A napokban 40 éves lett Dio zenekar Sacred Heart albuma.
Ronnie James Dio az 1980-as évek első felében sikert sikerre halmozott. A Black Sabbath énekeseként két kiváló lemezen is szerepelt – Heaven and Hell és Mob Rules – majd a zenekarból való távozása után szólókarrierbe kezdett. A Holy Diver és a The Last in Line után érkezett harmadik saját albuma, a Sacred Heart.

Igen ám, de a zenei sikerek ellenére a társulat nem volt könnyű helyzetben: a zenekaron belüli financiális viták rányomták a bélyegüket az alkotói munkára, a banda pedig a szétesés jeleit mutatta.

Ronnie James Dio az egyik nagy kedvencem. Akkoriban is sokat hallgattam a Sacred Heart-ot, kedveltem is, így most, amikor a 40 éves jubileum kapcsán újra elővettem, ismét átélhettem azt a fantasztikus korszakot. Az emberben persze mindig ott a kis félsz: vajon ugyanazt fogom-e hallani, ugyanúgy tetszeni fog-e, mint akkoriban? Tárgyilagosnak kellene maradni… de ez vagy sikerül, vagy nem. Az esetek többségében nem – mert a dalok által keltett érzések és emlékek egyszerűen magukkal ragadnak.

A Sacred Heart tehát a harmadik Dio-lemez. Alig negyven perces játékidejével nem tartozik a hosszabb albumok közé. A felállás ekkor a következő volt:

• Ronnie James Dio – ének
• Vivian Campbell – gitár
• Jimmy Bain – basszusgitár
• Claude Schnell – billentyűk
• Vinnie Appice – dobok

A lemez a King of Rock and Roll élő verziójával indul, ami nem éppen megszokott kezdés. Őszintén szólva – sem régen, sem most – nem tudott lázba hozni ez a dal; Dio-szinten inkább egy átlagos tétel. Nem úgy a címadó „Sacred Heart”: egy középtempós remekmű, amelyben a gitárszóló kiválóan beleillik. Vibráló, erőteljes szám, pedig nem is gyors szerzemény. Ronnie minden sor végén kitartja a hangját, kristálytisztán énekel.

Az „Another Lie” nem túl bonyolult riffje után, amikor belép az a libabőrös verzedallam, mindig elvarázsol. Viszont a refrén kissé elnagyoltnak hat. Ezután két dal következik – „Rock ’N’ Roll Children” és „Hungry for Heaven” –, amelyek pontosan beleillenek a korszak rádióbarát rock/metal világába. Mégis, mindkettő jó szerzemény. Utóbbiban Ronnie belépője tipikus „Dio-pillanat”: libabőr, a gitárszóló szépen belesimul a dalba, de a slágeres refrén némileg elveszi az élét.

A következő két szám közül a „Like the Beat of a Heart” szintén tipikus Dio-s indítással bír, komor és középtempós, bár a refrén itt sem igazán erős. A „Just Another Day” viszont az album másik csúcspontja: dögös, húzós, minden a helyén van benne. Hidegrázós élmény.

Az utolsó két tétel közül a „Fallen Angels” esetében inkább csak a verzék tetszenek, míg a „Shoot Shoot” erősen rádióbarát hangulatú.

Annak ellenére, hogy a stúdióban uralkodó hangulat nem volt éppen vidámnak mondható, a zenészek nagyszerűen teljesítettek – különösen Vivian Campbell és Vinnie Appice.

A lemez Amerikában aranylemez lett, a Billboard 200 listáján pedig a 29. helyig jutott.
A kritikusok szerint a korong élvezhető, de kissé egyenetlen: nem tudta megismételni a zenekar korábbi mesterműveit. Azonban kiemelték, hogy Dio továbbra is kiváló énekes és dalszerző, Vivian Campbell gitárjátéka kiemelkedő, a billentyűk pedig jobban integrálódtak a hangzásba.

Persze negatív vélemények is születtek: többek szerint a Sacred Heart túlprodukált lett, a vokál és a billentyűk elnyomják a többi hangszert, valamint sok a töltelékszám (Another Lie, Just Another Day, Fallen Angels, Shoot Shoot). Zeneileg és tematikailag is ingadozónak tartották.

