A második részben a keményebb hangzású zenekarok kaptak helyet: a metalcore-tól a black metalon át egészen a technikás death metalig. A fellépők között angol, ukrán, kanadai és olasz bandák is szerepelnek.

MALEVOLANCE – Where Only The Truth Is Spoken

Az angol metalcore zenekar, a Malevolence tavaly a Five Finger Death Punch vendégeként járt Magyarországon, most pedig megérkezett a vadonatúj nagylemezük, Where Only the Truth Is Spoken címmel.

IMHA TARIKAT – Confessing Darkness

A török gyökerekkel rendelkező német Imha Tarikat új albuma, a Confessing Darkness egy sötét, nyers, érzelmileg túlfűtött black metal utazás.

DEATH PILL – Sologamy

Az ukrán hardcore/punk trió, a Death Pill második lemeze, a Sologamy dühös, a három hölgy, társadalomtudatos üzenetekkel teli lemeze.

CRYPTOPSY – An Instable Vilolence

A kanadai technikás death metal veteránok, a Cryptopsy új albuma, az An Insatiable Violence brutális és komplex anyag, amely méltó folytatása a zenekar örökségének.

TENEBRAE IN PERPETUUM – Vacuum Coeli

Az olasz zenekar zenéje sötét, okkult tematikájú black metal, a most megjelenő lemezük az ötödik a sorban.

HAGGUS – Destination Extinction

Sajátos grincore az amerikai Haggus zenéje, kissé furcsa, de működőképes.

HELHEIM – Hrabnar/ Ad vesa

A norvég Helheim tizenkettedik albuma, a Hrabnar / Ad vesa két különálló, de egységes egészként működő zenei világot tár elénk – a viking és progresszív black metal határán egyensúlyozva.

BLACK PATH – Of Paint And Ash

A technikás death metalt játszó athéni Black Path is új anyaggal jelentkezett, erőteljes, vérbő, sötéteb atmoszférájú dalokkal megtűzdelt lemez a Of Paint And Ash.

A héten nem volt különösebben nagy mozgás a fémzenét játszó zenekarok albumai között – ami nem is meglepő, hiszen javában zajlik a fesztiválszezon.
Ennek ellenére így is akadt néhány érdekes megjelenés, amelyeket stílus szerint két részre bontottunk. Az első blokkot a power metal uralja, élén az új lemezzel jelentkező Alestorm-al, valamint az epikus hangzású finn Leverage-el.

ALESTORM – The Thunderfist Chronicles
A Bodor Mátét a soraiban tudó Alestorm új albummal tért vissza –  a lemez beharangozó dala egyből a közepébe csap.

REFLECTION – The Battle I Have Won
A görög Reflection ötödik nagylemezén lendületes, jó hangzású power metalt hoz történelmi és mitológiai utalásokkal, klasszikus heavy metal alapokon, monumentális köntösben.

LEVERAGE – Gravity
A csaknem húszéves múlttal rendelkező finn Leverage friss anyagán is hozza a tőle megszokott igényes, epikus és erőteljes progresszív muzsikát – a stílus kedvelőinek biztosan megdobban tőle a szíve.

BLACK MAJESTY – Oceans of Black
Dallamos power metal Ausztráliából: a Black Majesty immár nyolcadik lemezével jelentkezett, továbbra is hű maradva a zászlajára tűzött hangzáshoz.

NAD SYLVAN – Monumentata
Az amerikai származású, de Svédországban élő Nad Sylvan már hosszú évek óta a progresszív rock hagyományait követi – ezen az albumán is ezt a vonalat viszi tovább

.

Ausztria Tirol régiója a magas hegyek, hágók és sípályák hazája. Gyönyörű tájak, és madárcsicsergéses erdők csendjébe hasít bele a Silius groove-kal megtűzdelt thrash metalja.

A zenekar 2013-ban alakult, és a Beneath the Flesh a harmadik nagylemezük.
A jelenlegi felállás:

• Haui – gitár
• Martl – basszusgitár
• Benji Wellna – ének
• Mani Zollner – dob

Benji és Mani 2023-ban csatlakoztak a zenekarhoz – számukra ez az első Silius-lemez.

Elmondásuk szerint zenéjük a metal nagyjaitól merít ihletet. Klasszikus elemeket nosztalgikus eszenciával ötvöznek, miközben modern csavarral frissítik fel a régi vágású thrash metalt. A hatások között ott találjuk a Slayert, a Panterat, az Exodust és a Sepulturat is.

