„Ha békét akarsz, készülj a háborúra.”

Mielőtt bárki bármilyen aktuálpolitikát látna bele a fenti idézetbe (habár bőven lehetne), fontos tisztázni: ez az új Testament, Para Bellum lemezének latin jelentésű címe.

Őszintén szólva, nálam az előző, 2020-as Titans Of Creation hatalmasat ment. Nem árulok zsákbamacskát: a Para Bellum nálam nem üt akkorát, mint az elődje. De. Ez a lemez olyan, mint egy hatalmas sziklatömb az út szélén: az eső és a szél ugyan formálja, de megmozdítani nem lehet. Egy masszív, homogén, komor hangulatú kőtömb.

A zenekarnak ez már a tizennegyedik nagylemeze, és jelentős változás történt a felállásban: Gene Hoglan már nem tagja a Testamentnek, helyét Chris Dovas vette át a dobok mögött. Mellette Chuck Billy énekes, Eric Peterson és Alex Skolnick gitárosok, valamint Steve Di Giorgio basszusgitáros alkotják a csapatot.

A tagok elmondták, hogy a modern káosz, a technológiai gyorsulás és a társadalmi elszigetelődés egyaránt visszaköszön a dalokban. Eric szerint például a címadó dalt élőben komoly kihívás lesz eljátszani – de éppen ez adja a súlyát.

Chuck úgy fogalmazott, hogy az új szerzemények kirángatták a komfortzónájából, és énekesként új kihívások elé állították. Rengeteget dolgoztak a lemezen, Jens Bogren producer pedig egy sötét, pengeéles hangzást adott az anyagnak. A zenekar úgy érzi, hogy a Para Bellum méltó folytatása a Testament negyvenéves örökségének.

Dalok és benyomások

A For the Love of Pain nyitja a lemezt: vészjósló, súlyos, death metalba hajló, zaklatott tétel. Az Infanticide A.I. is hozza a tempót. Ez már tipikusabb Testament-felvétel: dallam, düh, modern társadalmi félelmek és egy jó adag agresszió. A Shadow People nálam erősebb az előző kettőnél: ritmusos, húzós, többször megtörik benne a lendület, a végén pedig egy akusztikus levezetést kap. A Para Bellumon szerintem nincs igazán kiugró, „slágeres” tétel, de a Meant to Be a legerősebb darab. Na, itt jön Chuck komfortzónából kilépése: érzelmes dal, szimfonikus betétekkel, remek dallamokkal és mélyre hangolt gitárokkal. A szöveg egy széthulló, mérgezővé vált kapcsolat történetét meséli el.

A High Moon teljesen más világ: technikás, brutális és kifejezetten komor. A Witch Hunt egy gyors darálás, vérbeli thrash. A Nature of the Beast izgalmas, stoner ízekkel megbolondítva. A Room 117 fenyegető hangulatot áraszt, mégis van benne valami pozitív tónus: a félelmeink és démonaink szobája. A Havana Syndrome zaklatottabb, viszont jó gitárdallamokat kapott.

A végére érkezik a címadó Para Bellum, amely feszes, húzós, olykor death metalba hajló, majd refrénre visszakanyarodik a hagyományos thrashhez. Több karaktere is van, ez is mutatja az album progresszívebb irányát.

Hangzás, játék, teljesítmény

A lemez öblösen szól. Chuck Billy mélyebben énekel, üvölt, hörög – és bizony énekel is. A Peterson–Skolnick gitárpáros továbbra is tökéletesen kiegészíti egymást: az előbbi a riffek kovácsa, az utóbbi technikás szólói fényt hoznak a sötét tónusok közé. A ritmusszekció is kiváló: Steve Di Giorgio organikus, intelligens basszusa mellé Chris Dovas gyors, feszes játéka tökéletesen illeszkedik. Ő lett a banda új energiaforrása.

Van egy érdekes sztori a lemezzel kapcsolatban. Még a megjelenés előtt felröppent a hír, hogy szerepel az albumon a Nightwish énekesnője, Floor Jansen. De végül az egészből nem lesz semmi, az ok pedig prózai, túl korán került nyilvánosságra.

Összegzés

A Para Bellum komplex, egységes, ambiciózus album. Tiszteleg a Testament öröksége előtt, miközben merészen nyúl a death, black, sőt még szimfonikus elemekhez is – természetesen a thrash alapok megtartása mellett.