A rajongókat szintén megosztotta az album.
Pozitív vélemények:

• „A legjobb Dio-album.”
• „A Rock ’N’ Roll Children megmutatja Dio tehetségét és személyesebb oldalát, jobban, mint korábban.”
• Többen alulértékelt mesterműnek tartották, tele gondolatokkal és remek dallamokkal.
• Egy rajongó még úgy is fogalmazott: „A Sacred Heart-ban több képi világot éltem át, mint az egész Gyűrűk Ura filmben.”

Negatív vélemények:

• Túl mainstream, főleg a Hungry for Heaven és a Rock ’N’ Roll Children.
• A Shoot Shoot és az Another Lie szimpla töltelékszámnak hatott.

A Sacred Heart tehát nem érte el az első két album kultikus státuszát, de fontos része Dio életművének.

Ronnie James Dio-nak volt egy híres mondása:
„A zenét azért kaptuk, hogy kiszínezzük a világunkat.”
Ő ezt meg is tette: egész életét a világ színezésének szentelte, és egy sokszínű képet alkotott. A Sacred Heart is ebben a szellemben készült – talán egy kicsivel kevesebb élénk színnel, de mindenképpen hatalmas szívvel.

A Parkway Drive „20 Year Anniversary Tour” november 8-án Budapestre érkezik: az MVM Dome színpadán láthatja a nagyérdemű őket. A vendégek – a Thy Art Is Murder és a The Amity Affliction – szintén a kenguruk földjéről érkeznek, így egy este alatt három, világszinten is jegyzett ausztrál metalgépezet zúzza majd a fővárost. Ez a különleges alkalom remek ürügy arra, hogy mélyebbre ássunk, és kiderítsük: mi az, ami a kontinensnyi ország fémszíntérét a világ élvonalába repítette.

Ausztrália a legkisebb földrész, ugyanakkor a világ hatodik legnagyobb országa. Mindössze 27 millió lakosa van, mégis az 54. legnépesebb államként olyan zenei hatást gyakorolt a világra, amire sok nagyobb nemzet is irigykedhet. Fővárosa Canberra, legnagyobb városai Melbourne és Sydney, ikonikus állatai pedig – kenguru, koala, kacsacsőrű emlős, dingó, emu, vombat, tasmán ördög – legalább annyira híresek, mint zenei exportja.

A legismertebb ausztrál rock/metal zászlóvivők között ott találjuk az AC/DC-t, a Parkway Drive-ot, az Airbourne-t, a Pendulum-ot, a Polaris-t, a Deströyer 666-et, a Be’lakor-t, az Alchemist-et, a The Amity Affliction-t, a Northlane-t, a Thy Art Is Murder-t, a Make Them Suffer-t, a Mortal Sin-t, a Mortification-t és a The Berzerker-t. De mi a titkuk?

1. Az ausztrál „Pub Rock” öröksége
   Ha ausztrál metal, az AC/DC kihagyhatatlan. A banda nemcsak hazájában, de világszerte alapjaiban rázta meg a rockszínteret. Korai sikereiket az úgynevezett „Pub Rock” mozgalom táplálta: a helyi klubokban edződött zenekarok már a kezdetektől tudták, hogyan kell élőben igazán odacsapni.
   Winston McCall (Parkway Drive): „Kezdetben az volt a cél, hogy zenét írjunk a haveroknak, és lehessen rá mosholni.”
2. Összetartás
   Ausztráliában a zenekarok nem riválisok, hanem szövetségesek. Rendszeresen turnéznak együtt, közös fesztiválokon lépnek fel, és közösen építik a hírnevüket. Sokuk állandó vendég a nagy európai metal fesztiválokon – Wacken, Download, Hellfest –, amelyek ugródeszkaként szolgálnak a nemzetközi áttöréshez. A klubszíntér és kisebb helyszínek hálózata is segít a bandáknak, hogy már korán megtanulják, hogyan kell élőben nagyot ütni.

