A napokban volt 35 éves, Dio - Lock Up The Woves albuma.

Elsőre is elnézést kérek mindenkitől, de Ronnie James Dio-val szemben egy kicsit elfogult vagyok. Nekem ő testesíti meg a csupa nagybetűs ÉNEKEST. Aki élt és sajnos halt is kedvenc műfajáért, hisz Ronnie 2010-től már nincs közöttünk. Gondoljunk csak bele, mennyi jó album és zene jöhetett volna még ki a kezei közül. Olvastam az életrajzi könyvét, amitől csak erősödött bennem az iránta való szimpátia. (Egyébként Rainbow In The Dark-ot érdemes elolvasni, mert nagyon jó könyv).

 Az elhivatottsága, a kitartása és nem utolsó sorban a tehetsége példamutató lehet, talán mindenki számára. Két olyan korszakos zseni együttesében tett le az asztalra, mára legendássá vált albumokat, mint Richie Blackmore (Rainbow) és Tony Iommi Black Sabbath). Ráadásul még egy bizonyos Ozzy Osbourne helyét is át kellett venni egy Black Sabbath nevű zenekarban. Nem mellesleg tőle ered az ördögvilla, másnéven a metálvilla.

Az együttesnek ez az ötödik korongja és az előző Dream Evil-höz képest ezt egy teljesen új felállású csapat rögzítette. Ronnie mellett, a rendkívül fiatal Rowan Robertson gitáros, Simon Wright (ex -AC/DC) dobos, Jens Johansson (ex -Malmsteen) billentyűs és Teddy Cock basszusgitáros működtek közre a lemez felvételein.

A Lock Up The Wolves, sok lassabb, középtempós dal gyűjteménye, a hangzás annak ellenére, hogy jól szól, komorabb, sötétebb irányban halad, a korábbi epikusabb dallamosabb vonalhoz képest. Persze ennek ellenére a dalok jól hangszereltek és a zenészek pedig jól is játszák el. Érdekesség, hogy több szerzemény is készült az albumhoz, de végül csak ez a tizenegy maradt. A dalok témái: a szabadság, lázadás, misztikum, sötétség, epikus témák, társadalmi, személyes küzdelmek, az emberi érzelmek belső harcai.

Ennek pont ellentmond a nyitó, Wild One, ami egy ütős szerzemény Ronnie kiváló énekével. Aztán szép sorban jönnek a komorabb, lassabb dalok. Sőt az egyébként remek, Born The Sun meg inkább doom, bár kétségtelen, hogy van hangulata. Komor, elgondolkodtató szerzemény. A tipikus Dio, Hey Angel, illetve a következő a 70-es évekből átragadt, elszállósabb atmoszférával operáló Between Two Heart is jó tételek. illetve a Night Music sem lóg ki ebből a sorból.

A lemez legjobb dala a címadó tétel, bluesosabb, rockosabb 70 évek véget, 80-as évek elejét idézi, Ronnie pedig óriásit énekel benne.

Az Evil On Queen Street kicsit leviszi a lemezt, aztán viszont érkezik egy gyorsabb szerzemény és megmondom a tutit, jól is áll nekik. A hangulatos Twisted, a tipikus Dio féle heavy metal dal, a Why Are They Watching Me és az epikusabb My Eyes szépen zárja le az albumot.

A dalcsokor fogadtatása vegyes volt, az igazság az, hogy kevésbé volt sikeres a korábbi Dio lemezekhez képest. A Lock Up The Wolves-ot nem fogadta tehát kitörő lelkesedés, sőt Dio népszerűsége is visszaesett, ez meglátszott az album turnéján is, nem volt ritka a felházas koncert sem.

Az viszont érdekes volt, hogy ha az lemez nem is hozta meg a kereskedelmi sikereit, de azért azért a kritikusok és a rajongók értékelték a zenei változásokat és Robertson tehetségét.

Az én véleményem is az, hogy elfogultság ide, elfogultság oda ez az album valóban nem a legjobb Dio lemez és valószínűleg nem is fog annyit pörögni a lejátszómban, mint a klasszikus lemezeik.

Olcsó poén lenne viccelődni a finnországi I Am Your God zenekarral kapcsolatban olyan kifejezésekkel, mint a „Mikulás metal”, vagy, hogy „a Mikulás is death metalt hallgat”. Neee.
Az viszont tény, hogy finn barátaink Lappföldről származnak, egészen pontosan Rovaniemiből – a térség központjából, ami történetesen a Mikulás (vagy, ahogy ott hívják: Joulupukki) hivatalos otthona. Itt található a híres Santa Claus Village, ahol egész évben meg lehet látogatni a nagy szakállút, sőt, még levelet is lehet neki küldeni a sarkköri postahivatalon keresztül.

