Mikor ezt a projektet elindítottuk, az volt a tervem és a célom, hogy azoknak, zenekaroknak lemezeiről írjak, amik olyan zenét játszanak, amiket szeretek, olyan zenekarokról, amiket szeretek, olyan műfajokról, amiket szeretek. Szóval terv az volt, hogy inkább csak azokat albumokat mutatnám be, amik nekem tetszenek, szerintem értéket képviselnek. ( A nagyobb bandák ez alól kivételek). Amik nem tetszenek, nem hozzám szólnak, esetlegesen nekem idegenebb műfajban mozognak, azokat elengedem, legfőképpen azért, mert annyi jó zene van, nem jut idő az esetlegesen gyengébb produkciók feltérképezésére.

A zenei érdeklődésem elég széles spektrumon mozog, úgy, hogy szerencsére van miből válogatni. Azonban néha belenézek a napba. Mint például a német Caliban új lemezével. Az albumról egy dalt hallottam előzetesként, ez pedig az Echoes volt, ami nagyon tetszett. Azt viszont nem tudtam, hogy ez a legjobb dal a lemezen, (a kettő közül) ami a korongon található. No de haladjunk sorjábanban.

A németországi Essenből származó Caliban nem ma kezdte az ipart, hisz 1997-ben alakultak. A Back From Hell pedig már a tizenharmadik lemezük a sorban. Egy nyilatkozatban azt mondták, hogy zenéjük metalcore, ott vannak a gyökereik, minden erre épül rá. Persze ők is ötvöznek más műfajokat, de ez a természetes fejlődési folyamat. Erre utal a nevük is, amelyet a Vihar című film egyik szereplőjétől kölcsönöztek, aki egy vad teremtmény, nyers, brutális és megszelídíthetetlen és elég jól jellemzi a zenéjüket. És valóban. Intenzív zenét nyomnak, nem túl hosszú, velős dalok, jók a zenei alapok, azokkal van a legkevesebb probléma.

Az első hallgatás után azonban voltak bennem kételyek, nem mondom, hogy nem tetszett, de azt éreztem, kell még legalább egy meghallgatás. És, igen a következő próba már megmutatta, az album hiányosságait. Dühödt dalok, jó gitártémák, de sajnos több helyen sablon panelek (Guilt Trip), muszáj refrének (I Was A Happy Kid Once), céltalanság (Back From Hell, Dear Suffering), olyan dallamok, amiket mintha már hallottam volna (Alte Seele), vagy egyszerűen csak semmilyen szerzemény (Overdrive, Till Death Do Us Part). De azért a második hallgatás arra is rávilágított, hogy semmi sem fekete vagy fehér, hisz találtam azért értéket is, aminek jó a ritmusa (Insomnia, ez talán a legjobb dal az albumon), ahol végre van egy jobb refrén (Glass Cage), vagy ahol esetlegesen történik is valami izgalmasabb dolog (Solace In Suffer, vagy a már említett Echoes).

A lemezt a következő társaság rögzítette: Andreas Dörner ének, Mark Görtz gitár (ők ketten alapító tagok is), Ian Duncan ének/basszus (ő meg az új fiú a bandában), Patrick Grün dob, Denis Schmidt gitár.

A lemez öblösen, de kissé élettelenül szól, egy kicsit még molyolhattak volna keveréssel is, kicsit nyers és piszkos, igaz halottam már ennél sokkal rosszabbul megszólaló korongot is.

Mark Görtz nyilatkozta az album kapcsán, hogy a dalok mögött álló üzenetet az elégedetlenség szította. Meg kell hallgatni és el lehet dönteni, ez mennyire jött át. Nálam a Caliban nem veszett el, a következőre is kapnak majd lehetőséget, reméljük az majd jobban sikerül.

Legalább a lemezborító jó.

Hasonló gondolatok és érzések kavarognak bennem a legújabb Machine Head-lemezzel kapcsolatban, mint az Arch Enemy új albumánál. Mindkét zenekar előző anyaga nagyon betalált nálam, ezért vártam a folytatást. És valahogy ugyanazt érzem Robb Flynnék friss kiadványával kapcsolatban, mint Mike Amottékéval: jó-jó, de az előző, Of Kingdom and Crown mégiscsak erősebb volt.

Az Unatoned a Machine Head tizenegyedik nagylemeze, és ami elsőre feltűnt, az a komorabb hangulat. Érdekes, hogy amikor először hallgattam végig, kissé lassan indult be számomra, nehezen kaptam el a dalok ívét. Sőt, elsőre még a dallamos refrének sem ültek. A második hallgatásnál viszont kezdtem ráérezni az ízére. (Egyébként itt is van párhuzam az Arch Enemy-vel – a Blood Dynasty-t is többször kellett hallgatnom, mire elkaptam a fonalat.)

