A heti újdonságok között ezúttal az extrémebb bandák dominálnak. Hiába közeleg a tél, hiába válik egyre zordabbá az idő, a zenekarok kreativitása mit sem lankad – vagy talán épp az őszi sötétségből merít ihletet. Nincs más dolgunk, mint elmerülni a friss megjelenésekben: az első részben a Testament, a Dead Heat és a Heads for the Dead új lemezei adják az alaphangot.

Dead Heat – Process of Elimination
Harmadik albumával tért vissza a kaliforniai thrash brigád. Fogcsikorgató riffhullám, amit semmi sem állíthat meg.

Blindfolded and Led to the Woods – The Hardest Part About Being God Is That No One Believes in You
Új-zélandi death metal csapat, amely mer kísérletezni: nyugtalanító, technikailag kifinomult és intellektuálisan is kihívó az új lemez.

Extortionist – Stare into the Seething Wounds
Haraggal és társadalomkritikával teli deathcore anyag, amely könyörtelenül szembesít a valósággal.

Greyhaven – Keep It Quiet
Negyedik lemezén a tengerentúli banda érzelmi nyersességgel mozog a hardcore, metalcore és alternatív rock határvidékén.

Testament – Para Bellum
A veterán thrash legenda újra figyelmeztet: a technológia nem megváltás, csupán a szakadék felé lök.

Warrant – The Speed of Metal
Negyven év, három album – de a német heavy metal veteránok most turbó fokozatra kapcsoltak: ez a lemez egy sebességgel hajtott időgép.

Stonebirds – Perpetual Wasteland
A francia zenekar új lemeze súlyos, lassan fortyogó atmoszférát teremt – a belső feszültségek zenei lenyomata.

Heads for the Dead – Never Ending Night of Terror
A nemzetközi death metal projekt negyedik albuma olyan, mintha egy horrorfilmet vetítenének a koponyád belsejére.

Amikor értesültem az Edda – A kör című musicalről, eldöntöttem, hogy mindenképpen látni szeretném. Nem vagyok „feketeöves” Edda-s, de a dalaikban ott van az az erő, érzelem, szenvedély, düh, harag, fájdalom és lázadás, amelyekből simán össze lehet hozni egy jó kis történetet. (Emlékezzünk csak a korai idők Ballagás című filmjére!)

Végül a Győri Nemzeti Színházban sikerült elcsípnem a produkciót, ahol iszonyatos teltház volt – még a lépcsőjegyek is elkeltek. Két nap alatt ez már a harmadik előadás volt! Érdekes volt megfigyelni a közönség összetételét: minden korosztály képviseltette magát. A színházba járó nézők mellett feltűntek a keményvonalas Edda-rajongók is – előttünk egy félsornyi Edda fanatikus végigénekelte az előadást. A produkció átmenetet képezett a musical és a rockkoncert között: a közönséget többször bevonták az éneklésbe, sőt az elején még azt is bemondták, hogy ne némítsuk le a telefonunkat, hanem nyugodtan készítsünk képeket, videókat, és vigyük az előadás jó hírét a világba.

A díszlet nem volt túlbonyolítva, de erős vizuális hatásokkal dolgozott – háttérvetítésekkel, kivetítőkkel. Ez azonban csak a keret volt, mert az est valódi főszereplői az Edda-dalok voltak. Maga a történet nem ásott le filozófiai mélységekbe: a felnőtté válásról és az ezzel járó döntésekről szólt. Egy szegény utcazenész beleszeret egy befolyásos politikus lányába, de a társadalmi különbségek miatt szakítás lesz a vége. Ezután találkozik egy motoros banda vezérének húgával, akivel egymásba szeretnek. Hősünk zenekart alapít, ami idővel sikeres lesz, az énekesből sztár válik, majd jönnek a bonyodalmak, konfliktusok, de végül – ahogy az lenni szokott – minden jóra fordul.

A motorosok egyébként tényleg színpadon voltak, hatalmas gépeikkel, és egyértelműen emelték az előadás látványát és hangulatát.

Az Edda-dalok gyakorlatilag önmagukat kínálták a cselekményhez – mindegyik egy külön történet. Magamban nem tudtam eldönteni, hogy a dalokra húzták-e rá a sztorit, vagy ezek a számok egymás mellé téve is elmesélnek egy teljes történetet. Valószínűleg mindkettő igaz.

Bevallom, nekem kellett egy kis idő, mire igazán megérkezett az érzés: nagyjából a harmadik dalnál vettem észre, hogy élvezem, amit látok és hallok. Ennyi idő kellett, hogy egymásra találjunk, de onnantól engem is elkapott – ahogy mindenkit a nézőtéren –, felemelt és magával ragadott.