3. Stílusbeli egyediség
   Az ausztrál zenekarok nem másolják a világtrendeket – inkább hozzáadják a saját ízüket. A „Down Under” életérzés, a nyers, mégis szenvedélyes megszólalás és a helyi kulturális elemek különleges ízt adnak a zenéjüknek. A színtér sokszínű: a deathcore-tól a progresszív metalon át a thrashig minden stílusban akad kiemelkedő banda.
   Az ausztrál metal egyszerre kulturális tükör és érzelmi kifejezőeszköz, amely az identitást, a történelmi traumákat és a társadalmi kérdéseket is megszólaltatja.
4. Ausztrál mentalitás
   A turnézás kőkemény, de az ausztrál mottó egyszerű: „Csináld, amíg bírod.” A zenészek és a közönség egyaránt kemény és kitartó.
   Joel O’Keeffe (Airbourne): „Nem vagyunk rocksztárok, csak egy csapat srác, akik imádnak zenélni.”
   Winston McCall (Parkway Drive): „A zenénk az ausztrál életérzésből táplálkozik – egyszerűség, közvetlenség, őszinteség.”

5. Tudatos marketing
   A legtöbb sikeres ausztrál banda mögött profi menedzsment és kiadó áll. Tudatosan pozicionálják őket a nemzetközi színtérre – főleg Észak-Amerikába –, miközben erős online jelenlétükkel folyamatosan a rajongók szeme előtt maradnak.
6. A földrajzi távolság hatása
   A világ többi részétől való elszigeteltség óriási hajtóerő. Az ausztrál bandák tudják: ha ki akarnak tűnni, minden koncerten és minden lemezen a maximumot kell nyújtaniuk.
   Winston McCall (Parkway Drive): „Ahogy haladunk előre, egyre személyesebb témákat dolgozunk fel, például a veszteségek feldolgozását. A színtér nagyobb, mint valaha, és végre megkapja a megérdemelt figyelmet.”
7. Rajongói bázis
   Az ausztrál közönség lelkes, kitartó, őszinte, és lojalitásban verhetetlen. Hazai támogatással, egy banda sokkal könnyebben építhet nemzetközi karriert.
   Angus Young (AC/DC): „Az ausztrál közönség mindig egyenes volt. Ha nem tetszett neki valami, azonnal jelezte – ez pedig sokat segített a fejlődésben.”

Hogy sikerült-e megfejteni az ausztrál metal titkát? Talán nem teljesen – de egy biztos: aki november 8-án ott lesz az MVM Dome-ban, első kézből kap ízelítőt belőle. Három kiváló banda, egy közös hazából, egyetlen, brutális erejű estén.
Jó szórakozást!

Az a fajta dark/gothic rock/metal, amit a német Lord Of The Lost játszik, nem tartozik a közvetlen érdeklődési körömbe – de nem mondanám, hogy teljesen közömbös lennék a stílus iránt. Néha bizony elkap egy-egy zenekar aktuális, vagy éppen régebbi munkája. A hamburgi srácokkal végül úgy hozott össze a sors, hogy 2022-ben, az Iron Maiden budapesti fellépésén ők voltak az egyik vendégzenekar. Jómagam nem voltam ott a rendezvényen, de olvastam, hogy nem mindenki volt maradéktalanul elégedett az előzenekarokkal. Ez keltette fel a kíváncsiságomat a banda iránt – hiába, a negatív reklám is reklám.

Ez az album – amely egy tervezett trilógia első része – egy komor, melankolikus és nem éppen pozitív hangulatú dalgyűjtemény. Persze, egy dark/gothic bandától ez nem meglepő.

Számomra a csúcspont a klipes “I Will Die In It” – pont az, amit ettől a zenekartól várok: sötét dallamok, érzelem és monumentalitás. Szintén nagy kedvenc a Feuerschwanz-zal közös “Lord Of Fyre”, ami ugyan inkább Feuerschwanz, mint Lord Of The Lost, de ez egyáltalán nem baj. Ebbe a kategóriába tartozik a “The Things We Do For Love” is – darkosan lírai, érzelmileg intenzív, a szerelemért hozott áldozatokat és a vele járó fájdalmat boncolgató szerzemény. Felépítésben és zeneiségben, ebben a közegben a legerősebb a Lord Of The Lost.

Van viszont két dal, ami nekem nagyon nem működött. Az egyik a “My Sanctuary”, amelynek hallgatása közben végig vártam, hogy történjen valami – hiába. A másik, a német dark acappella társulattal, a Stimmgewalt-al közös “Moonstruck”, ami inkább különleges, mint jó.