Az biztos – és ezt már egy ideje érzem velük kapcsolatban –, hogy a Testament képes a megújulásra, és stabilan tartja helyét a globális thrash színtéren. Tartom, amit az elején írtam: nálam nem éri el a Titans Of Creation szintjét, de így is egy becsületes és értéket képviselő lemez a Para Bellum.

„A Para Bellum nem csupán egy album, hanem túlélési gyakorlat a káoszon keresztül.”

Becsülni szoktam azokat a zenekarokat, amelyek nem ülnek fel a divathullámokra, hanem azt a muzsikát játsszák, amely a meggyőződésük, vagy egyszerűen azt, ami belőlük jön. Ráadásul a stílusuk nem éppen trendi, mégis modernizálták, és beletették a mai energiákat. A Rust N’ Rage is pontosan egy ilyen banda: dallamos hard rockot, glam metalt és US metalt szállítanak. A zenekar a finnországi Poriból származik – abból a városból, amely 1966 óta évről évre otthont ad Európa egyik leghíresebb jazzfesztiváljának. De ez csak egy kis színes háttérinfó.

A srácok finnek, és olvastam egy érdekességet Finnországról: náluk a legnagyobb a metal-sűrűség a világon, ugyanis százezer főre 70,6 metalzenekar jut.

A csapat 2010-ben formálódott együttessé. A Songs Of Yesterday a negyedik nagylemezük, amelyet a következő felállás követett el:
Vinsentti Koivula „Vince” – ének
Joel Korpela „Jezzie” – dob
Eero Mäkinen „Eddy” – basszusgitár
Joni Kuuri „Johnny” – gitár

Hatásaik között ott a Mötley Crüe, a Dokken, a Judas Priest és a Guns N’ Roses. A Rust N’ Rage egyébként híres energikus, izzó hangulatú fellépéseiről is.

A srácok elmondták, hogy az album egy adrenalintól fűtött rock ’n’ roll, tűzben kovácsolt riffekkel és fogós dallamokkal. Több szerzemény régi ötletből született, de friss energiákat kaptak. A stúdiózás intenzív volt, pont azért, hogy megmaradjon a spontaneitás. A lemez tulajdonképpen egyszerre múltidézés és újrakezdés. És ha már stúdiózás: a zenekar a Frontiers istállójához tartozik, így a felvételek is Olaszországban készültek. Érdekesség, hogy tudatosan bent hagytak kisebb hibákat, hogy emberibb, természetesebb legyen a hangzás.

Na, nézzük, mennyire sikerült mindezt megvalósítani!

Rögtön az első, One For All (All For One) egy húzós, laza felütés remek refrénnel. A Songs Of Yesterday már érzelmesebb, de modern energiáktól lüktet. A Just Like a Brother kicsit más arcát mutatja a bandának: power metalosabb jelleggel bír, főleg a himnikusabb refrén miatt.

A hatások között nem szerepelt a Bon Jovi, de a következő Hey Jane hallatán mégis ott van a szellemisége – némi játékossággal megspékelve. A lemez közepe viszont kissé leül. A Gone But Never Forgotten country-ihletésű hangulatával még működik, de a Rollin’ Till Morning hard rockos miliőjével már eléggé tucatérzésű darab.

A robbanékony, pulzáló, nyolcvanas éveket idéző Open Fire viszont újra feljebb tolja a lendületet. A korong utolsó tételei pedig ismét a lemez eleji frissességet és energiát hozzák vissza. Az I Am The One feszes tempója és nagyívű dallamai remekül működnek, a Gave It All I Got pedig egy lírai, szépen összerakott szám, tele őszinteséggel és szenvedéllyel. Az albumot a Fire It Up zárja: igazi energiafelszabadító, pattogós, bulizós metal himnusz.

A lemez összességében jól szól, bár a dob nekem kissé puffogós.

A zenészi teljesítményekbe nem nagyon lehet belekötni. Vince erőteljesen, karizmatikusan énekel – a hangjában ott a nyolcvanas évek nosztalgiája és a mai kor is. Néhol nekem a HammerFall-os Joacim Cans jut róla eszembe. Johnny gitárjátéka remek, Jezzie dinamikusan dobol, Eddy pedig lüktetően basszusozik.