Robb Flynn, énekes-gitáros a lemez irányvonaláról azt nyilatkozta egy interjúban, hogy bár tisztában van vele, hogy nem ez a legkeményebb anyaguk, de rengeteg dallamot tartalmaz.

Az albumon egy új felállású zenekar dolgozott: Reece Scruggs gitáros érkezett a korábban kiválóan játszó Wacław „Vogg” Kiełtyka helyére (aki visszatért a lengyel Decapitated-be), Matt Alston dobosnak pedig ez az első Machine Head-lemeze, amelyen közreműködik. A folytonosságot Robb Flynn mellett Jared MacEachern basszusgitáros képviseli.

Nem mondom, hogy az első négyszámos blokk elveszett nálam, de egyikre sem tudnám azt mondani, hogy hibátlan. (Jó, igazából csak három dalról beszélünk, mert az albumnyitó Landscape of Thorns csak egy intro.) Az Atomic Revelation, az Unbound és az Outsider mind olyan dalok, amelyekből hiányzik valami – leginkább egy igazán fogós, jól működő refrén. Kicsit erőltetettnek érzem őket. Talán-talán az Unbound kivétel, aminek a refrénjét még szoknom kell.

Ide sorolnám a Long for This World-öt is, amely egy elgondolkodtató darab, de nem biztos, hogy elsőre megmondtam volna róla, hogy ez egy Machine Head-szám.

A lemez két csúcspontja a These Scars Won’t Define Us és a Bonescraper. Az előbbi egy dühös, húzós tétel, ahol a refrén végre igazán működik; utóbbi pedig nem a klasszikus Machine Head-vonalat képviseli, mégis teljesen rá van szabva a bandára. Ez a dal úgy csillagos ötös, ahogy van.

A harapósabb Addicted to Pain is jól sikerült, illetve az elszállósan induló Bleeding Me Dry is működik – bár nekem kissé idegen, de rossznak nem nevezném.

Az albumot záró Scorn-t elsőre nem értettem, de nem is tartottam rossznak. Aztán elolvastam, mit mondott róla Robb Flynn, és sok minden világossá vált:

„A dal négy sorból áll, és gitáron írtam, amit Joel Walasek ültetett át zongorára. Egyszerűen magával ragadott az ilyen Elton John-féle zongorás ballada hangulata. Nem hiszek semmiben, csak önmagamban, és ez a szerzemény is ebben a szellemben született. Nagyon büszke vagyok rá – ez egyébként az utolsóként készült el a lemezre – és valóban kilóg a többi közül. Különleges darab, ilyet még sosem csináltunk. Tizenöt éve próbálkozom zongorás számmal, most végre sikerült.”

Az Unatoned jól szól – bár a hangzása kissé borongósabb. A zenészek hozzák a tőlük megszokott színvonalat, az új tagok szépen beilleszkedtek. Robb Flynn markáns, acsarkodó éneke továbbra is meghatározó.

Zárásként ismét egy gondolat Robb-tól:

„Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni – csak gitározni akartam, dalokat írni, énekelni. Rávenni az embereket, hogy ugráljanak, énekeljenek, headbangeljenek. Úgy érzem, megtaláltuk a stílusunkat – csak egy kicsit szélesebbre nyitottuk a kaput, hogy új dolgokat is kipróbálhassunk. De ez továbbra is 100% metal.”

Az bizony!

Tankcsapda, Kowalsky meg a Vega koncertbeszámoló (10 év távlatából), 2015.05.02.

Mosonmagyaróvár, Wittmann-park

Kowalskyt utoljára 16 évvel ezelőtt láttam, még a legendás Black-Out zenekar tagjaként. Azóta sok víz lefolyt a Dunán – ő pedig az évek során megváltozott, mind a külsejében, mind a zenéjében.

A délutáni kezdés ellenére is szép számú közönség gyűlt össze a Wittmann-parkban. Egy kellemes, hangulatos intro után a zenekar a Hotel Eufória című dallal nyitotta meg a koncertet. Azt kell, mondjam, tetszett, amit csináltak – jó energiák áradtak a színpadról, és a hangzás is rendben volt.

Kowalsky a régi önmagához képest sokkal közvetlenebb, kommunikatívabb lett: rengeteget foglalkozott a közönséggel, ami kifejezetten jól állt neki, és szimpatikus benyomást keltett. Ahogy az egész zenekar is nagyon egységesnek, profinak tűnt a színpadon.

