A héten 30 éves lett az Iron Maiden – The X Factor albuma, amely az új énekessel, Blaze Bayley-vel a zenekar egy egészen más arcát mutatta meg.

Emlékszem, annak idején hallottam a Wolfsbane – Down Fall The Good Guys albumát. Őszintén szólva a zene nem ragadott meg, viszont az énekes hangja tetszett. Az úriembert Blaze Bayley-nek hívták, és amikor kiderült, hogy ő veszi át az Iron Maiden frontemberi posztját Bruce Dickinson helyett, azt gondoltam, jó választás lehet. Természetesen Bruce távozását nem fogadtam örömmel, ugyanúgy sokként ért, mint a többi rajongót. De nem volt mit tenni, az élet ment tovább, és akkor úgy véltem, Blaze akár működhet is. Közben a zenekar a tizedik albumára készült. De hogyan is került Blaze Bayley az Iron Maidenbe?

Az 1990-es No Prayer on the Road Tour előzenekara a Wolfsbane volt, és Steve Harrisnek tetszett Bayley hangja. Amikor kiderült, hogy Bruce távozik, a basszusgitáros mindenképpen ki akarta próbálni Blaze-t, úgy gondolta, ő lehet a megfelelő az énekesi posztra. A zenekarban nem mindenki osztotta ezt a véleményt, úgy érezték, a hangja nem illik a Maidenhez. Harris ennek ellenére meghallgatásra hívta, de Blaze elsőre nemet mondott. Ezért tovább folyt a keresés: körülbelül 1500 kazettát hallgattak végig a jelentkezőktől, végül 12 maradt. Steve később elmondta, ez volt a legnehezebb feladat, amit valaha is végeztek. Találtak is egy skót énekest, Doogie White-ot, vele felvételeket is rögzítettek. Időközben Blaze meggondolta magát, elment meghallgatásra, vele is készítettek demókat, majd a zenekar újra összeült, hogy döntsenek. Végül Bayley-re esett a választás, ami még őt magát is meglepte.

A Maiden tehát egy olyan frontembert választott, akiről már a kezdetektől tudták, hogy bizonyos klasszikus dalaik előadásában gondjai lesznek. (A próbákon például komoly nehézséget okozott neki a The Trooper és a Hallowed Be Thy Name.) Ugyanakkor Blaze lelkesedése új energiát vitt a zenekarba, amire nagy szükség volt. Másrészt semmiképpen sem akartak még egy Paul Di’Anno-t vagy egy Bruce Dickinson-klónt. Steve elmondta, hogy olyan énekest kerestek, akinek saját hangja van. Bayley orgánuma a dalok többségéhez passzolt – nyilván akadt pár, amelyhez kevésbé –, de ezzel más énekes is így lett volna.

1994 elején kezdődött el a tényleges munka. Több dal készült, végül 14 maradt, és ezekből válogatták ki azt a 11-et, amely felkerült a lemezre. Miután Adrian Smith és Bruce távozott, az Iron Maiden sorsa teljes mértékben Steve Harris kezébe került. Megvolt minden lehetősége, hogy pontosan olyan albumot készítsen, amilyet elképzelt.

Steve úgy nyilatkozott, hogy a The X Factor különleges lemez, amelyre az új énekes miatt óriási nyomás nehezedett. Az album sötét, személyes problémákkal küzdő szerzemények gyűjteménye lett, és ez a dalszövegekben is megjelent.

Nem tudom, mennyire szerencsés egy több mint 11 perces számmal indítani, de Harrisék így gondolták. A Sign of the Cross jól vezeti fel az anyagot, már abból a szempontból, hogy megmutatja, mire számíthatunk: komor, hömpölygő, dallamos és nyers, változó hangulatú, de rendkívül hosszú. A Lord of the Flies viszont egyértelműen kiemelkedő tétel, szerintem a lemez legjobbja. Itt látszik, hogy nem felejtettek el jó dalokat írni. Mivel ezt a számot később is játszották koncerteken, nem tudtam elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy Bruce jobban énekelte, mint Blaze.