A főszereplőt alakító Nagy Szilárd beleadott apait-anyait – amúgy is remek orgánuma van. Pataky Attila fia, Gergő is helytállt, de külön ki kell emelnem a női szereplőket: Réthy Zsazsa (aki Nagy Szilárd felesége a valóságban is), Fedor Kyra és Henczy Emma minden tekintetben kiválót nyújtottak. Ha kellett, érzelmesek voltak, ha kellett, vadak, ha kellett, dögösek – és nem mellesleg kiválóan énekelték azokat az Edda-szerzeményeket, amelyek nekünk eredetileg férfihangon vésődtek be.

Az est embere nálam mégis Kovács Áron volt. Szerepe szerint a szerelmes lány bátyját alakította, aki húgát minden helyzetben védelmezi. Színészi teljesítménye, hangja és megjelenése is kiemelkedő volt. Természetesen mindenki büszke lehet a munkájára – a színészektől a táncosokig.

A musicalnek több csúcspontja is akadt: Szélvihar, Mi vagyunk a rock, Éjjel érkezem, Szellemvilág, A kör, Utolsó érintés, Nincs visszaút – csak hogy néhányat említsek. Az utolsó tíz percben már mindenki talpon állva énekelt és tapsolt, a színészek pedig többszöri ráadás után búcsúztak el a közönségtől.

Az elején említettem, hogy a közreműködők arra kértek bennünket, hogy vigyük el a produkció jó hírét. És valóban: ezt a darabot érdemes továbbvinni, megmutatni mindenkinek, hogy az Edda-nóták és a musical műfaja nem is állnak olyan távol egymástól. A rockzenére fanyalgók is megláthatják, mennyi erő, szépség és érzelem rejlik ebben a világban.

Ha esetleg a színészi játék nem is volt mindig tökéletesen kifinomult, a szereplők szívüket-lelküket beletették – pontosan azt, amiről az Edda-dalok is szólnak.

A héten 25 éves lett a HammerFall – Renegade című albuma. A svéd csapat ezzel a lemezzel szintet lépett – minden értelemben.

A tavalyi, Powerwolf vendégeként végigvitt turnén láttam őket az MVM Dome-ban. Vártam ezt a találkozást: egyrészt, mert valahogy eddig elkerültük egymást, másrészt, mert becsülöm bennük az állhatatosságot, a hajlíthatatlanságot, a törhetetlenséget. Hogy végig kitartottak az elveik mellett. Nem mondom, hogy minden lemezük, minden daluk betalált nálam, de akadnak olyan pillanataik, amikor talpra ugrottam és léggitárt ragadtam.

Az 1993-ban, a svédországi Göteborgban alakult power metal zenekar harmadik albuma volt a Renegade, amely meghozta az áttörést. Hogy pontosan miért, nehéz megmondani – talán csak azért, mert ezúttal különösen jó dalokat írtak. Mindenesetre ők maguk is érezték, hogy változtatni kell. Merész lépésként kiléptek a komfortzónájukból, és ez egyértelműen jót tett a lemeznek: szakítottak a göteborgi Fredman Stúdióval, és Nashville-be vitték a felvételeket. A produceri munkát Michael Wagener vállalta, aki jó  név a szakmában.

A lemez felállása:
Joacim Cans – ének
Oscar Dronjak – gitár
Stefan Elmgren – gitár
Magnus Rosén – basszusgitár
Anders Johansson – dob

Dalról dalra

A Templars of Steel vészjósló nyitásából bontakozik ki, középtempós, himnikus darab, középkori hangulatú, csatába hívó refrénnel.
A Keep the Flame Burning gyorsabb, vérbeli heavy metal: tempó, dallam, gitárszóló, közönségénekeltető refrén – minden a helyén van.
A Renegade, a címadó tétel, a lemez legjobb dala: jól megkomponált heavy metal panelekből építkezik, mégis egésszé áll össze. Erő, lendület, dallam – ez a HammerFall esszenciája.

Ehhez képest a Living in Victory kissé átlagosabb nóta, bár a középrész kifejezetten jól sikerült.
A lemez legnépszerűbb száma az Always Will Be, egy lírai, érzelmes darab, Joacim Cans remek énekteljesítményével. Népszerűsége vitathatatlan, mégis – nálam valami hiányzik belőle.
A The Way of the Warrior harcosabb tematikájú, lendületes, szerethető dal, jó ritmusokkal és harmóniákkal.
A Destined for Glory duzzad az erőtől – vérbeli HammerFall-szerzemény, emelkedett és epikus.
A The Champion tartja a színvonalat: pontosan azt adja, amit a zenekartól vár az ember – klasszikus, felemelő heavy metal.
A Raise the Hammer instrumentális tétel, sodró lendületű, és nem is hiányzik belőle az ének.
A záró A Legend Reborn pedig újra a csúcsra emeli az albumot – menetelős, harcos, erőteljes zárás.

