Iron Maiden - The X Factor, lemezismertető

A héten 30 éves lett az Iron Maiden – The X Factor albuma, amely az új énekessel, Blaze Bayley-vel a zenekar egy egészen más arcát mutatta meg.
Emlékszem, annak idején hallottam a Wolfsbane – Down Fall The Good Guys albumát. Őszintén szólva a zene nem ragadott meg, viszont az énekes hangja tetszett. Az úriembert Blaze Bayley-nek hívták, és amikor kiderült, hogy ő veszi át az Iron Maiden frontemberi posztját Bruce Dickinson helyett, azt gondoltam, jó választás lehet. Természetesen Bruce távozását nem fogadtam örömmel, ugyanúgy sokként ért, mint a többi rajongót. De nem volt mit tenni, az élet ment tovább, és akkor úgy véltem, Blaze akár működhet is. Közben a zenekar a tizedik albumára készült. De hogyan is került Blaze Bayley az Iron Maidenbe?
Az 1990-es No Prayer on the Road Tour előzenekara a Wolfsbane volt, és Steve Harrisnek tetszett Bayley hangja. Amikor kiderült, hogy Bruce távozik, a basszusgitáros mindenképpen ki akarta próbálni Blaze-t, úgy gondolta, ő lehet a megfelelő az énekesi posztra. A zenekarban nem mindenki osztotta ezt a véleményt, úgy érezték, a hangja nem illik a Maidenhez. Harris ennek ellenére meghallgatásra hívta, de Blaze elsőre nemet mondott. Ezért tovább folyt a keresés: körülbelül 1500 kazettát hallgattak végig a jelentkezőktől, végül 12 maradt. Steve később elmondta, ez volt a legnehezebb feladat, amit valaha is végeztek. Találtak is egy skót énekest, Doogie White-ot, vele felvételeket is rögzítettek. Időközben Blaze meggondolta magát, elment meghallgatásra, vele is készítettek demókat, majd a zenekar újra összeült, hogy döntsenek. Végül Bayley-re esett a választás, ami még őt magát is meglepte.
A Maiden tehát egy olyan frontembert választott, akiről már a kezdetektől tudták, hogy bizonyos klasszikus dalaik előadásában gondjai lesznek. (A próbákon például komoly nehézséget okozott neki a The Trooper és a Hallowed Be Thy Name.) Ugyanakkor Blaze lelkesedése új energiát vitt a zenekarba, amire nagy szükség volt. Másrészt semmiképpen sem akartak még egy Paul Di’Anno-t vagy egy Bruce Dickinson-klónt. Steve elmondta, hogy olyan énekest kerestek, akinek saját hangja van. Bayley orgánuma a dalok többségéhez passzolt – nyilván akadt pár, amelyhez kevésbé –, de ezzel más énekes is így lett volna.
1994 elején kezdődött el a tényleges munka. Több dal készült, végül 14 maradt, és ezekből válogatták ki azt a 11-et, amely felkerült a lemezre. Miután Adrian Smith és Bruce távozott, az Iron Maiden sorsa teljes mértékben Steve Harris kezébe került. Megvolt minden lehetősége, hogy pontosan olyan albumot készítsen, amilyet elképzelt.
Steve úgy nyilatkozott, hogy a The X Factor különleges lemez, amelyre az új énekes miatt óriási nyomás nehezedett. Az album sötét, személyes problémákkal küzdő szerzemények gyűjteménye lett, és ez a dalszövegekben is megjelent.
Nem tudom, mennyire szerencsés egy több mint 11 perces számmal indítani, de Harrisék így gondolták. A Sign of the Cross jól vezeti fel az anyagot, már abból a szempontból, hogy megmutatja, mire számíthatunk: komor, hömpölygő, dallamos és nyers, változó hangulatú, de rendkívül hosszú. A Lord of the Flies viszont egyértelműen kiemelkedő tétel, szerintem a lemez legjobbja. Itt látszik, hogy nem felejtettek el jó dalokat írni. Mivel ezt a számot később is játszották koncerteken, nem tudtam elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy Bruce jobban énekelte, mint Blaze.
A következő dal, a Man on the Edge, tempós, nyers és energikus, a mentális szétesésről szól, nem éppen tipikus Maiden. A Fortunes of War viszont visszahoz valamit a zenekar epikus világából: remek zenei megoldások, tempóváltások, galoppozó ütemek. Blaze igyekszik, de idegenül mozog ebben a közegben. A Look for the Truth keményebb megszólalása és belső monológ-szerű hangulata szokatlan, az óó-zós részek azonban nekem nagyon nem működnek.
Az Aftermath erősebb szerzemény, összetett felépítéssel, ívvel és hangulattal – itt Bayley teljesen a magáévá tudta tenni a dalt. Hasonlóképpen a Judgement of Heaven és a The Edge of Darkness is jól áll neki: előbbi energikus, erős gitártémákkal megtámogatott tétel, utóbbi zaklatottabb, külön érdekessége, hogy vissza-visszatér benne egy, a Hallowed Be Thy Name-ben található, kísértetiesen hasonlító dallam.
Közéjük ékelődik a Blood on the World’s Hands, amely nagyon szokatlan az Iron Maidentől. Az elején Steve basszusfutamai már-már jazzes hangulatot idéznek, de a szám végül egy színtelen, szagtalan darab, amely még a középszerű Maiden-nóták szintjét sem éri el. A 2 A.M. sem tipikus Vasszűz-dal, rengagyó témákkal – például a középrész gitárdallama –, de összességében hallgatható. A lezárásként érkező The Unbeliever viszont nagyon furcsa: olyan, mintha egy próbatermi kísérletezés lenne, amelybe beleszőttek néhány Maiden-panelt – mindezt több mint nyolc percen át.
Steve Harris akkoriban így fogalmazott:
„A Blaze-zel készült albumokat idővel, sokkal jobban fogják értékelni.”
Nos, ezt nem mindenki látta így. A The X Factor kritikái igazi hullámvasutat jelentettek. Egyesek dicsérték, mondván Bayley hangja illik a depresszív hangulatú, tematikailag erős dalokhoz. Mások negatívumként említették a túl hosszú játékidőt, a feszesség hiányát, a kevés igazán jó dallamot, amely helyett inkább az atmoszférára épít a lemez.
A rajongók közül sokan képtelenek voltak elfogadni Blaze hangját, számukra a váltás túl radikálisnak tűnt. A dalok komorsága idegenül hatott, sokan hiányolták a korábbi albumok himnikus lendületét.
Összességében a The X Factor egy kreatív töréspont az Iron Maiden karrierjében: sötétebb, visszafogottabb anyag. Blaze Bayley hangja új irányba vitte a csapatot, de a közönség jelentős része erre nem volt felkészülve. Technikailag korrekt, hangulatilag mély album, de hiányzik belőle az epikus sodrás. Messze nem hibátlan, de fontos mérföldkő, mert megmutatja, hogy egy világsztár zenekar sem félhet belenézni a saját árnyékába. A The X Factor tükröt tart – amely befelé néz.