A középmezőny viszont erős: a Sharon den Adel (Within Temptation) közreműködésével készült “Light Can Only Shine In The Darkness”-el; a Deathstars-szal közös, kissé Rammstein-ihletésű “Damage”-el; a kínai származású amerikai csellistával Tina Gou-val (aki dolgozott már a Beyond The Black-kel és a Sabaton-nal is) felvett “Ghosts”-al; valamint a keserédes “Dreams Never Alone”-al, amely méltó zárása az albumnak. Kicsivel talán gyengébb a Tales Of Time-mal közös “The Sadness In Everything”, illetve a lemeznyitó, baljós hangulatú “Bazaar Bizarre”.

A zenekar felállása:

• Chris Harms – ének
• Klaas Helmecke – basszusgitár
• Pi Stoffers – gitár
• Gerrit Heinemann – billentyűk
• Niklas Kahl – dob

Az elején említettem, hogy ez egy trilógia első része. A zenekar elmondása szerint eredetileg nem ez volt a terv, de annyi erős dal született az alkotói folyamat során, hogy így próbálják mindet a nagyérdemű elé tárni. Ha ez valóban így lesz, mi, hallgatók csak nyerhetünk vele.

A lemez ugyan nem konceptalbum, de van egy központi tematikája: egy sötét világban játszódó belső utazásról szól. A szövegek személyesebbek, intimebbek, őszintébbek a korábbiaknál.

Összegzés:
Az Opvs Noir Vol. 1. nem okozott csalódást. A műfaj keretein belül abszolút hiteles, jól hallgatható album született, amelyen a zenekar erősségeit igyekeztek kidomborítani. Bár a hangulat végig komor, a sok vendégzenésznek köszönhetően a lemez mégis színesebb lett.
A kíváncsiságom végül teljesen kielégült – olyannyira, hogy ezután figyelemmel fogom kísérni a Lord Of The Lost munkásságát.

A második részben sincs megállás: a Blackbraid, a Curbside, a Liv Sin, a Temtris és a nemzetközi Sinsaenum friss lemezei kerültek most a figyelmünk középpontjába.

Blackbraid – Blackbraid III
A projekt mögött Jon Krieger áll. A zene atmoszférikus black metal, amelyet a mohawk indiánok zenei motívumai színesítenek. Meglepően erős anyag.

Curbside – A Lifetime to Outgrow
A zenekar hangzásában az érzelmes riffek és az energikus dobjáték kapnak főszerepet.

Dreamwave – The Lost Years
Az Egyesült Államokból érkező csapat metalcore-t játszik, érzelmes dallamokkal és szaxofonbetétekkel. Saját stílusukat wavecore-nak nevezik.

Liv Sin – Close Your Eyes
A karizmatikus énekesnő, Liv Jagrell által alapított zenekar negyedik albuma.

Malthusian – The Summoning Bell
Az ír brigád sötét, kaotikus hangzású death metalt játszik.

Sinsaenum – In Devastation
Nemzetközi blackened death formáció ismert zenészekkel, köztük Csihar Attilával. Az In Devastation a harmadik lemezük.

Thorn – Nebulous Womb of Eternity
Amerikai egyszemélyes death/doom projekt, sűrű és nyomasztó atmoszférával.

Temtris – Queen of Crows
Új lemezzel jelentkezett az ausztrál, női énekessel felálló, melodikus elemekkel fűszerezett heavy/thrash metalt játszó banda,.

Völur – Breathless Spirit
Kanadai doom/folk metal, különleges hangzásvilággal: a sötét és népzenei motívumok egyedi ötvözete.

Az augusztus eleji kánikula nemcsak a hőmérőt hajtja felfelé, hanem a metal színtér aktivitásmérőjét is. A héten is bőven akadnak figyelemre méltó friss megjelenések: a Babymetal, a Halestorm és a Lord Of The Lost mellett az egyik legnagyobb meglepetést a norvég Phantom Fire black ’n’ roll-ja okozza.

Attack Attack – Attack Attack II
Az amerikai Attack Attack elektronikus elemekkel felturbózott metalcore-ban utazik. A 2013-as feloszlás után 2020-ban újjáalakult banda most negyedik albumát adta ki.

Dropout Kings – Yokai
A májusban elhunyt Adam Ramey énekes hangja még hallható a felvételeken, így a Yokai egyben megható emléket is állít neki.

Thousand Below – Buried In Jade
A San Diegó-i kvartett hardcore alapokra épít, érzelmes dalszövegekkel és melodikus riffekkel fűszerezve.

