A Ráadás ezúttal is tartogat izgalmas zenéket. A Carach Angren új horror-sztorija, a budapesti Meteora friss EP-je, és az Unto Others gótikus hangulatú új anyaga mind megérnek egy hallgatást – de rajtuk kívül is bőven akad felfedeznivaló a héten.
Carach Angren – The Cult of Kariba(EP)
Öt tételes, okkult történetmesélésbe csomagolt horror black metal. A holland zenekar ismét egy hátborzongató sztorit tár elénk.
Meteora – Broken Mind(EP)
A budapesti szimfonikus metal zenekar trilógiájának második darabja – monumentális, dallamos és drámai folytatás.
Unto Others – I Believe in Halloween II(EP)
A portlandi gothic metal csapat új EP-je a sötétség és nosztalgia tökéletes elegye.
Death Reich – Stockholm Syndrome (EP)
A svéd death metal gépezet új kiadványa parancsként csap le – súlyos, rideg, mégis magával ragadó.
Kaunis Kuolematon – Merta(Single)
A melodikus doom metal vonal egyik legizgalmasabb zenekara egy belső tengert idéz meg, ahol a fájdalom hullámai sodornak.
Mvrmvr – Red Hill III: The Calling(Single)
A madridi black metal formáció tizenegy perces tétele sötét, spirituális és történelmi utazás – egy rituálé, ahol az emlékek újraélednek.
Spaced – No Escape(EP)
Az amerikai hardcore/punk banda öt dühös, mégis fogós tétellel tér vissza – energiával és lázadással tele.
Wild Beyond – Black Sites in Lower Chambers(EP)
A zenekar második kiadványa: egy öt dalos, sötét és nyers EP, amely a klasszikus black metal szellemiségét idézi meg.
A harmadik részben egy legenda tér vissza: a svájci Coroner újra színre lép. Emellett izgalmas anyaggal jelentkezett a Sintage, az Argesk, az Infinity Dream és a finn Kaksonen is – mindegyik másképp, de erősen formálja a metal sokszínű arcát.
Coroner – Dissonance Theory A svájci technikás thrash mesterei 32 év után újra megszólalnak. A Coroner nem nosztalgiázik – inkább megmutatja, mit jelent ma ez a név.
Grailknights – Forever Power metal Németországból – a Forever olyan, mint egy felturbózott lovagi torna: hősies, lendületes és vérbeli metal.
Sintage – Unbound Triumph A német banda klasszikus heavy metalja riffekbe csomagolt lázadás a sors ellen – himnikus és harcias.
Tribal Gaze – Inveighing Brilliance A texasi death metal horda második albuma brutális, mégis precíz: az old school kegyetlenség és a modern lendület találkozása.
Argesk – Moonlight Pyromancy Epikus, szimfonikus és tűzben fürdő black metal látomás – Argesk ezúttal a lángok közé hív.
Void of Sleep – The Abyss into Which We All Have to Stare Doom metal Olaszországból – egy belső, pszichedelikus és progresszív törésekkel teli utazás a mélybe.
Infinity Dream – Silver Lining A portlandi zenekar zenéje olyan, mint egy visszhang, amit a múlt küld vissza a jelenbe – melankolikus és felemelő egyszerre.
Kaksonen – Valo–Olento A finn thrash zenekar új lemeze a fény és sötétség kettősségét járja körül – gyors, feszes és hideg, mint az északi szél.
A második részben a Battle Beast, a Graveripper, az An Abstract Illusion és az Erdling nyújtott olyan friss, izgalmas anyagot, ami biztosan felkelti az érdeklődést. Ugyanakkor a többi zenekar újdonságai sem maradnak el – mindenki odatette magát, így a heti metalfelhozatal igazán változatos és lendületes.
Battle Beast – Steelbound A Steelbound a Battle Beast hetedik albuma, amely a heavy/power metal elemeit grandiózus, szimfonikus rétegekkel ötvözi.
