A napokban volt 20 éves a Rammstein – Rosenrot albuma, ennek apropóján hallgattam meg újra.

Csapjunk a közepébe!

A Rosenrot a Rammstein ötödik nagylemeze – pályafutásuk egyik legösszetettebb, legrétegzettebb alkotása. A zenekar saját árnyékával táncol, miközben újraértelmezi, mit jelent vágyakozni, szeretni, pusztítani és elengedni. Az előző, Reise, Reise album munkálatai során született dalok közül több túl személyesnek, túl balladisztikusnak tűnt, ezért írtak még néhányat – így született meg a Rosenrot, mint egyfajta „második felvonás”.
Itt a Rammstein megmutatta, hogy képes sötétebb, csendesebb tónusokra is.

A lemezt a klasszikus felállás rögzítette: Till Lindemann énekes, Richard Z. Kruspe és Paul Landers gitárosok, Oliver Riedel basszusgitáros, Christoph Schneider dobos, valamint Christian “Flake” Lorenz billentyűs.
Till úgy nyilatkozott, hogy céljuk a tabuk áttörése volt, valamint a hatás kedvéért hosszabb és változatosabb dalokat írtak. Nézzük, mennyire sikerült mindez.

A lemezkezdés mindig kulcsfontosságú – meghatározhatja az album irányát, és felkeltheti a hallgató érdeklődését.
Nos, a Benzin ebből a szempontból is jó választás: nem a Rammstein legerősebb dala, de nyomasztó, gépies, szuggesztív és lüktető. Tulajdonképpen egyfajta szerelmi vallomás a benzinhez.
A következő Mann gegen Mann már egy építkező szerzemény, amely a refrénben teljesedik ki – erőteljes basszusjáték, elszállósabb részek és feszültség jellemzik, miközben egyfajta tükröt tart elénk.

A címadó Rosenrot egy német népmese újraértelmezése, meglehetősen nyomasztó atmoszférával. A Spring lassabb, súlyos gitárokkal, Lindemann szinte suttogó énekével, gyakorlatilag árad a hallgató felé, bemutatva a társadalom sötét oldalát. A Wo bist du érzelmes dal – Rammstein-módra lírai és fájdalmas.
A Stirb nicht vor mir (Don’t Die Before I Do) egy balladaszerű duett Sharleen Spiteri közreműködésével, angol és német nyelven. Nem kifejezetten vidám darab – eredetileg Till egyedül, németül énekelte, de ebben a formában ez a verzió hivatalosan sosem jelent meg.

A Zerstören brutális riffjei és ritmusai visszazökkentenek az eredeti Rammstein-hangulatba – karakteres, intenzív és nyers. A Hilf mir feszültséggel teli, sötét és groteszk, a refrénre pedig fokozatosan megélénkül, felvezetve a korong legfurcsább, legmerészebb dalát. A spanyol nyelvű Te Quiero Puta! ritmusos, provokatív és teátrális – bár nehéz hová tenni, de egyértelműen szerethető. A dalban Carmen Zapata énekesnő mellett egy dél-amerikai mariachi zenekar is hallható.

A Feuer und Wasser alulról építkező, drámai és szuggesztív, fokozatosan izzik, majd végül lángra kap. Az Ein Lied zárja a lemezt – nyomasztó, minimalista hangszerelés, Lindemann belsőségesen szaval, a hangulat csendes és személyes.

A kritikusok véleménye vegyes volt: dicsérték a kísérletező kedvet és a lírai mélységet, míg mások szerint a lemez kevésbé egységes, inkább „B-oldal” jellegű.
A rajongók azonban úgy tartják, hogy a Rosenrot egy alulértékelt, atmoszférikus gyöngyszem, még ha néhány dal valóban megosztó is.

Érdekesség, hogy a hangzást precízen és organikusan sikerült beállítani, és a zenekar nem turnéztatta meg az albumot, ennek ellenére több európai országban platina- és aranylemez lett.
A Mann gegen Mann a YouTube-on 37 milliós, a Benzin 64 milliós, a Rosenrot pedig már 137 milliós megtekintést ért el.

Összegezve: a Rosenrot egy átmeneti, mégis meghatározó állomás, amely új irányokat nyitott meg a zenekar számára. Sajátos, önálló hangulatot képvisel – kevésbé robbanékony, de határokat feszegető anyag. A Rammstein itt kilépett a „riffek és tűz” kereteiből, és megmutatta lírai, filozofikus oldalát.