A zenekar nevét a római hadvezér Gaius Silius kölcsönözte nekik, nincs semmi jelentősége, csak jól hangzik így megtetszett nekik.

A Beneath the Flesh energikus, súlyos dalai többnyire háborús témákat dolgoznak fel. Céljuk még, hogy egyesítsék a klasszikus thrash metal energiáját a groove metal súlyosságával és ezzel együtt ütős hangzást hozzanak létre. Nézzük meg, hogyan sikerült nekik.   

Először is a Beneath The Flesh egy masszív egységes, energikus és súlyos hallgatnivaló. Olyannyira az, hogy tényleg csak ízlés kérdése kinek mi tetszik róla. Nekem az első számú kedvencem a Shell Shocked – brutális gitártémákkal, csordavokálos refrénnel, egy remek szólóval megspékelve. Kell ennél több?

Szintén erős tétel az Eat the Priest, ami tipikus modern thrash-hangulatot áraszt, vagy a súlyos Rise in Riot. A Verdun és az Innsmouth is ebbe a vonalba tartozik – húzós, zúzós, feszes darabok.

Érdekes a címadó Beneath the Flesh, ami középtempós, már-már doom-os hangulatot hoz, míg a Captile Breeding inkább a Bay Area-féle thrash örökséget idézi.

A lemez végén a Black Sabbath – Solitude feldolgozása. Elsőre idegennek tűnt a koncepcióhoz képest, nem is igazán tetszett, de másodjára már jobban működött.

A zenekar magáról így ír: „Az egyre növekvő számú elkötelezett rajongókkal együtt a Silius készen áll arra, hogy maradandó hatást gyakoroljon a metal világára.”

És ha így folytatják, erre minden esélyük megvan – nemcsak Tirol magas bércei közt, hanem jóval szélesebb körben is.

35 éve jelent meg az Exodus, Impact Is Imminent lemeze.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik az Impact Is Imminent. Viszont az is igaz, hogy messze nem hibátlan, és nem ér fel az Exodus legjobb albumaihoz. Lehet, hogy ebben van némi érzelmi töltet is, de ettől még ez az igazság.

Alább megpróbálom kifejteni, honnan ered ez a szimpátia a lemez iránt.

Már a címadó dal is megadja az alaphangot: egy klasszikus Exodus-tétel, tele energiával. Az A.W.O.L. egy zseniális riffel nyit, húz, mint a veszedelem, a verze pedig egyszerűen brutál jó. A Lunatic Parade nem olyan gyors, de nagyon jó kis döngetős darab, elkiabált, pofonegyszerű refrénnel – mégis hatásos.

Számomra egy kicsit a Within the Walls of Chaos és az Objection Overruled megtöri a lendületet – ezek a dalok nem érik el az előzőek szintjét. Aztán jön az Only Death Decides, ami viszont lüktet, húz, és egy igazán jól sikerült Exodus-szerzemény. Sőt, van benne egy meglepő, de remek ikergitáros rész is.

A Heads They Win (Tails You Lose) nem rossz, de nem is kiemelkedő. Viszont a Changing of the Guard már egy remek tétel: szokatlan dallamvilág, amit ügyesen csempésznek bele a zúzásba – egy igazi különlegesség. A végére marad a Thrash Under Pressure, ami egy tipikus, gyors Exodus-daráló, elkiabált refrénnel.

Az Impact Is Imminent a zenekar negyedik albuma. A ’80-as években sokan emlegették azt a teóriát, hogy az Exodus páratlan sorszámú lemezei jobbak, mint a párosak – és ebben tényleg lehet valami.
Ez volt az első lemezük, ami nagykiadónál, a Capitol Records gondozásában jelent meg, és itt debütált John Tempesta dobos is. A felállásban mellette: Steve “Zetro” Souza (ének), Gary Holt és Rick Hunolt (gitár), valamint Rob McKillop (basszusgitár) játszott. A lemez producerei Rick és Gary voltak.

A Fabulous Disaster után a Impact Is Imminent fogadtatása finoman szólva is vegyes volt.
Sokan úgy érezték, nem éri el az előző lemez szintjét: a gitárhangzás koszos, a basszus alig hallható, a dalok túl hosszúak és ismétlődnek.
Mások szerint viszont egy alulértékelt anyag, tele erőteljes riffekkel és nyers energiával.
A kritikusok inkább negatívan álltak hozzá, főként a túlnyújtott dalok, illetve a néhol gyerekesnek ható szövegek miatt.