Nekem különösen Szórád Jimmy játéka tetszett. Őt is régen láttam már, még az Árnyak zenekarban zenélt (pont a Black Out előzenekaraként) – igaz, akkoriban egészen más stílusú zenét játszottak, és ő maga is másképp nézett ki.

A dalok szintén kellemes meglepetést okoztak. Bár zeneileg kissé távolabb állnak az én világomtól, alapvetően dallamos, modern, és vidám hangulatú számokat hallhattunk.

Összegzésként: egy szó, mint száz, tetszett a csapat, és úgy érzem, érdemes lesz őket máskor is megnézni. Határozottan szerepelnek a terveim között!

A Tankcsapda megkerülhetetlen a hazai zenei palettán. Jó ideje nem láttam már őket élőben, ezért kíváncsian vártam a koncertet. És nem csalódtam bennük: erősek voltak, még ha sok meglepetést már nem is tudnak okozni. A show profi volt, nem lehetett belekötni.

Sorban érkeztek a jobbnál jobb Tank-slágerek, amiket egyszerűen lehetetlen nem együtt üvölteni a zenekarral. Lukács Laci magabiztosan vezényelte le a műsort, Fejes Tamás pedig úgy dobolt, ahogyan csak a legnagyobbak tudnak – ráadásul rendkívül látványosan.
Sidi-t most láttam először élőben, és azt kell, mondjam, remekül illik ebbe a társaságba: jó kiállása van, jól mutat a színpadon, élvezi, amit csinál, és nem utolsósorban kiválóan gitározik.

A megszólalásra sem lehetett panasz – voltam már lényegesen rosszabbul kevert Tankcsapda koncerten is.

Lehet, hogy mára egy kicsit vesztettem az irántuk érzett régi lelkesedésemből, de amikor ott vagyok a koncertjükön, mindig rájövök, hogy még mindig érdemes időt szánni rájuk. Ezeken a bulikon pontosan azt kapom, amiért jöttem: igazi, élő rockzenét – se többet, se kevesebbet.

Ahogy az elején is említettem: nem csalódtam – jó koncert volt!

A világ folyton változik. Természetesen jelen van az állandóság is, de a változás folyamatos jelenléte az életünkben tagadhatatlan. Engem sem kerülnek el ezek a változások.
Tény, hogy korábban pszichedelikus black metalt biztosan nem hallgattam – egyszerűen azért, mert nem éreztem ezt a fajta zenét magaménak.

Aztán belebotlottam a norvég In The Woods… zenekar egyik dalába, ami igencsak felkeltette a kíváncsiságomat. A pszichedelikus black/progresszív metal/rock zenét játszó formációt 1992-ben alapította Christian Botteri (gitár), Christopher Botteri (basszusgitár) és Anders Kobro (dob).

A zenéjük abszolút megéri, hogy az ember kicsit mélyebben elmerüljön benne.
Nyilván a műfaji sajátosságok miatt ez nem éppen könnyed, vasárnap délutáni hallgatnivaló – de rengeteg szép dallam, remek zenei megoldás és nem utolsósorban különleges atmoszféra jellemzi.

Olvastam róluk egy frappáns meghatározást:
"Az In The Woods… egy rejtélyes skandináv black metal zenekar, amely kalandos zenéjével feszegeti a műfaj határait."

A jelenlegi felállás a következő: Nils Drivdal billentyűs hangszerek, basszusgitár, Bernt Fjellestadt ének, Bernt Sørensen gitár, Kåre André Sletteberg gitár, és az egyetlen alapítótag, Anders Kobro dob. (A Botteri fivérek 2016-ban kiléptek.)

Az biztos, hogy a norvég srácok nem háromperces dalokban gondolkodnak – a legrövidebb szerzemény is több mint öt és fél perces.
De megtehetik, mert van érzékük a dallamokhoz és a zenei építkezéshez.
A dalaikban keveredik a progresszív, black metalos és tradicionális heavy metal hangulat, északi, melankolikus dallamokkal átszőve.
Ehhez társul az a sajátos komor atmoszféra, amely végig árad a zenéjükből.

Egyszer azt mondták a dalírásról:
"A lényege, hogy a dinamikát alkalmazva olyan hangulatot teremtsünk, amely pontosan odavezeti az érzelmeket, ahol azoknak helyük van."

Nézzük, hogyan is mutatkozik meg mindez a dalaikban.

Kezdeném azzal, hogy ehhez az egész hangulatvilághoz kellett egy olyan énekes, akinek a hangja képes megvalósítani ezeket az elképzeléseket.
Nos, Bernt Fjellestadt pontosan ilyen énekes.