A zenekar egy interjúban megemlítette, hogy a Renegade nemcsak nekik jelentett új korszakot, hanem a metal világában is mérföldkő volt.

A kritikusok azonban megosztottak voltak: sokan erős, szerethető anyagnak tartották, kiemelve Wagener munkáját, ami egyértelmű előrelépés volt a hangzásban. Mások szerint viszont a lemez elvesztette a korai albumok lendületét, és túl sok a középtempós, biztonsági játékot játszó dal. Akadt, aki úgy vélte, hogy a HammerFall a Legacy of Kings után „kreatív kényelmi zónába vonult”.

A rajongók viszont máig tökéleteshez közelinek tartják a Renegade-et – még ha a szövegek néhol egyszerűek is. Sokaknak ez volt az első HammerFall-lemezük, így különleges helyet foglal el a szívükben.

Rajongói visszhangokból

„A Renegade dalai olyanok, mint acélba öntött himnuszok, amelyeket a szél fúj át a svéd felföldeken.”
„A Renegade az a lemez, amitől úgy érzed, te vagy a kiválasztott – még akkor is, ha közben az esőben a buszra vársz.”

Érdekes módon Amerikában nem tudták igazán megvetni a lábukat, de Európában siker lett az album. Svédországban a slágerlista élén debütált, több mint 30 000 eladott példánnyal aranylemez lett. A bevezetőben említett budapesti koncerten Renegade-et játszottak el a lemezről. A legsikeresebb szerzemény pedig az Always Will Be, amely a népszerű videómegosztón 8,3 millió megtekintésnek tart.

Összegzés

Leszögezhetjük, hogy a Renegade a HammerFall pályájának fordulópontja. Néha lehet kissé klisés vagy kiszámítható, de az albumon minden hangon érződik a szív és az elhivatottság.
A tudatosan leegyszerűsített, himnikus irányváltás nem újraértelmezte, hanem megerősítette a zenekar identitását.

Nemrégiben volt húsz éves a Bullet For My Valentine – The Poison albuma, amely a nemzetközi rockszíntér első vonalába repítette a zenekart.

A walesi Bullet For My Valentine nálam azt a fajta európai metalcore-t képviseli, ami a legközelebb áll a szívemhez. Van benne valami a szirupos amerikai csapatokból, egy kevés az ausztrál vonalból is, de ott érződik a brit metal erős gyökérzete. Ebből az elegyből született meg az a muzsika, amely izgalmassá és rokonszenvessé teszi őket számomra. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem a debütáló The Poison albummal ismertem meg a bandát – ez jóval később következett.

A zenekar jókor volt jó helyen. A 2000-es évek közepén a nu metal kifutóban volt, a metalcore viszont éppen szárnyalni kezdett. A srácok mindent egy lapra tettek fel: otthagyták a munkájukat, hogy teljesen a zenére koncentrálhassanak. Ez a lemez volt az ugrás a bizonytalanságból a „nagy ligába”.
A tagok – Matthew Tuck (ének/gitár), Michael Thomas (dob), Michael Paget (gitár) és Jason James (basszusgitár) – korábban olyan munkákat végeztek, mint farmerhajtogatás a Levi’s-nél, lemezbolti eladó vagy mozigépész.

A zenekar még 1998-ban, Jeff Killed John néven alakult, és kezdetben feldolgozásokat játszottak. Hogy milyen jól tették, hogy mertek bátrak lenni, azt az első lemezük sikere bizonyította: azonnal meghozta az áttörést. Olyannyira, hogy megnyitotta az utat az utánuk jövő brit metalcore bandák előtt, mint például a Bring Me The Horizon vagy az Architects.

Nincs mit tenni – bontsuk elemeire, mennyire mérgező anyag is a The Poison.

A korong az Apocalyptica közreműködésével készült Intro című tétellel indul, ami gyönyörű bevezetés. A Her Voice Resides már egy érdekes keverék: a zene metal, az ének metalcore és punk hatásokkal fűszerezett – nyers és dühös. De a buli csak ezután kezdődik igazán.