Graveripper – From Welkin to Tundra A Graveripper zenéje olyan, mintha a Motörhead egy jeges gleccseren száguldana alá – fagyos, mégis elementáris erejű.
An Abstract Illusion – The Sleeping City Közel egyórás, monumentális technikás death metal utazás – rétegei között egyszerre van jelen álom, erő és melankólia.
Erdling – Mana Az NDH-színtér sötétebb oldaláról érkező Erdling új lemeze spirituális, indusztriális és energikus.
Wolvennest – Procession Pszichedelikus, okkult doom rituálé – a belga kollektíva eddigi legambiciózusabb és legmisztikusabb alkotása.
Internal Bleeding – Settle All Scores Hét év telt el az utolsó lemezük óta, de a New York-i death metal banda most minden számlát kiegyenlít – brutális és összeszedett anyag.
Human Fortress – Stronghold A német power metal csapat zenéje olyan, mint egy ostrom: minden riff egy újabb roham a sötétség falai ellen.
Perishing – Malicious Acropolis Unveiled Az costa ricai banda debütáló lemeze sötét, rothadó atmoszférájú utazás a death metal mélységeibe.
Őveket bekapcsolni, mert attól a tempótól, amit a metal zenekarok ezen a héten diktálnak, garantáltan az ülésbe süppedünk. Új lemezzel jelentkezett a Sabaton, tizenhárom év után visszatért a Biohazard, és a kisebb bandák is odatették magukat: a Wretched deathcore-hurrikánja, valamint a Death Has Spoken súlyos death/doom metalja is komoly hallgatnivalót ígér.
Sabaton – Legends A Sabaton ismét új lemezzel tért vissza. A Legends olyan, mint egy csatakiáltás, amit a történelem suttog vissza.
Biohazard – Divided We Fall Tizenhárom év hallgatás után visszatért a New York-i hardcore legenda. Nyers, dühös és kíméletlenül őszinte.
Wretched – Decay Tizenegy év után újra hallat magáról az amerikai deathcore-zenekar – a Decay súlyos, agresszív és kompromisszummentes visszatérés.
Death Has Spoken – Elegy A lengyel zenekar harmadik lemeze súlyos doom/death metal, amely az elmúlás és a halál témáját kutatja.
Flitcraft – Transmission Echo Az ausztrál banda harmadik albuma technikás és érzelmes időutazás.
Wings of Steel – Winds of Time A klasszikus heavy metal hagyományait ápoló zenekar új albuma epikus és old school hangulatú – időutazás a múlt dicsőségébe.
Tombs – Feral Farkness
Hatodik albumával jelentkezett a new yorki black metal csapat, amely nyomasztóan sötét utazás.
Evoken – Mendacium Az Evoken új lemeze monumentális utazás a vallás és a halál sötét rétegeiben, mindezt baljós doom metalba csomagolva.
A napokban ünnepelte 30. születésnapját a svéd Lake of Tears második albuma, a Headstones, amely máig az egyik legfontosabb mérföldkő a gótikus doom metal történetében. Érdekesség, hogy erről az albumról először 1998-ban írtam, amikor még fiatal rajongóként éltem át a lemez hatását, majd most, 2025-ben, közel három évtizeddel később, zeneileg talán érettebben. Ebben az „Akkor és most” írásban mindkét nézőpontot szeretném megosztani, hogy látszódjon, milyen változások történtek a zenei ízlésemben, ugyanakkor mennyire időtlen maradt maga a Headstones.
Nem is tudom már, hogyan figyeltem fel a svéd Lake of Tearsre. Talán egy barát másolta át a kazettát, vagy csak véletlenül bukkantam rá valahol. De arra tisztán emlékszem, hogy amikor először meghallgattam a Headstones-t, leesett az állam. Akkor még nem tudtam pontosan, miért – csak éreztem, hogy ez valami más. Ma már tudom: mert a srácok olyan természetességgel ötvözték a metalt, a gótikus rockot és a saját, egyedi dallamaikat, ami még most is bámulatos.