Borracho – Ouroboros
A heavy/stoner Borracho mesterien ötvözi a súlyos riffeket, pszichedelikus hangulatot és groove-orientált dalokat.

Babymetal – Metal Forth
A japán tüllszoknyás lánytrió mára felnőtt, és már az ötödik nagylemeznél jár, továbbra is a pop és metal határán egyensúlyozva.

Halestorm – Everest
A Magyarországra idén szinte hazajáró Halestorm hatodik albuma is megérkezett – a beharangozó dal alapján erős anyagra számíthatunk.

Lord Of The Lost – Opvs Noir Vol. 1
A német dark/gothic rockerek kilencedik lemezükön talán még a megszokottnál is komorabb hangulatot teremtenek.

Phantom Fire – Phantom Fire
A norvég black ’n’ roll banda sötét energiáit a Motörhead-féle koszos hangzással vegyítve egy igazán markáns lemezt hozott össze.

A ’80-as években, ha az ember a Los Angeles-i Sunset Boulevard-on sétált, jó eséllyel – ha nem is minden bokorban – belebotlott egy glam/hajmetal bandába. Maga a műfaj akkor élte fénykorát, ám a zenetörténelem viharai elsodorták nemcsak ezeket a zenekarokat, hanem magát a stílust is.

Azonban akadtak, akik nem temették el a glam metalt – ráadásul nem is a világ másik felén, hanem itt, a szomszédos Ausztriában. A bécsi Mädhouse ebben a zenei közegben mozog, bár a hangzást jelentősen modernizálták, és szerintem a zenészek is képzettebbek, mint annak idején sok korabeli kollégájuk.

A Mädhouse 2017-ben alakult, a Plead The Fifth pedig már a negyedik albumuk. Erőteljesen merítenek a ’80-as évekből, fő hatásaik között ott a Mötley Crüe és a Skid Row. Ők az osztrák képviselői a New Wave Of Hair Metal irányzatnak. Zenéjük karakteres, nemzetközi szinten is figyelemre méltó: klasszikus stílus modern energiával feltöltve. A mostani lemezt is az erőteljes riffek, feszes megszólalás jellemzi.

Tagok:

• Tommy Lovelace – ének
• Mikky Stixx – gitár
• Razor Raf – gitár
• Rickey Dee – basszusgitár
• Bobby B Bastard – dobok

Az album összességében nagyon jó. Nem mondom, hogy nincs rajta egy-két kevésbé kedvenc – mert akad –, de szerencsére nem sok. Az I Die Alone, amit akár a Mötley is játszhatott volna, a We Run Riot, vagy az It’s Another In My Head… nos, az előbbi nem annyira fogott meg, az utóbbi viszont masszív alapokon nyugvó múltidézés. Ugyanez igaz a Live And Tease-re: ez a típusú dal már akkoriban sem volt a szívem csücske.

Innen viszont már csak pozitívumok következnek. A nyitó Midnite Fever egy modern köntösbe bújtatott, húzós ’80-as évekbeli dal, remek zenei részekkel. A Loveplace tipikus, zsigeri Mädhouse-szerzemény. A derékhadból a Bring On The Night simán visszahozza a műfaj virágkorát, a Wicked Hearts kicsit „málházósabb”, de abszolút élvezetes darab, a Mad To The Bone pedig a maga játékos danolászásával színesíti a lemezt.

Érdekességként kapunk egy feldolgozást is: az amerikai dallamos rockbanda, a Giants egyik dalát vették elő, és bizony a Mädhouse-féle verzió nagyon is jól sikerült.

Ahogy fentebb említettem, a zenészek kimondottan jól játszanak – főleg a gitárosok viszik a prímet. Tommy hangja sokszor Stephen Percy (Ratt) orgánumát idézi.

A zenekar célja, hogy átvegye a stafétát az öreg motorosoktól, és újraélessze a műfajt a fiatalabb generáció körében. Úgy tűnik, jó úton haladnak: modernizálták a több mint negyvenéves hangzást, zenéjükben ott a húzás és a dög is. Igaz, nem léptek ki a komfortzónájukból – de szerintem ez nem is volt cél.

Jó volt meghallgatni.

Az Accvsed debütáló lemezéről kétszeri meghallgatás után egy vicc jutott eszembe.