A jól felépített 4 Words (To Choke Upon) egy kiváló szerzemény, amely folyamatosan fenntartja a figyelmet, és gyakorlatilag megágyaz a generációs himnusznak számító Tears Don’t Fall-nak. A dal lassan építkezik, de amikor elér hozzád, felszabadít. Dallamosabb, kissé amerikai ízű metalcore, amely a közepétől bedurvul, a végére pedig teljesen kiteljesedik.

A Suffocating Under Words of Sorrow (What Can I Do) szintén remek, tempós tétel: súlyos, mégis dallamos. A Hit the Floor tartja a magas színvonalat – érzelmes dallamok, dögös gitárok, haragos, gyors, kompromisszummentes.
Az All These Things I Hate (Revolve Around Me) ehhez képest talán kissé sziruposabb szerzemény (nem véletlenül lett rádiós sláger), de a zenekar egyik legfogósabb dala.

A következő három nóta is a csúcspontok közé tartozik: a Room 409 súlyos riffjeivel, sötét hangulatával és dühével; a címadó The Poison lüktető energiájával; valamint a 10 Years Today, amely egyenesebb felépítésével, remek dallamaival és személyes hangvételével emelkedik ki.

A Cries in Vain is erős darab, hozza a zenekarra jellemző dallamvilágot és több hangulati elemet is megmutat (ez volt az egyik legelső Bullet-dal). A Spit You Out érdekessége, hogy közepén koncertbetétet rejtettek el, míg a The End méltó lezárás: fokozatosan építkezik, tempót és izgalmat hoz a végére.

A kritikusok kiemelték a sötét, romantikus szövegvilágot, a dallamos, de mégis brutális hangzást, valamint azt, hogy a lemez hidat képezett a metalcore és a mainstream rock között. Meghatározta a 2000-es évek metalcore irányát. Bár a zenekar követte a műfaj sajátosságait, tökéletesen időzített. Erős dalok, technikai profizmus, érzelmi mélység – mindez kiegészült a mainstream crossover potenciállal.

Természetesen akadtak ellenvélemények is: a kritikusok egy része sablonosnak tartotta a stílust, néhol összefolyónak a dalszerkezeteket, és hosszúnak az albumot.

A rajongók szerint viszont nem túlkísérletező, de teljesíti a műfaji elvárásokat. Emlékezetes riffeket és dallamokat hoz, különösen az akkori metalcore színtéren. Az ellenzők szerint viszont túldramatizált és tinédzseres – a megosztottság tehát érthető.

A hűségesek így foglalták össze érzéseiket a The Poison kapcsán:

• „Olyan, mint egy szakítás után írt napló.”
• „Egy szerelmes levél, amit a haragkezelő tréningen írtak.”
• „Ez az album segített feldolgozni a tinédzserkori traumáimat – most pedig segít feldolgozni, hogy milyen is voltam tinédzserként.”

A dalgyűjtemény húzódala, a Tears Don’t Fall, mára több mint 276 millió megtekintésnél jár.

A Bullet For My Valentine – The Poison lemeze egy generációs hangulatkép, egy érzelmi túlreagálás és egyben mérföldkő. Elindította a zenekar karrierjét, felrakta őket a metalcore térképére. Turnéztak az Iron Maiden-nel és a Guns N’ Roses-szal is. Az album meghatározta a 2000-es évek közepének brit metalcore hangzását: melodikus, érzelmes, mégis agresszív.

A The Poison a zenekar identitásának alapköve – minden, ami utána jött, ebből nőtt ki.
A Bullet For My Valentine ezzel a lemezzel kilépett a próbateremből és belépett a kollektív emlékezetbe.

A Heti Ráadás ezúttal is tartogat ínyencségeket: kiemelkedik a Megadeth új lemezelőzetes dala, az egykori Amon Amarth-tagok friss csapatának debütáló szerzeménye, valamint a Mudfield új EP-je – három külön világ, mégis egy irány.

Gore – If You Do Not Fear Me (EP)
Ez a négy tételes, melodikus metalcore-kiadvány olyan, mint egy érzelmi defibrillátor.

Wind Walkers – I Don’t Belong Here (EP)
Hat dal az amerikai zenekartól, amely olyan, mint egy suttogás a vihar közepén.

Sad Whisperings – Strategy of Tension (EP)
Sötét, melankolikus és súlyos death/doom a hollandoktól – ez az EP olyan, mint egy árnyakkal teli szoba, ahol minden hang visszhangzik a múltból.

Fimbul Winter – Mounds of Stones (Single)
Az ex–Amon Amarth-tagokat felvonultató zenekar debütáló szerzeménye olyan, mint egy bosszúhimnusz.