Na, ez az öt finn srác nem ajándékokat csomagol egész évben – sokkal inkább melodikus death metalt játszik, metalcore-os elemekkel fűszerezve. A banda 2018-ban alakult, és Trinity címmel ez már a harmadik lemezük.

Két név egyértelműen beugrott az album hallgatása közben: az egyik az In Flames, a másik pedig a Children Of Bodom.

A zenekar tagjai:

• Joonas Roivainen – basszusgitár
• Atte Autio – dob
• Jonas Erkkonen – gitár
• Matti Hietala – gitár
• Julius Vetamäjärvi – ének

A Trinity tehát a harmadik lemezük, és meg kell hagyni: kifejezetten jól sikerült.

Az az igazság, hogy többször is végighallgattam az albumot, és nem igazán találtam rajta tölteléknótát vagy gyengébb dalt.
A Haunting Hell egyértelműen a göteborgi vonalat hozza, konkrétan In Flames-hangulat, a végén viszont modern metalcore stílusjegyek is felbukkannak. (Külön kiemelném a melodic death metal és a metalcore okos egyensúlyát.)

A második tételben, az I.A.Y.G.-ban a jó zenei alapok mellé némi black metalos íz is társul – bár ez is inkább az In Flames-irányba hajaz.

A következő szám, a Deathrow, szintén hordozza a göteborgi örökséget, ez egy jól megkomponált dal, erős refrénnel.
A Part on the Ocean viszont már tisztán egy metalcore-tétel.
A ’Till Death Do Us Part – a nyilvánvaló hatások ellenére – szintén nem nevezhető rossznak, és ugyanez igaz a Pyre of Tears-re is.

A lemez legjobb dala szerintem a The Chateau – itt minden nagyon működik.

A Kingdom Gold egy erős riffre épül, a záró Terminus pedig jó kis gitárharmóniákat hoz. Van spiritusz ebben az anyagban.

A srácok elmondták, hogy az album koncepciója az emberi küzdelmek belső harcaira épül. Azt is kiemelték, hogy nagyobb hangsúlyt kapott a dallamosság – anélkül, hogy elveszítették volna az agresszivitást.
Céljuk az volt, hogy az album mély érzelmeket és intenzív energiát közvetítsen.

Zárásként jöjjön, hogyan gondolkodnak a zenéjükről a srácok:

A dalok mögött személyes tapasztalatok és érzelmek állnak. A zenekar minden számban próbál érzelmi kapcsolatot teremteni a hallgatóval – szerintük ez a zenéjük legfontosabb eleme.

Ennyi.

Nem tehetek róla, de én szeretem ezt a lemezt, egyszerűen azért, mert hozzám szól. Olyan dalok vannak rajta (persze nem mindegyik), amelyeket magamévá tudtam/tudok tenni. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez a Pokolgép legjobb vagy legsikeresebb lemeze. De a dolgokat a helyükön kell kezelni.

Gondoljunk csak bele: a '90-es évek semmilyen szempontból nem kedveztek annak a tradicionális heavy metalnak, amit a Pokolgép képviselt. Ráadásul akkorra már csak Kukovecz Gábor gitáros maradt az egyetlen tag a klasszikus felállásból – ami elvileg már nem is létezett. Hagyományos Pokolgép-lemez utoljára 1992-benn jelent meg.

Aztán 2000-től kezdve a műfaj lassan újra éledezni kezdett. Eljött az idő, hogy a Pokolgép is felébredjen Csipkerózsika-álmából, és ismét csatasorba álljon – csak épp zenekar még nem igazán volt. Rudán Joe énekes kitartott Kukovecz mellett, és bevették a csapatba a néhai Carmen zenekar két tagját: Szilágyi Ede dobost és Pintér Csaba basszusgitárost – utóbbi a mai napig a zenekar tagja.

Az nem jelentett problémát, hogy milyen dalok kerüljenek a lemezre, hiszen Kukovecz Gábor évek óta folyamatosan írta a számokat. Jó anyag volt tehát bőven. Igaz, hogy az egyszerűbb témákat kicsit bonyolultabb akkordmenetek váltották fel, mások lettek a dallamok és refrének is – de én ezt nem érzem problémának, sőt. A dalok ráadásul mintha hosszabbak lennének: a 12 szám majdnem egy órás játékidőt jelent.

Az első dal, az Ősi láz, már a legelejétől libabőrös élmény – Rudán Joe itt különösen jól énekel. A következő, Én a tűz leszek, nem megszokott refrénjével szintén remekül kihasználja Joe hangi adottságait.