A székely bácsit áthívja a szomszéd egy kis kóstolóra az idei pálinkájából. Az öreg lehúzza a kupicát, mire a házigazda megkérdi:
– Na, milyen, bátyám?
– Jó.
– Bővebben?
– Nem jó.

Nos, valahogy így vagyok én is a wiesbadeni srácok bemutatkozó albumával.

A 2021-ben alakult zenekar stílusa metalcore, pontosabban: zúzós alapokon dallamos refrének, amelyek – valljuk be – néha bizony kissé nyálasra sikeredtek. Hatásaik között olyan bandák szerepelnek, mint a Parkway Drive, az Architects, a Slipknot, illetve a Bring Me the Horizon.

A zenekar felállása:

• Tino Mehling – ének
• Valentin Noack – gitár
• Daniel Georgievski – gitár
• Pascal Klebe – basszusgitár
• Christopher Lerner – dob

Valentin egy interjúban elmondta, hogy szeretnék megőrizni az Accvsed hangzásának eredeti szellemiségét, de az új irányok felfedezése és a kísérletezés azok, amik érdekessé teszik őket. Számukra ez nem csupán zenélés, hanem egyfajta terápiás eszköz saját félelmeik és traumáik legyőzésére.

Ezek után lássuk, mit sikerült összehozniuk így elsőre.

Az album erősen nyit – főleg a kezdő Day of the Locust esetében, ami szaggatott ritmusú, zaklatott dal, remek dallamos refrénnel. A folytatás sem rossz: a címadó Dealers of Doom brutális riffel nyit, jó tempóval, ám a végén belassul és egyszerűen elhal – ami sajnos nem tesz jót neki. Kár érte, mert a nóta első fele kifejezetten ütős.

A Don’t Let Me Fall Apart sem rossz, bár a refrén kissé szirupos. A Total Eclipse of Self ipari riffjei és dühödt hangulata miatt azt hittem, nagy kedvenc lesz, ráadásul a változatos vokálhasználat (hörgések, scream-ek) miatt beugrott az Ice Nine Kills is. De ha az előző dal refrénje édeskés volt, akkor ez még inkább az.

Aztán kezdődött a lejtmenet. A Killer of Minds-ban vannak jó ötletek, de nem áll össze egésszé. Az Avoider nagyon kétarcú: túl sok a popos, helyenként kifejezetten nyálas rész, viszont amikor odacsapnak a hangzással, az működik. A Make So It Hurts már nettó popdal, a Senescence-ben pedig találni ugyan jobb pillanatokat, de összességében nem győz meg.

Már kezdtem lemondani a zenekarról, amikor az utolsó két dal visszahozta a reményt. A Never Enough-ban visszaköszön az album elejének lendülete – még ha a refrén itt sem jön be igazán. A záró Obsidian viszont az album egyik legerősebb darabja, benne mindazzal – düh, lendület, súly –, amitől egy metalcore dal szerethető lehet.

Összességében kár ezért az albumért, mert többet vártam tőle. Nálam csak a lemez fele üti meg a mércét, ami nem nagy teljesítmény. De legyünk optimisták: ez mégiscsak az Accvsed debütáló albuma. Én biztosan adok nekik még egy esélyt. Ha a jövőben több olyan dalt írnak, mint az általam kiemeltek, akkor megérdemlik. Ha nem, akkor viszont búcsút intünk egymásnak.

Szigorúan a műfajért rajongó szemmel nézve a magyar rock- és metalzenekarok helyzete most kimondottan bíztató. Rengeteg a feltörekvő banda a színtéren, és közülük nem egy kifejezetten figyelemre méltó. Ráadásul a paletta is elképesztően színes: a dallamos hard rocktól a durvább death metalig minden megtalálható.

Persze, a globális zenei trendek a magyar keményzenei piacra is hatással vannak – ne legyünk álszentek, ez mindig is így volt. Viszont a digitális platformok, a különféle hanghordozók, streamingfelületek sokat segítenek abban, hogy a zenekarok könnyebben megtalálják a közönségüket. Egyszerűbb elérni azokat, akiket valóban érdekel ez a zene.

De ez az egész egy kicsit olyan, mint a randiappok világa: egy ideig el lehet hitetni, hogy milyen szép vagy, de végül úgyis a személyes találkozás dönt mindent – azaz a koncertek.