Megadeth – Tipping Point (Single)
A kultikus thrash metal-legenda, amely néhány napja Budapesten is színpadra lépett, új lemezének előfutáraként hozta ki ezt a lendületes, pengeéles dalt.

Suffering Hour – Impelling Rebirth (EP)
Az amerikai formáció öt tételes anyaga brutális és filozofikus death metal – mélyre visz, ahol a sötétség gondolatokká formálódik.

Siena Root – Made in KuBa (koncertalbum)
A svéd rockerek dupla koncertanyaga analóg technikával készült a jenai KuBa klubban – nyers, élő és lélekkel teli időutazás a klasszikus rock világába.

A hét közepéhez érkezve a lendület mit sem csillapodott. A Hooded Menace hömpölygő death/doom áradata, az Orbit Culture elementáris energiája, Rafael Weinroth-Browne különleges, csellóval szőtt zenéje és a Corruption déli hangulatú, poros stoner-groove világa egyaránt kiemelkedik a mezőnyből. És akkor még a veterán MSG-ről nem is beszéltünk. A tempó maradt, a hangulat viszont egyre mélyül.

Today Is the Day – Never Given In
Szélsőséges hangzás, pszichotikus atmoszféra és határfeszegető energiák – a zenekar ismét bebizonyítja, hogy a káosz is lehet művészet.

Rafael Weinroth-Browne – Life Blood
A kanadai csellista új lemeze különleges atmoszférát teremt: klasszikus zene és metal találkozása keleties dallamokkal, lenyűgöző eleganciával.

Valdur – Guilded Abyss
Az amerikai Valdur black metalja misztikus, pogány és kompromisszummentes. Zene, amely a mélységből szól.

Corruption – Tequila Songs and Desert Winds
A lengyel stoner/groove metal társaság déli hangulatú, poros riffjei a whiskey, a naplemente és a szabadság ízét hozzák.

Gorycz – Zasypia
A Gorycz zenéje álmot ír – olyat, amit csak akkor értesz meg, ha már nem akarsz felébredni.

Hooded Menace – Lachrymose Monuments of Obscuration
A 2007-ben alakult finn doom/death formáció új lemeze nyomasztó, lassan gomolygó sötétség – ahogy a pusztulás lassan testet ölt.

Michael Schenker Group – Don’t Sell Your Soul
A legendás gitáros ismét hangokból farag szobrokat – dallamai időtlenek, szólói maga a lélek nyelve.

Orbit Culture – Death Above Life
A svéd Orbit Culture új albuma úgy szól, mintha a világvége már megtörtént volna – és ők a romokon is tovább játszanának.

A második felvonás is tartogat bőven érdekességet: ott van Corey Marks countryba oltott rockzenéje – vagy ha úgy tetszik, rockba oltott countryja –, a germán metal ősatyja, Dirkschneider friss lemeze, a Stuck Nerve energikus, modern hangzása, valamint az Ofermod sötét és misztikus dalcsokra.
Merüljünk bele!

Cory Marks – Sorry for Nothing, Vol. 2
Az amerikai country rocker, Cory Marks – aki pilótaként is a szabadság embere – dalaiban a sebesség és az érzelem tökéletes egyensúlyban repül egymás mellett.

Dirkschneider & The old Gang – Babylon
A germán metal ősatyja újra albummal tér vissza. Ő az, aki nem öregszik – csak egyre hangosabb lesz, hogy túlkiabálja a nosztalgiát.

Dissona – Receptor
A chicagói progresszív metal formáció negyedik albuma egy konceptuális utazás, ahol a zene és a filozófia egymásra talál.

Time’s Forgotten – Songs of Awakening
A Costa Rica-i társulat zászlajára a progresszív rock és metal elegyét tűzte – mély, érzelmes és technikás zenei ébredés.

Dolmen Gate – Echoes of Ancient Tales
A portugál heavy metal csapat epikus, fantasy- és római mitológiai ihletésű világa időutazás a hősök korába.

Sothoris – Domus Omnium Mortuorum
A lengyel black metal csapat harmadik albuma hideg, sötét és könyörtelen – a halottak házának zenei manifesztuma.

Struck A Nerve – Struck A Nerve
A friss brit banda bemutatkozása energikus, nyers és punkos – igazi adrenalinlöket az undergroundból.

Ofermod – Drakosophia
A svéd black-death metal zenekar új dalcsokra maga a rituálé: minden hang egy pecsét, minden dal egy kapu a mélybe.