A következő dal, a Man on the Edge, tempós, nyers és energikus, a mentális szétesésről szól, nem éppen tipikus Maiden. A Fortunes of War viszont visszahoz valamit a zenekar epikus világából: remek zenei megoldások, tempóváltások, galoppozó ütemek. Blaze igyekszik, de idegenül mozog ebben a közegben. A Look for the Truth keményebb megszólalása és belső monológ-szerű hangulata szokatlan, az óó-zós részek azonban nekem nagyon nem működnek.

Az Aftermath erősebb szerzemény, összetett felépítéssel, ívvel és hangulattal – itt Bayley teljesen a magáévá tudta tenni a dalt. Hasonlóképpen a Judgement of Heaven és a The Edge of Darkness is jól áll neki: előbbi energikus, erős gitártémákkal megtámogatott tétel, utóbbi zaklatottabb, külön érdekessége, hogy vissza-visszatér benne egy, a Hallowed Be Thy Name-ben található, kísértetiesen hasonlító dallam.

Közéjük ékelődik a Blood on the World’s Hands, amely nagyon szokatlan az Iron Maidentől. Az elején Steve basszusfutamai már-már jazzes hangulatot idéznek, de a szám végül egy színtelen, szagtalan darab, amely még a középszerű Maiden-nóták szintjét sem éri el. A 2 A.M. sem tipikus Vasszűz-dal, rengagyó témákkal – például a középrész gitárdallama –, de összességében hallgatható. A lezárásként érkező The Unbeliever viszont nagyon furcsa: olyan, mintha egy próbatermi kísérletezés lenne, amelybe beleszőttek néhány Maiden-panelt – mindezt több mint nyolc percen át.

Steve Harris akkoriban így fogalmazott:
„A Blaze-zel készült albumokat idővel, sokkal jobban fogják értékelni.”

Nos, ezt nem mindenki látta így. A The X Factor kritikái igazi hullámvasutat jelentettek. Egyesek dicsérték, mondván Bayley hangja illik a depresszív hangulatú, tematikailag erős dalokhoz. Mások negatívumként említették a túl hosszú játékidőt, a feszesség hiányát, a kevés igazán jó dallamot, amely helyett inkább az atmoszférára épít a lemez.

A rajongók közül sokan képtelenek voltak elfogadni Blaze hangját, számukra a váltás túl radikálisnak tűnt. A dalok komorsága idegenül hatott, sokan hiányolták a korábbi albumok himnikus lendületét.

Összességében a The X Factor egy kreatív töréspont az Iron Maiden karrierjében: sötétebb, visszafogottabb anyag. Blaze Bayley hangja új irányba vitte a csapatot, de a közönség jelentős része erre nem volt felkészülve. Technikailag korrekt, hangulatilag mély album, de hiányzik belőle az epikus sodrás. Messze nem hibátlan, de fontos mérföldkő, mert megmutatja, hogy egy világsztár zenekar sem félhet belenézni a saját árnyékába. A The X Factor tükröt tart – amely befelé néz.

Valahogy úgy, mint a mesében: három testvér útnak indul, otthon hagyva szeretteit. Vándorbotot ragadnak, hogy egy távoli országban próbáljanak szerencsét, és megtalálják a saját boldogságukat.
Így tett a három testvér, Kris, Lex és Dario Vlad is (eredeti nevükön Miconi). 2013-ban Olaszországból Németországba költöztek, bár zenekaruk már 2007 óta létezett. Eleinte feldolgozásokat játszottak, majd lassan elkezdték saját képükre formálni a zenét. Dark rock/metal stílusban, némi modern metal elemmel megfűszerezve adták át mondanivalójukat. Főbb hatásaik között a HIM, a The 69 Eyes és a Type O Negative szerepeltek. A Vlad In Tears nevet Kris Vlad énekes találta ki Francis Ford Coppola Dracula című filmje ihletésére, amikor a vásznon Vlad Drakula sírni kezdett.

A zenekar filozófiája szerint: ez nem pusztán zene, hanem maga a sötétség – amit kimondani nem lehet, csak megélni. Dalaik nem gyógyírt adnak, de nem is hazudnak. Kris elmondása szerint történeteik mind valós élettörténetekből fakadnak. A Hide Inside a banda tizedik albuma, melyben a Vlad testvérek mellett Punett gitáros és Francesco Cosma dobos is közreműködik.