Ahogy látom, a fiatalabb bandák inspirálják az öregebb motorosokat is. De az „öregek” nem hagyják magukat – felveszik a kesztyűt, és odateszik magukat. Nem érzem úgy, hogy versenyhelyzet alakulna ki közöttük, inkább egyfajta egészséges pezsgés van jelen. Nem hagyják egymást eltunyulni. És ez jó.

Szerintem inkább legyen sok zenekar a porondon, mert abból biztosan lesznek olyanok, akik megütik a mércét, értéket képviselnek. A többiek – ha nem hitelesek, ha nem önazonosak – úgyis kihullanak. A derékhad pedig ott lesz háttérként, és ha valóban önmagukat adják, rájuk is lesz igény.

Ami még gyakran eszembe jut: a magyar nyelv kérdése. Tény, hogy a mai nemzetközi zenei kultúrában, különösen a rock- és metalműfajban, az angol az alapnyelv. De számunkra a magyar – legalábbis szerintem – szebb bármelyik másiknál. Valószínűleg más nemzetek is így éreznek a sajátjuk felé. És hát őszintén: nem zseniális érzés egy koncerten teli torokból üvölteni, hogy
„Rocker vagyok vállalom,

„Ha újra megszületnék, akkor is így élnék”,

„Az élet a legjobb méreg”!

Szerencsére ezt meg is tehetjük, mert tombol a koncertélet. Mindenki úton van, folyamatosan zajlanak a bulik, egymást érik a fesztiválok: Rockmaraton, Fezen, RockBalaton, Tábor Fesztivál – és a sort még bőven lehetne folytatni.

Szóval úgy érzem, jelenleg jó állapotban van a magyar keményzenei színtér: színes, sokrétű, stílusgazdag. Nekünk, rajongóknak pedig csak annyi a dolgunk, hogy belemerüljünk az új megjelenések tengerébe, és minél több koncertre eljussunk.

És abban is csak reménykedhetünk, hogy legalább így marad ez a helyzet – az meg már csak hab lenne a tortán, ha még jobbá válna.

A Malevolence kapcsán már szóba került, hogy a srácok saját kiadót alapítottak, azzal a céllal, hogy segítsék a feltörekvő vagy épp arra érdemes zenekarokat. Ez az MLVLTD Music, amely gondozásában jelent meg a southamptoni Desolated legfrissebb albuma, a Finding Peace.

Nem mondanám, hogy a hardcore az első számú zsánerem, viszont időnként elkap a stílus dühös, agresszív, lendületes energiája. Most is ez történt – a Desolated egyszerűen jókor volt jó helyen.

A zenekar 2007-ben alakult, és a Finding Peace már az ötödik nagylemezük. A brit banda a mélyre hangolt gitárokkal, kétlábdobos témákkal és groove-orientált, kemény megszólalással operál. Szövegviláguk középpontjában a társadalmi feszültségek, mentális küzdelmek és a rendszerkritika áll. A Desolated alulról építkezett: eleinte házibulikban és kis klubokban játszottak Southamptonban, és innen jutottak el odáig, hogy mára kvázi kultstátuszba kerültek a szigetországi hardcore színtéren.

A zenekar tagjai:

• Paul Williams – ének
• Rich Unsworth – gitár
• Ethan Gardener – basszusgitár
• Mitch White – dob

A tagok ma már különböző városokban élnek, ami nehezíti a közös munkát – de a lendület nem tört meg.

Tíz dal, 23 perc – tömör, lényegretörő hardcore. Nem egy maratoni lemezről van tehát szó. Az album erősen indul, a közepe kicsit leül, de a végére újra felszívja magát. Nem állítom, hogy nem sablonos, sőt, helyenként bizony monoton, mégis van benne valami, ami hallgathatóvá teszi.

Az első három dal kifejezetten erős:

• "Lesson",
• "Bite Down",
• "Glass Ceiling" (ez utóbbi szaggatott ritmusával különösen emlékezetes).

A "Bite Down" talán a legerősebb tétel: kalapálós, feszes, zúzós – egy pillanatra még a Slipknot is beugrott róla –, a dal közepe viszont karaktert vált, érdekes törést adva a szerkezetnek.