1, 2, 3 – Támadás!
Ezek a szavak a ’80-as évek elején égtek belém, amikor a Beatrice-koncerteken harsantak fel újra és újra. Nem gondoltam volna, hogy negyven évvel később még egyszer előveszem őket – de most egyszerűen adja magát a helyzet.
Jobbnál jobb zenék támadják a gyanútlan, de az újdonságokra mindig éhes fémzene-hallgatót: az ember szinte ki sem meri dugni a fejét a fedezékből. Új albummal jelentkezett a Depresszió, a Bloodred Hourglass, a Sparzanza és az Agriculture is – csak hogy a legnagyobb rohamozókat említsem.

Depresszió – El kell mondani
A Depresszió új albuma azoknak szól, akik nem tudják kimondani, amit éreznek – de a zenekar kimondja helyettük.

Bloodred Hourglass – We Should Be Buried Like This
A finn melodikus death metal alakulat hetedik lemeze precíz és brutális, miközben megmutatja: a fájdalom is lehet gyönyörű.

Agriculture – The Spiritual Sound
Az Agriculture zenéje nem csupán feszegeti a black metal határait, hanem újraértelmezi azokat. Különleges, súlyos, kissé elvont, mégis mélyen spirituális élményt kínál.

Author & Punisher – Nocturnal Birding
Tristan Shone egyszemélyes ipari doom metal projektje ismét sötét, gépies és egyedi hangzással tér vissza — egy igazi fémbe öntött rémálom.

Fight for Within – Talk Is Cheap
New York-i metalcore, ami nem kérdez, csak üvölt. Ez az a hang, amikor a kimondatlan düh testet ölt.

Wode – Uncrossing the Keys
A manchesteri Wode black metalja kozmikus, apokaliptikus és okkult víziókkal ragad magával – olyab mint egy sötét rituálé.

Sparzanza – From Dust to Darkness
A svéd groove metal zenekar sötét, súlyos és dallamos világa a porból emelkedik a sötétségbe – sajátos, erőtől duzzadó hangzásvilág.

Sum of R – Spectral
A Sum of R zenéje olyan, mint egy hangjegyekből álló ördögűzés.

A napokban volt 35 éves a Sodom – Better Off Dead albuma. A sikeres Agent Orange színvonalát ugyan nem sikerült elérni, de ettől még ez egy hallgatható, változatos, karcos és energikus lemez.

A Sodom első albumai engem nem igazán hatottak meg, de az 1989-es Agent Orange-nál kezdtem őket megkedvelni. Az a lemez nemcsak nálam, hanem sokaknál nagyot szólt – a német thrasherek magasra tették vele azt a bizonyos lécet. A Better Off Dead-del viszont nem feltétlenül akarták megugrani ezt a szintet: inkább visszamentek harcolni a romok közé. Ez az album az Agent Orange által kitaposott ösvényen halad, de nem lépdel szorosan mögötte – inkább csak távolról követi, megáll, néha elkalandozik.

Változás is történt a csapatban: a gitáros Frank Blackfire a Kreator-ba távozott, helyére Michael Hoffmann érkezett az Assassin zenekarból. Mellette Tom Angelripper énekes/basszusgitáros és Chris Witchhunter dobos alkották a triót. Ez már a negyedik lemez a diszkográfiában.

Nézzük tehát magát a produktumot.

A An Eye for an Eye nyitja az albumot, egy sebes, nyers erőt sugárzó tétel. Szeretem az ilyen dalaikat: még ha nem is kiemelkedő darab, simán elfért volna az Agent Orange-on is. A Shellfire Defense már klasszikusabb Sodom: a korai időket idéző, szélvészgyors, robbanékony, Tom pedig köpködi magából a szavakat.

Az album egyik csúcspontja a The Saw Is the Law – menetelő riffek, brutális, könyörtelen sodrás, ami maga alá temet mindent. (Ez a dal egyébként még mindig szerepel a koncertprogramban.)

Szokatlan módon két feldolgozás is került a korongra. Az egyik az angol Tank – Turn Your Head Around című dala, amelynek Sodom-féle verziója sokkal letisztultabb, kevesebb rajta a „kosz”, és jól illeszkedik a lemez sodrásába.

A Capture the Flag egy hosszú, fokozatosan építkező bevezető után pörög fel, néhol a Slayer világát idézi, de összességében nem tartozik a kiemelkedő darabok közé.

A másik feldolgozás a Thin Lizzy – Cold Sweat, amely alapból is remek dal, így legfeljebb elrontani lehetett volna. A Sodom szerencsére nem teszi: tiszteletből, de kissé óvatosan nyúltak hozzá. (Érdekesség, hogy a kritikusok és a rajongók egy része feleslegesnek tartotta a feldolgozások jelenlétét.)