Persze akadtak pozitív vélemények is:

• agresszív, gyors tempók
• erőteljes gitárjáték
• Zetro korrekt teljesítménye
• és komplexebb dalszerkezetek

Úgy tűnik, maga a zenekar is érezte, hogy nem ez lett a legerősebb anyaguk, hiszen Gary Holt egy későbbi interjúban úgy nyilatkozott, hogy ha tehetnék, újra feljátszanák az egész albumot.
Egyébként 2008-ban újra kiadták.

A legjobb dal, Only Death Decides, a YouTube-on eddig kb. 415 000 megtekintésig jutott.

Összességében: az Impact Is Imminent a nagykiadós háttér ellenére nem lett sikeresebb, mint a korábbi lemezek.
Lehet, hogy mégis igaz a régi mondás: akkoriban az Exodusnál csak a páratlan számú albumok működtek igazán?

A Fragment of Unbecoming számomra eddig ismeretlen zenekar volt – pedig egy 25 éve létező formációról beszélünk, akik olyan bandák előtt léptek már fel, mint az Amon Amarth, Arch Enemy, Hypocrisy, In Flames, Behemoth, vagy a Dark Tranquillity.
Ha ezt a listát nézzük, nagy biztonsággal belőhető a stílusuk: melodikus death metal, némileg a klasszikus death felé eltolva, black metalos fűszerezéssel.

A zenekar – mint említettem – 2000-ben alakult a németországi Laudenbachban. A Dawnbringer – Chapter VII / The Amber Emperor a hetedik nagylemezük.
A zenekar neve az Edge of Sanity Darkday című dalának szövegéből származik – tehát az alapok nem most lettek lerakva.

A lemez egy laza koncepció mentén halad, a halhatatlanság, az idő múlása és a pusztulás témáit járja körül.
A dalszövegekben visszatérő motívumok a mitológiai és filozófiai gondolatok, melyek az emberi lét törékenységét és az örökkévalóság utáni vágyat boncolgatják.

A zenekar szerint az új album sötét, de felemelő atmoszférával bír, az előzőekhez képest mélyebb és összetettebb dalokkal.

A lemezen közreműködők:

• Sam Anetzberger – ének
• Stefan Weimar – gitár
• Sacha Ehrich – gitár
• Tobias Bloch – dob
• Christopher Körtgen – basszusgitár

Ezen a lemezen – kérem szépen – nincsenek rossz dalok. Nem azt mondom, hogy minden szerzemény mestermű, de tölteléket nem találni.

Kiemelkedő dalok:

• Among the Shades – keleties dallamok, lüktetés, izgalmas felépítés
• To Everyone Eternally Wander – erős nyitás, jó dallamvezetés, szépen vegyül benne a melodikus death és a black metal

Következő sor:

• Dawnbringer – erőteljes nyitás
• Broken Breath of Time – dinamikus kezdés, gyors tempó, ritmusváltások, végig fenntartja a figyelmet
• Caught in the Endlessness – dallamosság és súly ügyes keveréke, némi komplexitással
• Devoured by Cold – szintén ezen a vonalon mozog, remek gitártémával
• Lakespectre – közel nyolc perces, epikus darab, több részből áll össze, gazdag hangszerelés

A fennmaradó dalok is a jó kategóriába sorolhatók – gyenge pontot nem igazán találtam.

A hangszeres játék és hangszerelés abszolút rendben van, különösen a gitárosok teljesítménye kiemelkedő. Mindez egy brutális, mégis tisztán szóló produkcióval párosul.

Egyértelmű, hogy a Fragment of Unbecoming-ban van spiritusz, ezt a Dawnbringer hibátlanul bizonyítja.
A zenekar célja az volt, hogy időtálló, érzelmileg mély albumot hozzanak létre, amely új nézőpontot nyithat a melodikus death metal világában.

Szerintem jó irányban haladnak, és egy ilyen lemez után nem kérdés, hogy érdemes lesz figyelni rájuk a jövőben is.

Amióta a YouTube-on lehet hivatalos koncertvideókat nézni, azóta nem nagyon hallgatok koncertlemezeket. Valahogy lejártnak éreztem őket – ha már lehet nézni is, miért csak hallgatnám? Ez sokáig így volt, pedig a zenetörténetben voltak (és vannak) igazán jó koncertalbumok. Lehetne sorolni, de szerintem mindenkinek megvan a maga kedvence ebben a műfajban is.

Aztán jött a Helloween tavaly év végén megjelent koncertalbuma, és teljesen megváltoztatta a véleményemet. Újra értelmet nyertek számomra ezek a kiadványok.