A zenekar 1992-ben alakult, és kezdetben a death metalból nőtt ki – de már a második lemez, a Headstones mutatta meg, hogy többről van itt szó. Ekkor még teljes felállásban működtek:
Daniel Brennare – ének, gitár
Jonas Eriksson – gitár
Mikael Larsson – basszusgitár
Johan Oudhuis – dobok
A nyitó Foreign Road már az első pillanatban megfogott. Az a málházós, öblös riff rögtön megmozdított bennem valamit – akkor ösztönösen, ma már tudatosabban érzem, mennyire hatásos ez a megszólalás. A Raven Land középkori hangulata annak idején egy film betétdalának tűnt, ma viszont a zenében rejlő mélység és dráma érint meg. Valami különös sötétség és emelkedettség keveredik benne – a zene mindenható ereje.
A Dreamdemons akkoriban is sodort magával. Középtempós, súlyos, mégis dallamos – az a fajta dal, ami egyszerre mozdít meg testet és lelket. Ma, újrahallgatva már hallom, amit akkor még nem: a gitárjáték finomságait, a melódiák ívét, amiket anno csak ösztönösen élveztem.
Aztán jött a Sweetwater. Ez a dal akkor teljesen magával ragadott. Lassan indul, tartja a középtempót, de olyan különleges dallamokat rejt, amik szinte belém égtek. Lehetetlen nem érezni a hatását – nemcsak a fülre hat, hanem a lélek legmélyére is. Huszonévesen talán még nem tudtam megfogalmazni, de most már értem: ez a zene nem egyszerűen szól, hanem árad. Mint egy nagy, méltóságteljes folyó, ami magával visz.
A csúcspont számomra mindig a címadó Headstones maradt. Már elsőre is éreztem, hogy ez valami különleges – valami, amit nem lehet pusztán „rockzenének” nevezni. Ez a dal bizonyította számomra, hogy azok, akik ilyen zenét írnak és így adják elő, művészek, nem pedig egyszerű zenészek. És ezt ma is pontosan így gondolom.
A lemez vége felé a Twilight különös gitárpengetése és billentyűfutamok új színt hoznak,a Burns Fire Burn tempósabb, a lemez összképéhez képest kifejezetten haragosabb, zaklatottabb tétel, majd jön a Path of the Gods, ami méltó lezárása ennek a csodálatos albumnak.
A kritikusok szerint a Headstones a Lake Of Tears melankolikus doom-korszakának csúcspontja. A rajongók a banda legsötétebb, legmelankolikusabb albumaként tartják számon, amely klasszikussá vált a gothic doom rajongói között. Bár mainstream sikert nem aratott, az évek során kultikus státuszt vívott ki magának, és ma is hivatkozási pontként emlegetik.
A rajongói reakciók jól tükrözik, milyen mélyen hat a lemez:
„Temetési menet, a lelked mélyére.”
„Be kell lélegezni, mint a ködöt egy őszi hajnalon.”
„A Headstones nem hozzád, hanem belőled szól.”
„A Raven Land óta tudom, hogy a hollók nem madarak, hanem emlékek, amik nem hagynak békén.”
A Lake of Tears – Headstones lemeze, ha nem is teljesen, de elszakadt a doom/death gyökerektől. Nemcsak zeneileg, hanem érzelmileg is mélyebb, személyesebb alkotás. Ez a lemez új irányt mutatott a doom metalban: nem a brutalitás, hanem az érzelem, a hangulat és a líraiság került előtérbe. Akkoriban a kazetta végén ültem, csendben, és újra visszatekertem az elejére. Most, közel harminc évvel később, ugyanezt teszem – csak épp már nem a kazettát, hanem az emlékeimet tekerem vissza. És a hatás… semmit sem veszített az erejéből.