„A Rosenrot nem akar elcsábítani, csak leül melléd és mesél: sötétet, szépet, fájót.”

Vannak zenekarok, amelyek pályafutása, zenei fejlődése, a honnan hová való megérkezése, illetve eljutása, egy izgalmas utazás – lemezeik pedig ennek az útnak az állomásai. A finn Amorphis útja a death metalból indult, de már korán megmutatták, hogy több rejlik bennük a puszta brutalitásnál. Idővel zenéjükbe beépült a folk és a progresszív vonal is, és onnantól kezdve minden albumuk egy új fejezet lett sajátos hangzásuk krónikájában.

A népi dallamok, a billentyűk atmoszférája, a tiszta ének és a hörgés olyan egyedi elegyet alkotnak, amit nehéz beskatulyázni. Egyszerre epikus, melankolikus és súlyos.

Na, szóval: az 1990-ben, Helsinkiben alakult csapatnak a Borderland immár tizenötödik albuma. A bevezetőben említett folyamatos fejlődést jól mutatja, hogy a dalok most könnyedebbek, kevésbé progresszívek – lágyabbak és talán kissé populárisabbak is. Viszont átgondoltak, jól megkomponáltak, és végig figyelemfenntartóak.

A szerzeményekben sok a billentyű, amely nemcsak színez, hanem kijelöli is az irányt. Ez tulajdonképpen nem csoda, hiszen a lemez tizenegy tételéből hét Santeri Kallio nevéhez fűződik. Rajta kívül Olli-Pekka Laine basszusgitáros, Jan Rechberger dobos, Esa Holopainen és Tomi Koivusaari gitárosok, illetve Tomi Joutsen énekes alkotják a zenekart.

Az énekes a lemezzel kapcsolatban elmondta, hogy organikusabb, atmoszférikusabb anyagot szerettek volna, és remélik, hogy érzelmeket vált ki a hallgatókból. Az Amorphis mindig más albumot akar készíteni, és elégedettek a Borderlanddel. Ugyanakkor az anyag kapcsolódik az előző, Halo című lemezhez is – csupán más árnyalatokkal. A Borderland belső utazásokról, átmenetekről és megújulásról szól, miközben megtartja a mára védjegyükké vált Amorphis-jegyeket. Ebben nagy szerepe volt Jakob Hansen producernek, akivel sikerült frissíteni a hangzást.

Nincs mit tenni: barangoljuk be ezt a bizonyos határvidéket!

A Circle remek kezdet: mély, személyes, felemelő és sodró lendületű – mintha egy belső világ ébredne. A Bones már más, de szintén kitűnő dal: komolyabb, fenyegetőbb; a verzék hörgősek, a refrén viszont reménykeltő – mint amikor a múlt csontjai megmozdulnak.

A lendületes Dancing Shadows sok billentyűt kapott, váltott énekkel és remek refrénnel – mintha az árnyak lassan körbeölelnének. A Fog to Fog az előző tétel tematikáját viszi tovább: olyan dal, amely melléd áll és elkísér.

Itt érdemes egy pillanatra megállni. Az album hallgatása közben azon gondolkodtam, milyen hangulat kell a Borderland megértéséhez. Már elsőre megérintett a lemez atmoszférája, és a következő hallgatások során sem éreztem mást. Lehet, nem is kell ezen agyalni – csak hagyni, hogy a muzsika keltsen érzéseket bennünk.

A Strange sodró, léleknyitogató dal; a Tempest pedig, erős szintijátékkal és drámai felépítéssel festi meg a belső összecsapásokat.

A The Lantern viszont valamiért nem tudott igazán elkapni – pedig minden benne van, ami jellemző a Borderlandre. Nem vezet ki a sötétségből, inkább megmutatja, hogyan élj benne.

Elérkeztünk a címadó felvételhez, amely számomra lényegesen izgalmasabb az előzőnél – itt-ott folkos elemek is felütik a fejüket. Fokozatosan építkezik, mint amikor a köd mögül végre feltárul a táj. A Despair méltó lezárás: lassú, súlyos és sötét.