Ez már rögtön az első dalban, a The Things You Shouldn’t Know-ban kiderül: szép, visszatérő dallamokat hallunk, többségében tiszta énekkel (ami a lemezen amúgy is jellemző).
Már itt érezhető a különleges atmoszféra, amit ígértek.
A ritmusok váltogatása pedig folyamatosan életben tartja a dalok energiáját.

Ezután jön két csúcsdal: Az A Misrepresentation of I. már a nyitó gitárharmóniákkal megfogja a hallgatót – kicsit folkos hangulatú, tele jó ötletekkel és emlékezetes énekdallamokkal. A The Crimson Crown vészjóslóan indul, majd szépen, szinte hömpölyögve áramlik végig.

A Jiss and The Lie hullámzása és Bernt Fjellestadt mélyebb éneke kissé más ízt ad a lemeznek – ez a dal nekem már kevésbé tetszett, mint az előzőek.

Ezután következik az album legerősebb pillanata: a Let Me Sing.
Ez a dal a hangulatával olyan érzelmeket szabadít fel, amelyeket nehéz szavakkal visszaadni – egyszerűen magával ragad a dallamok szárnyán.

A Come Ye Sinners talán a leginkább metalos darab, ha a tradicionális heavy metal alapvonalait nézzük.
Végül a záró The Wandering Deity teszi fel a koronát a lemezre: erős dal, nagyszerű dallamokkal, jó énekkel és a zenekarra jellemző nehéz atmoszférával.

A lemez hangzása kiváló – különösen a dobok megszólalása tetszett.
A zenészek mind magas szinten teljesítenek, közülük is kiemelkedik a már említett Bernt Fjellestadt, aki igazán különleges hangulatot teremt a hangjával.

Az album címe Otra, amely egy norvég folyó neve – és valóban, ez a zene úgy áramlik, mint egy folyó:
be a fülbe, az elmébe, a szívbe, majd végül a lélek mélyére.

A közelmúltban volt 35 éves a Pretty Maids, Jump The Gun albuma.

A dán Pretty Maids fiatalkorom egyik kedvenc zenekara volt. Az első két ikonikus lemezük, a Red Hot and Heavy és a Future World hozta meg számukra a sikert és az elismertséget. 1981-ben alakultak, stílusuk pedig amerikai ízű, dallamos heavy metal és hard rock.

A Jump the Gun a harmadik albumuk, amelynek producere a Deep Purple basszusgitárosa, Roger Glover volt. Ekkor csatlakozott a zenekarhoz új gitárosként Ricky Marx is. A lemezt rajta kívül Ronnie Atkins ének, Ken Hammer gitár, Phil Moorhead dob, Allan Delong basszusgitár és Alan Owen billentyűk rögzítették. Az Egyesült Államokban a korong Lethal Heroes címmel jelent meg.

A lemezborító – főként színeiben – nagyon hasonlít az előző, már említett Future World albumhoz, nekem azonban nem különösebben tetszik.

Maga az album nem rossz: a tipikus Pretty Maids-vonások folyamatosan tetten érhetők rajta, viszont meglehetősen kiszámítható lett. Az előző két album frissességéből sajnos kevés maradt.

Azt már nem tudom, hogy 35 évvel ezelőtt hogyan fogadtam volna, de most, több mint három évtized elteltével nem könnyű objektíven megítélni.
Azóta szinte minden megváltozott – én is, és ezek a dalok is. Őszintén szólva nem lehet azt mondani, hogy ezek a számok rosszak lennének. De az a fránya idő… Rátelepedett egy vékony porréteg, amit már nem lehet teljesen lefújni róluk.

Kellemes élmény volt meghallgatni a lemezt, de tulajdonképpen ennyi – nem lettem libabőrös, és nem kaptam elő a léggitárt sem.
Nem érzem azt sem, hogy rutinmunka lenne a zenészek részéről, mert hallatszik, hogy mindenki odatette magát. Mégis, valahogy hiányzik az izgalom, a meglepetés.

Kiugróan jó dal nincs is a lemezen – igaz, kiugróan rossz sem, hacsak nem számítjuk ide a nagyon klisés Dream On-t, Roger Glover vendégszereplésével.
A Lethal Heroes és a Don’t Settle for Less jó kis dallamos US heavy metal tételek, bár különösebb újdonságot nem hoznak.
Ugyanez mondható el a címadó Jump the Gun-ról is. Talán a sodró lendületű Attention az, amiben egy kicsivel több élet van, mint a többi dalban.

Bár a lemez 1990-ben jelent meg, hangulatában inkább a nyolcvanas évek világát idézi – ami önmagában nem lenne baj, ha nem ragadtak volna bele a saját maguk által kialakított skatulyába.