Az első dal, a The Monster Inside rögtön megalapozza a hangulatot: komorabb világ, erős refrén, és szembenézés önmagunkkal. A Your Trace lüktető szerzemény, benne egy rapbetéttel, amit John Connor (Dog Eat Dog) jegyez – ez már kevésbé az én világom. A Living Nightmare azonban annál inkább: bár a dob kicsit töredezetté teszi, mégis egy sötét, modern, jó refrénű dal. A No One Cares összetettségével hívja fel magára a figyelmet: nyersebb, visszafogottabb, lopakodó szerzemény, amit a refrén nyit meg, sötét, érzéki vallomásként.

Feldolgozás is került a lemezre: Justin Bieber – Let Me Love You. A Vlad In Tears tolmácsolásában ez egy sötét tónusú, vészjósló, de teljesen hallgatható darabbá válik. Az Empty szépen építkező dal, a refrénig áramló dallamokkal, majd a közepén robban, a végén pedig ügyesen zár. Az I Want This Pain erős szerzemény, amelyben remekül ötvözik a dark hangulatot a modern metal részekkel, mindezt Kris Vlad hangjára építve. Így kell a metalcore-t sötét tónusban megszólaltatni.

Az album legkeményebb tétele a My Wake: folyamatosan zúzós alapok, melankolikus ének, amely a refrénben csúcsosodik ki. A dal azt a kérdést boncolgatja: mi marad a halál után? A No More Fear lassabb, érzelmesebb, néhol szinte lebegő – halad a maga útján, egyre távolodik, te pedig csak nézel utána. A Real kifejezetten eltalált dallamaival talán az album legerősebb pontja: mély, darkos, mégis metalcore-os.

A The Death Of Me olyan, mint egy érzelmi ár: hömpölyög és elsodor. A dark rock/metalcore kombó Tomorrow folyamatos mozgásban van, a „mi marad belőled a holnapnak?” kérdéskört boncolgatja. Az albumot a Hide zárja, amely az önmagunk elől való elbújást mutatja be túlélési lehetőségként. Érzelmes, egy szál gitárral kísérve.

A Vlad In Tears nem csupán egy zenekar, hanem egy egész világ, amit belélegzel. Olasz gyökereikből és berlini utcák hangulatából olyan zenei univerzumot teremtettek, ahol a fájdalom nem bűn, hanem nyelv. Ez a lemez emlékeztet arra, miért szerethető ez a sötét és őszinte világ. Technikailag feszes, érzelmileg nyers, és pontosan annyira mer bátor lenni, amennyire a hallgató képes szembenézni önmagával. Nem tökéletes – de éppen ettől emberi.

A heti extrák is tartogatnak bőven érdekességeket: a President debütáló EP-jétől kezdve, a monumentális Septicflesh-koncerten át egészen a Vintersorg díszdobozos kiadásáig. Van tehát mit hallgatni a hét hátralevő részében is.

Fave Yourself – Fury (EP)
A csapat második EP-je nem gyógyír, hanem inkább régi sebeket tép fel – nyers és fájdalmas utazás a sötétebb érzelmek világába.

President – King Of Terrors (EP)
Az angol alternatív metal banda első EP-je egy modern, torokszorító szertartás, amelyben minden hang fájdalmat és feszültséget hordoz.

Septicflesh – Live At Acropolis II – Prometheus Unchained
Másodjára is meghódította az Akropoliszt a görög brigád,  szimfonikus kísérettel. Ez a koncert olyan, mintha az istenek haragja szólna a színpadról.

Vintersorg – Dialogue With The Stars (Díszdobozos kiadás)
A 2009-es klasszikus új, díszdobozos változatban tér vissza, rengeteg extrával és különleges tartalommal.

Peelingflesh – PF Radio 2 (EP)
Az oklahomai death metal alakulat friss anyaga olyan, mint egy pokoli rádióadás: nyers, zaklatott és sötét atmoszférát sugároz.

Avdagata – All Shall Become None (Single)
A svéd black metal fiatal erőinek új dala olyan, mint maga a végítélet – komor és könyörtelen.

Vulture – Power Thrash
A német thrasherek tízéves jubileumi szerzeménye igazi penge, amelyet a metal legkeményebb tűzében kovácsoltak.