A Bloodtrails súlyos hangulata és elkiabált refrénje tipikusan Sodom, de egy tempóváltás után még több dinamika kerül bele. A dühödtebb Never Healing Wound után érkezik a címadó Better Off Dead, amelynek gyors tempója, kiabálós refrénje és ízes gitárszólója emeli ki, de összességében nem tartozik a zenekar legjobb dalai közé.

A Resurrection viszont annál inkább: lassabb, személyesebb hangvételű szerzemény, Tom elhunyt édesapjának ajánlva. Szuggesztív, és a Sodomtól szokatlanul dallamos refrénnel operál.

A Tarred and Feathered ismét egy tempós, húzós tétel, amelyben Tom dühödten darálja a szöveget. A záró Stalinorgel a címéhez méltóan erőt, energiát és sebességet sugároz – tipikus Sodom-darab. A dal ihletője a hírhedt orosz rakétavető volt, a végén hallható robbanásokkal a hatás kedvéért.

Az album kritikai fogadtatása vegyes volt. Sokak szerint hullámzó, az erős nyitás után visszaesik, és a feldolgozásokat is feleslegesnek tartották. Akadt, aki „alibi thrashnek” nevezte, különösen a Better Off Dead refrénje és a Resurrection „ritmikailag béna” megoldásai miatt.

De ebből is látszik: nem mindig kell komolyan venni a kritikusokat.

A rajongók viszont klasszikus Sodom-gyiloknak titulálták. A Resurrection személyes mélysége miatt sokak kedvencévé vált, bár voltak, akik a zeneiségét kifogásolták.

A hangzás teljesen működőképes, a hangszerelés és a hangszeres játék is rendben van. Nekem különösen Michael Hoffmann gitárjátéka tetszik.

Egy rajongó frappánsan így foglalta össze a lemezt:

„A Better Off Dead dalait hallgatva nem headbangelek – hanem fedezékbe bújok!”

Összességében elmondható, hogy a Better Off Dead egy precíz, őszinte, sokszínű album. Nem mindenki értékelte, és valóban megosztotta a hallgatóságot, de én inkább rajongói szemmel tekintek rá: nem csalódtam benne, élveztem, és jól szórakoztam a hallgatása közben.

A héten 30 éves lett az Iron Maiden – The X Factor albuma, amely az új énekessel, Blaze Bayley-vel a zenekar egy egészen más arcát mutatta meg.

Emlékszem, annak idején hallottam a Wolfsbane – Down Fall The Good Guys albumát. Őszintén szólva a zene nem ragadott meg, viszont az énekes hangja tetszett. Az úriembert Blaze Bayley-nek hívták, és amikor kiderült, hogy ő veszi át az Iron Maiden frontemberi posztját Bruce Dickinson helyett, azt gondoltam, jó választás lehet. Természetesen Bruce távozását nem fogadtam örömmel, ugyanúgy sokként ért, mint a többi rajongót. De nem volt mit tenni, az élet ment tovább, és akkor úgy véltem, Blaze akár működhet is. Közben a zenekar a tizedik albumára készült. De hogyan is került Blaze Bayley az Iron Maidenbe?

Az 1990-es No Prayer on the Road Tour előzenekara a Wolfsbane volt, és Steve Harrisnek tetszett Bayley hangja. Amikor kiderült, hogy Bruce távozik, a basszusgitáros mindenképpen ki akarta próbálni Blaze-t, úgy gondolta, ő lehet a megfelelő az énekesi posztra. A zenekarban nem mindenki osztotta ezt a véleményt, úgy érezték, a hangja nem illik a Maidenhez. Harris ennek ellenére meghallgatásra hívta, de Blaze elsőre nemet mondott. Ezért tovább folyt a keresés: körülbelül 1500 kazettát hallgattak végig a jelentkezőktől, végül 12 maradt. Steve később elmondta, ez volt a legnehezebb feladat, amit valaha is végeztek. Találtak is egy skót énekest, Doogie White-ot, vele felvételeket is rögzítettek. Időközben Blaze meggondolta magát, elment meghallgatásra, vele is készítettek demókat, majd a zenekar újra összeült, hogy döntsenek. Végül Bayley-re esett a választás, ami még őt magát is meglepte.

A Maiden tehát egy olyan frontembert választott, akiről már a kezdetektől tudták, hogy bizonyos klasszikus dalaik előadásában gondjai lesznek. (A próbákon például komoly nehézséget okozott neki a The Trooper és a Hallowed Be Thy Name.) Ugyanakkor Blaze lelkesedése új energiát vitt a zenekarba, amire nagy szükség volt. Másrészt semmiképpen sem akartak még egy Paul Di’Anno-t vagy egy Bruce Dickinson-klónt. Steve elmondta, hogy olyan énekest kerestek, akinek saját hangja van. Bayley orgánuma a dalok többségéhez passzolt – nyilván akadt pár, amelyhez kevésbé –, de ezzel más énekes is így lett volna.