Nem tudom, ki hogy van vele, mennyire jön be ez a modernizált ’80-as évek-hangzás. Nekem momentán igen. És ha valami okosságot is kéne írni végszó gyanánt, akkor az lenne, hogy a Songs Of Yesterday üzenete az: a rockzene nem múzeumi darab, hanem élő tűz. A tegnap dalai nem puszta nosztalgiák, hanem egy új fejezet kezdete – közösségi energia és összetartozás. Egyszerre tisztelgés a rockzenei múlt előtt és üzenet a jövőnek.

„A Songs Of Yesterday olyan, mint egy gyors ital: rövid, ütős, és utána otthon magyarázkodni kell.”

A heti extra kiadványok közül kiemelkedik a Mötley Crüe 40 éves jubileumi kiadványa, de az Avoid metalcore-energialöketét, a Fimbul Winter norvég black metalját, illetve az Osiah brutális deathcore-ját is érdemes meghallgatni — mindegyik más irányból mutatja meg, milyen sokszínű volt ez a hét.

Mötley Crüe – Theatre of Pain (40th Anniversary Box Set)
A Mötley Crüe a Theatre of Pain album 40 éves jubileumát ünnepli ezzel a limitált, extrákkal megtömött deluxe kiadással.

Sponge – Electric Cattle Gods – The Lost Tracks (válogatás)
Ez a válogatás a detroiti grunge/alternatív rock zenekar eddig kiadatlan felvételeit gyűjti össze.

Osiah – Aion (EP)
Intenzív, brutális és technikás deathcore Angliából. Egy sötét zarándoklat az emberi végzet mélyére.

Fimbul Winter – What Once Was (EP)
A norvég black metal zenekar hosszú szünet után tér vissza. Zenéjük továbbra is nyers, fagyos és a ’90-es évek szellemiségét hordozza.

Avoid – Creature of Habit (EP)
Hat szám, rövid, de energikus metalcore-támadás a seattle-i bandától. Vibráló, modern és könnyen beránt.

The Hunna – Blue Transition (EP)
Az angol zenekar első önálló EP-je. Öt dal kapcsolatokról és élethelyzetekről, alternatív köntösben előadva.

A heti ajánló harmadik etapja két igazán figyelemre méltó név köré rendeződik: a Solstice Rider melodikus death/power elegye, valamint a svéd Mezzrow energikus és pengeéles thrash metalja egyaránt erős benyomást kelt. A mezőny azonban most is széles, és bőven akad mit felfedezni.

Skull and Crossbones – Time
A klasszikus heavy metal gyökerekkel bíró zenekar új lemeze az idő, az illúziók és az emberi küzdelmek témáit járja körül.

Solstice Rider – Death and Rebirth
A baltimore-i banda melodikus death és power metal keveréke, amely epikus és fantasy történeteket mesél.

Cristiano Filippini’s Flames of Heaven – Symphony of the Universe
Egy grandiózus szimfónikus power metal utazás a diadal és a bukás körforgásában.

Anterbila – Avart
Black/folk metal a svéd népi hagyományok sötét oldalát idézve.

Heimland – Der Torv møter Hav
Nyers, atmoszférikus black metal, amely a természet, a múlt árnyai és a sötét költészet világát idézi meg.

Creatures – Creatures II
A brazil heavy metal zenekar új albuma, ahol árnyékok vetülnek a klasszikus metal múltjából a jelenre.

Mezzrow – Embrace the Awakening
A svéd thrasherek harmadik nagylemeze sötét és filozofikus.

Heti Metal 29. 2. rész.

A második etap is egy kifejezetten erős mezőnyt hozott, amelyből őszintén szólva nehéz volt bármit is kiemelni. Ha mégis választani kell, az előzetesek alapján a spanyol Imperial Domain power/prog megközelítése, az ausztrál Tempestuous Fall doom/szimfonikus/funeral elegye, illetve a VoidCeremony technikás prog/death világa tűnik a legerősebbnek.

Stellar Circuits – Phantom: Phoenix
Progresszív, alternatív metal az USA-ból. A zenekar harmadik albuma a saját árnyékát temeti el.

Your Inland Empire – Your Inland Empire
Elektronikus textúrák, sötét riffek és darkos atmoszféra adják meg a zenekar muzsikájának erejét.

VoidCeremony – Abditum
Technikás, progresszív death metal a nagy vízen túlról. Egy végső elégia.

Yawning Man – Pavement Ends
A kaliforniai banda instrumentális, improvizatív, atmoszférikus zenéje: ahol az út megszűnik, csak a végtelen marad.

