Az olasz Frontiers kiadó olyan, mint egy gondoskodó tyúkanyó: védőszárnyai alá gyűjti az AOR-, hard rock-, dallamos metal-, szimfonikus metal- és melodikus power metal-zenekarokat. Nem mondhatni, hogy a mennyiséget részesítenék előnyben – sokkal inkább a minőség dominál –, szerencsére pedig ezen a zenei terepen is akad bőven értékes formáció.

Pláne, ha az adott banda még földijük is, akkor kézenfekvő, hogy náluk építse tovább a zenei karrierjét.

Az Eternal Idol 2016-ban alakult Vicenzában, és a Behind A Vision már a harmadik nagylemezük. A zenekar stílusa szimfonikus power metal, bőségesen átszőve dallamokkal. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy epikus harmóniák, igényesen kidolgozott hangszerelés, fülbemászó refrének és vokálok, időnként összetettebb dalszerkezetek és ritmusváltások jellemzik a zenéjüket – mindezt férfi és női énekhang váltakozása teszi még színesebbé.

A csapat tehát két énekessel dolgozik: a férfi frontember Gabrielle Gozzi, míg a női énektémákért Letizia Merlo felel. Mellettük Nick Savio gitáros, Enrico Fabris dobos és Andrea Buratto basszusgitáros alkotják a zenekar magját.

A banda nevével kapcsolatban a tagok egy interjúban elárulták: rajonganak a Tony Martin-féle Black Sabbath-korszakért, az Eternal Idol pedig az 1987-es Sabbath-album címe is egyben.

Az énekesek között remek összhang érzékelhető, már a nyitó "Amnesia" vagy a "The Enemy Is Me" című dalban is. Mindkettőben ott van a lüktetés, a dallamosság és a dögös, húzós alap. Az "Empire of One" keményebben indul, de valahogy ismerősnek hat – akárcsak a "Battle of Souls", bár ez utóbbi legalább egy erősebb szerzemény. A "Vampire" viszont kétségtelenül az album egyik fénypontja, érzelemgazdag dallamvilágával és atmoszférájával.

De nem ez az egyetlen emlékezetes dal. A "The Eye of God" például egy mély érzelmi utazásról szól, szépen hangszerelve, jól előadva. A "Revolution" pedig egy olyan lendületes, dallamos darab, amely után szívesen mondanám: ha minden szám ilyen lenne a lemezen, kevesebb fenntartásom lenne az anyaggal kapcsolatban.

És ezzel el is árultam, hogy a Behind A Vision sajnos nem egyenletes színvonalú. A "The Idol" hiába hoz jó énekteljesítményt, mégis lapos és unalmas. A "Beyond the Sun" fájdalmasan sablonos, a "Krystal" pedig egyszerűen középszerű – semmi extra.

Szerencsére a lemez vége felé újra visszatér az élet: a már említett "The Enemy Is Me" mellett a "The Great Illusion" is egy jól sikerült, lüktető, dallamos darab.

A zenekar egyébként azt is elárulta, hogy a két énekeses felállás nemcsak zeneileg izgalmas, hanem a színpadon is érzelmes, látványos előadást tesz lehetővé. A borítóval kapcsolatban pedig megjegyezték: annak hangulata egyfajta vizuális történetmesélésként is értelmezhető.

Az Eternal Idol nem teljesen az én muzsikám, ennek ellenére, ha nem is teljes egészében, de tudott kellemes pillanatokat okozni, mert az egyértelműen érződik a Behind The Vision-on, hogy beletették a munkát, a tehetségüket, szívüket-lelküket. És ez nem kis dolog.

A ZenÉLŐ emlékek egy sorozat, amelyben régebbi koncertek emlékeit idézem fel, amelyeken anno én is jelen voltam. Élményeimet megosztom mindazokkal, akiket érdekel az elmúlt évek zenei világa – különösen azokkal, akik szintén ott voltak, hogy közösen újra átélhessük az akkori érzéseket.