Már említettem, mennyire hozzám szól ez a lemez – jó példa erre a Ha újra jön az ár. Nagyon szeretem ezt a dalt: jól van felépítve, a refrén szépen kibomlik, és erőteljes hatást kelt. Az Így kellesz sem egy tipikus Pokolgép-nóta, és ez is mutatja, mennyire más ez az album az előzőekhez képest. Talán a „komplexebb” a jó szó rá. A Csakazértis szintén olyan dal, ami megszólít engem – még ha nem is tökéletes.

A Mit tennél, ha látnád szövege komoly, sőt, sajnos ma is aktuális – piros pont érte, és zeneileg sem gyenge darab. A legnagyobb kedvencem viszont a Szökevény – ez összességében is az egyik legnagyobb Pokolgép-kedvencem. A verze alatt csak ének, dob és basszus hallható, a gitár időnként élesen belehasít – remek dallamokkal, kiváló refrénnel, Rudán Joe pedig itt is fantasztikusat nyújt.

A Másik oldal is szokatlanabb hangzású, de ez is tetszik – van benne egyfajta hangulat. A kissé bluesos, sőt a magyar beat korszakot idéző Mégegyszer szintén jól sikerült, Joe itt is remekel.

Az albumot a Nephilim Records adta ki, a felvételek Németh Gábor stúdiójában készültek. (Érdekesség, hogy az album angol nyelven is megjelent Ancient Fever címmel.) A hangzás a ’80-as éveket idézi – ez megosztotta a közönséget, és valóban, a steril hangkép némileg tompítja a dalok hangulatát. A gitár talán túlságosan is előtérbe került, de engem ez nem zavar különösebben. Kukovecz Gábor ismét jó dalokat írt és játszott fel, zenésztársai pedig becsülettel helytálltak. Rudán Joe éneke külön kiemelendő – igaz, vele szemben kicsit elfogult vagyok.

A lemez fogadtatása nagyjából megegyezett az én véleményemmel: a kritikusok stílusilag nyitottnak találták, így sokak számára érdekes lehetett. Kiemelték a jó refréneket és az új zenei megoldásokat is.

A rajongók szerint mérföldkőnek számított, hisz ez jelentette a visszatérést, és ebben sem tudok ellentmondani, nem éri el a legjobb Pokolgép lemezek szintjét, viszont az is igaz, hogy az idő azért szépíti a történetet.

                                                       Hooligans

 Mosonmagyaróvár, Wittmann-park

Mindenképpen látni akartam a Hooligans koncertjét – főleg az utóbbi két album után, amelyek alapján a zenekar alaposan bekeményített. Erre tökéletes alkalmat kínált a május elsejei majális, amelynek keretében léptek fel a mosonmagyaróvári Wittmann-parkban.

A koncert egy fákkal körülölelt tisztáson zajlott. Nem tudom, ez mennyire kedvez a hangosításnak, de amit én hallottam, az rendben volt. Akárcsak a látvány. Már az elején leszögezhető: a Hooligans bombaformában van. A produkció úgy volt profi, hogy a látszott a zenészeken a koncentráltság, de beleadva apait, anyait. És nem mellékesen nagyon jól. A zenekar végig csapatként működött, kiegészülve két csinos vokalista hölggyel. Egyenként is jól teljesítettek, de külön kiemelném Ördög Csipa énekest, aki abszolút elemében volt.

A frontember szinte szünet nélkül vezényelte le a koncertet, közvetlen volt, energikus és folyamatosan kommunikált a közönséggel – volt energiaáramlás oda-vissza. A park megtelt, egyes becslések szerint hatezren voltunk. Igaz, az ilyen ingyenes eseményeken olyanok is megjelennek, akik amúgy nem mennének el egy Hooligans-koncertre, de a hangulatra ez semmilyen negatív hatással nem volt. Csipa hamar megnyerte magának a közönséget, és remek humorérzékkel, laza stílusban vezette az estét.

Tóth Tibi játékát mindig is szerettem – koncentrált és technikás. Romanek Gergő remekül illeszkedik a Hooligans-családba, Kiss Endy pedig ismét bizonyította, hogy kiváló dobos.

2025-ben már egy ingyenes koncerten is elvárható valamilyen látványvilág, és a zenekar erre is figyelt. A fények igényesen megkomponálva, füst, lángcsóvák, konfettiágyú – a Fekete szivárvány alatt még sötét füstoszlopok és szivárványszínű szalagok is emelték a hangulatot. Profi látvány, ami maximálisan hozzátett az élményhez.

Sajnálom, hogy nem volt setlistem, de Csipa elmondta: a koncert a jövőre esedékes harmincadik születésnap jegyében állt össze, és az elmúlt három évtizedet ölelte fel, természetesen súlyozva az újabb dalok irányába. Ami külön öröm: a régi slágerek is a mai hangzáshoz lettek igazítva. Még a Királylány is. Egy kicsit.