A zenészek teljesítményét illetően egy rossz szó sem érheti a zenekart: jól játszanak, a dalok hangszerelése igényes.
Ronnie Atkins különösen magas színvonalon énekel: igazi „rocktorka” van, néha kifejezetten emlékeztet Sammy Hagar hangjára.

Érdekesség, hogy a zenekar később beismerte: hiba volt Roger Gloverrel dolgozni, mivel az album túlpolírozott, steril hangzású lett – különösen a dobok megszólalásán érződik mindez.

Az album végül nem érte el az első két lemez sikerét, és ennek következtében a zenekar fele el is hagyta az együttest.
Kár érte, mert a Pretty Maids sokkal többre volt hivatott, mint amit végül el tudott érni.

Az az igazság, hogy mindig is kedveltem a csajfrontos metalbandákat. Valahogy még ma is kuriózumnak számítanak ebben a férfiak által uralt műfajban. Szerencsére egyre több tehetséges női előadó érzi úgy, hogy van mondanivalója, és igenis helye van a metal zenei közegben.

Ez a két kiváló hanggal megáldott hölgy, Noora Louhimo (Battle Beast) és Netta Laurenne (Smackbound) immár másodszor fogott össze egy közös lemez erejéig – az első közös anyaguk a 2021-es The Reckoning volt. Őszintén szólva, Netta munkásságát nem ismerem, de Noora hangját és zenekarát kifejezetten kedvelem. (Érdekesség képpen jegyzem meg. hogy korábban a Nightwish-nél is szóba került a neve.)

Természetesen egy ilyen produkció nem valósult volna meg zenekar nélkül. A háttérben olyan zenészek dolgoztak, mint Miko Kosonen gitár, Nino Laurenne – Netta férje – gitár, Sampo Haapaniemi dob, Pasi Heikkilä basszusgitár és Vili Itäpelto billentyűk. A dalokat főként a Laurenne házaspár írta, néhány tételben Noora is közreműködött. Fontos szempont volt, hogy Noora hangja teljes értékűen jelenjen meg a dalokban, hogy valóban sajátjának érezhesse őket.

A hölgyek elmondták, hogy a komfortzónájukon kívül akartak alkotni, céljuk az volt, hogy a ’70-es évektől napjainkig terjedő időszak zenei stílusait, érzelmeit és hangszerelését is beépítsék az anyagba. Persze, teljesen nem tudtak kibújni a bőrükből – alapvetően ez egy heavy/power metal és hard rock lemez lett.

És azt kell, mondjam, nem is csináltak rossz albumot. Bár őszintén szólva elsőre nem igazán hatott meg, de másodjára már jobban odafigyelve, mélyebbre ásva kezdtem felfedezni az értékeit – és rá kellett jönnöm, hogy jó dalok vannak rajta.

Rögtön a nyitódal, a címadó Falling Through Stars egy vérbeli power metal nóta, akár a Battle Beast is előadhatta volna. Nekem még az Anna Brunner vezette League of Distortion is eszembe jutott róla. A következő Damned egy lendületes, jól megírt szerzemény, sőt még a To The Dark is hozza a szintet.

Ami viszont ezekben a dalokban felfedeztem az az, hogy nem igazán hoznak meglepetést. A jól bevált metal/hard rock paneleket használják – igaz azt jól. Vannak, azonban dalok, amelyek kicsit kilógnak a sorból, és egyénibb hangulatot hoznak. Például az album egyik legerősebb tétele a The Cradle, amely izgalmasabb, mint a többi: kissé popos, de mégis dallamdús és meglepően jól áll nekik ez a vonal.
A másik csúcspont a Loud and Clear, egy szép power metal ballada.

A többi szám már nem éri el ezt a szintet, de ezekben is találni jó pillanatokat, hangulatos részeket.

Összegezve a fentebb írtakat, két jó hangú énekesnő, igényes, jól hangszerelt, jól eljátszott dalai alkotják a Falling Through Stars-t, igaz, különösebb meglepetések nélkül, de azért megérdemli a figyelmet.

Töredelmesen bevallom: eddig nem ismertem a coloradói Allegaeon zenekart. Réges-régen, még úgy volt, hogy valamelyik ismerősöm szólt, ha felfedezett valami érdekesebb bandát. Ma már ez nem így működik – különféle algoritmusok terelgetnek bennünket a rock/metal végtelen országútján. Én is így bukkantam rájuk ezen az úton.