Chris Slade Timeline – koncertbeszámoló

2022.07.23., Győr – Richter-terem

Több szempontból is különleges eseményen vettem részt ezen a meleg nyári estén. Egyrészt, mert több mint két éve nem voltam semmilyen zenei megmozduláson, másrészt, mert az elég elegánsnak számító Richter-terem ültetős rockkoncertje is újdonságként hatott. És hát ott volt Chris Slade, aki nem akárki a szakmában.

Nyilván legtöbben az AC/DC-ből ismerik, de valójában rengeteg lemezen közreműködött. A teljesség igénye nélkül: játszott a Manfred Mann’s Earth Band tagjaként, dolgozott az Earth, Wind & Fire, Tom Jones, Uriah Heep és sok más előadó oldalán is.

A helyszín ízlésesen volt berendezve, középen Chris látványos dobfelszerelésével, jól beállított fényekkel, amiket a koncert során remekül használtak. Olyan félháznyi közönség verődött össze – döntő többségében 50+-os korosztályból –, őket kellett tehát megmozgatni.

A műsor korszakonként haladt, a gerincét természetesen az AC/DC-dalok adták. Tulajdonképpen az ausztrálok nagyobb slágerei mind elhangzottak: Dirty Deeds Done Dirt Cheap (ez az egyik kedvencem tőlük), Big Gun, High Voltage, Hells Bells, Back in Black, Thunderstruck, The Razors Edge, és természetesen a Highway to Hell, amely a koncert záródala volt.

Ezeket a számokat egy igazi „AC/DC-torok”, bizonyos Paul “Bun” Davis énekelte, méghozzá rendkívül hitelesen. Ráadásul jó showman is volt: folyamatosan buzdította a közönséget (ami nem volt épp hálás feladat), lejött a színpadról, a nézők között mozgott, kommunikált, bevont bennünket.
Ő tehát az AC/DC-blokkot vitte, míg a többi dalt Steve Glasscock énekelte – ő pont az ellentéte volt Paulnak, kevésbé látványos, de szépen, jól énekelt.

A többi zenész is megérdemli az említést, mert becsületes munkát végeztek:

• Andy Crosby – basszusgitár
• James Cornford – billentyűk, gitár
• Michael J. Clarke – gitár

És persze ott volt Chris Slade, akit a koncert alatt végig figyeltem. Rendkívül koncentrált volt, minden mozdulatra ügyelt, és nagyon precízen dobolt. Ja, és 76 éves, de simán lenyomott 1 óra 45 percet megállás nélkül. Sőt, ő konferálta fel a dalokat is - azzal a  jellegzetes, érdekes dél-walesi akcentusával– ami egyébként kifejezetten szimpatikussá tette.

A végén, amikor kijött a dobok mögül, inkább egy „kisöreg bácsikának” tűnt, de a teljesítménye alapján minden elismerést megérdemel. Pláne, hogy három napon belül ez volt a harmadik koncertjük, két németországi fellépés után.

A hangzás rendben volt, a terem akusztikája is sokat segített, bár a hangfalak a színpadon voltak, nem fölötte – ez kicsit visszavett az élményből, de ez összességében elhanyagolható tényező volt. A fények jól működtek, a zene is, a ráadás is, és a záró Highway to Hell-nél már mindenki talpra ugrott.

Zúgott a vastaps, és egy igazán kellemes estét zártunk le egy tisztességes, profi produkcióval.

A második részben bebarangoljuk a világot a metalzenekarok segítségével – Argentínától Izraelig, Svédországtól Görögországig, de nem hagyjuk ki Amerikát sem. A felhozatalból kiemelkedik a Nefarious old school thrash szupergroupja, a System of a Down gitárosának, Daron Malakian projektje, valamint az orosz gyökerekkel rendelkező, brutális Slaughter to Prevail.

Nefarious – Addicted to Tower
Old school thrash szupergroup debütálása, soraiban ex-Exodus, Heathen és Death Angel, Hirax tagokkal. Nyers, lendületes, klasszikus ízekkel.