A harmadik rész is tartogat ínyencségeket: a Risen Atlantis klasszikus európai power metaljával idézi meg a műfaj fénykorát, míg az izlandi The Vintage Caravan különleges, kísérletező hangzással varázsol. Az After Earth melodikus death metalja erőteljes és érzelmes, a Royal Sorrow progresszív metalja mélyebb zenei utazásra hív, végül pedig a magyar Frost új albuma hoz fagyos, mégis felemelő perceket.

Risen Atlantis – Power To The Past
Frank Beck (Gamma Ray) és Alessandro Del Vecchio közös projektje klasszikus, európai power metal.

The Vintage Caravan – Portals
Az izlandi trió szerint ez a legdinamikusabb és legkísérletezősebb lemezük – valódi pszichedelikus kalandozás.

Telesterion – Songs Of Orpheus
A görög zenekar zenéje egy doom metal-beavatás, amely Orpheusz történetét viszi a sötétség mélyére.

After Earth – Dark Night Of The Soul
A svéd melodikus death metal formáció második albuma szürke fényű emlékezés: mintha az idő lassan visszavonulna.

Royal Sorrow – Inner Deeps
Progresszív metal Finnországból: egy belső utazás a lélek mélyebb rétegeihez.

Blizard – Light And Desolation
John Gallo egyszemélyes projektje az okkultizmus, a belső széthullás és a kozmikus horror világát idézi meg.

Frost – Age Of Fading Doom
A kazincbarcikai melodikus black metal zenekar új albuma nyers és lírai: mintha maga a tél zenélne.

A második felvonásban a német veterán Rage új albuma emelkedik ki, mellette a svéd metal-színház, a Curse Of Cain friss anyaga, a Lightchapter atmoszférikus death metalja, a szlovák Anthology, valamint az Ars Armandi nyújtanak kiváló hallgatnivalót.”

Curse Of Cain – Achtung
A svéd apokaliptikus metal-színház második albumával jelentkezik, ismét erőteljes látomásokkal.

Rage – A New World Rising
A német Rage 27. stúdióalbumával jelentkezik, közvetlenül a tavalyi kiadvány után.

Abraham – Idsungwüssa
Az ötödik Abraham-lemez egy túlélési rítus, kíméletlen és rituális hangulatban.

Occulsed – Antegnosis
Nyers, brutális death metal a tengerentúlról – tudatromboló zajrituálé.

Lightchapter – Where All Hope Begins
A dán csapat sötét tónusokkal és felemelő dallamokkal épít hidat a melankólia és a remény között. Egy modern, atmoszférikus metalutazás, ahol minden hang súlyt és jelentést hordoz.

Starbynary – Romeo And Juliet Pt. 1
Olasz progresszív metal-színjáték, az ötödik lemez egy epikus kaland kezdete Shakespeare nyomán.

Anthology – Frozen Sun
A szlovák zenekar harmadik lemeze új énekessel érkezik – ahol a múlt és a jövő dallamai egymásba olvadnak.

Ars Amandi – Rumbo Norte
A rock castellano stílus meghatározó csapata immár hetedik lemezénél tart: egy igazi zenei iránytű.

Újabb hét telt el, és ismét bőséges a friss termés. Az első felvonásban izgalmas kiadványok között kalandozhatunk. Az Amorphis lemezei rendre minőségi utazást kínálnak, amit most a szintén finn Mors Principium Est dallamos death metalja kísér. Figyelemre méltó még a Vintersorg nagyszabású lezárása, valamint a Warcoe új, sötét doom-tétele is. Emellett találunk itt német metalcore-t, pszichedelikus black metalt és neoklasszikus progresszív metal kísérleteket is.

Amorphis – Borderland
Az Amorphis immár 15. albumánál tart. A Határvidék nem csupán földrajzi, hanem lelki táj is – ismerős és mégis új világ.

Cosmic Reaper – Bleed The Wicked, Drown The Damned
A Cosmic Reaper zenéje olyan, mintha egy pszichedelikus horrorfilmből lépett volna elő: lassan hömpölygő, fekete lyukszerű zenei örvény.

From Fall To Spring – Entry Wounds

Metalcore Németországból, egy érzelmi rakétavető.

Korypheus – Gilgamesh
Az ukrán formáció konceptalbuma a mitikus hősöket értelmezi újra, progresszív metal és neoklasszikus elemek ötvözetében.