Szóval űzhetem-fűzhetem én ezt a történetet, ez egy nagyszerű koncert volt. Örülök, hogy ott lehettem. Nem volt morcos senki – sem a zenekar, sem a közönség és én sem én.

Csak a Királylány. Egy kicsit.

Örömteli érzések kavarognak bennem, ha arra gondolok, hogy az olyan hajdanán sikeres műfajok, mint a thrash metal, újra kezdenek divatba jönni. Egyre több fiatal zenekar választja ezt az irányzatot önkifejezésének alapjául, és bizony egyre gyakoribbak az igényes, jól összerakott produkciók. Gondoljunk csak a lengyel Pandemic a spanyol Angelus Apatrida, Crisix, Vinodium vonalra – csupán néhány friss felfedezésem a közelmúltból. Ezek a csapatok mind minőségi thrash metalt játszanak.

Természetesen, megtartják, az old school gyökereket, de egyrészt modernizálják a zenéjüket – főként hangzás terén –, másrészt más stíluselemeket is belecsempésznek. A death, black metal, metalcore, sőt a nu metal hatásai is érezhetők a munkáikban. Ráadásul a thrash metalon belül is két markáns irányvonal létezik: az amerikai Bay Area-vonal, valamint az európai, főként német stílus.

A dél-nyugat-németországi kis faluból származó Warfield is ezek közé az újhullámos thrash zenekarok közé sorolható. Bár inkább a német vonalon mozognak, zenéjükben ugyanúgy érezhető a Bay Area hatása, mint a black vagy akár a death metalé. Ráadásul felettébb ügyesen ötvözik mindezt. A 2012-ben alakult trió tagjai: Dominik Marx dob, Matthias Clemens gitár, valamint Johannes Clemens ének, basszusgitár.

A With The Old Breed a második nagylemezük, melynek fő hatásai között a Sodom, a Kreator, a Slayer és a klasszikus Bay Area-thrash említhető. A zenéjük energikus, dühös, vastag hangzású, amely modernsége ellenére sem veszít a nyersességéből és agresszivitásából. Egy interjúban elmondták, hogy szenvedélyesen rajonganak, az old school thrash-ért, és ezt a lehető legtöbb energiával szeretnék továbbadni. A lemezt hallgatva úgy érzem, ez maximálisan sikerült is.

Őszintén szólva, nem találtam egyetlen töltelék vagy átlagos dalt sem – csak jókat, meg még jobbakat. Már a nyitó Melting Mass is igazi húzós darab, kirúgja a ház oldalát. A Soul Conqueror hasonló vonalon halad tovább, míg az Apetite Aggression villámgyors, egyértelmű Slayer-hatású tétel. Az album legjobbja számomra a Fragmentation – döggel teli, húzós, kiabálós refrénnel, amitől az ember automatikusan headbangelni kezd.

Különösen tetszik még a két zárótétel. Az egyik a több mint hét perces GASP, amely komplexebb, talán kísérletezőbb is, mégis benne van a germán thrash ereje. A másik a címadó With The Old Breed – brutális zúzda, amelybe egy csipetnyi melodikus death metal is belevegyül.

A zenészi teljesítmény kiemelkedő, a srácok remek megoldásokkal operálnak, és láthatóan tudatosan törekednek a folyamatos fejlődésre. Elmondásuk szerint ezzel az albummal egyértelműen előre akartak lépni – dalszerzésben, hangzásban egyaránt.

Úgy legyen!

Iron Maiden-rajongóként különösen szíven ütött, amikor Bruce Dickinson bejelentette, hogy elhagyja a NWOBHM egyik legnagyobb hatású zenekarát. Mivel számomra ő volt a Maiden hangja, nehéz volt elképzelnem, mi lesz a kedvenc bandám sorsa nélküle. De ez most nem a Vasszűz egyik lemezének méltatása – hanem Dickinson első önálló albumáról szóló írás.

Fontos megjegyezni, hogy a Tattooed Millionaire 1990-ben készült, amikor Bruce még bőven a Maiden frontembere volt – hiszen csak 1993-ban távozott a zenekarból. . Ennek az a magyarázata, hogy a lemezkészítés lehetősége tulajdonképpen az ölébe hullott, ugyanis felkérték, hogy írjon egy dalt az Elm Street 5.-hoz. Ez a dala Bring Your Daughter... to the Slaughter volt, amit aztán Steve Haris „elkért” a Maiden No Prayer for the Dying lemezéhez. Viszont a CBS egyik A&R menedzserének annyira megtetszett a nóta, hogy leszerződtették. Bruce fogta magát és Janick Gers (Iron Maiden) gitárossal két hét alatt megírták a Tatooed Millionaire-t.