A NWOBHM-legenda Saxon tavalyi, a Hellfest fesztiválon rögzített, tizennégy dalos koncertfelvétele átfogja a zenekar fél évszázados pályafutását – vagy legalábbis annak legütősebb korszakát. Pontosabban: főként a '80-as évek sikeralbumainak legjobb dalait halljuk, kiegészítve két friss szerzeménnyel a 2024-es Hell, Fire and Damnation albumról.

Már maga a setlist is odacsap – valóban sikerült a legjobb Saxon-dalokat kiválasztani. A legfontosabb viszont az, hogy ezek a negyvenéves nóták ma is kiválóan működnek. Nem nosztalgiából szólnak jól, hanem mert még mindig élnek.

Nem akarok minden számot felsorolni, de például az általam sohasem túlzottan kedvelt Motorcycle Man is úgy szólal meg, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Vannak persze olyan Saxon-szerzemények, amelyek első taktusaitól is libabőrös leszek – ilyen a Power and the Glory, amiben még mindig ott az energia. Főleg úgy, ahogy most előadják.

Az újabb Madame Guillotine tökéletesen illeszkedik a műsorba – mintha nem is választaná el negyven év a többi daltól. És ott van a Dallas 1 PM, amit bevallom, a ’80-as évek óta nem is hallottam, mégis azonnal elkapott. A The Eagle Has Landed, a Denim and Leather vagy a Wheels of Steel pedig úgyis be fognak találni. A lemezt záró három dal – 747 (Strangers in the Night), a Crusader (mekkora szám ez!) és Princess of the Night – már címük említésére is libabőr fut végig rajtam. Ezekkel egyszerűen nem lehet mellé nyúlni.

Persze még a mai technikai háttérrel is fennáll a veszély, hogy a felvétel nem adja vissza egy koncert valódi hangulatát, de itt erről szó sincs. Az album kiváló minőségű – minden hangszer arányosan, tisztán szól, hallani is, élvezni is lehet. És van is mit hallgatni: Biff Byford énekes remek formában van, a két gitáros – Doug Scarratt és az „új fiú”, Brian Tatler – nagyszerűen játszik. Tatler érkezésével ráadásul friss energiát kapott a banda. Nibbs Carter basszusjátéka ott röfög a háttérben, de nálam az igazi főnyeremény Nigel Glockler dobos.

Olyan érzéssel és technikai magabiztossággal játszik, hogy öröm hallgatni – ráadásul kiváló dobhangzással. És ne felejtsük el: Nigel 72, Biff pedig 74 éves!

Az énekes a koncert kapcsán elmondta, hogy „epikus élmény” volt számukra a fellépés, az album pedig azt az energiát hivatott megőrizni, amit ott átéltek – egy dinamikus, felejthetetlen este emlékműve.

A lemez vinyl, CD és digitális formátumban is elérhető.
Egy kritikai vélemény szerint az Eagles Over Hellfest „tökéletesen visszaadja a koncert hangulatát”, a Saxon pedig bombaformában van.

Én ezzel nem is vitatkoznék.

A második részben is színes a paletta, érdekes lehet a japán Sigh kísérletező zenéje, illetve a Byzantine groove metal-ja.

BYZANTINE– Harbringers
Az amerikai Byzantine már az ezredforduló óta aktív, és most a hetedik lemezével tért vissza. A Harbringers tovább viszi a tőlük megszokott ütős groove metal hangzást.

FAIRYLAND – The Story Remains

Szimfonikus power metal Franciaországból. A Fantasia néven indult zenekar ötödik lemeze a The Story Remains.

FALLUJAH – Xenotaph

A Fallujah egy technikás death metal zenekar San Francisco-ból.

HEXVESSEL – Nocturne

A fin Hexvessel új albuma a fény és a sötétség határterületét kutatja a pszichedelikus black metal látószögéből.

INSANIA – The Great Apocalypse

A svéd power metalos Insania viszont a világ pusztulásának témáját járja körül.

IRON MIND – Test Of The Iron Mind
Ez az ausztrál hardcore formáció nem kertel: tizenegy szám huszonkét percben. Nyers, dühös és energikus – az igazi, tömör hardcore élmény.

MALVADA – Malvada

A brazil Malvada egy kizárólag nőkből álló metalzenekar. Dallamos, heavy metal – női előadásban.