Mors Principium Est – Darkness Invisible
A finn melodikus death metal mesterei kilencedik lemezükkel tértek vissza: egy halotti szimfónia, amit sötét tónusok és pengeéles riffek uralnak.

Sainthood Reps – Dull Lips
A New York-i brigád 12 év után tért vissza. Új anyaguk egy grunge-alapú, érzelmi zajfüggöny.

Vintersorg – Vattenkrafternas Spel
A Vintersorg ezzel a lemezzel zárja le 15 éves konceptuális ciklusát: az elemek körforgása teljessé vált.

Warcoe – Upon Tall Thrones
Az olasz doom mesterei harmadik albumukkal térnek vissza: lassan hömpölygő, komor zenei utazás.

A napokban ünnepelte 30. születésnapját a Rammstein – Herzeleid albuma. Ebből az alkalomból vettük most górcső alá a lemezt.

A Rammstein 1993 végén alakult Berlinben. Az alapítók: Richard Kruspe gitáros, Oliver Riedel basszusgitáros és Christoph Schneider dobos. Hozzájuk csatlakozott Till Lindemann énekes, majd Paul Landers gitáros. Ezzel a felállással neveztek be a Metrobeat nevű zenei versenyre, ahová demókat kellett beküldeni. Akkoriban Templeprayers néven küldtek el egy négyszámos kazettát, amelyen szerepelt a „Weisses Fleisch” korai angol nyelvű változata (White Flesh) is. A versenyt végül megnyerték, a fődíj pedig egy hét stúdióidő volt egy profi hangstúdióban.

Ekkor merült fel, hogy Christian „Flake” Lorenz billentyűs is csatlakozzon a zenekarhoz. Volt azonban egy kikötése: beszáll, de csak akkor, ha német nyelven írják a dalaikat. Ez akkoriban nem volt könnyű döntés, hiszen szinte mindenki angolul énekelt, és a német korlátozhatta a nemzetközi esélyeiket. Richard Kruspe így emlékezett erre: „A német nyelv keménysége illett a zenéhez – angolul elveszett volna az erő.”

A zenekar eredetileg Ramstein Flugschau néven gondolkodott, végül azonban elírás következtében maradt a két „m”-mel írt Rammstein. (A név a ramsteini katonai repülőtéren 1988-ban történt tragikus légibemutatóra utal.)

A bemutatkozó Herzeleid dalainak nagy részét 1994-ben írták. Az albumot Svédországban, három hónap alatt vették fel. A producer a svéd Jacob Hellner volt, aki korábban a Clawfingerrel is dolgozott. A munka azonban nem ment zökkenőmentesen: Kruspe elégedetlen volt a keveréssel, ami vitákhoz vezetett. A munkát végül Ronald Prent fejezte be Hamburgban, gyakorlatilag megmentve a lemezt.

Az album eredetileg Rammstein néven jelent volna meg, de végül a Herzeleid címet kapta. Zeneileg programozott ütemekkel, gépies metal-elemekkel, ismétlődő, hipnotikus és acélos hangzással, valamint teátrális énekkel találkozhatunk. A szövegek nyersek, erőteljesek, és az ösztönös, tiszta érzelmeket célozzák.

A borító is vitákat kavart, több országban nem engedték kiadni az eredeti változatot. Az „Herzeleid” (magyarul: Szívfájdalom) cím mögött pedig valódi érzelmi háttér állt: a zenekar több tagja is párkapcsolati gondokkal küzdött ekkoriban.

A nyitó „Wollt Ihr Das Bett In Flammen Sehen” brutális ipari riffje és szuggesztív éneke rögtön megadja az alaphangulatot. „Der Meister” súlyos, lüktető ritmusával és nyomasztó refrénjével egyfajta sötét himnusz. A már említett „Weisses Fleisch” menetelő riffjeihez monotonnak ható, érzelemmentes előadás társul. Kiemelkedő szerzemény az „Asche zu Asche” is, elektronikus szintihatásokkal – egyszerű, mégis elementáris, az ipari metal esszenciája.

A „Seemann” lírai darab, Rammstein-módra brutális csomagolásban. A cím magányt, elvágyódást, elszakadást szimbolizál. A „Du Riechst So Gut” azonnal slágerré vált, súlyos riffekkel, szintiszőnyegen haladva, Lindemann karizmatikus énekével.