Pedig nem újoncokról van szó: a 2008-ban alakult brigád már a hetedik albumánál tart. A műfajuk technikás, helyenként dallamos death metal. A zenekar jelenlegi felállása: Greg Burgess és Michael Stancel gitár, Ezra Haynes ének, Brandon „BooBoo” Michael basszusgitár, valamint Jeff Saltzman dob.

A dalokat Mike, Greg és Brandon írják külön-külön, majd Dave Otero producerrel tartanak egy úgynevezett „írói visszavonulást”. Ilyenkor egy hétig szétcincálják, átdolgozzák, majd újra összerakják a dalokat, amik így nyerik el végleges formájukat.

Már az első hallgatásra is tetszett, amit csinálnak – tele van ötlettel, kreatív riffekkel, zenei megoldásokkal, akár egyetlen dalon belül is. Nem mondom, hogy nem fogott meg, de számomra – egy „mezei” zenehallgató számára – a lemez vége felé kissé töménynek hatott. Annyi minden történik, hogy időnként elvesznek saját magukban. De nem adtam fel – újra meghallgattam az anyagot.

Másodszorra már kezdett tisztulni a kép, de be kell vallanom: még mindig nem igazán vésődtek be a számok. Hogy ez gond? Nem feltétlenül. Zeneileg kifejezetten izgalmas, amit csinálnak, rengeteg finomság van benne, úgy hogy el lehet veszni a dalok felfedezésében. Ugyanakkor nem egy könnyed hallgatni való.

Egy spanyolos gitárbetéttel indít a lemez, majd jön a Chaos Theory, ami sötét atmoszférával bír. A Driftwood ennél kicsit jobb szerzemény, tiszta énekű refrénnel jó kis kétlábdobbal.

Ezután következik a sodró lendületű Dies Irae, majd a szintén tempós, erőtől duzzadó The Swarm. Utóbbinál viszont már érezhető az a probléma, ami visszatérő a lemezen: időnként összemosódnak a dalok, nehéz egyértelmű karaktert társítani mindegyikhez.

A Carried By Delusion már izgalmasabb – ezt fel is jegyeztem magamnak, mint olyan dalt, ami közel áll hozzám.
A Dark Matter Dynamics pedig az egyik csúcspont: a vendégzenész Adrian Bellue gitárjátéka különleges hangulatot kölcsönöz a dalnak. Ő nyitja meg a számot, majd mennydörgés szerűen berobban a teljes zenekar. Adrian végig jelen van a háttérben, ami még inkább megemeli a szám színvonalát, egyúttal nyomasztó atmoszférát is teremt.

Az Imperial szintén egy gyors, pörgős darab, jó dallamokkal és ütős hangulattal.A másik kiemelkedő tétel számomra a Where Circling Above – itt tiszta éneket is hallunk, és megint csak visszaköszön a sötétebb, feszültebb hangulat.Az albumzáró Scythe is erősre sikerült: komplex felépítésű dal, ami igazán a végére bontakozik ki.

Összességében, ez egy jó megszólalású, a hangszeres teljesítményt csúcsra járatásával készült technikás zene, amely ugyan nem könnyű hallgatni való, de megéri egy kis időt szánni rá. Ha nyitott vagy az összetettebb, rétegezett zenékre, az Allegaeon nem fog csalódást okozni.

Ha az lenne a munkám, hogy a death metalt népszerűsítsem a fiatalok körében, egész egyszerűen beülnék egy középiskolai énekórára. Belőnék egy ütős cuccot, feltekerném a hangerőt, beraknám a Benediction, Ravage Of Empires albumát, aztán had szóljon. És hogy miért pont ezt a lemezt választanám? Mert ez a veterán brit death metal intézmény egy igazán tökös, súlyos, és nem utolsósorban kiváló anyaggal állt elő.

Nyilván a diákok túlnyomó többsége fejvesztve menekülne a teremből, néhány fémszívű talán még ott maradna – akik bírják a gyűrődést –, de közülük is biztosan lemorzsolódnának páran. A végén maradna egy, maximum kettő. Ők lennének az igazi célközönség. Ők azok, akikhez eljut a műfaj valódi üzenete – az, amit a Benediction zenéje is közvetít.

De mit is tud ez a 1989-ben alapított veterán banda a kilencedik stúdió albuma?
Brutális hangzást, feszes dalokat, magas szintű hangszeres teljesítményt – igazi, hamisítatlan brit death metalt, úgy előadva, ahogyan azt 2025-ben kell.