Ramonda – The Walls Are Crumbling Down

Az argentin Ramonda a Frontiers kiadó égisze alatt hozza a melodikus hard rock/metal hangzást. Érzelmes dallamok, feszes hangszerelés.

Scardust – Souls
Izraeli szimfonikus metal női énekkel. Témáik epikusak, hangszerelésük grandiózus – kiváló választás a stílus kedvelőinek.

Daron Malakian and Scars on Broadway – Scarred for Life
A System of a Down gitárosa ismét életjelet adott magáról: új lemezzel jelentkezett projektjével. A zene erősen emlékeztet az anyazenekarra, egydimenziósabb énekkel.

Slaughter to Prevail – Grizzly
Az orosz-amerikai extrém metal formáció ezúttal is hozza a darálást: modern, brutális, agresszív.

Entrails – Grip of Ancient Evil
Kíméletlen svéd death metal, amely méltó módon ápolja a klasszikus skandináv hagyományokat.

Dephosphorus – Planetoktonos
A görög zenekar önmeghatározása szerint „astrogrind”-ot játszik – furcsán hangzik, de a kaotikus grindcore és a kozmikus témák meglepően működőképes elegyet alkotnak.

Szerintem igazán örvendetes tény, hogy a heavy metal az elmúlt négy-öt évtizedben ilyen szépen ki tudott terebélyesedni. Átvészelt nehéz időszakot, több aranykort is megélt, számos irányzatra szakadt szét, és ma is él és virul – tényleg olyan, mint egy hatalmas, erős, szétágazó fa.

Ennek az egyik ága a metalcore, amely jól körülhatárolható stílussal rendelkezik: jellemzően üvöltős verzék, feszes, húzós alapok, és ha jól sikerül, akkor valamilyen dallamos refrén is becsúszik. Bevallom, eddig azt gondoltam, hogy a Heaven Shall Burn is egy a sok hasonló zenekar közül, mivel eddig nem ismertem őket. De tévedtem – és nem is kicsit. Ugyanis bár alapvetően ide sorolhatók, a zenéjükben bőven felfedezhetők más hatások is: ott a hardcore-gyökerű agresszió, a Bolt Thrower-szerű középtempós death metal, sőt, néhol még a göteborgi dallamos death metal fagyos szele is megcsapja a hallgatót.

A német Heaven Shall Burn 1995-ben alakult, de a ma is ismert nevet csak 1998 óta használják. Heimat című friss korongjuk már a tizedik sorlemezük – igaz, az előző album óta öt év telt el.
A cím – Heimat, azaz Haza – önmagában is sokatmondó. Maik Weichert gitáros egy interjúban elmondta, számukra a „haza” nem feltétlenül földrajzi hely, inkább lelki otthont jelent: valamit, ami meghatározza gondolatainkat és cselekedeteinket. A saját zenéjüket is kicsit másként látják: szerintük ez agresszív, de dallamos death metal – olyan, mint egy rakéta, amelynek a szöveg a robbanófeje.

Maik szerint, mivel a zenekar tagjai nem képzett zenészek, náluk minden az energiáról szól – olyan ez, mintha az emberek fejébe üvöltenék a mondanivalójukat.

Nos, kedves Maik, energia az tényleg van bőven, de ezen kívül még sok más is. Ez a lemez ugyanis hemzseg a kiváló daloktól. Őszintén szólva, ebben a stílusban rég hallottam ennyire brutálisan jól megszólaló, húzós és energikus albumot.

Az egész egy csodaszép, epikus intróval, az Ad Arma-val indul, majd a végén a hasonló hangulatú Inter Arma-val zárul.
Ami pedig a kettő között van? Azok bizony jobbnál jobb dalok!