A „Das Alte Leid” fokozatosan építkező, hipnotikus darab, míg a „Heirate Mich” sötét, drámai kezdése után súlyos riffekkel és klasszikus gitárszólóval színezett. A címadó „Herzeleid” középtempós, szaggatott riffekkel és nyomasztó refrénnel egy fájdalmas vallomás a szerelem megsebző erejéről. A „Laichzeit” menetelős ipari ritmusaival, lüktető dobjaival és agresszív énekével a csúcsdalok közé tartozik. A záró „Rammstein” – az elsőként megírt szám – sötét, nyomasztó és szimbolikus alapvetés.

A Herzeleid fogadtatása vegyes volt: a kritikusokat megosztotta az új és szokatlan NDH (Neue Deutsche Härte) mozgalom hangzásvilága. Egyesek zseniálisnak tartották a sötét, precíz atmoszférája miatt, mások viszont túl monotonnak és ridegnek érezték. A közönség azonban hamar felfedezte benne az erőt, és a koncertek intenzitása gyorsan kultstátuszba emelte a Rammsteint.

Az album főleg német nyelvterületen aratott sikert: Németországban a második, Svájcban a negyedik, Ausztriában pedig a 14. helyig jutott a listákon. Otthon ráadásul 500 000 példány fölötti eladással platinalemez lett.A koncertek műsorán a közelmúltig rendszeresen szerepelt az „Asche zu Asche”, a „Du Riechst So Gut” és a „Rammstein”.

Egy rajongói vélemény frappánsan foglalta össze az album esszenciáját:
„A Herzeleid az a lemez, amit ha reggel elindítasz, a kávé megijed és visszafőzi magát.”

Összegzésként: a Herzeleid nem csupán egy debütáló lemez volt, hanem egy esztétikai állásfoglalás. A Rammstein már itt kijelölte saját koordinátarendszerét. A borító, a német nyelvű dalszövegek, a gépi ritmusok és a sötét témák mind azt üzenték: nem kompromisszumot keresnek, hanem feszültséget teremtenek. Csak hallgatni kell – és érezni, hogy ez neked szól.

Minap lett 30 éves az AC/DC Ballbreaker albuma.

„Az AC/DC a Ballbreakerrel újra feltalálta a kereket – csak még rozsdásabban és hangosabban.”
Ez a frappáns rajongói vélemény hűen mutatja, milyen lemez is a Ballbreaker: az AC/DC pályájának egyik fordulópontja, amely visszahozza a zenekar klasszikus, blues-alapú hard rock stílusát egy tudatosan lecsupaszított, organikus hangzásvilágba.

Felállás:

• Brian Johnson – ének
• Angus Young – gitár
• Malcolm Young – gitár
• Cliff Williams – basszusgitár
• Phil Rudd – dob

Rudd 11 év után tért vissza a zenekarba. A Ballbreaker összes dalát a Young testvérek írták, a borítót pedig a Marvel képregényalkotói tervezték.

A producer Rick Rubin volt – utólag azonban hibás döntésnek bizonyult. A felvételek a New York-i Power Station stúdióban indultak, tíz héten keresztül próbálkoztak, ötvenórányi anyagot rögzítettek, de a tökéletes dobhangzást nem találták meg. A munkát végül Los Angelesben, az Ocean Way stúdióban fejezték be, de a menetrend csúszott, Rubin pedig a Red Hot Chili Peppers iránti kötelezettségei miatt háttérbe vonult. Ez Anguséknak nem tetszett.

Brian Johnson így emlékezett: „Rick olyan volt, mint egy szellem – néha véleményt mondott, de napokig be se jött a stúdióba. Lassította a munkát, analizált, miközben mi ösztönből dolgoztunk.” Rubin amolyan Frankenstein-hangzást akart: a gitársoundot a Back in Black-ről, a dobokat a Highway to Hell-ről, az éneket pedig a Led Zeppelintől kölcsönözve képzelte el – ami feszültséget szült a felek között. Végül Mike Fraser hangmérnök fejezte be a lemezt.