Mikor baráti társaságban meg szoktuk vitatni az új megjelenéseket, abban mindig egyetértünk, hogy a Paradise Lost általában jó lemezekkel rukkol elő, bármelyik alkotói korszakáról is legyen szó. Az új, Ascension című albumról is hasonló vélemény alakult ki köztünk.
Mert milyen is az új lemez? Sötét, melankolikus, súlyos, a doom gyökereket idéző, mély hangzás jellemzi. Mint a reklámban a csokoládémester, gondosan összeválogatott, minőségi alapanyagokból készült: a végén még leöntve az Icon / Draconian Times korszak esszenciájával, hogy a végeredmény roppanós, a régi ízeket felvonultató, de mégis friss legyen. Tulajdonképpen ez a lemez egyfajta összegzésként is felfogható.
Ez már a tizenhetedik Paradise Lost-album, és öt év telt el az utolsó, Obsidian megjelenése óta. A felállás a megszokott:
Nick Holmes – ének
Gregor Mackintosh – gitár
Aaron Aedy – gitár
Steve Edmondson – basszusgitár
Guido Zima Montanarini – dob
Utóbbinak ez volt az utolsó munkája a csapatban, helyét Jeff Singer veszi át, aki korábban már játszott a zenekarban. Nick elmondása szerint annak idején családi okok miatt távozott, de végig kapcsolatban maradtak, így most ott folytatták, ahol abbahagyták.
A nyitó Serpent on the Cross az album legjobb dalai közé tartozik. Jól felépített szerzemény, Holmes hörgése és Mackintosh harmóniái sötét mélységekbe húzzák a hallgatót, miközben megvan benne a tűz és az energia. Ez az első olyan pillanat, ahol erőteljesen visszaköszön az Icon / Draconian Times korszaka – tipikus, nyomasztó Paradise Lost-dal, ami nagyon is jól áll nekik.
A Salvation is hasonló irányt követ, ám ez inkább a banda doom/death gyökereiből táplálkozik – egyszerre emel fel és enged el. A Silence Like the Grave súlyos és kemény; Nick hangja itt dühödtebb, Mackintosh gitárját pedig vészjósló hangulat lengi körül. Ennél egy árnyalattal szürkébb, ám hangulatosabb a Lay a Wreath Upon the World, amely atmoszférájával teremt különleges világot
A Diluvium lassan indul, majd fokozatosan kibontakozik, remekül váltogatva a tempót és a hangulatot. Ezt követi a lemez három csúcsdala – bár több is akad: a Savage Days, a Sirens és a Deceivers. Az első fájdalommal teli, a második súlyosabb, dühösebb Holmes-előadással (a refrén kivételével), az egész dal él, lélegzik, lüktet. A harmadik ismét visszanyúl a korábbi lemezek világába: tempós, rideg, de precíz, komor dallamokkal és markáns struktúrával.
A The Precipie a legfontosabb alkotóeleme a nyomasztó szépség, Greg gitárjátéka és feszült hangulat jellemzi. És még mindig van ász a pakliban: a This Stark Town, amely szintén az Icon / Draconian Times korszakot idézi. Holmes hangja atmoszférát épít, mely egy katarzisban teljesedik ki. A záró A Life Unknown méltó befejezése a lemeznek – lebeg, sodor, és tökéletesen illeszkedik a koncepcióba.
Érdemes szót ejteni a borítóról is: egy 19. századi festményt, George Frederick Watts – A halál udvara című alkotását választották. Nemcsak a külcsín, hanem a belső megszólalás is rendben van – az album kifinomultan, tisztán szól.
A zenészi teljesítményt ilyen múlt mellett talán már felesleges részletezni, de mégis akad egy frappáns megjegyzés Holmes énekesi teljesítményéről:
„Nick Holmes akár egy telefonkönyvet is felolvashatna visszafelé, akkor is találni lehetne benne mélységet.”