A gitáros páros, Peter Rewinsky és Darren Brookes szinte megállás nélkül szállítják a súlyos riffeket és kreatív ötleteket. Az alapokat Giovanni Durst dobos és Nik Sampson basszusgitáros stabilan biztosítják – nem is akárhogyan. Dave Ingram pedig úgy üvölti végig a lemezt a bömbölő hangjával, hogy közben a dalok nyers ereje végig megmarad. Az énekes elárulta: sötétebb, old school hangulatú anyagot szerettek volna készíteni – és ez tökéletesen sikerült is.

Az album olyan erős, annyi jó dal van rajta, hogy bár akad néhány szerzemény, ami kissé halványabb, a többi tétel bőven elviszi a hátán az egész lemezt.

Az első két szám rögtön odacsap, Carrion Harvest – szélvész gyors, végig kíséri egy ütős gitártéma, ami azonnal megragad. Beyond the Veil (Of The Greymare) riffje egyszerűen lehengerlő.
Az Engines of War egy klasszikus felépítésű death metal darab – jön, lát, és mindent letarol.
A Crawling Over Corpses is pusztító: masszív riff, majd egy kiállás után hirtelen beindul, és lesújt a hallgatóra.

Az album végén két szintén emlékezetes dal zárja a sor, a Psychosister, amiben némi dallam is megjelenik, illetve a címadó Ravage Of Empires, amiben ismét felfedezhető egy jó gitárharmónia, különben meg egy nyers, brutális dal.

Ahogy említettem, belefér néhány kevésbé erős pillanat, de ezek eltörpülnek a többi, kifejezetten erős szerzemény mellett. Meg kell hallgatni az albumot – mert tényleg nagyon megéri.

Visszatérve az elején említett iskolai hasonlatra, azok, ketten akik végighallgatták lemezt, na, nekik már nem kell reklámozni a műfajt, mert ezzel a Benediction lemezzel pontosan tudni fogják mit is jelent a death metal.

Az Alien Weaponry zenekar 2018-as bemutatkozó, Tū című albuma nálam nagyot ment, zenéjük tökéletes elegyét adta a modern metal, a thrash és a maori hagyományoknak. Egy fiatal, ígéretes zenekar benyomását keltették.

Aztán jött a 2021-es Tangaroa, amivel viszont már korántsem voltam megelégedve – számomra az az anyag kifejezetten átlagosra sikerült. Éppen ezért kíváncsian vártam a mostani lemezüket, a Te Rā-t.

A banda 2010-ben alakult az új-zélandi Auckland városában. A jelenlegi felállás: Lewis De Jong ének/gitár, Henry De Jong dob, és Turanga Morgan-Edmonds basszusgitár. A stílus továbbra is thrash metalos alapokon nyugszik, groove és nu metal elemekkel kiegészítve – mindezt pedig különlegessé teszi a maori nyelv használata, amely több dalban is megjelenik.

A testvérpár holland–maori származású, és egészen fiatalon kezdtek zenélni. Saját bevallásuk szerint a maori kultúra és történelem mélyen hatott rájuk. Zenéjükkel nemcsak szórakoztatni akarnak, hanem tanítani és inspirálni is – céljuk, hogy felhívják a figyelmet a különféle globális problémákra. Érdekesség, hogy szüleik a mai napig aktívan támogatják őket.

A Te Rā egy kiegyensúlyozott, jól megírt lemez, amin gyenge szerzeményt nem igazán találni – vagy jó dalok vannak rajta, vagy még jobbak. Az első három tétel egyenesen a „kiváló” kategóriába tartozik.

A Crown hozza a tőlük megszokott dallamvezetést, viszont egy meglepő, szokatlan refrénnel teszi emlékezetessé magát. A Mau Moko nehéz, súlyos kezdéssel indul, teljes egészében maori nyelven – egyfajta „maorimetal” szerzemény. Az 1000 Friends szintén erőteljes, nekem egyből a Trivium ugrott be róla – természetesen az Alien Weaponry stílusában.

A Tama-Nui-Te-Ra, amely szintén maori nyelvű, a közepén egy Sepultura-szerű zúzdával, míg a Ponaturi súlyossága ragadott meg. Az album csúcspontja azonban számomra a Blackened Sky – ez a dal egy teljesen új énektémával dolgozik, ami eddig nem volt jellemző a zenekarra, és ez nagyon jól áll nekik.

A lemez többi tétele is erős, csupán árnyalatnyival maradnak el a fent említett kiemelkedő daraboktól. Összességében a Te Rā-nak van súlya, kellően ütős, és a hangzása is kiváló. A zenészek teljesítménye magas színvonalú – de ez már az előző kiadványok alapján sem volt kérdés.