Ha meg kell vonnom a konklúziót, azt mondanám, hogy a Borderland egy belső utazás, amit együtt járunk végig a zenekarral. Olyan, mintha régi barátokkal térnénk vissza egy ismerős tájra. Nem akar meglepni, de van mit mondania.

„A Borderland nem határvonal, hanem egy átjáró múlt és jövő között.”

Michael Schenker zenéjével ugyan több évtizede ismerkedtem meg, de pályafutását nem követtem szorosan. Őszintén szólva, egyedül az 1991-es, Robin McAuley-val közös McAuley Schenker Group zászlaja alatt megjelent M.S.G. című lemezt hallottam. Most viszont a friss megjelenések között belefutottam a Don’t Sell Your Soul címadó dalába, és azonnal felkeltette az érdeklődésemet.

A mostani album egy háromrészes trilógia második darabja, amely Schenker UFO-korszakát hivatott megidézni és megünnepelni. Az előző, My Years with UFO című lemez újraértelmezett klasszikusokat tartalmazott, a Don’t Sell Your Soul viszont teljes egészében új szerzeményekből áll.

A zenekar jelenlegi felállása:
Michael Schenker – gitár
Erik Grönwall – ének
Barend Courbois – basszusgitár
Steve Mann – gitár
Bodo Schopf – dob

A lemezen három vendég is hallható: a régi harcostárs Robin McAuley, valamint R.D. Liapakis és Michael Voss producer, akik egy-egy dalban énekelnek.

És hogy milyen a Don’t Sell Your Soul? Dallamos, energikus, múltidéző, mégis modern köntösbe bújtatott, természetesen Schenker markáns gitárjátékával megfűszerezve.

Nézzük a dalokat:
Nem is kezdődhetne jobban az album, mint a címadó felvétellel – lendületes, kiváló gitártémával, van benne tűz és dallam, igazi tematikus zászlóvivő. A következő Danger Zone sem töri meg a lendületet: remek heavy metal/hard rock darab, kellő döggel.

Egy árnyalattal kommerszebb az Eye of the Storm, de még bőven a hallgathatóság határain belül marad. A Janey the Fog már izgalmasabb: Schenker kiváló gitárdallamai és a pulzáló hangulat kifejezetten jól működnek. A I Can’t Stand Waiting sem egy vidám szerzemény, viszont a dallamvezetése kifejezetten erős.

A Sign of the Time és a The Chosen hasonló kategóriát képvisel – az utóbbiban Robin McAuley énekel. Az előbbi lüktető, energikus, felemelő refrénnel, míg az utóbbi sötétebb hangulatú, tempóváltással és monumentális gitárszólóval, igazi csúcspont.

Az album vége felé sem fogy el az erő: az It’s You egyszerű, mégis hatásos refrénnel dolgozik, a Sixstring Shotgun egy bólogatós metal nóta, tele jó dallamokkal és azzal a bizonyos spiritusszal. A Flesh and Bone (R.D. Liapakis énekével) méltóságteljes és dinamikus, a Surrender pedig sodró lendületű lezárás, amely méltó módon zárja a dalgyűjteményt – ebben Michael Voss énekel danolászik nekünk

A Don’t Sell Your Soul egy zenei hitvallás. A dalok erőteljesek, és együtt egy határozott ívet rajzolnak. Tulajdonképpen ez egy olyan pillanat Schenker életművében, ahol a múlt már mögöttünk van, de mégis ott bujkál a vágy az újrateremtésre.

Schenker zenéjében természetesen benne van a nosztalgia, de ő nem a múltba réved – emlékeztet. Emlékeztet arra, hogy a zene nem trend, hanem tűz. És ez a tűz most újra fellobbant.

A heti extra kiadványokban is akadnak érdekességek. A Five Finger Death Punch folytatja jubileumi válogatássorozatát – már a második résznél tartanak. A norvég Leprous koncertlemezt adott ki, a brit Mastiff pedig komoly erődemonstrációt tart új EP-jével.

Ars Onirica – 2.5: Nighttime (EP)
Az olasz melodic doom formáció EP-je egy sötét, álomszerű közjáték.

Maladie – Symptoms V (EP)
Sötét, filozofikus utazás az idő, a hit és a belső üresség között, mindez avantgárd black metal köntösben.

Marianas Rest – The Colour of You (Single)
A januárban megjelenő ötödik albumuk előfutára ez a dal, mely hozza a tőlük megszokott melodikus death metal hangzást.