Az Ascension egy kiváló album: tele van jó dalokkal, igényes hangszeres megoldásokkal, és azzal a tudással, rutinnal, valamint dalszerzői képességgel, ami a Paradise Lostot jellemzi. Mindezek ellenére maradt bennem némi kérdőjel – kissé zenei időutazásnak érzem, amely a banda tartalmas pályafutásának több korszakába enged betekintést.
Nick Holmes azonban megadja a választ erre a bizonyos kérdőjelre:
„Folyamatosan haladunk előre. Ha van bármilyen utalás az anyagon múltunkkal kapcsolatban, az még mindig jobb, mintha egy másik zenekar előtt emelnénk meg a kalapunkat.”
Az angol Fury munkássága eddig fehér folt volt számomra a világ fémzenei térképén, pedig az Interceptor már az ötödik lemeze a 2010-ben alakult csapatnak. Hatásaik között megemlítik az Iron Maiden-t és a Metallica-t, és valóban: zenéjük a klasszikus metal alapokra épül, modern hatásokkal és nem kevés dallammal megtámogatva. Én emellett érzek benne egy jó adagnyi ’80-as évekbeli amerikai metal hangulatot is.
A Fury ezért is más, mint egy átlagos metalbanda – nemcsak a zenei sokszínűsége miatt, hanem a két énekesi felállása okán is. Ezen az albumon debütál ugyanis Nyah Ifill énekesnő, ezzel megduplázva a zenekaron belül a nők arányát, hiszen itt játszik még az a Becky Baldwin basszusgitáros, aki a Mercyful Fate újkori verziójának is tagja. Mellettük Julian Jenkins énekes/gitáros, Tom Fenn dobos, valamint Tom Atkinson gitáros alkotja a Fury jelenlegi felállását.
Természetesen Nyah bekerülése a csapatba magával hozta a repertoár bővülését az ének terén, illetve a koncerteken is megoszthatja a feladatokat a két vokalista között. Julian elmondása szerint ezen az albumon azt próbálták meg, hogyan lehet különböző stílusokat kombinálni úgy, hogy az eredményen ez egyértelműen érződjön. Nézzük, mennyire sikerült.
A címadó Interceptor nyitja a bulit – erősen érezni benne a ’80-as éveket, és rögtön kijelöli az album irányvonalát: a múlt és a jelen találkozását. Ennél egy árnyalattal jobb dal a What’s It Gonna Be, ahol Nyah bebizonyítja, hogy érdemes volt csatlakoznia a zenekarhoz. Nincs feltalálva semmi új, viszont egy dallamos, dögös nóta, amely rögtön megfogja a hallgatót.
Erre még rátesz egy lapáttal az On The Town – húzós, pörgős, remek melódiákkal. Kell ennél több? Nálam ez a lemez csúcspontja. A Don’t Lie To Me ott folytatja, ahol az előző abbahagyta: kicsit lassabb, klasszikusabb metal dal, amely egy belső harcot jelenít meg a hazugságokkal szemben.
Más síkon mozog az In Pursuit of Destiny, amely a verzék szaggatott tempójával és nagyívű dallamaival ambiciózusan ötvözi a múltat és a jelent. A klasszikusabb vonalat erősíti a Can’t Resist (Gimme What I Need) – okosan meghangszerelt, érzelmi függőséget boncolgató tétel. A Walk Away egy country ihletésű szerzemény, személyes, érzelmes dal az elengedésről.
A két következő szám viszont kissé szürkébb: a Look at Us Now lendületes, de sablonosabb, míg a DTR a dallamokkal próbál közelebb férkőzni a hallgatóhoz, de kevésbé hatásos. Az Indistilled zárja az albumot – érzelmes, a belső békét megcélzó, jól hangszerelt darab, amely a végére finálészerűen kiteljesedik.
Az Interceptor a dán Mighty Music gondozásában jelent meg – ez az első lemezük egy nemzetközi kiadónál. A produkció hangzása profibb, és a zenekar ezzel globálisan is versenyképesebb lett.