A War Is the Father of All egy őrült energiabomba – feszes tempó, kiváló zenei megoldások, és egy fülbemászó refrén, ami elsőre elkapja az embert. Itt markánsan érezhető a göteborgi hatás, sötét, mégis atmoszférikus hangulati képekkel.
Ugyanilyen erőteljes a Confounder és a Whisper From Above is: kemények, mint a kád széle, húznak, mint egy igás barom, és közben ott a dallam – ezeken a dalokon is átfúj a skandináv jeges szél.
A Those Left Behind kalapálós, lendületes, igazi sodró darab, a Silent Guard pedig tele van dühvel, érzelemmel, és lenyűgöző hangszeres megoldásokkal.
Kicsit lemarad tőlük, de még mindig erős a Ten Days in May, a Dora, valamint a Killswitch Engage feldolgozás, a Numbered Days, amelyben ráadásul maga Jesse Leach is közreműködik.

Egyetlen olyan dal van, amit kevésbé találtam emlékezetesnek – ez a My Revocation Compliance. Nem rossz, csak egyszerűen elsiklik a többi mellett.

A végére pedig hagytam a csúcspontot, az Empowerment című dalt. Ez a tétel olyan, mint amikor a Himalája nyolcezres csúcsai közül kiemelkedik a legmagasabb: a Mount Everest.
A maga műfajában már-már sláger – lehengerlő refrén, irgalmatlan húzás, libabőrös pillanatok. Imádom!

Érdemes megemlíteni ezeket a „képzetlen” zenészeket is:

• Marcus Bischoff – ének
• Maik Weichert – gitár
• Eric Bischoff – basszusgitár
• Alexander Dietz – gitár
• Christian Bass – dob

Ráadásul a borító is gyönyörű – Eliran Kantor munkája, aki korábban is dolgozott már a zenekarral.

Összegzésként: a Heimat egy változatos, atmoszférikus, dühödt, energiával teli és kifejezetten erős album. Örülök, hogy a sors végre összehozott velük.

Nincs megállás a fémzene világában.
Nyár, kánikula, vakáció, fesztiválszezon ide vagy oda, sorra érkeznek az új megjelenések. Az első részben az angolszász zenekarok dominálnak, az egyetlen kakukktojás egy chilei formáció, amely a mapuche törzs örökségét ülteti át a modern metal nyelvére. Ők az egyik legérdekesebb kiadvány a mostani mezőnyből; a másik az Ashes of Ares új lemeze, amely rutinos zenészek munkája, míg a legnagyobb név ezúttal a Five Finger Death Punch, akik egy jubileumi válogatással ünnepelnek.

Abigail Williams – A Void Within Existence
A 2004-ben alakult arizonai Abigail Williams (a név a salemi boszorkányper egyik kulcsszereplőjét idézi) hatodik albumával tér vissza. Sodró lendületű black metalt játszanak, ipari és progresszív elemekkel fűszerezve.

Ashes of Ares – New Messiah
A volt Iced Earth-tagokból verbuválódott zenekar negyedik nagylemezét hozta ki. Zeneileg továbbra is az erőteljes amerikai power metal jellemzi őket.

Blind Equation – A Funeral In Purgatory
A chicagói projekt afféle zenei kísérleti laboratórium – modern metal sok-sok elektronikával.

Bush – I Beat Loneliness
Az angol alternatív metalban utazó Bush tizedik albumával jelentkezett. Érettebb hangzás, melankolikus, de erőteljes dalok.

Five Finger Death Punch – 20 Years of Five Finger Death Punch: Best Vol. 1
A Báthory Zoltán vezette FFDP húszéves fennállását ünnepli ezzel a válogatáslemezzel. Az apropó nemcsak az évforduló: a korábbi kiadójuk – a zenekar tudta nélkül – értékesítette a felvételeiket, így a csapat újra rögzítette a dalokat, hogy azok ismét a saját kezükbe kerüljenek.

Margarita Witch Cult – Strung Out in Hell
Sludge és stoner rock/metal Birminghamből. A trióra gyakran úgy hivatkoznak, mint a „Black Sabbath on Speed” – ez elég jól leírja, mire számíthatsz.

