP-jét.
Swedish Erotica – Little Dancer (Single) 35 év után tért vissza ezzel a kislemezzel a svéd melodikus hard rock csapat — nosztalgikus, mégis friss energiákkal.
Chimaira – Creepers Vol. I. (válogatás) Az amerikai groove/metalcore zenekar válogatáslemeze ritkaságokat, „B-oldalas” dalokat, remixeket és feldolgozásokat tartalmaz, a 2011–2014 közötti korszakból.
Currents – All That Follows (EP) A Currents ezzel az öttételes EP-vel zár le egy korszakot.
Samael – Black Matter (Single) Nyolc év után adott életjelet magáról a Samael. Ez a dal egy sötét, kozmikus utazás.
Distant – Desolation (Single) Egy nyers, kompromisszummentesen agresszív tétel, amely arra figyelmeztet, hogy a világ haldoklik.
A harmadik rész is bőven tartogat izgalmas és különleges kiadványokat. Francia szimfonikus death, chicagói ipari metal, kanadai és kaliforniai deathcore, német horrorpunk, neoklasszikus metal, valamint igazi kuriózumként izraeli black metal várja a hallgatót. Ezúttal az Aephanemer monumentális dallamai, a Black Cross Hotel ipari súlya, a Despised Iron és a Spite deathcore-támadása, a The Other horrorpunkos világa és az Arallu sivatagi feketesége rajzolnak ki egy kontinenseken átívelő, sötét zenei utazást.
Aephanemer – Utopie, A francia szimfonikus death metal kvartett negyedik lemezével jelentkezett.
Black Cross Hotel – Songs About Switches A chicagói industrial metal zenekar első albuma sötét, szintetikus és groove-okkal teletűzdelt.
Despised Iron – Shadow Work Kanadai deathcore, brutális és technikás, amely egyszerre tiszteleg a gyökerek előtt és feszegeti a műfaj határait.
The Other – Alienated Tizenharmadik albumával tért vissza a német horror punk banda. Az Alienated úgy menetel, mint egy zombihorda a punkklub felé.
Redshark – Sudden Impact Energikus retro hangzás, modern lendülettel – ez jellemzi a Redshark második lemezét.
Dwelling Below – Wearisome Guardians A floridai doom/death trió második albuma disszonáns, filozofikus és rituális.
Burned in Effigy – Tyrannus Aeturnum A chicagói neoklasszikus metal banda második lemeze technikás és agresszív anyag.
Spite – New World Killer A kaliforniai deathcore brigád ötödik lemeze brutális és dühös, a modern világ pusztulásáról mesél.
Arallu – Dmoon Ritkán hallani izraeli black/death metal zenekart – főleg ilyen jót. A kilencedik lemez a közel-keleti sötét mitológiát idézi meg.
A második felvonásban sincs megállás: jön a Stillbirth koncepciója, az Avatar színházi őrülete, az Outlaw fekete érzelmei és az Empire Drowns doomos mélysége. Itt már tényleg nincs menekvés – csak a zene!
Stillbirth – Survival Protocol A Stillbirth konceptlemeze egy nukleáris apokalipszis utáni túlélésről szól. Brutális, mégis szórakoztató.
Avatar – Don’t Go in the Forest Az Avatar már a tizedik lemezénél jár. Az album groteszk, teátrális és sötéten humoros séta a képzelet erdejében.
Archaic Thorn – Malicious Spears A német old school death metal banda második lemeze egy okkult, háborús vízió.
Creeper – Sanguivore II: Mistress of Death A brit gothic rock banda negyedik lemeze olyan, mint egy vérszomjas keringő a pokolban.
Mystic Circle – Hexenbrand 1486 A német black metal duó tizedik albuma egy középkori per történetét meséli el – vérrel írva.
Runemagick – Cycle of the Dying Sun A svéd death/doom banda 14. lemeze lassan hömpölygő, rituális történet a haldokló nap körforgásáról.
Outlaw – Opus Mortis A black metalban mozgó banda negyedik lemeze sötét, érzelmileg súlyos – mint egy hitét vesztett sereg menetelése.
Empire Drowns – Endless Nights Új lemezzel tért vissza a dán melodikus doom/death zenekar. A skandináv tél rideg szépségét és az élet végességét idézi meg.
Nem tudom, hogy a Halloween miatt van-e, de annyi az új megjelenés, hogy az ember tényleg csak kapkodja a fejét. Rengeteg új anyag jött ki a héten, de azért sikerült kiválogatni közülük huszonötöt, amelyek bekerültek a heti ajánlóba. Az első részben van, itt kérem klasszikus NWOBHM Varsóból, folk/death Mexikóból, progresszív/stoner elegy az Államokból, francia numetal és ez még csak a hét első napja. Aquilla, Cemican, Howling Giant, ODC, Defecto, Sarayasign.
Aquilla – Sentinels of the New Dawn A varsói zenekar a klasszikus NWOBHM-hatásokat ötvözi sci-fi témájú dalaiban. Olyan, mintha a jövőt egy kazettán küldték volna vissza a múltba.
Cemican – U K’U’ Uk’ Ankil Mayakajj Folk death metal Mexikóból. Negyedik lemezük a maja mitológia és az ősök emlékezetének megidézése.
Howling Giant – Crucible and Ruin Az amerikai progresszív/stoner trió albuma egy kozmikus, riffközpontú történet.
ODC – Twisted Love A francia zenekar bemutatkozó lemeze provokatív, modern és sokszínű, a nu metal határait feszegetve.
Unprocessed – Angel Progresszív metalcore Wiesbadenből. Az új lemez technikás, érzelmes és tágítja a zenekar határait.
Malakhim – And in Our Hearts the Devil Sings A svéd black metal formáció második korongja sötét, melodikus és provokatív – az ortodox hagyományok továbbírása.
Defecto – Echoes of Isolation Érzelmileg súlyos, technikás anyag a dán progresszív metal együttestől – olyan, mintha a gondolataid ellened fordulnának.
Sarayasign – Shadows of the Dying Light Epikus, történetközpontú elbeszélés melodikus heavy metal/hard rock köntösben, a fény és sötétség határán.