Mastiff – For All the Dead (EP)
Extrém metal Nagy-Britanniából: dühös, nyers, agresszív figyelmeztetés.

Leprous – An Evening of Atonement (koncertalbum)
A 2025-ös tilburgi koncert felvétele több formátumban is elérhető – a norvég progresszív metal zenekar ereje itt is átütő.

Coldrain – Optimize (EP)
A japán metalcore csapat új EP-je egy tükör, amit a digitális zaj torzít – modern és feszültséggel teli anyag.

Five Finger Death Punch – 20 Years of Five Finger Death Punch: Best Of Volume 2
Itt a jubileumi válogatás második része: 16 újra felvett dal – például The End a japán Babymetal közreműködésével –, valamint három koncertfelvétel.

A harmadik részben posztapokaliptikus víziók, dühös metalcore, kompromisszummentes thrash, extrém humorú death metal és füstös szertartás vár ránk.
The Acacia Strain, Adept, Hostilia, Bonginator, Goathfather és a többiek új lemezei garantálják, hogy a metal lavina el ne hagyjon minket.

The Acacia Strain – You Are Safe From God Here
Sötét, posztapokaliptikus vízió, amelyben az isteni jelenlét nem megváltást, hanem pusztulást hoz.

Adept – Blood Covenant
Majdnem egy évtizednyi szünet után tér vissza a svéd metalcore-alakulat. Dinamikus, dühös és energikus.

Hostilia – Face the Fire
Első lemezével mutatkozik be a göteborgi thrash-banda. Nyers, kompromisszummentes és energikus anyag.

Blaze – Out Through the Door
A japán Blaze olyan, mintha 1985-ben bezárták volna őket egy stúdióba, és csak most találták volna meg a kijáratot.

Bonginator – Retrodeath
Amerikai death metal extrém humorral és brutális groove-okkal. Halálosan szórakoztató.

Goathfather – House of the Rising Smoke
A francia heavy/stoner zenekar harmadik lemeze – olyan, mint egy füstös, rituális szertartás.

Belgfried – Romantik III
A kétfős lánycsapat első teljes albuma romantikus fantasy-világba kalauzol, lebegő dallamokkal és mesés hangulatban.

Memories of Old – Never Stop Believing
A brit power metal zenekar második albuma: epikus, inspiráló utazás, amely a hit és a kitartás erejét hirdeti.

A második részben a chilei „álláshalmozó” énekes Ronnie Romero, Eddie Van Halen fia, Wolfgang, Mammoth projektje, az egzotikus portugál Glasya és a mexikói Jet Jaguar albumai érdemelnek figyelmet. Ezután visszatérünk északra: a finn Them mentális összeomlásáról szóló anyaga is különleges hallgatnivaló.

Ronnie Romero – Backbone
A chilei énekes új albuma dallamos, gitárközpontú és erőteljes – klasszikus hard rock érzéssel.

Mammoth WVH – The End
Wolfgang Van Halen harmadik albuma, amelyen minden hangszeren ő játszik. Lendületes, érzelmes anyag a múlt lezárásáról és egy új korszak kezdetéről.

Glasya – Fear
A portugál szimfonikus metal zenekar új lemeze epikus és modern hangzású, nagyívű dalokkal és filmzeneszerű atmoszférával.

Jet Jaguar – Severance
Heavy metal Mexikóból – klasszikus, mégis modern hangzás, lendületes, mint egy sugárhajtású pofon.

Them – Psychedelic Enigma
Amikor a fények kihunynak, megérkezik a Them – a lemez a mentális összeomlás határán táncol, horrorral és pszichedéliával.

Shiraz Lane – In Vertigo
A finn glam rock banda harmadik albuma. Lendületes, modern hangzású anyag, amely a ’70-es évek energiáit idézi mai köntösben.

Wino – Create or Die
Scott „Wino” Weinrich negyedik szólólemeze: egy túlélési kézikönyv, nyers doom metalba csomagolva.

Asphagor – The Aphotic Vortex
Black metal Ausztriából – sötét utazás a tudat mélyére, a pokol kapuin át.