Hogy azért ne legyen ilyen egyszerű a dolog, Bruce egy interjúban elmondta, hogy ezt az albumot nem tekinti szólókarrierje kezdetének, csak élt a fentebb említett lehetőséggel, szóló pályafutását biztosan nem ilyen lemezzel nyitotta volna. Különben meg az Iron Maiden éppen a szabadságát töltötte, így volt ideje másra is.

A lemez több stílust ötvöz és van olyan dal rajta, ami simán ráférne egy Maiden albumra, viszont olyan is van, ami biztos, hogy nem. Természetesen társak is kellettek, hogy felvegyék a korongot, Janick-ot már említettem, mellette még Andy Carr basszusgitáros és Fabio Del Rio dobos segédkezett a lemez megszületésénél.

A nyitó Son of a Gun refrénjében erősen érződik a Maiden-hatás, de az összkép inkább a ’70-es és ’80-as évek hangulatát idézi, Bruce hangja pedig valamivel nyersebb, mint amit megszoktunk tőle. A címadó Tattooed Millionaire egyértelműen a lemez egyik legjobban sikerült darabja – tipikus ’80-as évekbeli rock/metal szám, hatalmas refrénnel.

A Born in ’58 szintén ezt a korszakot idézi, és itt is visszaköszön a Maiden szellemisége. A Hell on Wheels riffje némileg emlékeztet az Back in Black-re, mégis egy jól felépített, igényesen hangszerelt dalról van szó.

Az amerikai feelinget hozó Gypsy Road és Dive! Dive! Dive! hasonló színvonalat képviselnek – utóbbi szintén AC/DC-hatásokat hordoz. Ezután következik az All the Young Dudes, ami egy David Bowie-feldolgozás. A dal története az, hogy Bowie ezt a nótát a Mott The Hopple zenekarnak adta, mivel nagy rajongójuk volt, ők pedig a feloszlás szélén álltak, ezzel is segítve az együtt maradásukat. Egyébként Bruce jól énekli.

Az egyetlen tétel, amivel nem tudtam megbarátkozni, az Lickin’ the Gun – szintén AC/DC-ízű nóta, de nekem valahogy nem működik. Ezzel szemben a Zulu Lulu annak idején meglepett, de már akkor is nagyon bejött.

A záró No Lies a leghosszabb szám a lemezen, és kicsit olyan, mintha feldolgozás lenne. Középrészében dob, basszus és Janick kísérletező gitárhangjai dominálnak – számomra talán túl is van húzva.

A Tattooed Millionaire végül egész szép sikert ért el: Angliában négy kislemez is bekerült a Top 40-be és 60.000 példányban kelt el. Az Egyesült Államokban a Billboard 200-as listáján a 100. pozícióig jutott.

Gondolkoztam mit is írhatnék az albumról epilógus gyanánt. Találtam egy Bruce interjút, amiben azt mondta, hogy nem akart az Iron Maiden név mögé bújnia, sőt a saját neve mögé sem. Egyetlen dolog számított neki, jó zenét csinálni, jó lemezt készíteni, ha ez nem sikerül, akkor valamit rosszul csinál. Bruce szereti, ha a dolgok, kicsiben, tömören, ütősen működnek. És ez a pali amúgy a világ egyik legsikeresebb metalbandájának énekese. Nos, ilyen szemmel kell nézni azt az albumot.

Zenei szempontból a nyolcvanas évek egy kifejezetten intenzív és izgalmas időszak volt. Nemcsak új stílusok születtek (bár a heavy metal eredete inkább a hetvenes évekre tehető), hanem gombamód szaporodtak a fémzenét játszó zenekarok, elsősorban az Egyesült Államokban, de az öreg kontinensen is – hogy a világ többi részét már ne is említsük. Persze minden nyugatról érkezett. Így az Exodus is.

Emlékszem, a csapat – jelen írásom tárgyát képező – Bonded By Blood című bemutatkozó albumát egy, erre specializálódott, műsoros kazettákat árusító kis üzletben vettem. Csak a borító alapján döntöttem, mert korábban sosem hallottam a kaliforniai srácokról. De emlékszem, teljesen letaglózott a zenéjük. Nyers, agresszív, gyors és erőteljes gitárjáték, thrash-es (bár akkor még azt sem tudtam, mi az) szólók, kiabálós refrének – gyakorlatilag olyan zene, amilyet addig még sosem hallottam. Csak később derült ki számomra, hogy az Exodus a Bay Area thrash színtérhez tartozik, és innen került a Metallica-ba egy bizonyos Kirk Hammett is.