Mausoleum Gate – Space, Rituals and Magics
Nyolc év után adott életjelet magáról a finn klasszikus metal csapat.

Imperial Domain – Portentum
A spanyol power/progresszív metal együttes új albuma a klasszikus metalt ötvözi epikus és szimfonikus elemekkel.

Veilburner – Longing for Triumph, Reeking of Tragedy
Ez nem csak egy album, hanem egy paradoxon – a diadal vágyát csak a tragédia árnyékában érthetjük meg.

Tempestuous Fall – The Descent of Mortals Past
Második lemezét adta ki a napokban az ausztrál projekt. Zenéjükben a doom/death metal keveredik szimfonikus és funeral elemekkel.

Ugyan a héten nem kerültek reflektorfénybe nagyobb nevek, a második vonal most annál erősebben mozdult meg. A frontvonalban ukrán első világháborús black metal, Seattle-ből nyers és rothadó death metal, és közben több zenekar is csendben lépett előre. A 1914, a Degraved, a The Devil Wears Prada és az Of Mice & Men egyaránt komoly hangulatot terítettek a hétre – izgalmasabb lett így, mint első ránézésre tűnik.

 1914 – Viribus Unitis
Az ukrán zenekar az első világháború témakörét járja körül black metal köntösben. Egy napló, amit vérrel írtak.

Chokecherry – Ripe Fruit Rots and Falls
A San Franciscó-i punk/rock duó első teljes értékű kiadványa jelent meg napokban.

Degraved – Spectral Realm of Ruin
Nyers, rothadó death metal Seattle-ből, amely a ’90-es évek szellemiségét idézi meg.

Demon King – Death Knell
A nashville-i black metal horda új albuma: egy harang, amit a sötétség kongat.

The Devil Wears Prada – Flowers
Kilencedik lemezével jelentkezik az amerikai The Devil Wears Prada.

Lamp of Murmuur – The Dreaming Prince in Ecstasy
Az egyszemélyes black/gothic metal projekt az eksztázis és a romlás közös nyelvén szól.

Of Mice & Men – Another Miracle
A zenekar új lemeze a 2023-as Tether folytatása: egy állapot lenyomata, amikor vagy csodára várunk, vagy minden összeomlik.

A svéd Avatar legutóbbi, Dance Devil Dance albumát nem hallottam, viszont az előtte megjelent, 2020-as Hunter Gatherer igen, és az nagyon is tetszett. Valahogy be tudott rántani ez a teátrális, cirkuszi modern metal. Így bár nem követtem tudatosan az új lemez érkezését, kifejezetten örültem, amikor megláttam a friss megjelenések között. A Don’t Go In The Forest már a zenekar tizedik albuma, és a következő felállás követte el:

Johan Alfredsson – dob
Jonas „Kungen” Jarlsby – gitár
Henrik Sandelin – basszusgitár
Tim Öhström – gitár
Johannes Eckerström – ének

Hogy mi volt a lemez koncepciója? Erről maga az énekes beszélt: a Don’t Go In The Forest célja nem csupán az önkifejezés, hanem a megosztás, az interakció és az érzelmi bevonódás. Egy sötét, teátrális utazás, ahol a zenekar a saját démonait engedte szabadjára. Aki bemegy ebbe a bizonyos erdőbe, az már nem ugyanazként jön ki. Ráadásul soha nem akarnának kétszer ugyanazt a dalt megírni.

Johannes azt is elmondta, hogy új vokális kihívásokat vállalt, fontos volt számára a határai feszegetése. Szerinte a Forest ott kezdődik, ahol a Dance Devil Dance véget ér: amikor már nem tudsz tovább táncolni, mert valami sötétebb hív.

Dalról dalra

A feszültséggel teli Tonight We Must Be Warriors indítja az erdei kalandot, és egy Avatar-album talán nem is kezdődhetne máshogyan. Hangulatos, kissé folkos felütés – remek nyitótétel.

A The Airwaves egy árnyalattal gyengébb darab: zaklatottabb, dögös és tempós, de hiányzik belőle az az extra váratlanság, amitől igazán karakteressé válna.

A power metalos Captain Goat súlyos és középtempós, csipetnyi folkkal fűszerezve. Ettől lesz szürreális, már-már hallucinációszerű – pont olyan hang, amit akkor hallasz, amikor már túl mélyen.