Dalról dalra:

• Az első szám, a Hard as a Rock azonnal megadja az alaphangulatot: középtempós, blues-alapú, minimalista AC/DC-dal, tipikus refrénnel. Egy életfilozófia a hajlíthatatlanságról – semmi különös, mégis működik.
• A Cover You in Oil még erőteljesebben nyúl vissza a blues-gyökerekhez, gördülékenyen hömpölyög, szépen nyílik ki a refrénben.
• Az album egyik csúcspontja a The Furor: dallamosabb, erősen bluesos tétel, Angus gitárja remek harmóniákat hoz.
• Két lassabb, sötétebb darab követi: a Boogie Man olyan, mintha egy füstös amerikai kocsmában szólna, lüktetése még lassúsága ellenére is megvan
• ; a The Honey Roll pedig izzó, ragacsos vágyat áraszt.
• A másik nagy csúcspont a Burnin’ Alive: tagoltabb gitárjáték, a refrén alá csempészett harmónia új dimenzióba helyezi a dalt.
• A Hail Caesar klasszikus AC/DC-s gúnyrajz a hatalomról.
• A Love Bomb igazi zenei detonáció.
• A Caught with Your Pants Down nyers, ösztönös, egyszerű, mégis hatásos.
• A Whiskey on the Rocks ismét blues-alapú szám, Angus remek játéka húzza.
• A végére maradt a címadó Ballbreaker: egyszerű riff, lassabb, menetelős tempó – de van benne erő.

Összkép:
Az album végül jól szól: nyers és karcos. A Ballbreaker megosztó lett – sok rajongó imádta organikus, letisztult hangzását, Brian Johnson hangja tiszta, de rekedtesebb. Mások szerint egyhangú és olykor tinédzseres szövegekkel dolgozik.

Az ausztrál listák élére került, az amerikai Billboard 200-on a 4. helyig jutott. A lemez legismertebb dala, a Hard as a Rock, mára 35 millió megtekintésnél jár. Angus Young szerint a Ballbreaker visszatérés volt a Powerage és a Let There Be Rock korszak nyersebb, bluesosabb világához. A gitáros a lemezen hallható játékáról így fogalmazott:
„Nem érdekel, mennyire bonyolult technikailag egy riff – ha megmozdítja a segged, akkor jó.”

Végeredmény:
A Ballbreaker az AC/DC egyik legnyersebb, legorganikusabb albuma. Tudatosan egyszerű, célratörő, mentes minden túlfinomkodástól. Nincsenek rajta igazi gigaslágerek, radikális újításokat sem hoz – mégis a zenekar a saját nyelvén szólal meg.

Kíváncsisággal és vegyes izgalommal szoktam várni a heti–havi megjelenéseket. Jó érzés böngészni az ismerős vagy éppen teljesen ismeretlen nevek között, új kiadványokat kutatva. Természetesen a nagyobb, ismertebb zenekarok mindig kiemelt figyelmet kapnak, de én szeretek rábukkanni azokra a bandákra is, amelyeket eddig még nem fedeztem fel. Szerencsére gyakran akadnak olyan albumok, amelyekre érdemes időt és figyelmet szentelni. Így akadtam rá a Celestial Wizard – Regenesis lemezére is.

A zenekar 2018 óta aktív, a coloradoi Denverben. Ez már a harmadik albumuk, amelyben a heavy, power, death és black metal elemei keverednek, sci-fi–fantasy tematikával. A banda az egyik legizgalmasabb társulat a színtéren: melodikus, mégis agresszív, epikus riffek, death/black metalos vokál és power metalos dallamvilág jellemzi. Hatásaik között olyan neveket találunk, mint az Arch Enemy vagy a Metallica.

A Murte hangulatos bevezetőjével indul az utazás, amely szépen átvezet a következő Pale Horse dalba, megtartva a gitárdallamot. Váltakozó black-es és tiszta ének, hangulatos, ütős szerzemény, amelynek refrénjében mintha a House of the Rising Sun akkordjai is visszaköszönnének. A Fangbearer gitárjátéka odaver – a szóló is lüktető és izgalmas, mindenféle izzadtságszag nélkül. A She Is the Blade esetében egy kis Arch Enemy-hatás érezhető, maga a dal pedig a jól bevált sémát követi, remek gitárszólóval megtámogatva.