Mawiza – Ül
Chilei groove metal, amely az őslakos mapuche törzs kultúráját és világképét közvetíti. A céljuk: megidézni a természethez való ősi kapcsolat ritmusát, valamint a kulturális ellenállás szellemét – mindezt modern metal köntösben.
Szolgálati közlemény: a zenekar turnéja a héten Budapestre, Szegedre és Pécsre is ellátogat.

Ba’al – The Fine Line Between Heaven and Here
Brit atmoszférikus black metal, hosszú szerzeményekkel és mélyréteges dalszerkezetekkel. Sötét, gondolatébresztő utazás.

Nemrégiben volt 35 éves az Entombed – Left Hand Path című albuma.

Élénken él az emlékezetemben, hogy annak idején az Entombed debütáló albuma, a Left Hand Path, műsoros kazettán jutott el hozzám először. Egy majdnem üres tízemeletes panelház egyik kis lakásában hallgattuk, egy akkoriban komolyabbnak számító mini hifitoronyból – természetesen nem halkan. (A szomszédok reakciója már nem dereng.)

Arra is tisztán emlékszem, hogy bár nem ért sokként, amit hallottam, már akkor éreztem: ez valami egészen más, mint amit addig ismertem. Mint később kiderült, ezt a karcos, fűrészelő gitárhangzást – amit az óta „buzzsaw guitar sound” néven ismerünk – akkor még nem tudtam hova tenni, de ez lett az Entombed védjegyszerű megszólalása.

De kezdjük az elején.

Az Entombed 1987-ben alakult, igaz, akkor még Nihilist néven. A zenekar a skandináv death metal egyik úttörője, és a svéd "Nagy Négyes" (Entombed, Dismember, Grave, Unleashed) tagja.
A Left Hand Path volt az első nagylemezük. A felállás a következő volt:

• Lars-Göran Petrov – ének
• Uffe Cederlund – gitár
• Alex Hellid – gitár
• Nicke Andersson – dob

Mivel nem volt hivatalos basszusgitárosuk, a négyhúros részeket Uffe és Nicke osztották fel egymás közt.

A lemez hallgatása közben több gondolat is megfogalmazódott bennem.

Bár az album az elmúlt több mint három évtized során kultikus státuszba emelkedett, nem minden dal sugározza ezt a legendás jelleget. Uffe Cederlund egy későbbi interjúban maga is elismerte, hogy sok szám befejezetlen volt, a megszólalás pedig helyenként hanyag. Ez hallható például a Drowned, Supposed to Rot vagy az Abnormally Deceased esetében – ezekből tényleg ki lehetett volna hozni még valamit. Talán az is hozzájárult ehhez, hogy az albumot mindössze egy hét alatt vették fel, és voltak olyan szövegek, amelyeket az utolsó pillanatban írtak át. Amikor Lars-Göran Petrov felénekelte a dalokat, Nicke Andersson mögötte állt, és a szöveglapról mutatta neki, mit kell énekelnie.

Nagyjából ennyi a negatívum – mert bizony bőven akadnak itt erős szerzemények.

Kezdésnek ott a címadó Left Hand Path: komor hangulatú, dinamikus tempóváltásokkal, és azzal a bizonyos Entombedes gitárhangzással, amitől borzongató, sötét atmoszférája lesz az egésznek. A visító szólók után a dal egy felemelő, doom-os részbe vált, amit egy érzelmekkel teli gitárszóló koronáz meg.

Nálam a másik csúcspont a Bitter Loss – húzós, sőt helyenként még dallamos is, és akárcsak a többi számban, itt is kiválóak a gitártémák.

De természetesen a többi tétel sem elhanyagolható. A Revel in Flesh például tökéletes headbangelésre, míg a But Life Goes On apró finomságokkal és pazar szólókkal tűzdelt darab.

A lemezt a vérbeli death metalos, erőteljes The Truth Beyond zárja, de nem szabad megfeledkezni a tempóváltásokkal teli, nyers erővel átitatott Morbid Devourment-ről sem, vagy a gyors és könyörtelen When Life Has Ceased-ről.