A lavina a hegyek lejtőin gyorsan lezúduló, hatalmas tömegű hó vagy jég. Valami hasonló történt most is: a friss metalmegjelenések szó szerint rám zúdultak. Nem volt mese, maga alá temetett az újdonságok áradata. De végül sikerült kiszabadulnom, és csokorba fűznöm őket a heti ajánlóban.

Az első részben a Soulfly, Serj Tankian és Doro neve jelenti a legnagyobb súlyt, de érdemes figyelni az Elettra Storm és a Nine Treasures albumaira is – igazi felfedeznivaló mindkettő.

Soulfly – Chama
Cavaléráék 13. albuma dühös, nyers és brutális.

Serj Tankian – Covers, Collaborations & Collages
A System Of A Down frontemberének új válogatása: műfajokon átívelő kalandozás.

Doro – Warriors of the Sea
A metal királynője ismét csatába száll: új dalaiban tengerként hömpölyög az erő, a szenvedély és a szabadságvágy. Klasszikus Doro – időtlen és felemelő.

Elettra Storm – Evertale
Olasz fantasy-ihlette power metal: nemcsak zene, hanem egy hősi mese, amely végigvezet a képzelet világán.

Nine Treasures – Seeking the Absolute
A mongol zenekar első globálisan terjesztett albuma – epikus folk metal utazás, hagyományos hangszerek és modern metal találkozása.

Conjurer – Unself
A brit extrém metal zenekar harmadik albuma – sötét, nyers és személyes, egy belső széthullás hanganyaga.

Downswing – And Everything Was Dark
Súlyos és dinamikus – olyan, mint amikor reggel fáradtabban ébredsz, mint ahogy lefeküdtél.

Seraina Telli – Green
A volt Burning Witches-énekesnő harmadik szólólemeze. Dallamokkal teli, személyes hangvételű, magabiztos anyag.

„Ha ez a világ tényleg újra ébred, a Rage az ébresztőóra, szundi nélkül”

Nem semmi tempót diktál a Rage zenekar. A veterán német bandának 2021 óta ez már a harmadik lemeze, és ha így folytatják, pár éven belül elérhetik a harmincadik stúdióalbumukat – ami még úgy is megsüvegelendő teljesítmény, hogy a banda közel negyvenéves múltra tekint vissza.

Peter „Peavy” Wagner énekes–basszusgitáros–zenekarvezető elmondása szerint az előző Afterlifelines után nem igazán terveztek újabb albumot – a dalok egyszerűen „csak jöttek”. Ez mindig is jellemző volt Peavy munkásságára: a Rage stílusa markánsan sosem változott meg, de mindig tudtak valami újat, frisset előhúzni a kalapból. Herr Wagner dalszerzői képessége vitathatatlan, most pedig Jean Bormann gitárossal kiegészülve ismét megállíthatatlanok. (Peavy elárulta: már új dalokon is dolgoznak.)

Persze ez a tempó nem mindig kifizetődő – hiszen könnyen a minőség rovására mehetne –, de erről most szó sincs. Sőt!

A német power metal együttes a saját stúdiójában rögzítette a lemezt. A fentebb említett zenészek mellett Vassilios „Lucky” Maniatopoulos dobos alkotja a triót. Egyértelmű modernizálás történt a zenekar hangzásában: több mai metalos elem, helyenként metalcore-os ízek is megjelennek, főleg a gitár- és dobsound terén. Ennek köszönhetően több súly és dög került a dalokba. Peavy hangja is kissé változott: ráspolyosabb, mélyebb tartományokban mozog, de amitől ez a lemez mégis hamisítatlan Rage marad, azok Peavy dallamai.

A Rage tehát még mindig tud újat mondani.

Peavy az albummal kapcsolatban elmondta, hogy a A New World Rising „egy tiszta, kemény anyag, tele a zenekarra jellemző védjegyekkel”. A banda jelenlegi felállása jól működik, pozitív a hangulat, a kreativitás pedig magától árad. Az előző lemez után nem akartak gyorsan új anyagot kiadni, de a dalok sorra jöttek, ráadásul egyszerűbb hangszerelésben gondolkodtak. Peavy hozzátette: a globális metal színtér jót tett a Rage-nek, ő pedig hálás, hogy egész életében azt csinálhatta, amit szeret – és meg is élhet belőle. Erről szól a Fire In Your Eyes című dal is.