SIGH – I Saw the World's End – Hangman's Hymn MMXXV 

A japán Sigh egyedi, kísérletező zenéje ezúttal a norvég black metal hatásait vegyíti avantgárd megoldásokkal. Ez az album valóban egy furcsa és izgalmas zenei utazás.

A héten is aktívak voltak a zenekarok, a legnagyobb név a veterán Saxon, akik koncertalbummal jelentkeztek, de jónak tűnik a Sun After Dark és a The Risen Dread új anyaga is.

GOYA – In the Rawn of November
Negyedik lemezével jelentkezett az amerikai stoner/doom trió.

SUN AFTER DARK – Tatkraft

A csak stúdióprojektként funkcionáló német Sun After Dark első lemeze meglepően izgalmas blackened /gothic zenét tartalmaz.

DARK MATTER SECRET – New Matter

A második lemezével jelentkezett az instrumentális progresszív metalos orosz zenekar. Az előző lemezüket a kritikusok a műfaj egyik kiemelkedő darabjának tartják. Az új anyag sem akar lemaradni elődjétől.

THE RISEN DREAD – Death from Above

Lendületes metalcore a Zöld Szigetről – az ír srácok második albuma a Death from Above.

BRYAN ECKERMANN – The Fall of Heaven

Egyszemélyes melodikus black/death metal Texasból.
A The Fall of Heaven egy húsz évvel ezelőtti koncepció újragondolása.

OUTERGODS – Dethroned & Devoured

Több stílust ötvöző, technikás, határfeszegető black/death metal az angliai Nottinghamből.

SAXON – Eagles Over Hellfest

Az ötvenéves NWOBHM-legenda élő albummal jelentkezett: a tavalyi Hellfest-en rögzített koncertfelvétel igazi csemege lehet a rajongóknak.

GENUS ORDINIS DEI – Eternal Live

Élő anyaggal rukkolt elő az olasz szimfonikus death metal zenekar, a Genus Ordinis Dei.

BUCKCHERRY – Roar like Thunder

Megjelent a kaliforniai dallamos hard rock/metal csapat, a Buckcherry tizenegyedik nagylemeze, Roar like Thunder címmel.

Őszintén szólva, kicsit fenntartásokkal kezelem a dallamos power metal zenekarok új lemezeit. Néha túl sok bennük a popos elem – értem én, hogy manapság szinte bármit lehet vegyíteni bármivel, de talán mégis ráférne a műfajra némi határvonalhúzás. Emellett az egyenhangzás, a nagyon hasonló dallamvezetés sem segít: sajnos sokszor már az első pár szám után összemosódik a történet. Az is tény, hogy rengeteg zenekar mozog ebben a stílusban – és emiatt nem könnyű kiemelkedni. Mindezek ellenére: érdemes keresgélni, mert időnként bele lehet futni valami egészen kellemesbe.

A svéd Art Nation is ebben a szcénában utazik – dallamos power metal, néhol szimfonikus elemekkel kiegészítve. A 2014-ben, Göteborgban alakult zenekarnak a The Ascendance már az ötödik albuma. A csapat a dallamos rock/metal zenekarokat gondozó Frontiers Records istállójához tartozik, ami önmagában is árulkodó. A kiadó energikusnak és himnikusnak jellemezte a lemezt – és az is beszédes, hogy az Art Nation már olyan zenekarok előtt is felléphetett, mint a Sabaton, a Nightwish vagy a Europe.

A helyzet az, hogy a zenekar nem újítja meg a műfajt. Sőt, talán túlzás nélkül állítható, hogy a The Ascendance nem egy különösebben kiemelkedő album – még slágergyanús számot sem nagyon találni rajta. Ennek ellenére valahogy mégis működik. A zenéjükből néha kihallani a honfitárs Amaranthe vagy a Dynazty hatását, de nem vészes mértékben.

A becsületes végig hallgatás közben azért akadt néhány kellemes meglepetés. Például a Thunderball kifejezetten jól sikerült dal – több egyéniség van benne, és valamelyest ki is emelkedik a dallamos power metal mezőny átlagából.

Ezt a vonalat viszi tovább a Halo is: van benne lendület, a refrén kissé popos, de cserébe kapunk egy egész pofás gitárszólót.

Természetesen egy ilyen album nem maradhat lírai tétel nélkül – itt a kötelező balladát Julia címmel kapjuk meg és nem olyan vészes.

Kellemesebb pillanatok közé tartozik még a kicsit középkori hangulatú, valamivel súlyosabb Runaway, az albumnyitó, lüktető Set Me Free, illetve a A New Beginning, amely kifejezetten jól manipulálja a hallójáratokat a fogós dallamaival.