Az album fogadtatása már a megjelenés idején is kedvező volt: az underground körökben azonnal kultikus rangra emelték. Sokan dicsérték, mérföldkőnek nevezték, és előrevetítette Skandinávia kulcsszerepét a death metal fejlődésében.

Persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, akadtak fanyalgók is – akik szerint a lemez túlértékelt, a dalok hasonlóak, a második fele pedig kissé ismétlődő.

A zenekar tagjai ugyanakkor mindig hangsúlyozták, hogy bár sötétek a szövegek, ők nem sátánisták, inkább az önállóságot és az individualizmust képviselik. A Left Hand Path cím is a saját útjukat, saját ösvényüket jelképezi.

A Rolling Stone minden idők 100 legjobb metal albumát összegző listáján a 82. helyre került.

Kétségtelen, hogy az Entombed első albuma brutális, sötét mestermű, amely riffjeivel és energiájával segített megalapozni a későbbi death ’n’ roll stílust.

Ha valahol Európában felkapaszkodom egy romvár fokára, jó eséllyel belebotlom egy power metal zenekarba. Tény, hogy komoly dömping van a műfajban, de szerintem ez egyáltalán nem baj – legalább van miből válogatni.

A német–svájci–osztrák koprodukcióban működő Warkings is a power metal vonalát erősíti, ráadásul ez már az ötödik albumuk. A zenekar komoly image-et épített fel: négy harcos alkotja a csapatot, akik saját karaktereikben zenélnek. Nem csupán dalokat adnak elő, hanem legendákat keltenek életre – harcosok, akik a múltból tértek vissza, hogy elmeséljék történetüket.

A szereplők:

• Viking – Christian Rodens, basszusgitár
• Spartan – Steffen Theurer, dob
• The Crusader – Markus Pohl, gitár
• Tribunus – Georg Neuhauser, ének

Valamint legutóbb csatlakozott hozzájuk:

• Morgana le Fay – Secil Sen, ének

A zenéjük védjegyei a himnikus refrének, a markáns gitárriffek, és a történelmi eseményeket feldolgozó szövegek – a Lindisfarne viking rajtaütésétől Dzsingisz kánon át a templomos lovagok bukásáig (Hangman’ s Night).

Az Armageddon meghallgatása előtt elhatároztam, hogy nem foglalkozom a műfaji klisékkel vagy az „ó, ezt már hallottam” érzéssel. Próbálok a zenére koncentrálni: ha tetszik, akkor tetszik – ha nem, hát nem.

A To Lindisfarne… harcias nyitótaktusaival indul a történet, majd berobban a címadó Armageddon – az album legerősebb dala. Az eleje kicsit Powerwolf-os, de összességében lendületes, kiváló dallamokkal, tele erővel. Így kell nyitni egy ilyen lemezt.

A Genghis Khan – közös darab az Orden Ogan-nal – valamivel kommerszebb, legalábbis zeneileg, de egyáltalán nem rossz. Utána jön a menetelős, jól felépített Kingdom Come, ami szintén rendben van. A Circle of Witches-szel viszont már vannak fenntartásaim: a dal részei ismerősek (ami önmagában nem baj), de összességében nem túl izgalmas szerzemény.

A Kings of Ragnarök és a Nightfall szintén a kommerszebb oldalra hajlanak, de még épp beleférnek – főleg a jó dallamaik miatt. A két dal közé ékelt Monsters viszont egy szinttel feljebb van: harcos, húzós, dallamos.

A Hangman’s Night – a Dominum-al közös dal – talán a lemez legkeményebb tétele, és kifejezetten jól is sikerült, ahogy a Varangoi, amelyeken érezni a Nightwish-es hatást.

A Here Comes the Rain a lemez egyik csúcspontja: érzelmes, gyönyörű dallamokkal, melankolikus hangulattal – a testvériség és az elmúlás témáit járja körül.

A lemezt a Subway To Sally-vel közös dal, a Stahl Auf Stahl zárja, aminek érdekessége, hogy a Subway idei albuman is fenn van, csak fordított előjellel. De ettől még jó!