A A New World Rising intrója reményt kelt és irányt szab. Az Innovation tempóváltásai, feszes ritmusai és fogós refrénje már az elején jelzik: ha az egész album ilyen lesz, akkor ismét egy kiváló Rage-lemez született.

Az Against The Machine a lemez egyik legjobb dala – kemény gitárhangzással, erős refrénnel és karakteres megszólalással. A modernizáció első jele a Freedom című számban bukkan fel: újszerű riffje dühös és inspiráló. Ugyanezt az energiát érezni a We’ll Find a Way esetében is – energikus, határozott, ütős.

A Cross the Line súlyosabb, feszültséggel teli tétel, amely a végén már-már doom-osan belassul, komótosan hömpölyög. A Next Generation egy tipikus Peavy-refrént vonultat fel: súlyos, dögös, keleti ízekkel fűszerezett szerzemény, amely a jövő nemzedék felelősségét és lehetőségeit boncolgatja.

A Fire In Your Eyes lassabb, érzelmesebb és személyesebb: egy dal a belső szenvedélyről, a közös útról és az önazonosságról.

A Leave Behind és a Paradigm Change ismét a modern idők szeleivel érkeznek – utóbbi különösen emlékezetes a hangulatváltásai és komplexitása miatt.

A Fear Out of Time már más jellegű darab: nyomasztóbb, szaggatott riffekkel, metalcore-os hangulattal, drámai, sötét dal a múló időről. Hasonlóan mély tónusú a Beyond the Shield of Misery is, talán még epikusabb kifejtéssel. A záró Straight to Hell ’25 pedig a 2001-es klasszikus újragondolt verziója – méltó lezárása a lemeznek.

Az A New World Rising egy újabb erős Rage-album: élő, lüktető, masszív anyag, amelyben minden dalból sugárzik az őszinteség és a lendület. Néha kiemelkedik egy-egy tétel, de mind illeszkedik az album ívébe. Nyers, energikus és – ami a legfontosabb – szívből jön.

A napokban lett 30 éves Ozzy Osbourne Ozzmosis albuma.

Az 1990-es évek elején Ozzyt már a visszavonulás gondolata foglalkoztatta. A No More Tears turnéját követően be is jelentette „nyugdíjazását”. De Ozzy nem lenne Ozzy Osbourne, ha nem csavarna egyet a történeten: 1995-ben – miután ugye „szögre akasztotta a mikrofont” – új albummal jelentkezett, Ozzmosis címmel.

Erről az énekes később azt mondta, elsőre jó ötletnek tűnt, hisz nem volt semmiféle kötelezettsége, de rájött, hogy nem jó zenekar nélkül. Így hát csatasorba állította régi harcostársát és barátját, Geezer Butlert, a Black Sabbath basszusgitárosát. Mellette Zakk Wylde gitáros, Deen Castronovo dobos és Rick Wakeman billentyűs dolgozott az albumon. A felvételek Párizsban és New Yorkban készültek.

(Csak egy kis érdekesség: Geezer Butler szerint az album producere, Michael Beinhorn, igazi rémálom volt. Állítólag hatalmi tébolyban szenvedett, és odáig fajult a helyzet, hogy Deen Castronovo menet közben akarta kirúgni.)

Az Ozzmosis Ozzy hetedik szólólemeze, és egyértelműen sötétebb, melankolikusabb, komorabb és személyesebb hangulatú, mint elődei.

Kritikák és fogadtatás

Kicsit rendhagyóan rögtön az album kritikáival kezdeném. A jó ítészek finoman szólva sem mindig azt hallják, amit a rajongók – a végén meglátjuk, mennyire egyezik a véleményünk.

A kritikusok vegyesen fogadták az Ozzmosist, sokak szerint megosztó volt a többi Ozzy-lemezhez képest.

Pozitívumok: modern hangzás, mélyebb témák, balladásabb hangvétel, erős nyitódal, változatosabb, mint elsőre tűnik. Ozzy jól alkalmazkodott a ’90-es évek zenei változásaihoz, és nem ragadt le a ’80-as évek stílusánál.

Negatívumok: a dalok nem elég erőteljesek, hiányzik az igazi Ozzy-szint. A No More Tears-hez képest sterilebb hangzású, kevés az emlékezetes riff, több a lassú tétel, és kevesebb a klasszikus Ozzys hangulat.