A Fury ezzel az albummal megmutatta, hogy a brit heavy metal új hulláma igenis él, virul, és ilyen erős lemezeket tud letenni az asztalra, mint az Interceptor.
Mi a titka a skandináv metal sikereinek, a rengeteg – sok esetben stílusteremtő – zenekar minőségi zenéjének? A svédeknél ezt ugye az ABBA-ra vezetik vissza, a norvégoknál a szép, fagyos tájakra. És a finnek? Ott is akad bőven szépség. Talán a mentalitásuk? A finnek bátrak. Erre jó példa az 1939-es téli háború, amikor a finn katonák hősiesen küzdöttek a technikai és katonai túlerőben lévő oroszok ellen a Kareliai-szorosban, egyik jelmondatuk pedig ez volt: „Itt ugyan a szomszéd nem jön át.”
Vagy talán a kitartásuk, belső erejük, szívósságuk, a természetközeliségük, és az, hogy a problémáikat maguk próbálják megoldani, nem várva másra? Ki tudja. Egy biztos: a messzi északról sorra érkeznek a jobbnál jobb zenék.
A Before The Dawn története 1999-ben kezdődött, eredetileg Tuomas Saukkonen egyszemélyes projektjeként. Innen nőtte ki magát egy melodikus death metal zenekarrá. Az első korszakban, 2013-ig hét lemezt adtak ki, majd hosszabb szünet következett. 2021-től azonban újra életre keltek – a Cold Flare Eternal már a második albumuk az újjáalakulás óta, összességében pedig a kilencedik a sorban.
Tuomas így fogalmazott a banda jelenéről:
„A zenekarnak jó karmája van, mély, pozitív töltéssel bír, és a dolgok újra jó úton haladnak. Nincs értelme lassítani, ezért is született meg az új album. A jó dolgok még több jót szülnek. Ez a mostani időszak a Before The Dawn legszilárdabb korszaka. Az album olyan, mint egy gyűjtemény: minden hatás, ami a karrierünk során ért bennünket, fellelhető rajta.”
A zenekar felállása:
Paavo Laapotti – ének
Pyry Hanski – basszusgitár
Juho Räihä – gitár
Tuomas Saukkonen – dobok
Nézzük, mennyire érezhető a finn mentalitás a Cold Flare Eternal lemezen.
Az album keretes szerkezetű: az „Initium” vezeti fel, és az Ad Infinitium zárja. Az atmoszférikus nyitány remekül előkészíti a zenei mondanivaló sötétebb tónusát. A „Fatal Design” a hörgő és tiszta énekhang kettősségére épít; van benne reménykeltő dinamika. Ennél egy fokkal erősebb az „As Above, So Below – húzósabb riffek, súlyosabb hangzás, mégis megtartja az előző dal hangulatát. Itt is érezni a belső és külső világ tükröződését.
A Mercury Blood erősen darkos hangulatú, főleg a szintetizátorok miatt, de összességében kissé átlagos. A lüktető, melankolikus Stellar Effect, illetve a göteborgi vonal stílusát idéző Flame Eternal dallamos refrénjeikkel minőségi erősödést hoznak. Utóbbi egyértelműen az album egyik csúcspontja: death metalos attitűd találkozik benne melodeath-es dallamvilággal. A dal sebes tempójú, energikus, a többszöri megtörések pedig még nagyobb hatást keltenek, masszív, falat építő hangzást eredményezve.
A Destination alulról építkezik, de a lassabb dallamok némileg elvesznek a dinamikából; a végén viszont komoly bedurvulás érkezik. A Shock Wave szintén a lemez erősebb darabjai közé tartozik – itt sincs tiszta ének, ami egyáltalán nem baj: energiával teli, robbanásszerűen dinamikus tételről van szó. A már említett Ad Infinitium nyomasztó, mély hangulatú zárásként szépen bezárja a kört.