Nem ment azért minden simán: a lemez már 1984 nyarán elkészült, de a kiadóval való huzavona miatt csak 1985 tavaszán jelenhetett meg. Az albumot Gary Holt és Rick Hunolt gitárosok, Rob McKillop basszusgitáros, Tom Hunting dobos, valamint Paul Baloff énekes játszották fel. Ez volt az egyetlen lemez, amin Paul szerepelt – nem sokkal később megváltak tőle, és sajnos 2002-ben elhunyt.

A nyitó, címadó Bonded By Blood rögtön megmutatja, miért is rajongtam (akkor is és most is) ezért a lemezért. Remek riff, lendület, szövegmondós ének, kiabálós refrén, váltott szólók – igazi csúcstétel. A következő dal, az Exodus, mintha csak az előző folytatása lenne. Paul Baloff gyakorlatilag végig darálja a szöveget, de itt-ott még némi dallamos éneket is hallhatunk.

A folytatás is erős: az And Then There Were None riffje óriásit üt, sőt az akkori Exodus-hoz képest kifejezetten énekközpontú, még csordavokál is van benne, váltásokkal és tempóváltással tarkítva – ez is csúcspont.

A Lesson In Violence hasonló vonalat visz, míg a Metal Command és a Piranha szintén kiemelkednek: előbbiben komoly dallamok, utóbbiban pedig visszafogottabb, az Exodus-hoz képest nem túl gyors tempó hallható.

A barokkos felvezetésű No Love középtempós, több váltással, míg az utolsó előtti dal, a Deliver Us To Evil, egy igazi Exodus-klasszikus, még akkor is, ha bő hét perc hosszú. Az albumot a szélvész gyors Strike Of The Beast zárja, elképesztő riffekkel és üvöltős refrénnel – méltó lezárás.

Az album végül nagy sikert aratott, a szakma és a rajongók is lelkesen fogadták. A Rolling Stone magazin minden idők legjobb metal albumai között a 45. helyre sorolta.

A Metal Command és a Strike Of The Beast a mai napig ott van az Exodus koncertjeinek műsorán.

Sok rajongó szerint a Bonded By Blood a zenekar legjobb lemeze. Én ezt nem merném ilyen egyértelműen kijelenteni – szerencsére több remek Exodus album is született azóta –, de az biztos, hogy a legjobbak között van. Kétség sem fér hozzá.

Akkoriban még nem sejthettük – hiszen az információk jókora késéssel jutottak el hozzánk –, miért volt ez a nagy sietség a német Grave Diggernél. A jó öreg Sírásók ugyanis három év alatt három nagylemezt is kiadtak, ami már csak az álmoskönyvek szerint sem szokott jól elsülni. Valószínűleg ütni akarták a vasat, hiszen az első album sikere után ez nem is tűnt olyan ördögtől való ötletnek – csak hát nem bizonyult túl szerencsésnek. Az embernek az az érzése támad, hogy futnak az első lemez után.

A Witch Hunter nagyrészt teljesen átlagos dalokat tartalmaz (persze akad kivétel is), korai heavy metal sémákból építkezik, néha más stílusokból átemelt klisékkel megtoldva. Sehol egy kiemelkedő szerzemény, csak olyanok, amelyek "elmennek" – vagy legalább nem kifejezetten rosszak. De akkor mégis: mi szükség volt erre a lemezre?

Újra meghallgattam a Witch Hunter-t. Akadt, ami most is tetszett, de nem kerített hatalmába nosztalgikus érzés. Nézzük tehát, milyen is lett ez az album.

A címadó dal lendületes, kicsit punkos hangulatú, a közepén Accept-hangzású szólóval. Az utána következő Night Drifter úgy elsuhant mellettem, hogy szinte észre sem vettem – pedig nem is lenne rossz. Aztán jön két erősebb darab: a Get Ready for Power izgalmasabb felépítésű, vágtázó tempóval indul, majd a refrénnél belassul – hatásos. A Love Is a Game líraibb hangvételű, nyilvánvalóan az előző lemez egy ilyen dalát idézi, és hasonló tétel a következő albumon is lesz. Tekinthetjük akár egyfajta folytatásnak is.

A Get Away ismét egy szélsebes nóta, de meglepően jól működik. A Fight for Freedom már más karakter, menetelős refrénje kifejezetten fülbemászó. Emlékszem, ezek a dalok annak idején elég jól működtek.

Van egy feldolgozás is: Alice Cooper School’s Out-ja Grave Digger-módra. Nem lóg ki a többi közül – se pozitív, se negatív értelemben. A Friend of Mine felejthető tétel, viszont az albumzáró Here I Stand végre hozza a húzós Grave Digger-vonalat, van benne élet, lehet együtt üvölteni Chris-szel a refrént.