A rajongókat is megosztotta, alulértékelt lemeznek tartották az Ozzmosist. Sokan éppen a sötétebb hangulata és Zakk Wylde játéka miatt szeretik. Mások viszont túl soknak érzik a balladát, és hiányolják belőle a „Ozzy féle őrületet”. Mindezek ellenére szerezhető.

Nézzünk pár rajongói véleményt:

„Az Ozzmosis olyan, mint egy esős nap a ’90-es években – melankolikus, súlyos, de valahogy mégis felemel.”

„Ha az Ozzmosis egy ital lenne, akkor egy sötét, füstös whiskey képzeljünk el – amit lassan kortyolsz, miközben a saját démonjaiddal beszélgetsz.”

„Ozzy nyugdíjba ment, aztán visszajött, hogy eltemessen.”

Dalról dalra

A Perry Mason hátborzongató kezdése után Zakk Wylde öblös riffjei viszik a dalt. Pulzáló, vészjósló hangulat lengi körül, kiváló dallamokkal – nem véletlenül az album egyik csúcspontja, amely egy jammelésből született.

A folytatás, I Just Want You semmiben sem rosszabb: Ozzy másképp, de nagyon jó dallamokkal énekel, végig fenntartva a feszültséget. A lassan építkező, balladaszerű Ghost Behind My Eyes – ebben Ozzy igazán elemében van – Zakk öblös gitárjával és a ’70-es évek hangulatát megidézve az egyik legszebb pillanat.

A Thunder Underground sötétebb tónusú, már-már Black Sabbath-os doom-hangulatú darab, de kicsit sem unalmas: nyers és könyörtelen. A See You On The Other Side újabb klasszikus, ahol Ozzy megvillantja énektudását – gyönyörűen hangszerelt, személyes, belső párbeszédként is értelmezhető. A Tomorrow komor hangulatú, mégis dinamikus tétel, Zakk kitűnő szólójával, amely lassú, sötét történetté bontakozik ki.

Őszintén szólva annak idején jó, ha egyszer hallottam az Ozzmosist, de most újra meghallgatva meglepett, mennyire a Denial lett a kedvencem: izgalmas, érzelmes, karakteres dal. A My Little Man Ozzy fiához, Louishez íródott – egy apa hangja, tele féltéssel, egyfajta tanács a fiúnak. A My Jekyll Doesn’t Hide vérbeli Ozzy–Wylde-féle metal: energikus, kontrollált, karcos és önironikus. Az Old L.A. Tonight zárja a lemezt – egy érzelmes, filmzeneszerű ballada, igazi szerelmi búcsú.

Valóban több a lassabb tétel, ahogy a kritikák is mondták, de ezek mind minőségi, jól megírt darabok.

Összegzés és utóélet

A zenészi teljesítmények kiválóak – ez egy ilyen felállásban nem is lehetett kérdés. Bár Ozzy nem volt teljesen elégedett az albummal, főleg a túl steril hangzás zavarta.

Az Ozzmosis a brit albumlistán 22., az amerikai Billboard 200-on pedig 4. helyen nyitott. 1995 végére platinalemez lett, 1999-re dupla platina, végül több mint 3 millió példány fogyott el belőle világszerte. A See You On The Other Side a legnépszerűbb dal, több mint 38 milliós megtekintéssel a mai napig. 2022-ben az albumot két bónuszdallal újra kiadták.

Végszó

Az Ozzmosis nem Ozzy legvadabb, legriffközpontúbb albuma. A ’90-es években, amikor a metal épp identitásválságban vergődött a grunge árnyékában, Ozzy nem próbált versenyezni – inkább belenézett a saját démonai által keltett tükörbe. Megmutatta, hogy Ozzy Osbourne nemcsak a sötétség hangja, hanem annak krónikása is. Balladák, melankólia, steril produkció – de mindez azt üzeni, hogy a heavy metal is tud gondolatteremtő lenni. Az Ozzmosis egy új korszak kezdetét jelentette: Ozzy bebizonyította, hogy ez a zene nemcsak dühből, hanem fájdalomból is születhet.
És ebben Ozzy mindig is mesteri volt.