Henry De Jong szerint a metalban rengeteg érzelem lakozik, és a műfaj alapvetően nyitott, sokszínű. A Te Rā ezt tökéletesen demonstrálja: nemcsak zeneileg erős, hanem kulturálisan is tartalmas. Jó kis muzsika ez – egyértelmű előrelépés az előző albumhoz képest.

A napokban ünnepelte 45. születésnapját az Iron Maiden első albuma.

Az Iron Maiden-el való kapcsolatom valamikor 1982–83 körül kezdődött. Egy hétköznap este, amikor az osztrák Ö3 rádióban először meghallottam a The Number of the Beast című dalukat. Ott indult el minden. Ebből már sejthető, hogy nálam az Iron Maiden-sztori nem a zenekar nevét viselő debütáló lemezzel vette kezdetét. Sőt, akkoriban még a Paul Di ’Anno-s korszak másik albumát a Killers-t sem ismertem. Ez a két album csak később jutott el hozzám. Őszintén szólva akkoriban egyik sem tetszett igazán. Éppen ezért izgatottan hallgattam meg a Vasszűz bemutatkozó korongját.

Mindössze nyolc dal található az albumon, érdemes végigmenni rajtuk egyenként:

Prowler – Már itt felfedezhetők azok az elemek, amelyek később meghatározóvá válnak az Iron Maiden zenéjében: az ikergitárok, a karakteres dalstruktúrák. Ez a szám tökéletesen bemutatja a nyolcvanas évek rock/metal világát. A vijjogó gitártémák különösen érdekesek.

Remember Tomorrow – Egy hosszabb, hullámzó szerzemény, ügyesen váltogatott tempókkal. Az eleje számomra a korai Judas Priestet idézi. A Maiden-re jellemző galoppozós gitárrészek is felbukkannak benne, és Paul Di’Anno hangja remekül illik a dalhoz.

Running Free – Egyedi ritmikája van, de az egyszerűségében rejlik az ereje. Könnyen énekelhető, erős verzékkel és fülbemászó refrénnel. Az Iron Maiden életművében is különleges helyet foglal el, a benne lévő szokatlan kórusmegoldások miatt.

Phantom of the Opera – Bár több részletből épül fel, mégis egységes egészként működik. Átgondolt, jól hangszerelt és technikás dal. Megelőzi a korát, és már ekkor érzékelhető, milyen lehetőségek rejlenek az Iron Maiden zenei világában.

Transylvania – Kezdetben nem volt a kedvencem, de ma már másképp hallom. Főként az ikergitárok miatt, hiszen Dennis Stratton és Dave Murray remek témákat hoznak elő hangszerükből.

Strange World – Egy meglepően lassabb, atmoszférikus tétel. Paul ismét nagyszerűen énekel benne, és itt is felbukkan némi Judas Priest-hangulat. Steve Harris basszusa előtérben szól, ami kifejezetten jót tesz a számnak.

Charlotte the Harlot – Lüktető, energikus szerzemény. Egyes részeknél lenyugszik, majd újra beindul, mindezt kiváló zenei megoldásokkal kísérve.

Iron Maiden – Nem tudom, sejtették-e annak idején, hogy ez a dal azzá válik, amivé lett. Bár már a lemezen is húzónóta, a következő évtizedekben az egyik legkedveltebb koncertdarabbá lépett elő, saját koreográfiát kapva, Eddie-vel a középpontban. Pedig ez sem egy túlbonyolított szám – mégis végig libabőrös voltam a hallgatása közben.

Az Iron Maiden című album mindössze tizenhárom nap alatt készült el, és meglepően jó fogadtatásban részesült. A brit toplistán, a negyedik helyen debütált, Kanadában és az Egyesült Államokban platina-, Japánban, Németországban és az Egyesült Királyságban aranylemez lett.

Steve Harris így emlékezett vissza az időszakra:
„Amikor elindítod a zenekarodat, nem gondolkodsz sokkal tovább az első albumon. Arról álmodsz, hogy bejárod a világot – minden más csak ráadás.”

Sajnálatos módon, az albumon játszó zenészek közül ketten már nincsenek közöttünk: Clive Burr dobos 2013-ban, Paul Di’Anno énekes pedig tavaly, 2024-ben hunyt el.

Az ezt követő, közel fél évszázad alatt az Iron Maiden sikereinek fája hatalmasra nőtt. De ahhoz, hogy ez a sikertörténet valóra váljon, először el kellett vetni a magot. A debütáló lemez kiváló kezdés volt: megvetette a lábát a zenei világban, megerősödött, majd fokozatosan fejlődött. Időnként veszített néhány hajtást, de újakat növesztett, kihajtott, és a zenekar ezeknek az ágaknak a mentén egészen a csúcsig jutott el.