A lemezen Chris Boltendahl énekelt és a basszust is ő játszotta – kivéve a Love Is a Game és School’s Out dalokban, ahol René Teichgräber bőgőzött. A felállást Peter Masson gitáros és Albert Eckard dobos tette teljessé.

A Witch Hunter fogadtatása meglehetősen megosztó volt. Egyes vélemények szerint a dalok nyersek, energikusak, és a lendület még elvitte a hátán az anyagot, míg mások szerint a lemez középszerű, sablonos, és hiányzik belőle a debütálás szenvedélye. A rajongók a Night Drifter, a Get Ready for Power és a Witch Hunter dalokat emelték ki pozitívan – utóbbi a mai napig szerepel a zenekar koncertprogramjában.

A borítóval ma sem vagyok kibékülve – és sajnos a zenével sem maradéktalanul. Az album egyértelműen a Heavy Metal Breakdown sikerének meglovagolása volt, de annak színvonalát meg sem közelítette.

Iron Maiden-rajongóként különösen szíven ütött, amikor Bruce Dickinson bejelentette, hogy elhagyja a NWOBHM egyik legnagyobb hatású zenekarát. Mivel számomra ő volt a Maiden hangja, nehéz volt elképzelnem, mi lesz a kedvenc bandám sorsa nélküle. De ez most nem a Vasszűz egyik lemezének méltatása – hanem Dickinson első önálló albumáról szóló írás.

Fontos megjegyezni, hogy a Tattooed Millionaire 1990-ben készült, amikor Bruce még bőven a Maiden frontembere volt – hiszen csak 1993-ban távozott a zenekarból. . Ennek az a magyarázata, hogy a lemezkészítés lehetősége tulajdonképpen az ölébe hullott, ugyanis felkérték, hogy írjon egy dalt az Elm Street 5.-hoz.

Ez a dala Bring Your Daughter... to the Slaughter volt, amit aztán Steve Haris „elkért” a Maiden No Prayer for the Dying lemezéhez. Viszont a CBS egyik A&R menedzserének annyira megtetszett a nóta, hogy leszerződtették. Bruce fogta magát és Janick Gers (Iron Maiden) gitárossal két hét alatt megírták a Tatooed Millionaire-t.

Hogy azért ne legyen ilyen egyszerű a dolog, Bruce egy interjúban elmondta, hogy ezt az albumot nem tekinti szólókarrierje kezdetének, csak élt a fentebb említett lehetőséggel, szóló pályafutását biztosan nem ilyen lemezzel nyitotta volna. Különben meg az Iron Maiden éppen a szabadságát töltötte, így volt ideje másra is.

A lemez több stílust ötvöz és van olyan dal rajta, ami simán ráférne egy Maiden albumra, viszont olyan is van, ami biztos, hogy nem. Természetesen társak is kellettek, hogy felvegyék a korongot, Janick-ot már említettem, mellette még Andy Carr basszusgitáros és Fabio Del Rio dobos segédkezett a lemez megszületésénél.

A nyitó Son of a Gun refrénjében erősen érződik a Maiden-hatás, de az összkép inkább a ’70-es és ’80-as évek hangulatát idézi, Bruce hangja pedig valamivel nyersebb, mint amit megszoktunk tőle. A címadó Tattooed Millionaire egyértelműen a lemez egyik legjobban sikerült darabja – tipikus ’80-as évekbeli rock/metal szám, hatalmas refrénnel.

A Born in ’58 szintén ezt a korszakot idézi, és itt is visszaköszön a Maiden szellemisége. A Hell on Wheels riffje némileg emlékeztet az Back in Black-re, mégis egy jól felépített, igényesen hangszerelt dalról van szó.

Az amerikai feelinget hozó Gypsy Road és Dive! Dive! Dive! hasonló színvonalat képviselnek – utóbbi szintén AC/DC-hatásokat hordoz. Ezután következik az All the Young Dudes, ami egy David Bowie-feldolgozás. A dal története az, hogy Bowie ezt a nótát a Mott The Hopple zenekarnak adta, mivel nagy rajongójuk volt, ők pedig a feloszlás szélén álltak, ezzel is segítve az együtt maradásukat. Egyébként Bruce jól énekli.

Az egyetlen tétel, amivel nem tudtam megbarátkozni, az Lickin’ the Gun – szintén AC/DC-ízű nóta, de nekem valahogy nem működik. Ezzel szemben a Zulu Lulu annak idején meglepett, de már akkor is nagyon bejött.

A záró No Lies a leghosszabb szám a lemezen, és kicsit olyan, mintha feldolgozás lenne. Középrészében dob, basszus és Janick kísérletező gitárhangjai dominálnak – számomra talán túl is van húzva.