A címadó Don’t Go In The Forest viszont igazi Avatar-nóta: egy pszichodráma, sötét figyelmeztetés, amely a kiszámíthatóság határán táncol, mégis dallamos és izgalmas.

A Death And Glitz tökéletesen illik a rájuk jellemző színházi metalvonulatba: hullámzó, dinamikus, csak rá kell kapaszkodni.

Az Abduction Song a modernebb és az ironikus, jellegzetesen Avatar-féle színházi hangulat keveréke.

Ezután érkezik két csúcsdal:

• Howling at the Waves – érzelmileg mély, dallamokban gazdag, enyhén popos felütéssel, de teljesen Avatarosan. Ráébreszt, hogy már rég nem vagy jelen… vagy talán sosem voltál.
• Dead and Gone Back Again – feszült, mégis izgalmas szerzemény. Johannes remekül énekel benne, a végjáték pedig kabarészerű. Mintha egy elhagyott parton üvöltenénk a hullámoknak.

A két záródal közül számomra a Take This Heart and Burn It működik jobban: zúzós, tele az Avataros őrülettel, drámai és intim – egy valódi érzelmi máglya.

A Magic Lantern zárja az albumot: mélyre hangolt gitárok, visító riff – nekem viszont kissé idegenül hat.

Zenészi teljesítmény

A teljesítmény a tőlük megszokott színvonalat hozza. Johannes rendkívül sokszínűen énekel, mindent bevet, amit tud. Tim biztosítja a dalok gerincét, Jonas riffjei pedig karakteres atmoszférát teremtenek.
Johan dobolása dinamikus – bár néha kissé visszafogottnak érződik –, Henrik basszusjátéka pedig folyamatosan lüktet.

A koncepció élménnyé válik

A zenekar kiváló érzékkel csinált a lemezhez egy különleges, színház-élménnyel összekötött promóciót. A rajongók egy interaktív erdei túrán vehettek részt, ahol a dalokhoz kapcsolódó jeleneteket élhették át színészek és installációk segítségével. Tökéletes bizonyítéka annak, hogy az erdő itt nem csupán helyszín, hanem egy belső szembenézés.

Összegzés

A Don’t Go In The Forest az Avatar egyik legmélyebb és legteátrálisabb alkotása, amely nem egyszerűen zenei élmény. A lemezt sűrű atmoszféraépítés hatja át, mintha egy belső színpadon játszódna. Provokatív, szembesítő és intenzív.
Egy biztos: aki belép ebbe az erdőbe, nem ugyanazzal a lélekkel jön ki.

„A Forest nem szórakoztatni akar. Leül melléd, belenéz a szemedbe, és megkérdezi: készen állsz szembenézni önmagaddal?”

Az új Sabaton-lemez, a Legends szakít az eddigi háborús tematikával: ezúttal legendákról énekelnek, vagyis a világtörténelem különböző korszakaiból származó legendás alakokat és eseményeket állítanak reflektorfénybe.
(Többek között: templomos lovagok, Dzsingisz kán, Julius Caesar, Augustus, Jeanne d’Arc, Vlad Țepeș.)

És hogy miért ez a váltás? Joakim Brodén énekes elmondta, hogy már nem akartak háborús témákhoz nyúlni, hiszen az utóbbi két albumuk az első világháborút járta körül. Hozzátette azonban, hogy „azt az ajtót nem zártuk be teljesen”.

Fussuk is át a Legends készítőinek névsorát, mert történt egy változás a felállásban:

• Joakim Brodén – ének
• Chris Rörland – gitár
• Pär Sundström – basszusgitár
• Hannes Van Dahl – dob
• és a csapat új, de régi tagja: Thobbe Englund – gitár

Thobbe egyébként már korábban is a zenekar tagja volt. Joakim mesélte, hogy amikor felvetette neki a visszatérés lehetőségét, Thobbe egy hét gondolkodási időt kért – aztán tizenöt perc múlva visszahívta, hogy vállalja.

A lemez producere Jonas Kjellgren, aki többek között a Hypocrisy-vel is dolgozott. Az ő keze alatt a hangzás modernebbé és vastagabbá vált.

A Templars rögtön megmutatja, hogy nagy meglepetések nem várnak ránk: minden elem jelen van, ami jellemzi a Sabaton zenéjét – ez a dal afféle beavatás, amely fokozatosan építkezik.