1994 elején kezdődött el a tényleges munka. Több dal készült, végül 14 maradt, és ezekből válogatták ki azt a 11-et, amely felkerült a lemezre. Miután Adrian Smith és Bruce távozott, az Iron Maiden sorsa teljes mértékben Steve Harris kezébe került. Megvolt minden lehetősége, hogy pontosan olyan albumot készítsen, amilyet elképzelt.

Steve úgy nyilatkozott, hogy a The X Factor különleges lemez, amelyre az új énekes miatt óriási nyomás nehezedett. Az album sötét, személyes problémákkal küzdő szerzemények gyűjteménye lett, és ez a dalszövegekben is megjelent.

Nem tudom, mennyire szerencsés egy több mint 11 perces számmal indítani, de Harrisék így gondolták. A Sign of the Cross jól vezeti fel az anyagot, már abból a szempontból, hogy megmutatja, mire számíthatunk: komor, hömpölygő, dallamos és nyers, változó hangulatú, de rendkívül hosszú. A Lord of the Flies viszont egyértelműen kiemelkedő tétel, szerintem a lemez legjobbja. Itt látszik, hogy nem felejtettek el jó dalokat írni. Mivel ezt a számot később is játszották koncerteken, nem tudtam elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy Bruce jobban énekelte, mint Blaze.

A következő dal, a Man on the Edge, tempós, nyers és energikus, a mentális szétesésről szól, nem éppen tipikus Maiden. A Fortunes of War viszont visszahoz valamit a zenekar epikus világából: remek zenei megoldások, tempóváltások, galoppozó ütemek. Blaze igyekszik, de idegenül mozog ebben a közegben. A Look for the Truth keményebb megszólalása és belső monológ-szerű hangulata szokatlan, az óó-zós részek azonban nekem nagyon nem működnek.

Az Aftermath erősebb szerzemény, összetett felépítéssel, ívvel és hangulattal – itt Bayley teljesen a magáévá tudta tenni a dalt. Hasonlóképpen a Judgement of Heaven és a The Edge of Darkness is jól áll neki: előbbi energikus, erős gitártémákkal megtámogatott tétel, utóbbi zaklatottabb, külön érdekessége, hogy vissza-visszatér benne egy, a Hallowed Be Thy Name-ben található, kísértetiesen hasonlító dallam.

Közéjük ékelődik a Blood on the World’s Hands, amely nagyon szokatlan az Iron Maidentől. Az elején Steve basszusfutamai már-már jazzes hangulatot idéznek, de a szám végül egy színtelen, szagtalan darab, amely még a középszerű Maiden-nóták szintjét sem éri el. A 2 A.M. sem tipikus Vasszűz-dal, rengagyó témákkal – például a középrész gitárdallama –, de összességében hallgatható. A lezárásként érkező The Unbeliever viszont nagyon furcsa: olyan, mintha egy próbatermi kísérletezés lenne, amelybe beleszőttek néhány Maiden-panelt – mindezt több mint nyolc percen át.

Steve Harris akkoriban így fogalmazott:
„A Blaze-zel készült albumokat idővel, sokkal jobban fogják értékelni.”

Nos, ezt nem mindenki látta így. A The X Factor kritikái igazi hullámvasutat jelentettek. Egyesek dicsérték, mondván Bayley hangja illik a depresszív hangulatú, tematikailag erős dalokhoz. Mások negatívumként említették a túl hosszú játékidőt, a feszesség hiányát, a kevés igazán jó dallamot, amely helyett inkább az atmoszférára épít a lemez.

A rajongók közül sokan képtelenek voltak elfogadni Blaze hangját, számukra a váltás túl radikálisnak tűnt. A dalok komorsága idegenül hatott, sokan hiányolták a korábbi albumok himnikus lendületét.

Összességében a The X Factor egy kreatív töréspont az Iron Maiden karrierjében: sötétebb, visszafogottabb anyag. Blaze Bayley hangja új irányba vitte a csapatot, de a közönség jelentős része erre nem volt felkészülve. Technikailag korrekt, hangulatilag mély album, de hiányzik belőle az epikus sodrás. Messze nem hibátlan, de fontos mérföldkő, mert megmutatja, hogy egy világsztár zenekar sem félhet belenézni a saját árnyékába. A The X Factor tükröt tart – amely befelé néz.