A Shores of Eternity hegedű/gitár kettőssel indít, majd berobban a szerzemény, dallamos, black-es refrénnel és kiváló gitárharmóniákkal a fokozatos építkezés jegyében – egyértelműen az album egyik csúcspontja.

Két lendületesebb tétel következik: a zúzós Into the Abyss, illetve a tiszta éneket mellőző Ride with Fire, amelynek ízes szólója szépen belesimul a dal egészébe. A Wicked Master az előzőhöz hasonló vonalat viszi tovább, míg az Emerald Eyes himnikus, epikus refrénjével szintén a lemez legjobb pillanatai közé tartozik. Az utolsó, címadó Regenesis lendületes, monumentális darab, amelyet szétfeszít az erő.

A lemezen közreműködő zenészek:

• Soren Bray – basszusgitár
• Tim Gillman – dob
• Nick Daggers – ének, gitár
• Will Perkins – gitár
• Amethyst Noir – ének

Külön ki kell emelni a gitárjátékot, amely egészen magas színvonalú, minden téren.

A zenekar tagjai a kreatív folyamatokról úgy nyilatkoztak, hogy számukra a szövegírás egyfajta „világépítés” – mintha regényt írnának, csak zenei formában. A karakterek, helyszínek és események mögött mindig személyes élmények és gondolatok húzódnak meg. A céljuk, hogy a hallgató ne csak zeneileg, hanem mentálisan és vizuálisan is belemerüljön ebbe a világba. Ehhez segítik hozzá a grandiózus gitárok, a szintetizátorok és a death metalos vokál. A munkafolyamat náluk a riffekkel indul, majd a hangszerelés következik. A dalokon közösen dolgoznak, és akkor érzik igazán működőnek, ha azok „élnek”, és a közönség bele tud merülni.

Egy rajongó így fogalmazta meg a véleményét:
„A Regenesis az a lemez, amit akkor hallgatsz, amikor rájössz, hogy a világvége nem jön el, de azért páncélt öltve elindulsz, hátha mégis.”

A Regenesis a Celestial Wizard egy érett, összeszedett és technikailag kiforrott alkotása, amely tematikailag is mélyebb rétegeket érint. Egy igazi utazás a sötétségből a fénybe.

Ezen a héten három markáns megjelenés borzolja a metal színteret: Kittie újraértelmezi a legendás Spit EP-t, Wolfheart fagyos szimfóniával bővíti a Draconian Darkness világát, míg Black Soul Horde egy sötét hősnőt állít a közelgő album élére.

American Television – You Are Not Alone (EP)
Ez a hatszámos anyag a punk/rock közösségépítő erejét idézi meg. Olyan, mint egy Molotov-koktél, amelyet reménnyel töltöttek meg.

Bad Wolves – Die About It (Deluxe Edition)
A 2023-as album kibővített kiadása új dalokkal és ritka felvételekkel. Egy valódi érzelmi túlélőcsomag azoknak, akik erőt merítenének a zenéből.

Descendents – Milo Goes to College (Újrakiadás)
Az 1982-es kultikus debüt új kiadásban tér vissza. A hardcore/punk nyers agresszióját ötvözi a fogós dallamokkal – a tinédzserdüh és a felnőtté válás közötti törékeny szakadék hangja.

Kamelot – Ascension 1995–1998 (Újrakiadás)
Az első három lemez újramaszterelt változata sejteti, hogy a zenekar már ekkor is egy titkos térképet követett – melyet csak ők látnak.

Kittie – Spit XXV (EP)
Négy tétel, amelyek a 2000-es klasszikus új értelmezései. Élő bizonyíték arra, hogyan lehet a puszta dühöt átalakítani művészetté.

Wolfheart – Draconian Darkness II (EP)
Két vadonatúj dal és három újragondolt szerzemény alkotja ezt az utórezgést. Minden hang olyan, mint egy repedés, amelyen át kiszökik a múlt fagyos dühe.

Undead – This Side of the Grave (EP)
Négy dal a klasszikus death metal jegyében. Mintha szerelmeslevelet írtak volna a bomlásnak.

Black Soul Horde – Lady of Shadows (Single)
A görög epikus metal csapat harmadik előfutára a közelgő albumhoz. Nem hoz fényt a világba – de legalább stílusosan borít mindent árnyékba.