A Hordes of Khan első taktusainál már tudni lehet, mire számíthatunk. Lehetne ugyan a dalszerkezetek sablonosságán és az önismétlésen kötekedni, de maga a szám dallamos, lendületes és működik.

A Tiger Among Dragons komorabb szerzemény, Iron Maidenes jegyekkel és emelkedő hangulati ívvel. Ezt követi a Crossing the Rubicon, amely kissé halványabb, viszont a I, Emperor a lemez egyik csúcspontja: katonás tempójú, szinte látni magunk előtt a a menetelő seregeket. Igaz, ez sem a legeredetibb darab, de működőképes és hatásos.

Az ezt követő Impaler egy sötétebb, emelkedettebb hangulatú tétel, amelyet egy gyors, tipikus Sabaton-dal vezet fel. A feszült, himnikus Lightning at the Gates indítja a lemez záró etapját, amely meglehetősen erősre sikerült.

A The Duelist lassabb, de dallamokkal gazdagon megtámogatott dal – itt egyébként a Nothing More zenekar is vendégszerepel. A The Cycle of Songs  visszautal néhány korábbi témára, míg a záró Till Seger svéd nyelven íródott harci ének, amely nem lezárás, hanem hazatérés.
„Olyan, mint amikor a viking ősöm visszajött, megölelt, és a refrén alatt együtt sírtunk.”

A zenészi teljesítményre nem lehet panasz, külön kiemelném, hogy Joakim néhol mélyebben, mesélő hangnemben énekel, ami új színt hoz az anyagba.

Tulajdonképpen nem csalódtam a Sabatonban. Igaz, meglepetést sem okoztak, és a klasszikus, „nagy” sláger ezúttal hiányzik, de az egész album egy masszív, egységes tömbként áll össze.

Úgy tűnik, hogy a Legends fordulópont lehet a zenekar karrierjében: az új tematika révén szélesebb közönségréteget is megszólíthatnak. Úgy tágítják a horizontjukat, hogy közben nem veszítik el a karakterüket.

Az évek során a Sabaton megmaradt metalzenekarnak, de közben történelemmesélő gépezetté vált, amely újra és újra bebizonyítja, hogy a hősiesség nem múlt idő.

„A legenda nem az, ami megtörtént, hanem amit nem felejtünk el.”

Az Erdling zenekar 2014-ben alakult Németországban. A Mana a csapat hetedik nagylemeze, és több zenei rétegből tevődik össze. Mivel a társulat a Neue Deutsche Härte mozgalomhoz kötődik, nem meglepő, hogy zenéjük alapját a Rammstein-hatás adja. Az erre a fundamentumra épülő zenei világ azonban dark metal, ipari és modern metal elemekkel is gazdagodik – sőt, helyenként még death metal-os ízek is bekerülnek a rétegeket összetartó habarcsba.

Mára gyakorlatilag az NDH-stílus második hullámának markáns képviselőivé váltak. Az ő zenéjük talán kevesebb ipari ridegséget, de annál több sötétséget és atmoszférát tartalmaz.

A Mana Svédországban készült, producere pedig a zenekar énekese és fő zeneszerzője, Neil Freiwald volt. A lemez vonala független, személyes és mély.
A banda jelenlegi felállása:

• Neil Freiwald – ének, billentyűk
• Chris Schäfer – dobok
• Ole Enders – gitár (ő az új tag a csapatban)
• Rob Sem Vedrfölnir – basszusgitár

Természetesen, NDH-bandáról lévén szó, a szövegek német nyelven íródtak. Az énekes szerint ez az anyanyelvük, „ezt tudjuk a legjobban kezelni, és amúgy is, szép nyelv” – mondta.

A Mana tulajdonképpen egy zenei rituálé, amely az emberi lélekben rejlő ősi energiát idézi meg. Kemény riffek, atmoszférikus mélység, nordikus mitológiai témák jellemzik.

A nyitódalban például máris ott a Rammstein-árny a verzékben, miközben iszonyú súly és sűrített energia dolgozik benne. Az atmoszférikus refrén nem akar mindent megmutatni, de megszabja a lemez irányát.