A Tattooed Millionaire végül egész szép sikert ért el: Angliában négy kislemez is bekerült a Top 40-be és 60.000 példányban kelt el. Az Egyesült Államokban a Billboard 200-as listáján a 100. pozícióig jutott.

Gondolkoztam mit is írhatnék az albumról epilógus gyanánt. Találtam egy Bruce interjút, amiben azt mondta, hogy nem akart az Iron Maiden név mögé bújnia, sőt a saját neve mögé sem. Egyetlen dolog számított neki, jó zenét csinálni, jó lemezt készíteni, ha ez nem sikerül, akkor valamit rosszul csinál. Bruce szereti, ha a dolgok, kicsiben, tömören, ütősen működnek. És ez a pali amúgy a világ egyik legsikeresebb metalbandájának énekese. Nos, ilyen szemmel kell nézni azt az albumot.

Mikor ezt a projektet elindítottuk, az volt a tervem és a célom, hogy azoknak, zenekaroknak lemezeiről írjak, amik olyan zenét játszanak, amiket szeretek, olyan zenekarokról, amiket szeretek, olyan műfajokról, amiket szeretek. Szóval terv az volt, hogy inkább csak azokat albumokat mutatnám be, amik nekem tetszenek, szerintem értéket képviselnek. ( A nagyobb bandák ez alól kivételek). Amik nem tetszenek, nem hozzám szólnak, esetlegesen nekem idegenebb műfajban mozognak, azokat elengedem, legfőképpen azért, mert annyi jó zene van, nem jut idő az esetlegesen gyengébb produkciók feltérképezésére.

A zenei érdeklődésem elég széles spektrumon mozog, úgy, hogy szerencsére van miből válogatni. Azonban néha belenézek a napba. Mint például a német Caliban új lemezével. Az albumról egy dalt hallottam előzetesként, ez pedig az Echoes volt, ami nagyon tetszett. Azt viszont nem tudtam, hogy ez a legjobb dal a lemezen, (a kettő közül) ami a korongon található. No de haladjunk sorjábanban.

A németországi Essenből származó Caliban nem ma kezdte az ipart, hisz 1997-ben alakultak. A Back From Hell pedig már a tizenharmadik lemezük a sorban. Egy nyilatkozatban azt mondták, hogy zenéjük metalcore, ott vannak a gyökereik, minden erre épül rá. Persze ők is ötvöznek más műfajokat, de ez a természetes fejlődési folyamat. Erre utal a nevük is, amelyet a Vihar című film egyik szereplőjétől kölcsönöztek, aki egy vad teremtmény, nyers, brutális és megszelídíthetetlen és elég jól jellemzi a zenéjüket. És valóban. Intenzív zenét nyomnak, nem túl hosszú, velős dalok, jók a zenei alapok, azokkal van a legkevesebb probléma.

Az első hallgatás után azonban voltak bennem kételyek, nem mondom, hogy nem tetszett, de azt éreztem, kell még legalább egy meghallgatás. És, igen a következő próba már megmutatta, az album hiányosságait. Dühödt dalok, jó gitártémák, de sajnos több helyen sablon panelek (Guilt Trip), muszáj refrének (I Was A Happy Kid Once), céltalanság (Back From Hell, Dear Suffering), olyan dallamok, amiket mintha már hallottam volna (Alte Seele), vagy egyszerűen csak semmilyen szerzemény (Overdrive, Till Death Do Us Part). De azért a második hallgatás arra is rávilágított, hogy semmi sem fekete vagy fehér, hisz találtam azért értéket is, aminek jó a ritmusa (Insomnia, ez talán a legjobb dal az albumon), ahol végre van egy jobb refrén (Glass Cage), vagy ahol esetlegesen történik is valami izgalmasabb dolog (Solace In Suffer, vagy a már említett Echoes).

A lemezt a következő társaság rögzítette: Andreas Dörner ének, Mark Görtz gitár (ők ketten alapító tagok is), Ian Duncan ének/basszus (ő meg az új fiú a bandában), Patrick Grün dob, Denis Schmidt gitár.

A lemez öblösen, de kissé élettelenül szól, egy kicsit még molyolhattak volna keveréssel is, kicsit nyers és piszkos, igaz halottam már ennél sokkal rosszabbul megszólaló korongot is.

Mark Görtz nyilatkozta az album kapcsán, hogy a dalok mögött álló üzenetet az elégedetlenség szította. Meg kell hallgatni és el lehet dönteni, ez mennyire jött át. Nálam a Caliban nem veszett el, a következőre is kapnak majd lehetőséget, reméljük az majd jobban sikerül.

Legalább a lemezborító jó.