Töredelmesen bevallom: eddig nem ismertem a coloradói Allegaeon zenekart. Réges-régen, még úgy volt, hogy valamelyik ismerősöm szólt, ha felfedezett valami érdekesebb bandát. Ma már ez nem így működik – különféle algoritmusok terelgetnek bennünket a rock/metal végtelen országútján. Én is így bukkantam rájuk ezen az úton.

Pedig nem újoncokról van szó: a 2008-ban alakult brigád már a hetedik albumánál tart. A műfajuk technikás, helyenként dallamos death metal. A zenekar jelenlegi felállása: Greg Burgess és Michael Stancel gitár, Ezra Haynes ének, Brandon „BooBoo” Michael basszusgitár, valamint Jeff Saltzman dob.

A dalokat Mike, Greg és Brandon írják külön-külön, majd Dave Otero producerrel tartanak egy úgynevezett „írói visszavonulást”. Ilyenkor egy hétig szétcincálják, átdolgozzák, majd újra összerakják a dalokat, amik így nyerik el végleges formájukat.

Már az első hallgatásra is tetszett, amit csinálnak – tele van ötlettel, kreatív riffekkel, zenei megoldásokkal, akár egyetlen dalon belül is. Nem mondom, hogy nem fogott meg, de számomra – egy „mezei” zenehallgató számára – a lemez vége felé kissé töménynek hatott. Annyi minden történik, hogy időnként elvesznek saját magukban. De nem adtam fel – újra meghallgattam az anyagot.

Másodszorra már kezdett tisztulni a kép, de be kell vallanom: még mindig nem igazán vésődtek be a számok. Hogy ez gond? Nem feltétlenül. Zeneileg kifejezetten izgalmas, amit csinálnak, rengeteg finomság van benne, úgy hogy el lehet veszni a dalok felfedezésében. Ugyanakkor nem egy könnyed hallgatni való.

Egy spanyolos gitárbetéttel indít a lemez, majd jön a Chaos Theory, ami sötét atmoszférával bír. A Driftwood ennél kicsit jobb szerzemény, tiszta énekű refrénnel jó kis kétlábdobbal.

Ezután következik a sodró lendületű Dies Irae, majd a szintén tempós, erőtől duzzadó The Swarm. Utóbbinál viszont már érezhető az a probléma, ami visszatérő a lemezen: időnként összemosódnak a dalok, nehéz egyértelmű karaktert társítani mindegyikhez.

A Carried By Delusion már izgalmasabb – ezt fel is jegyeztem magamnak, mint olyan dalt, ami közel áll hozzám.
A Dark Matter Dynamics pedig az egyik csúcspont: a vendégzenész Adrian Bellue gitárjátéka különleges hangulatot kölcsönöz a dalnak. Ő nyitja meg a számot, majd mennydörgés szerűen berobban a teljes zenekar. Adrian végig jelen van a háttérben, ami még inkább megemeli a szám színvonalát, egyúttal nyomasztó atmoszférát is teremt.

Az Imperial szintén egy gyors, pörgős darab, jó dallamokkal és ütős hangulattal.A másik kiemelkedő tétel számomra a Where Circling Above – itt tiszta éneket is hallunk, és megint csak visszaköszön a sötétebb, feszültebb hangulat.Az albumzáró Scythe is erősre sikerült: komplex felépítésű dal, ami igazán a végére bontakozik ki.

Összességében, ez egy jó megszólalású, a hangszeres teljesítményt csúcsra járatásával készült technikás zene, amely ugyan nem könnyű hallgatni való, de megéri egy kis időt szánni rá. Ha nyitott vagy az összetettebb, rétegezett zenékre, az Allegaeon nem fog csalódást okozni.