Ennél is erősebb a Dominus Omnium, amelyben a „nagy testvér” figyelő tekintete végig ott lebeg. Súlyos, de kontrollált.
A Miasma már inkább az Erdling saját arculatát tükrözi: jó refrén, sötét, helyenként középkori folkos ízekkel.
A Steh den Sturm a megszokott zenekari sémákra épít: húzós, súlyos riffek, erős dallamok, és egy meglepően ízléses gitárszóló – egy intenzív érzelmi vihar.

A Los! Los! Los! komoly death metalos zúzással érkezik – menetelős, erőteljes, a refrénben markáns Rammstein-jelenléttel. Olyan, mint amikor a lelked belülről ordít, hogy „indulj!”.

Az Ohne Uns is hatásos, letisztultabb darab, helyenként modern metal-os beütésekkel.
A Hinter Dunklen Wolken pedig tovább bolondítja a képletet: finoman adagolt industrial elemekkel és modernebb hangzással.

Úgy érzem, hogy  az Erdling dalaiban több az érzelem és atmoszféra, mint a nagy példaképnél.
Nálam a lemez csúcspontja az Alles Dreht Sich, amely gyorsabb, mint a többi dal: zúzós, mégis dallamos. Ebben hallható a lemez egyetlen angol nyelvű részlete is, Hand of Juno közreműködésével.

A Zerspreng die Ketten lendületes, death metalos töltetű, feszülten menetelős refrénnel.
A címadó Mana pattogós, súlyos, ipari hangulatú, míg az albumzáró Sternenschimmer érzelmesebb, lassabb, de még így is benne van a dög. Egy útkeresés, ahol nem kell kimondani semmit – minden ott rezeg a hangokban.

Az album telten és súlyosan szól. A zenészi teljesítményre sem lehet panasz: Neil változatosan énekel, Ole karakteres játéka meghatározó, Rob basszusa lüktető, Chris pedig precízen adagolja az ütemet.

Mikor véget ért a lemez, azon gondolkodtam, kinek is lehetne ajánlani a Mana-t.
Aki szereti a német indusztriális metalt – természetesen benne a Rammstein-nel –, az nem fog csalódni. De tetszhet ez egy átlagos metalrajongónak is.

A Mana egy belsőre hangolt zenei szertartás. Kiszélesíti az NDH-hangzást, miközben erőteljesen támaszkodik a Rammstein által lefektetett alapokra.
A hatás jelen van, hallható, de nem uralkodik – inkább vezérfonal, amit az Erdling a saját atmoszférájával ellensúlyoz.

A Mana nem nyűgöz le azonnal, de beléd mászik – és ott is marad.

„Olyan, mint egy fekete gyertya, nem világít, de legalább illik a zenéhez”

Az extra kiadványok is tartogatnak meglepetéseket és nagy neveket. Slash koncertalbuma, a Death Angel új dala és a Mayhem lemezelőzetese mindenképpen ide tartozik. De itt van még az Alcatrazz válogatáslemeze, a Myrath duettje és a Norilsk próbatermi felvétele is.

Norilsk – Gigantes Mortui
Egy élőben rögzített próbatermi felvétel a kanadai doom/death triótól – nyers és méltóságteljes.

Alcatrazz – Prior Convictions (válogatás)
A legendás hard rock csapat kilenc újra felvett dala mellett két vadonatúj tételt is tartalmaz a kiadvány.

Slash – Live at the S.E.R.P.E.N.T. Festival (koncert)6
A tavalyi denveri koncert dupla CD-n és Blu-ray-en. Slash a blues gyökereihez tér vissza – nyers, szenvedélyes, improvizatív.

Kaunis Kuolematon – Maailman Ainut Ihminen (single)
A finn melodikus doom csapat újabb érzelmi mélységekbe merül. A dal a közelgő ötödik album előfutára.

Genus Ordinis Dei – East of Eden (single)
Ez a felvétel az olasz szimfonikus metal zenekar új albumának nyitódala.

Death Angel – Cult of the Used

A legendás zenekar új dala megmutatja, hogyan válunk eszközzé – és hogyan törhetünk ki belőle.

Evergrey – Oxygen (single)

A svéd zenekar érzelmileg súlyos tétele, mint amikor maga a túlélés hangja szólal meg.

Myrath – Until the End (single)
A tunéziai banda új kislemeze Elize Ryd (Amaranthe) vendégszereplésével jelent meg.

Mayhem – Weep for Nothing (single)
A norvég black metal alapvetés jövő évi albumának előfutára ez a dal, amely az emberi élet értelmét vizsgálja.