Mit kap az ember, ha alapnak tekinti a göteborgi melodikus death metalt, hozzáad egy adag Amon Amarth-féle muzsikát, és kever bele valamennyit a modernebb metal világából – mondjuk Slipknot-módra? A svéd After Earth valami ilyesmit csinál, csak éppen nem Göteborgból, hanem az onnan mintegy 150 kilométerre fekvő Skövdéből származnak.
A 2017-ben alakult zenekarnak a Dark Night Of The Soul a második nagylemeze, és a hatásaik között valóban ott találjuk a göteborgi iskola színe-javát: valamint az  Amon Amarth, Slipknot, Children Of Bodom, Ensiferum és Lamb Of God is egyaránt formálták őket.

A jelenlegi felállás:
Anton Vehkaperä – dob
Markuss Rydstedt – ének
Olof Öman – basszusgitár
Ludwig Andersson – gitár
Jonathan Ahlin – gitár

A csapat a stílusát groove-os, melodikus death metalnak határozza meg, amelyet a göteborgi hagyományokból merít, de más műfaji hatásokkal is kever.

Markuss és Anton egy közösségi alkalmazáson ismerkedtek meg, és együtt alapították meg a zenekart. Hónapokig keresték a megfelelő nevet, míg végül megszületett az After Earth, amely bár posztapokaliptikus hangulatot idéz, mégis reményt sugároz.

Egy interjúban a zenekar úgy fogalmazott: a Dark Night Of The Soul egy folyamat, egy átalakulás – metafora mindarra a küzdelemre, amin keresztülmentek. Ez eddigi leghosszabb, legkeményebb, leggyorsabb és legagresszívebb anyaguk.

Nézzük, hogyan is sikerült ezeket a küzdelmeket hangjegyekbe önteni.

A kezdet, a Shilelight, egy pillanatnyi remény a sűrű árnyak között. Mivel ez csak egy intro, a The Lucent Sun indítja be igazán a melodikus metal gépezetet – remek, pulzáló riffekkel és Amon Amarth-os énekhanggal. Van súlya és elképzelése a dalnak.

Ezt követi három nóta, amelyek ugyan jók, de még nem a lemez csúcspontjai (nyugalom, lesznek olyanok is):
Skinwalker – gyorsabb, ritmusváltásokkal tűzdelt tétel.
A címadó Dark Night Of The Soul – In Flames-es riffekkel operál.
Destitution – dallamos, dinamikus, feszes szerzemény.

(A Dark Night of the Soul kifejezés egyébként egy ősi spirituális fogalom, amelyet Keresztes Szent János használt a 16. században, és a „lélek legsötétebb éjszakáját” jelöli.)

Innentől kezdve az album színvonala látványosan emelkedik.
A King From Within tonnányi súlyú riffekkel nehezedik a hallgatóra – igazi erődemonstráció.
A Throe sebessége felvillantja a death metal gyökereket; itt már egyértelműen megjelennek a modern metal hatások, egy adrenalinnal teli roham formájában.
A következő Serfitude igazi melodeath szám, drámai, sötét, epikus. Azt látni, hogy a zenekar a stílusok között ügyesen ugrál.

Az utolsó szakaszban viszont már a csúcspontok következnek.
A The Queen Who Wept a dög és a dallam találkozása, méltóságteljes riffekkel.
A ’Till Daylight Dies fájdalmas és elementáris erejű, érzelmes gitárszólóval, ahol a hangszerek együtt építik fel a hangképet.
A From The Ashes zárja a lemezt – ez a leghosszabb tétel, amely egy hosszú bevezető után robban be, sebes tempóval, változatos ritmusokkal. Epikus, komplex, méltó epilógusa az albumnak.

Az album hangzása kiváló: telt, súlyos, dögös. A zenészi teljesítmény is kiemelkedő – különösen a két gitáros, akik a riffek terén nagyon erősek, illetve az egész lemezt átbömbölő Markuss Rydstedt, aki olykor az Amon Amarth frontemberére, Johan Heggre emlékeztet.

Nem akarom tovább magasztalni az After Earth – Dark Night Of The Soul albumát.
Helyette álljon itt néhány rajongói vélemény, amelyek hűen tükrözik a lemez erejét:

„Egy lemez, ami nemcsak megszólít, hanem beléd mar.”
„A Dark Night Of The Soul sötétebb, mélyebb – ahol a fájdalom dallammá válik.”
„Az After Earth új albuma olyan, mint egy sötét erdő, amelyben minden dal egy titkos ösvény.”