A probléma inkább az, hogy a The Ascendance második felére fokozatosan lankadt a figyelemem. A dalok egyre kevésbé maradnak meg, és a lemez végére már kicsit el is vesztettem az érdeklődésemet.

A lemezt a következő zenészek készítették:

• Alexander Strandell – ének
• Cristoffer Borg – gitár
• Richard Svard – basszusgitár
• Alexander Lindgren – dob

Közülük a jó hangi adottságokkal rendelkező Alexander, illetve a több emlékezetes szólót jegyző Cristoffer teljesítménye emelkedik ki.

Az énekes úgy nyilatkozott az albummal kapcsolatban, hogy ez a zenekar eddigi fejlődésének csúcspontja, egy dallamos, érzelemmel teli utazás. És végül is: valóban az. Csak hát… nem egy kontinenseket átívelő interkontinentális kaland. Inkább egy szerényebb, kisebb kiruccanás.

A műfaj kedvelői azért nyugodtan tehetnek egy utat velük – de nagy bőröndöt nem kell vinni hozzá.

Nemrég lett 25 éves a svéd Hypocrisy Into the Abyss című albuma.

Az az igazság, hogy Peter Tägtgren – énekes, gitáros, dalszerző, főállású zseni – zenekarai és projektjei közül én először a Pain-t ismertem meg. Megjegyzem, ezt a formációt személy szerint kifejezetten kedvelem. Csak ezután kezdtem el felfedezni a Hypocrisy világát – és milyen jól tettem, mert ez a zenekara is abszolút betalált nálam.

A svéd csapat 1990-ben alakult, az Into the Abyss pedig a hetedik nagylemezük. Egy brutális hangzású, dühös, energikus, ugyanakkor hangulatos albumról van szó. Egyfajta fordulópontot is jelentett: a korábbi atmoszferikusabb megközelítés helyett itt már egy nyersebb, agresszívebb, kísérletezőbb death metal hallható. Peter társai ezen az anyagon Mikael Hedlund basszusgitáros és a magyar származású Lars Szöke dobos voltak.

Az Into the Abyss nagyon odacsap. Tele van ütős dalokkal. Ilyen például Blinded a, amely egy punkos tempójú, szaggatott riffekkel teli, energikus tétel. A Resurrected lassabb, elszállósabb, mégis tipikus Tägtgren-darab. Nagy kedvencem még a Fire in the Sky, ami sötét, baljós hangulatával és karakteres dallamvezetésével szintén Peter keze munkáját dicséri.

Érdekes kérdés az Unfold the Sorrow helyzete. Nem érzem annyira kiugróan erős szerzeménynek, mégis határozottan jól működik – sőt, az ilyen hangulatú dalaikat általában jobban kedvelem. Az albumzáró Deathrow ( No Regrets) viszont már egyértelmű csúcspont számomra: borultabb, melankolikusabb hangulat, mégis erős dallamokkal és valami különös plusz feszültséggel – igazi remekmű.

A többi dal sem töltelék, de a fent említettek nálam emelkedtek ki igazán.

Őszintén szólva, nem számítottam rá, hogy az Into the Abyss ennyire jó anyag lesz. Ennek ellenére a kritikák annak idején nem emelték különösebben piedesztálra a lemezt. Finoman szólva is vegyes fogadtatásban részesült. Voltak, akik dicsérték a nyersebb, brutálisabb hangzást, amely egyfajta visszatérést jelentett a banda korai, old-school death metal gyökereihez.

Más vélemények szerint viszont az album nem hozott sok újdonságot; néhány dal kevésbé volt emlékezetes, kreatív vagy változatos. Volt, aki a gitárhangzást túl durvának, a basszust túl egyszerűnek, az egyes részeket pedig unalmasnak találta. Akadt olyan kritikus is, aki úgy vélte, hogy az anyag sietve készült el, és nem fektettek elég energiát a dalok kidolgozásába.

Lars Szöke erről azt mondta, hogy azért tértek vissza a brutálisabb death metalhoz, mert úgy érezték, az előző lemezek túlságosan „lágyak” lettek. Az albumot mindössze öt hét alatt vették fel, a számokat pedig javarészt spontán, a stúdióban írták meg és rögzítették.

Mint fentebb már írtam, nekem tetszik az Into The Abyss, biztos a felsorolt dolgok is jelen vannak a lemezen, de ezt simán figyelmen kívül tudom tartani, én élveztem a lemez hallgatását.