A középső blokk gyengébbre sikerült: a "Never Enough" és az "Endless Betrayal" kissé paneles, klisés.

A hajrá viszont újra erőre kap: a "Victim 2.0" – amely egy 2024-es kislemezdal újraértelmezett változata – kifejezetten jól sikerült, súlyos, feszes, és hozza azt az energiát, amit a lemez elején megszoktunk.

A lemez címe, Finding Peace, Rich Unsworth gitáros szerint arra utal, hogy minden ellenségeskedés, konfliktus után valahogy meg kell találni a békét – ez az az üzenet, amit a zenéjük képviselni kíván.

Nálam a Desolated, Finding Peace albuma egy kikacsintás a műfajra, volt hozzá hangulatom, tulajdonképpen tetszett is, de nem valószínű, hogy újra pörögni fog a lejátszómban.

Szó se róla, ütős cucc a svéd The Haunted új anyaga: egy csomó jó dallal, remek gitárjátékkal, ami húz, üt, ver, vág – mindezt brutális hangzással tálalva. Tulajdonképpen tökre élveztem a hallgatását, mégis valahogy nem kezdtem el lebontani a tetőt a fejem fölül.

A The Haunted egy 1996-ban alakult svéd zenekar. Göteborgból származnak, bár mára a tagok már szétszóródtak a világban. A csapat stílusa death/thrash metal, melodikus groove-elemekkel megtűzdelve – ami nem is meglepő, hiszen két tag is játszott korábban a göteborgi színtér egyik alapzenekarában, az At The Gates-ben.

A Song of Last Resort-ot a következő zenészek rögzítették:

• Jonas Björler – basszusgitár
• Adrian Erlandsson – dob
  (ők a két ex–At The Gates tag)
• Patrik Jensen – gitár
• Marco Aro – ének
• Ola Englund – gitár

Ez már a zenekar 10. albuma, ugyanakkor azt is érdemes megemlíteni, hogy nyolc év telt el a legutóbbi The Haunted lemez megjelenése óta.

Ezzel kapcsolatban mondta Marco Aro egy interjúban:

„Ha már ez a tizedik lemezünk, legyen agresszív! A The Haunted zenéje mindig is az adrenalinról szólt. Nem csináltunk semmi különöset – csak még jobban feltekertük. Olyan ez az album, mint egy hazatérés a rajongóinkhoz.”

A lemezt lendület, erő, pazar gitárjáték, bika hangzás és erős zenei megoldások jellemzik – mindemellett érett, összeszedett és kifinomult anyagról beszélhetünk.

A fentebb említett stílusjegyek már az első dalban, a Warhead-ben is érződnek – egy lendületes, húzós tétel, remek indításként. Az In Fire Reborn-ban is ott bujkál Göteborg szelleme, főként a gitártémákban, mindezt sebes tempóban. Hasonló dinamikát kapunk a Through the Fire-ben is.

A lemez egyik legerősebb pillanata a To Bleed Out, amelyben Björn "Speed" Strid vendégeskedik a Soilwork-ból – igazi csúcspont. Az Unbound és a Hell Is Easted dühödt gyorsasága pedig tovább feszíti a tempó határait.

A Collateral Carnage és a Salvation Recalled a zenekar melodikusabb oldalát villantja fel, majd érkezik egy újabb kiemelkedő dal: a komor, mégis dallamos Labyrinth of Lies. A lemezt a súlyos és nyomasztó Letters of Last Resort zárja – méltó levezetése ennek a tömény albumnak.

A produceri munkát a neves Jens Bogren látta el, aki dolgozott már a Kreator, az Arch Enemy és a Sepultura lemezein is. A Song of Last Resort kapcsán két találó hasonlatot is olvastam:
„Szögesdróttal körbetekert ölelés” és „zenei arculcsapás” – és tényleg. Ez összecseng Marco másik nyilatkozatával is:

„Az alkotói folyamat során igyekeztünk visszatérni a gyökerekhez, ugyanakkor friss hangzást hozni. Új energiával és szenvedéllyel közelítettük meg a zenét – és ez érződik is a végeredményen. Ez a lemez számomra nemcsak egy új fejezet, hanem egyfajta megújulás is.”

Végeredményben a Song of Last Resort egy tisztességes, becsületes, erős anyag, ami jól illeszkedik a zenekar életművébe – még ha nem is egy mérföldkő.