A világ zenei térképét az Armageddon nem rajzolta újra, nem hódított meg földrészeket, és a Föld nevű bolygó sem fordult ki a négy sarkából.

De egy hallgatható, dallamos, több jó dalból álló albummal örvendeztettek meg minket. Nekem pedig nincs más dolgom, mint újra megmászni egy várrom fokát valahol Európában – hátha ismét belebotlom egy power metal bandába.

Már említettem korábban is, hogy az ismeretlen zenekarokat több szűrőn engedem át: általában utánanézek egy kicsit, vagy belehallgatok néhány dalba. De ez is csalóka lehet – előfordul, hogy a lemezről csupán egy-két hallgatható szám akad, hiszen előzetesen nyilván a legjobbnak ítélt dalok kerülnek ki étvágygerjesztőnek. Így hát benne van a pakliban a nagy öngól is, de szerencsére a legtöbbször működik ez a kis előzetes kutakodás, mert bizony sok jó muzsika rejtőzik kedvenc műfajunk univerzumában.

Írásom tárgya is számomra ismeretlen volt: egy-két dal után döntöttem a mélyebb ismerkedés mellett – és összességében nem is bántam meg.

A Death Rattle egy amerikai groove metal zenekar, amely 2009 óta aktív. A Moral Chokehold a harmadik nagylemezük.A név jelentése: az emberi halál előtti légzés utolsó hangja, egyben belső harcaink végső kiáltása.
Hatásaik között olyan nevek szerepelnek, mint a Pantera, a Lamb of God, a Soilwork és a Gojira. Eddig olyan zenekarokkal turnéztak együtt, mint a Cattle Decapitation és a Gorgoroth.

Érdekes, de az első két szám alapján akár egy doom metal bandára is tippelhettem volna, mert a The Light és a Malhusian Dependency súlyos, lassabb darabok. Sőt, főleg az első nótában még egy kis Slayer-hatást is érezni.

A harmadik tételben, Nietzsche, and the Fall című dalban vendégként szerepel Björn "Speed" Strid (Soilwork), ami szintén egy komor, középtempós darab – viszont a dallamos refrén kifejezetten figyelemre méltó.

Aztán végre megérkezik a gyorsaság is: az Immersed in the Black képében.
Ennek ellenére, ez – és az utána következő instrumentális Veils of Consciousness – nem igazán nyerte el a tetszésemet.

A Social War Machine sem éppen egy vidám táncmulatság aláfestő zenéje, de a refrénnél felbukkannak benne a dallamok.

A Venom in the Crown-ban aztán tényleg bedobják a gyeplőt a lovak közé, viszont a Noctivian a lemez egyik legerősebb dala: karakteres, jó riffekkel, lendületes tempóval, a dallamos és zúzós részek jó arányú váltakozásával.

Az utolsó előtti tételt, a March of Delusion-t én kissé átlagosnak érzem, viszont a The Darkness ismét egy remek darab – egyike a lemez jobbjainak.

A dalcsokron a következő zenészek működtek közre:

• Trey Holton – ének
• Ryan Wanderwolk – gitár
• Justin Brown – basszusgitár
• Chris Morin – dobok

Ryan elmondása szerint a Moral Chokehold egy konceptalbum, amely a The Light-al indul és a The Darkness-szel zárul – szimbolikus utazás a reménytől a kétségbeesésig. A dalok filozófiai és társadalmi témákat járnak körül, mint a túlnépesedés vagy a tömegek manipulációja. A gitáros azt is megemlítette, hogy már dolgoznak az új anyagon, és hogy ez az album egy új korszak nyitánya a zenekar életében.

Szóba került az is, hogy a zenekar célja: érzelmileg és gondolatilag is megérinteni a hallgatót. A dalszövegek mélyek, gyakran sötétek, de mindig őszinték.

Mint maga az album is: súlyos, sötét, nyomasztó, de őszinte – mindezt pedig ügyes hangszeres játékkal teszi teljessé. Bátran lehet vele próbálkozni!