Összességében a Cold Flare Eternal egy súlyos, atmoszférikus anyag, amely ötvözi a finn melankóliát, zúzós riffeket és néhol epikus dallamokat. Sokszínű, karakteres lemez, amely a banda megújult lendületét továbbviszi – amit az előző Stormbringer album már előrevetített.
„Olyan ez az album, mint egy szauna a pokol kapujában”
A heti extra kiadványokbomba erősek: Black Label Society, As I Lay Dying, Arch Enemy és Sirenia – csupa jól csengő név, csupa súlyos dallam. Egy adag fémes adrenalin a hét derekán!
Heavy//Hitter – Coming To Terms (EP) A floridai deathcore csapat zenéje brutális, mégis tudatos: itt a düh nem lezárás, hanem kiindulópont.
Omnivide – Arise (EP) Progresszív death metal Kanadából – egy sötét, réteges zenei labirintus, ahol a csend is beszél, és minden fordulóban újabb mélységek várnak.
Pyreworks – Leaky Blood (EP) Az amerikai thrash/death metal brigád vad és nyers hangzása groteszk humorral keveredik – mintha a pokolban is lenne önirónia.
Sirenia – Nightside Den (Single) A szimfonikus-gótikus metal egyik legkarakteresebb bandája új kislemezzel tér vissza – egy sötét tükör, amelyben magadra ismersz.
Black Label Society – Broken And Blind (EP) Zakk Wylde csapata már az új korszakra hangol: a Broken And Blind a 2026 elején érkező nagylemez előhírnöke.
As I Lay Dying – Echoes (Single) Tim Lambesis újraszervezett formációja ismét a lelki viharok mélyére merül. Az Echoes a küzdelem, a megbocsátás és az újrakezdés fájdalmát zengi.
Gideon – Wrong One (Single) Az amerikai banda groove-os energiái ezúttal a személyes határok felállításáról szólnak – harapós, ösztönös és dühösen őszinte.
Arch Enemy – Blood Dynasty (Deluxe Edition) A deluxe kiadás a 2025-ös európai Blood Dynasty Tour rajtjával egy időben érkezik, három exkluzív bónuszdallal megspékelve.
A második részben többek között, két markánsan eltérő, mégis egyaránt lehengerlő világ vár. John 5 ismét bebizonyítja, miért nevezik gitárzseninek: új instrumentális albuma hangulatban, technikában és érzelemben is bővelkedik. A másik oldalon az All Hell szabadítja el a poklot egy nyers, dühös blackened thrash anyag. Két külön univerzum, egy közös nevező: a kompromisszummentes intenzitás.
Frayle – Heretics and Lullabies A különleges atmoszférájú doom metal formáció új lemezzel tért vissza – elvarázsol, hipnotizál, és lassan felemészt.
John 5 – Ghost A Mötley Crüe gitárosaként is ismert John William Lowery szólóban is nagyot villant: hangulatilag kísérteties, mégis virtuóz instrumentális kaland.
Nils Patrick Johansson – War and Peace A markáns hangú power metal énekes harmadik albuma, melyben Dio szelleme és a klasszikus heavy metal hőskora köszön vissza.
Sanguisugabogg – Hideous Aftermath A columbusi death metal horda újra támad – nyomasztó és torz, mintha egy vérrel telt medencében egy pióca zúzna.
All Hell – Sunsetter Ötödik lemezén a blackened thrash banda mintha egy vámpír kezébe adta volna a világvége forgatókönyvét.
Terzij de Horde – Our Breath Is Not Ours Alone A holland filozofikus black metal kollektíva a végidők belső monológját írja meg, döbbenetes intenzitással.
Angrrsth – Złudnia A lengyel underground egyik legígéretesebb alakja dühös, sötét és filozofikus lemezzel tér vissza.
Katakomba – The Second Death A svájci zenekar második albuma technikás, brutális és sötét – olyan, mintha egy démon próbálna kitörni a saját fejéből.