A második részben is bőven akadnak izgalmas zenék. Különösen figyelemre méltó a Madhouse laza, mégis húzós ’80-as éveket idéző metalja, a Sheev változatos muzsikája, a Ward XVI teátrális rock/metálja, a Celestial Wizard melodikus death metalja, valamint a Philosophobia komplex, technikás világa.

MÄDHOUSE – Plead the Fifth
Az osztrák banda a Mötley Crüe és Skid Row örökségét viszi tovább modernebb, keményebb hangzással.

SPLIT CHAIN – Motionblur
Az angol nu metal kvintett első albuma egy érzelmi utazás önkeresésről, mentális harcokról és nyers őszinteségről.

WARD XVI – Id3ntity
A teátrális brit rock/metal zenekar harmadik lemeze egy sötét, színházi univerzum része.

HELL – Submersus
Az amerikai Hell egy egyszemélyes blackened doom projekt különleges, nyomasztó atmoszférával.

VIOGRESSION – Thaumaturgic Veil
A veterán amerikai death metal zenekar ötödik albuma brutális hangzással, mély filozófiai és pszichológiai témákkal.

CELESTIAL WIZARD – Regenesis
Az amerikai zenekar, amely a göteborgi death metal stílusát követi, harmadik lemezével jelentkezett.

IN THE COMPANY OF SERPENTS – A Crack in Everything
A 2011-ben alakult sludge/doom trió új albuma súlyos riffekkel támadja a hallójáratokat.

FLOATTING – Hesitating Lights
A svéd duó death metalt, punkot és progresszív elemeket vegyít sötét, kísérletező hangulattal.

SHEEV – Ate’s Alchemist
Progresszív/stoner metal Berlinből, több nemzet tagjaival, sokféle zenei hatással.

PHILOSOPHOBIA – The Constant Void

Komplex, technikás progressziv metal, sok tempóváltással és érzelmes dallamokkal.

Ezen a héten ismét több új lemezzel örvendeztettek meg bennünket a rock és metal zenekarok. Bár most nem szerepelt igazán nagy név a mezőnyben, izgalmas hallgatnivaló így is akadt bőven. Az első részben a NWOBHM-legenda Diamond Head koncertalbuma, az Eternal Idol szimfonikus power metalja, a Front Row Warriors klasszikus heavy metálja, valamint az Impureza spanyol népzenei elemekkel fűszerezett death metalja keltette fel a figyelmünket.

ANGEROT – Seofon

Klasszikus death metal az Államokból, mely ötvözi blackened elemeket, mélyre hangolt sötétebb atmoszférával.

BORN OF OSIRIS – Through Shadows
Modern amerikai progresszív metalcore, kaotikus dalszerkezetekkel és technikás riffekkel. 

CALVA LOUISE – Edge of the Abyss
A Londonban működő nemzetközi alternatív rockzenekar új lemeze furcsa, popos elemekkel tűzdelt anyag.

 DIAMOND HEAD – Live and Electric
A 1976 óta aktív veterán Diamond Head koncertalbummal jelentkezett, amelynek különlegessége, hogy az Egyesült Királyságban rögzített 14 fellépés anyagából válogatták össze a dalokat.

DOUBLE VISION – Double Vision

Az amerikai Double Vision, egy Foreigner tribute bandaként indult. Ez az anyag a nevüket viselő első albumuk, amely egy AOR alapú modern igényes rockzenét tartalmaz.

ETERNAL IDOL – Behind a Vision
Az olasz szimfonikus power metal zenekar harmadik albuma, nevüket a Black Sabbath 1987-es lemezéről vették.

FRONT ROW WARRIORS – Running Out Of The Time

A melodikus heavy metal/hard rock alakulat új lemezének célja, hogy a zenei utazásra vigye a hallgatót.

IMPUREZA – Alcazares
A francia death metal brigád negyedik lemeze, flamenco ihletésű extrém zene.

LAGUNA – The Ghost of Katrina
A dallamos hard rockot játszó mexikói Laguna bemutatkozó lemeze.